Chapter 82 + Epilógus

Sziasztok Édeseim!

Köszönöm a kedves kommenteket újfent, azt hiszem, jobban vagyok, de a manduláim nem fogják megúszni, hogy maradjanak, menniük kell. De hagyjuk is ezt, hisz más most a lényeg. :)

Befejeztem az utolsó fejezetet, és ezzel együtt magát a történetet is. Nagyon, komolyan nagyon remélem, hogy akadtak olyanok, akik mindig kedvüket lelték az olvasásában, és sosem unták meg. Köszönöm a sok türelmet, támogatást, és szeretet, amit tőletek kaptam, sosem tudom viszonozni, pedig mindig megpróbálom. 
Köszönöm a lehetőséget, hogy nektek írhattam, és hogy olvastatok. Itt van az utolsó alkalom, hogy ezen a blogon szükségem van a visszajelzéseitekre, így ha lehetek egyszerűen nagyon, nagyon pofátlan, akkor megkérhetek mindenkit, aki most elolvassa ezt a fejezetet, vagy valaha olvasott itt egyet is, hogy írjon nekem egy szót? Esetleg egy mondatot? Vagy többet?
Hihetetlenül hálás lennék, és jól esne, ha olyanoktól is olvashatnék, akiktől még soha, vagy hogy meg tudjam mit gondoltak azok, akik csak néha írtak nekem, esetleg eltűntek és most visszatérnek egy fejezet erejéig. Szóval mindenkit a legnagyobb, leghatalmasabb szemekkel megkérnék, hogy írjon, ha ezt a fejezetet elolvassa. Hogy mit gondolt erről a részről, vagy magáról a történetről, köszönöm! :))

Most így utoljára kellemes olvasást kívánok a fejezethez, és a zenék fokozottan ajánlottak, szóval hallgassátok!
Köszönöm, és köszönök mindent! Sokat jelentetek nekem, és Imádlak Titeket!

Csók; Kinga

The future begins

/Ninah/

(A Drop In The Ocean)

Fáradtan, és legfőképp unottan piszkáltam tányéromon a húst, majd pedig az esküvői torta egy kisebb szeletét. A királyi család nem sajnált sem pénzt, sem időt arra, hogy pontosan eltervezze mekkora menyegzőt, majd azután lakodalmat tartsanak a hatalmas palota udvarán. Emberek tömkelege hömpölyög mindenhol, felhőtlen hangulatban telik az este, a mulatók jókedvét csak erősíti a gyönyörű meleg, fülledt idő. Hangosan nevetve ropja mindenki a táncparketten, ahol olyan neves énekesek lépnek fel, akikről életemben nem hallottam. Bár ezt letudtam azzal, hogy mégis csak egy királyi esküvőről beszélünk, úgyhogy nyilván ezek a zenészek olyan híresek és körülbelül olyan titulusban is lehetnek, mint Bach, Mozart, vagy Beethoven. Azt est végén adja nevét a parádéhoz a híres neves Eric Saade, Danny Saucedo, sőt, a hír úgy járja, maga a királyné is énekelni fog ma este, bár ezt nem tudtam mennyire engedi a svéd királyi etikett.

Mosolyogva pillantottam Eric felé, aki mindenkinek bebizonyította igenis tud táncolni, na, nem, mintha bárki is kételkedett volna ebben a tényben. Ericnek nem kellett táncpartner sem, így észre sem vette, amikor az elején még vele táncoló Selly egyszer csak eltűnt Ruben karjai között, majd együttes erővel mindenki látóköréből is, valahol a hatalmas sátor mögött.

Tekintetem újra visszavezettem a tortámra, amiből mindössze egy apró falatot ettem, hogy tartsuk  a szokásokat. Nem voltam éhes, és ez még enyhe kifejezés volt. Akkora görcs volt a gyomromban, hogy nem kívántam egész nap egyetlen falatot sem, attól félve, hogy kiadom magamból abban a pillanatban, ahogy lenyelem azt. Így inkább kedvesen elpiszkálgattam a hat fogásos vacsorát úgy, hogy lehetőleg senki se tűnjön fel. Persze már az első próbálkozásomnál elcsúsztam, hisz Eric figyelmét ez sem kerülhette el.

-          Alig ettél. Valami baj van? – Fogta meg a kezem aggódva, mire csak mosolyogva megráztam a fejem és apró puszit nyomtam az arcára.

Láttam rajta, hogy nem hatotta meg, de miután nem kapott több magyarázatot, és én nem néztem vissza az arcára, hanem, mintha érdekelne a politikai élet fordultam a tanácsosok beszélgetése felé, elfogadta szótlanságom, és visszafordult az újonnan felszolgált másodikhoz.

Leküzdöttem egy újabb adag tortát, amit immár fél órája a villámra tűztem, majd leöblítettem az csokoládé édes ízét egy hatalmas korty vízzel. Kitoltam magam a székkel együtt és egy utolsó pillantást vetettem Eric felé. Lassan indulnom kell, mert megy a gépem haza, és nem tudom, hogy kockáztassam azt, hogy megszólítom és elköszönök, miközben már most igen illuminált állapotban van attól a megszámlálhatatlan számú pohár alkoholtól, így előfordulhat, hogy elkap, és nem enged el maga mellől, vagy inkább csak hagyjam és sétáljak el.

A kezemen lévő órára pillantottam és megállapítottam, hogy még legalább két órát tölthetnék a partiban, de nincs se erőm hozzá, sem pedig hangulatom. Eric a táncosai körében sajátította ki a táncparkett egy igen jelentős középső részét, és nem volt olyan ember, aki, szembe mert volna szállni a tökéletes tánctudással rendelkező egyedekkel szemben. Még Léna is a kör széléről figyelte barátját, így én már fejben feladtam annak reményét, hogy eltudjak köszönni Erictől.

Fellöktem magam a székről és a szépen kivilágított tisztás felé indultam, ahol rajtam kívül csak pár ember andalgott, vagy a részegségüket akarva valahogyan kiheverni, vagy pedig mert a szerelem kémiai hatásai elhatalmasodtak felettük. Egy kellemes meleg szellő lengette meg a hajam, ami felkeverte a parfümöm illatát. Ez az egyetlen hirtelen jött szag is úgy hatott a ma különösképp éber és beteg gyomromra, hogy úgy éreztem menten kiadom azt a két falat tortát, és három kanál levest, amit még sikerült magamba tuszkolnom. Elérve egy padot lerogytam rá, és oldalra kidöntve a fejem vártam, hogy a mély légzések meghozzák hatásukat, vagy pedig azt, hogy hatástalanságuknak eredményeképp a vacsorám elhagyja a gyomrom. Hihetetlen, hogy egy hatalmas lagzi közepén itt szenvedek, ahelyett, hogy már részegre ittam volna magam, és olyan dolgokat tettem volna Erickel, amikbe másnak belepirulok. De nem, nekem itt kell agonizálnom a park egy padján egyedül, úgy, hogy még részeg sem vagyok.

Nem tudom meddig ülhettem ott a padon mélyeket lélegezve, a csillagokat bámulva, a mai este abszurditásán merengve, amikor kemény léptek hangzottak fel előlem, és pár pillanattal később közvetlen előttem elhaltak a zajok, majd megjelent a lépésekhez tartozó fej is.

-          Jól vagy? Már a szobádban kéne pakolnod – simít végig az arcomon fél kézzel a férfi úgy, hogy közben hangjában inkább kérdőre vonás van, mint aggódás.

-          Neked pedig véget ért a numerád?

-          Szerintem Miss Medencében Csinálom meg se szólaljon – veti le magát mellém egy hatalmas mosoly kíséretében, majd karját átveti a fejem mögött, és szorosan magához húz.

Fejem a vállának döntöm és egész testemmel neki nehezedem. Fáradtan sóhajtok fel, és tekintetem újra a csillagokat pásztázza. Vajon van olyan épeszű, normális ember, aki nem csak a kis, és nagy göncölt ismeri fel, hanem mást is? Mert amúgy képtelenség.

-          Elmondtad már neki? – veszi kezébe az enyémet, és úgy forgatja azt, hogy a gyűrűsujjamon lévő eljegyzési gyűrű mindkét oldalát megnézhesse. Erőtlenül megrázom a fejem, de nem érzem elégnek, így halkan hozzáteszem a választ is.

-          Nem.

Csendben meredünk előre, ahol éppen Eric kurjant fel, mire mindenki hatalmas nevetésben tör ki, és meghallom végre Danny hangját.

-          Végre valami zene – nyögök fel, és ellököm magam Ruben testétől.

-          Ez neked zene? – Horkan fel, mire beleöklözöm a vállába, és lágy mosoly terül szét az arcomon.

-          Na, gyere, menjünk – állt fel mellőlem felém nyújtva a kezét.

-          De még el akarok köszönni valaki által Erictől.

-          Félsz, mi? – Vonta fel röhögve a szemöldökét, mire újra megütöttem, ám ezúttal az erős hasfalba sikerült, ami meg se kottyant a férfinak.

-          Ez nem vicces, Ruben. Ha elkap, megtáncoltat és megpörget, és sugárban színesítem meg a parkettet.

-          Mondjuk, ha szólnál neki – vitte fel a hangsúlyt kérdőn, mire próbálva utánozni a hanglejtést, válaszoltam.

-          Mondjuk, ha te csak csöndben tudnál létezni, anélkül, hogy idióta tanácsokat adnál?!

-          Ismersz te ilyen Ruben Aglandert?

Nemlegesen megráztam a fejem, mire bólintott.

-          Na, ugye! Majd beszélek Sellyvel, vagy majd te ha, akarsz, de most készítsd elő a bőröndöd, mert egy óra múlva jön a taxi és indulunk.

-          Indulunk? – csúszott fel a hangom, ahogy lassan feltoltam magam a padról és szembe álltam Rubennel.

-          Ja, veled megyek – vonta meg a vállát, majd megindult visszafelé, a sátorba.

-          De… - emeltem fel a kezem, hogy látatlanban is akár megállítsam, és magyarázatot követeljek, ami egyrészt sikerült is, másrészt annyira nem.

-          Ez nem kérdés volt, és nem is opció, Ninah. Fél óra múlva a szobádban leszek – kacsintott, majd már csak a távolodó alakját láttam, ahogy visszatér a mulatozókhoz.

***

(Give Your Heart A Break)

 Hál’ istennek Selly még elég beszámítható állapotban volt, így meg tudtam bízni azzal az egyszerű, és könnyed feladattal, hogy egy arcra, közel sem szájra adott puszival köszönjön el Erictől a nevemben, miközben átad egy kis üzenetet, és a másnapossági minden percében a fejébe veri, hogy délután egy este kilenckor indul a gépe. Ha lekési, meghal. Bár nem tudom, hogy vajon fellégeznék-e inkább vagy mérges lennék, mikor közli velem, hogy sajnos lekéste a hazafelé tartó Los Angeles-i járatot. 

Már csak három óra volt hátra az útból a repülőn, és mikor az alvó Rubenre pillantottam biztos lehettem afelől, hogy beszélgetni nem fogok, felpolcolgattam a férfi vállát, kényelmesen megigazítottam, előkerestem az iPodom fülhallgatóját, a fülembe dugtam, és miközben a férfinak dőltem, álmosan kémleltem a kinti Napot a jövőn gondolkodva, amitől csak még kisebb lett a gyomrom, és amitől úgy éreztem, hogy valahol mostanában elrontottam.

Gond nélkül, enyhe rázkódásokkal landoltunk, de úgy látszik ma már a gyomrom kevésbé érzékeny, és meg sem kottyant neki néhány ütődés. Mosolyogva néztem az éppen felébredő Rubenre, akinek haja rendezetlenül, kócosan állt fején, mindenki tudtára adva, hogy nem igazán látott fésűt. Szeme alatti apró karikák, és sápadt arca adott okot arra következtetni, hogy ő bizony nem keveset ivott a lagzin, és az ő kis pocakjának már nem annyira tett jót, ez a kora hajnali több órás repülés, mint az enyémnek. Ruben a fejét fogva állt fel, hogy levegye bőröndjeinket, majd mindketten megvárva, hogy legyen helyünk soroltunk be, hogy elhagyhassuk a gépet.

Amint elhagytuk az összes ellenőrzőkaput, és fellélegezhettem, kíváncsian leskelődtem a kapun keresztül, hogy vajon a sofőr vár-e ránk, vagy apa elkényeztet, és megjelenik itt.

Aggódva, sűrűn pillantottam hátra Rubenre, ugyanis nem nézett ki túlságosan jól, és az arca színe aggodalomra adott okot.

-          Jól vagy? – Fogtam meg a kezét, miközben lejjebb hajtottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

Tekintetében a tompa csillogás csak vízért, nyugodt körülményekért, és egy két fájdalomcsillapítóért könyörgött, így egy apró bólintás után kihúzta magát, és mintha semmi baj sem lenne lépkedett mellettem, hogy kiléphessünk az érkezők kapuján. Nem tudom miért, talán, mert otthon akkora felhajtás övezett minket, és annyi biztonsági embert adtak mellénk, hogy senki nem fényképezett és nem fért a közelünkbe, egészen meglepődtem, mikor a vakuk elvakítottak, és az emberek hangos ordibálás közepette vettek körbe. Az orrom alá nyomtak minden mikrofont, kamerát, papírt, és tollat. Képeket, posztereket, párnákat, pólókat, sőt, még Eric Saade lemezeket is. Egy pillanatra teljesen lesokkolódtam és megálltam egy helyben, eleresztve a bőröndöm fogantyúját. Kíváncsian méregettem az embereket, akik csak vártak, és kitartóan taszigálták egymást, hogy még közelebb jussanak hozzánk.

-          Ninah? – suttogott Ruben a fülembe, amivel észhez térített, és mosolyogva írtam alá az első képet, amin én mosolyogtam Eric oldalán.

Elfoglalhattuk az egész kijáratot, ugyanis a reptéri dolgozók kénytelenek voltak egy újabb kaput megnyitni az érkező utasok számára. Mire mindent aláírtam, és elfogytak előlem az emberek, már órák óta állhattunk ott, és osztogathattuk aláírásainkat. Fáradtan húztam ki magam, majd újra a kezembe véve a bőröndöm indultam meg a pár órája megkezdett irányba, mostanra már azon gondolkodva, hogy vajon mikor érdemeltem ki ezt az érdeklődést és szeretetet az emberektől. Erre mindig az a magamnak adott válaszom, hogy Eric miatt, de ő most nincs itt, és tudták, hogy nem is lesz. Miattam jöttek ki?

Figyelmen kívül hagytam a vakuk folytonos kattogását, és a magánjellegű kérdések tömkelegét, úgy sétáltam el az üvegfal mellett, amikor egy ismerős hang állított meg.

-          Ninah Miles.

Nem volt kérdés, sem felkiáltás, vagy felszólítás. Kimért, nyugodt hang volt, pontosan olyan, amit egész életemben hallhattam, és megszokhattam. Villámgyorsan kaptam fejem a hang irányába, ahol megpillantottam szüleim egymás mellett állva, rám várva. Nevetve indultam meg feléjük, majd a pillanat hevében egyszerre vetettem magam mindkettejük nyakába. Szorosan öleltem őket magamhoz, és életem egyik legörömtelibb pillanata volt, amikor elmúlt róluk a sokkos dermedtség, és ölelő kezeket éreztem meg a hátamon.

-          Köszönöm – szipogtam lehunyva a szemem, mélyen a vállukba temetve arcom, mire megéreztem magam alatt apa harsogó nevetésének folyamatát. – Köszönöm, hogy itt vagytok.

-          Ninah, mi van veled? Kicsim jól vagy? – bontakozott ki anya az ölelésből, és aggódva fogta arcomat két kezébe , miközben hüvelykujjaival a könnyeim törölte le.

Mosolyogva nézett rám, amit én viszonoztam, és jelen pillanatban egy kedves, aggódó anyát láttam, sehol azt a nőt, aki anno elrángatott a szépen felépített váramból. Újra a nyakába vetettem magam, és szorosan öleltem magamhoz, kiszorítva belőle a szuszt is.

-          Igen jól van, csak a hormonok – válaszolt helyettem Ruben, mire anya megdermedt és kihúzta magát karjaim közül és érdeklődve lesett felváltva hol rám, hol Rubenre.

-          Hormonok?

Egyetlen metsző pillantással jutalmaztam Ruben tökéletes beszólását, majd anya felé fordultam. Egy szipogással, majd két gyors arctörléssel eltüntettem a boldog könnyek minden maradandó utalását, és nagy levegőt véve néztem szüleimre.

-          Igen a hormonok, mert a buli óta semmit nem ettem. Az esküvőn pedig a gyomrommal volt valami, úgyhogy nem tudtam sokat enni.

-          Akkor menjünk, és otthon vár rád a friss reggeli – mosolygott apa, kivette kezemből a bőröndöm, és körülölelve a vállam indult meg velem a kijárat felé.

Éreztem anya kételkedő pillantását a hátamban, és tudtam azt is pontosan, hogy miért marad hátra Rubennel. De esküszöm, a fiú bármit is elmond, onnantól vége a világraszóló barátságunknak.

 (Missing You)

A limuzin hatalmas volt, rengeteg sok behűtött vízzel, amivel boldoggá tehettük a kis, beteg Rubent. Azt hiszem, barátom megivott minimum nyolc kis üveg vizet, míg hazaértünk, mialatt mi, a család megbeszéltük milyen volt a svéd királyi esküvő, hogyan is nézett ki Molly, és milyen egy ottani lagzi. Megpróbáltam minden erőmmel úgy beállítani a helyzetet, hogy jól éreztem magam, sokat ittam, táncoltam, és buliztam, miközben figyelmeztető pillantásokkal lövöldöztem Ruben felé, hogy esze ágába se jusson megszólalni, és az ellenkezőjét állítani annak, amit én.

A limuzin a családi házhoz vitt minket, így arra a következtetésre jutottam, hogy, amíg Eric meg nem érkezik, itt fogunk lakni. Mosolyogva néztem a hatalmas házra, ahol újra kezdtem az életem, bár akkor még merőben más hírnév övezett engem, és Rubent is. Sőt, tulajdonképpen akkor még Rubennel nem is volt felhőtlen a kapcsolatunk.

Lassan léptem ki a kocsiból, hogy szokjam a klímázott, hűvös kocsi után a forró, száraz Los Angeles-i levegőt.

-          Üdv itthon – karolt belém anya, és elindult velem a bajárat felé.

Hatalmas, levakarhatatlan mosollyal az arcomon követtem, és napok óta először most nem gondoltam a jövőre.

***

Megigazítottam arcomon a napszemüveget és felhúztam a lábam, kiélvezve a Napfény melengetését a bőrömön, miközben végre le tudtam magam mellé tenni a telefonom. Abban a pillanatban, ahogy haza érkezésem után bekapcsoltam a telefonom több tíz hangüzenet és SMS várt, valamint már a második másodpercben meg is szólalt csengve a készülék. Kevesebb, mint öt perc alatt terveztem be Eric következő három hónapját, és még mindig hátra voltak a legfontosabb telefonhívásaim.

Egészen addig a percig csörgött, míg Ruben ki nem vette a kezemből és le nem száguldott vele az emeletről. Az ablakom alá állt, és a véleményem iránti érdeklődés nélkül közölte a tényeket:

-          Addig nem kapod vissza a telefonod, amíg át nem öltözöl fürdőruhába, és le nem vonszolod a segged a medencéhez, értve?

A válasz meghallgatása nélkül fordult meg, és sétált el, amit én egy egyszerű sóhajtással rendeztem le. Úgy sincs esélyem ellene.

Fészkelődve a napágyon fordultam oldalra, és ahogy kinyitottam a szemem szembe találtam magam Ruben kutakodó pillantásával, amivel a hasamat fürkészte.

-          Fejezd be – fűztem össze karjaim az említett testrészen, és tüntetőleg elfordultam a férfitól.

-          Nem értem miért vagy ilyen. Tökéletes még most is az alakod, és ez az egész egyszerűen hihetetlen, te pedig úgy kezeled, mintha bűnt követnél el. Csodálatos dolog – ült fel lazán, és nézett rám teljes értetlenséggel.

-          Mert ez nem jó – ültem fel szembe vele, miközben arcomról olyan hévvel téptem le a napszemüveget, hogy majdnem felsértettem a bőröm. – Eric a karriere csúcsán van, én pedig jövök az én „jó” híremmel, és minden kettétörik.

-          Szerinted érdekli majd? És mégis mit hiszel meddig tudod eltitkolni előle? Nem fog feltűnni neki, hogy nem iszol alkoholt? Hogy rosszul vagy, és meghízol?

-          Kösz, most már mindjárt jobban érzem magam – húzom el a szám, és belekortyolok a citromos frissítőbe.

Ruben nem szólal meg, csak a válaszom várja. Megint ő vezeti, és uralja az egész beszélgetést.

-          El akarom mondani neki. Tényleg – teszem hozzá, ahogy látom arcán a kétkedést, és felvont szemöldökét. – Hisz joga van tudni, és nem akarom titkolni. Csak… csak félek és időre van szükségem.

-          Nincs félnivalód – fogta két keze közé az enyém, és rám vetett egyet abból az elbűvölő Ruben féle mosolyból.

-          Kösz – öleltem körül hálásan széles hátát, és pontosan ebben a percben a telefonom is megszólalt, a régen várt számmal a kijelzőn. – Bocs, ezt fel kell vennem.

-          Jó, csak még egy szóra – kapta el a csuklóm, miközben én már a ház felé tartottam. – Arra, hogy Ericnek eddig nem mondtad el, viszonylag jó kifogásod van, de hogy a szüleid sem tudják, az számomra érthetetlen. Szóval még ma, Ninah Miles – engedett el, viszont ekkor már a legkevésbé sem éreztem magamban a kedvet ahhoz, hogy felvegyem a telefont, és tovább lépjek.

-          Most utállak – sziszegtem, miközben kirántottam kezem a szorításból.

/Ruben/

-          Hallo, itt Ninah Miles – szólt bele a telefonba és behúzta maga után az ajtót.

Idegesítő, hogy mennyire lefoglalja a sok barom, akik képtelenek megoldani a gondjukat egyedül, és vagy, képtelenek megvárni a hétfőt, hogy zaklassák a lányt. Hisz mégis csak vasárnap van, amikor megérdemelné a pihenést. De nem. Ha valaki bekapcsolja a telefonját hétvégén azzal szabad utat enged minden idegesítő… vá… Én csak képtelen vagyok felfogni, hogy miért csinálja ezt a lány magával.

Visszaültem a napozóágyra, és elnyúltam volna kényelmesen, amikor az én istenverte telefonom is teljes hangerővel megszólalt. Gondolkodás nélkül akartam a piros kis elutasító gombra nyomni, amikor az ismeretlen szám helyett, egy igencsak ismerős kép bukkant fel. Sóhajtva nyomtam rá a fogadás gombra, miközben újfent felültem, és kíváncsian vártam, hogy mi lehet az oka a hívásnak.

-          Igen Miss Sweanson?

-          Segítened kell – szólt bele olyan kétségbeesett hangon, amilyet nem hogy tőle, de még nőtől sem hallottam.

-          Minden rendben? Jól vagy?

-          Nem, nem vagyok – szipogta, és egy hosszabb csend állt be a vonal túlsó végén.

Így viszont megbizonyosodhattam afelől, hogy nem megölni akarják,  vagy akár bántalmazni, viszont sokkal rosszabb, mert sír. De miért engem hív fel, ha bármi lelki eredetű baja van? Furcsa ez az egész, és nem jelent túl sok jót.

-          Cathy elmondod mi bajod van? Kezdek aggódni.

-          Szakítottunk Patrickkel – suttogta bele a telefonba némileg megnyugodva, mire én a kelleténél hangosabban sóhajtottam fel. Ennyi?

-          És miért?

-          El tudnál jönni a lakásomba? Szükségem van rád.

-          Nem hiszem, hogy ez jó ötlet Cat. Inkább mesélj el mindent.

-          Ruben, kérlek! Beszélnem kell veled.

Idegesen megforgattam a szemem és körbenéztem. Sehol senki, aki most kimenthetne, bár azt hiszem, jelen körülmények között Ninah-ra nem is számíthatnék, hisz dolgozik, ha pedig éppen nem azt teszi, akkor ő neki van szüksége az én támogatásomra akár bevallja, akár nem.

-          Jól van, de miért? Mondd el, miért?

-          Mert szeretlek, Ruben…

/Ninah/

 (I Hate This Part)

Kinyomva a hívásomat eldöntöttem, hogy mára éppen elég volt a „sürgős” telefonokból, így egy egyszerű mozdulattal kikapcsoltam a készüléket. Igaza van Rubennek, és ha ezt nem is vallom be neki szemtől szemben, mert túl büszke vagyok, azért egy fekete kijelzővel ellátott telefon orra alá nyomásával tudtára adhatom. Megkönnyebbült mosollyal az arcomon indultam vissza a medence felé, amikor a bejárati ajtóban belefutottam Rubenbe. Egyszerre pördültünk meg, de míg az én arcom inkább boldog volt, addig az övé aggodalmas, és némiképp érthetetlen.

Némán felvontam egyik szemöldököm, mire csak egy fejrázást kaptam válaszul.

-          Ennyivel nem úszod meg – fogtam meg a karját, mire felsóhajtott.

-          El kell mennem itthonról, de néhány órán belül visszajövök. Erősen ajánlom, hogy addigra anyukád ne úgy nézzen rám, mint egy UFO-ra, ha hormonváltozásról beszélek – utalt erősen arra, hogy itt az ideje, hogy elbeszélgessek a szüleimmel.

Ezzel a szépen kerekített mondattal, és azzal, hogy az én problémám helyezte előtérbe, nagyon okosan eltért a tárgytól, és el is tűnt minden szó, amit róla válthattunk volna. Okos. De ennyivel nem ússza meg, ha hazajön.

-          Ninah, előállt a fekete limuzin – hallottam meg magam mögött a bejárónő hangját.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá, és immáron sokadszor visszaindultam a lakásba.

Felszaladtam a szobámba, és az itt maradt ruháim közül igyekeztem megkeresni a legideálisabb fekete darabokat. Rá kellett jönnöm, hogy olyan mértékben kiköltöztem a szülői házból, hogy az egyetlen, amit találtam, az a temetésen viselt fekete kosztüm volt. Pillanatok alatt magamra kaptam a darabokat, felkötöttem a hajam, és Dylan kedvenc parfümjét magamra fújva úgy döntöttem kész vagyok, és lesiettem az emeletről. A nappaliban magamhoz vettem egy kis táskát, amibe szándékosan nem tettem bele a telefonom, és a limuzin felé vettem az irányt. Az egyetlen ember, akivel utam során találkoztam az anya volt, ő pedig pontosan tudta, hogy hova készülök, így egyetlen szót sem szólva lehelet finom csókot az arcomra, és utamra engedett.

Csendesen szemléltem a nyüzsgő Los Angelest, és akaratlanul is elgondolkoztam azon, hogy Svédország mennyivel csendesebb volt. Nyugodtabban tudtam sétálni az utcán, nem villantak vakuk az arcomba egész úton, és a riporterek is valahogy nagy ívben elkerültek. Megkockáztatom ama kijelentésem, hogy abban a pár napban, míg otthon voltam, egészen úgy éreztem, mintha egy normális ember lennék, sztár háttér nélkül, egy hétköznapi párkapcsolatban.

Bár jól kéne, hogy hangozzon ez az elképzelés az életről, hogy nem követik minden lépésem, hogy nem fényképezgetnek, és nincsenek pletykák, annyira hozzászoktam most, hogy újra itt élek, hogy attól tartok, fájna, ha nem lenne körülöttem ez a zsongás. Persze, most azért harcolok, hogy nyugodt életem legyen, és hisztizek, ha nem tudok öt percre sem lefeküdni, de az igazat megvallva nagyon hiányozna a pezsgés, hisz ez az, ami lendületben tart. Nem hiszem, hogy nyugodt szívvel tudnám kijelenteni, nem hiányozna ez az élet Svédországban. Nem tudom, mi lenne jó nekem, mert bármelyik életet is kéne magam mögött hagynom, biztosan nagyon hiányozna, és az elszakadás pillanatában azért könyörögnek, hogy hagy választhassam a másik lehetőséget. Viszont lassan nekünk is döntésre kell jutnunk, csakúgy, mint Rubenéknek. Maradjunk Amerikában, vagy térjünk haza a nyugodtabb Svédországba?

-          Megérkeztünk, Miss – szólt hátra a sofőr, én pedig néma bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem.

Mély lélegzet, egy apró mozdulat a virágcsokor felé, és ki is léptem az autóból. A temető csendes volt, néptelen, és hatalmas. Los Angeles legnagyobb magántemetője terül el előttem, ahova a leghíresebb embereket viszik utolsó útjukra, és amit még soha életemben nem láttam ennyire… ennyire kietlennek. Általában rokonok, barátok, családtagok vannak itt, vagy legalább néhány ember, akik a szerettükhöz jöttek, ám most, mintha a meleg mindenkit elriasztott volna. Tekintetem végig futtattam a kerítésen, ami gyakran elhatárolja a hírességhajhász turistákat a gyászolóktól, hisz Hollywoodban, még a halál sem akadály. Nem adják meg a tiszteletet az elhunytaknak, ugyanis hatalmas örömmel fényképezgetek a sírköveket, családtagokat, vagy akár a templomot.

Lassú, kimért léptekkel indultam meg a hatalmas kapu felé, majd a kis bódénál megálltam és várakozón pislantottam be az ablakocskán.

-          Jó napot! – Lépett elő egy férfi a nem várt helyről, egyenesen velem szemben állt, mindössze pár lépésnyire. Összerezzentem és hirtelen meglódult szívem ki akart ugrani a helyéről. Bele sem merek gondolni, hogy honnan jött, hogy miért volt ilyen halk, és mióta állhat itt előttem úgy, hogy azt sem tudom ott van.

-          Üdv – emeltem fel a kezem köszöntőleg. – A nevem Ninah Miles.

Mintha ez lett volna a varázsszó a férfi összekapta magát, és öles léptekkel a bódéba sietett. Egy komputeren percekig pötyögött, míg végre megkaphattam az engedélyező bólintást. Miközben azon morfondíroztam vajon a helyes ösvényen sétálok-e végig a síron, vagy képes vagyok, és eltévedek egy temetőben is, gyakran hátrapillantottam, hogy a hátborzongató férfi követ-e, elsétált-e oda, ahonnan jött, vagy pedig továbbra is maradt a kis házban. Utolsó feltevésem bizonyult igaznak, a férfi ott ült, és anélkül hogy akár egyetlen pillantást is vetne távolodó alakomra nézi a számítógépét, és továbbra is gépel. Kissé felengedve szenteltem innentől minden figyelmem a zavaros útvesztőre, és igyekeztem visszaemlékezni a helyes irányra, amikor megpillantottam a sírkövet.

(Look After You)

A fehér márványkő a többi közül kimagasodva, tiszteletet parancsolón állt, halomnyi virággal és zölddel övezve. Az én kis csokromra tekintettem és rögtön elszégyelltem magam, hogy mindössze ennyivel állítok ide, míg a szülők valószínűleg kamionnal hozatják a gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágokat. Mosolyogva léptem a kő mellé, és immár sokadszorra olvastam el az arannyal kifestett szavakat.

„A halálnak éjszakája vissza őt nem adja már,
Mert a sírok éjszakája át nem léphető határ.
Lengjen hát sírodon béke,
Bárha dűljön a világ,
Semmiségek éjjelébe
Jó barátid hű emléke
Halhatatlan mécsvilág.”

„Mint a szelíd tavaszalkony, olyan volt ifjú halálod,
S gyász örök éje borult ránk a bús alkony után.”

-          Szia, Dylan – suttogtam halvány mosollyal az arcomon.

Lassan leereszkedtem a sírkőre, és magam mellé fektettem a virágot. Mindig nehéz itt lennem, mert akárhányszor meglátom Dylan nevét, és azt a huszonegy évet, amit élt, elszorul a torkom, és egy hang azt döngeti a fejemben megállás nélkül, hogy: Te tetted, te tetted, te tetted!

Az én hibám, és ha valamit jól csinálok, akkor most élne, itt lenne velem, bulizhatnánk, és már az sem érdekelne milyen, és mennyi őrültséget csinálnál. Hallgatnám éjt nappallá téve a hülye szövegeit, azt, hogy mennyire akar, hogy kit hogyan fog megszerezni, és esküszöm, még bunkó is lehet, csak itt legyen velem.

Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, és újra elmosolyodtam.

-          Tulajdonképpen elköszönni jöttem, és mesélni. Annyi minden történt, és bár nem tudom, hogy komplett hülye vagyok-e, hogy elmesélek neked mindent, vagy kedves gesztus, azért nekem jobb, ha elmondhatom egy barátnak. Molly esküvője csodálatos volt, a menyasszony ruhája gyönyörű volt, akárcsak maga Miss Sandén is. Titkon irigylem azért, hogy eljött az ő happy endje, miközben én úgy érzem, hogy nekem sosem fog. Emlékszel mikor gimiben csak hülyeségből állt az életünk, és nem érdekelt minket semmi, és senki? Na, azt hiszem akkor volt utoljára, hogy kifejezetten boldognak éreztem magam, miközben szabad voltam, és nem volt semmi okom, hogy aggódjak bármi miatt. Bár ha akartam volna, sem hagytál volna, ismerlek. Egyre több munkám van, nincs egy szabad percem, és el sem tudom mondani, hogy mikor voltam utoljára a barátaimmal. Eric viszont már a csúcson van. Hihetetlen szinten ível felfelé a karrierje, amiért egy kicsit büszke is vagyok magamra, viszont tudom, hogy amint elindul a koncertturné, egy szabad perce sem lesz nem hogy magára, de rám sem. Ebbe pedig már most belehalok. Nem akarom elveszíteni, és annyival szebb, okosabb, és sikítozóbb rajongója van, akik millióan vannak világ szerte, és akik bármit megtennének érte. Én pedig itt állok mögötte, és az útját egyengetem. És ha elveszítem? – Néztem kérdőn, mintha választ várnék a sírkő arany betűire, de a válasz néma volt, én pedig nem értettem. – Persze ez még mind semmi ahhoz képest, amilyen hírrel akarok ma elé állni. Hidd el, akármennyire is fáj, hogy hónapokra külön leszünk, nem akarom félbevágni a karrierjét, ellenben, ha a híremmel szembesül, majdnem biztos vagyok benne, hogy ő fogja megtenni ezt helyettem. Esetleg, ha mégsem, akkor is mindent megváltoztat a tény, hogy nem vagyunk már egyedül. Amerika, Ausztrália, és Európa turné egész évben, amit nem tudok végigcsinálni mellette. Mit tegyek? Titkoljam el, vagy mondjam azt, hogy csak akkor vagyok hajlandó megosztani vele a hírt, ha megígéri, hogy nem adja fel az éneklést? Az is lehet, hogy a sok spekulációm teljes káosz, és Rubenre hallgatva szimplán el kéne mondjam Ericnek az igazságot. Viszont azok után itt maradunk, vagy visszatérünk Svédországba? Dylan én… - révedtem el a távolba teljesen tanácstalanul. Vajon ide születtem, ahol minden rólunk szól, vagy a sors volt, hogy Svédországba mentem, ahol találkoztam Erickel, és most ott is kéne élnem?

Arcomhoz emeltem a zsebkendőmet, és letöröltem a sós cseppeket, amelyek már szép arányban áztatták az arcom.

-          Félek Dylan, és tudom, hogy te adnál valami idióta tanácsot, szóval rajta! Elcseszem az életem, vagy vágjak bele, és lesz, ami lesz? Komolyan nem tudom – vontam meg a vállam, majd végigsimítottam a márványon, és akaratlanul is eszembe jutott a tengerparti, drogos buli. Az egyetlen dolog, ami miatt meghalt, az az volt, hogy szeretett és szerelmes volt. – Hiányzol, te hülye – szakadt fel belőlem a sírás, ahogy rádőltem a keménységre.

Nem volt körülöttem senki, nem figyeltek rám, így átadtam magam a kétségbeesésnek, a fájdalomnak, és a fáradtságnak. Fáj, ha nem tudom melyik a helyes út, és mégis választanom kell.

***

/Eric/

Széles nagy jókedvvel pattantam ki a limuzinból, amit a Miles família küldött ki elém a reptérre. Csekély két és fél órás késéssel jelentem meg most, annyira rajongóm várt a repülőtéren. Bár lehet, hogy ez ideálisabb időpont, hiszen legalább nem reggel hétkor verem fel a házat, hanem kényelmesen kora délelőtt toppanok be, hogy meglephessek mindenkit. Van egy olyan fura érzésem, hogy pozitív meglepetéssel csak egy lány számára szolgálok majd.

-          Jó reggelt Saade – sétált a nappaliba velem egy időben Megan, mire én elhúztam a szám, és elengedtem a bőröndöm fülét, hagyj zuhanjon kényelmesen, és a maga koszosságával a krémszínű szőnyegre. Megan hűvösen nézte a leendő folt helyét, majd rám vetette öldöklő pillantását, és kihúzta magát.

-          Üdv magának is Mrs. Miles – mosolyodtam el negédesen, és a nő felé léptem, hogy egy az arcához sem érő puszival köszöntsem rég nem látott anyósjelöltem. – Hogy vagy?

-          Szép reggelem volt – villantott rám egy elbűvölő mosolyt, majd mikor elfordult és a konyha felé tartott hozzátette – eddig.

-          Én is örülök, hogy látlak. Tudtad, hogy mostantól huzamosabb ideig leszek Amerikában, és majd’ mindennap meglátogathatlak? – Futottam utána a konyhába.

Ma nem menekül, ugyanis szokatlanul jó kedvemben nincs az az isten, hogy magára hagyjam, és felszabaduljon Saade nyomása alól.

-          Olyan jó lenne, édes fiam. Viszont ez esetben fel kell bérelnem egy bérgyilkost, és azt hiszem Ninah ennek nem örülne.

-          Ó, igen. A Drága Ninah. Az egyetlen ok, amiért még élek, igaz? – huppantam le az egyik bárszékre a nővel szemben, csak hogy érezze a törődést, és a magának kitöltött narancslevét egy pillanat alatt eltüntettem.

Ahogy visszahelyeztem a poharat a halk csörömpölésre a nő megfordult, és ideges tekintettel mérte végig az üres poharat, majd a gyorsan elillanó kezem, amivel még az imént toltam vissza a helyére a tárgyat.

-          Igaz – bólintott, miközben szó nélkül töltött magának egy újabb pohár juice-t.

Furcsa. Ilyenkor már vagy kiküldött a házból azzal az utánam hajigált szöveggel, hogy tűnjek el az életéből, és vissza se jöjjek, vagy szimplán hívatta a sofőrt, aki ezt az állását megelőzően hivatásos birkózóként kereste a kenyerét. Így most alig tudom visszatartani a meghatódottságom könnyeit, hogy nem küld el, sőt, meg se szólal, hanem tovább lép.

-          Valami történt? – kérdezem komoly hangnemben, mire a nő úgy összerezzen, mintha ráüvöltöttem volna.

-          Nem, semmi – mosolyog zavartan, majd tovább matat a hűtőben.

-          Ninah-val van valami?

-          Komolyan, Eric, nincs semmi – csapja be a konyhaeszköz ajtaját, és hátát annak vetve figyel engem kimért, félő tekintettel.

-          Gyanús vagy – bökök felé az ujjammal, mire Megan felvonja egyik szemöldökét, és mindentudóan elmosolyodik. Eddig tartott, hogy nem bírta fegyelmezni arcvonásait. Innentől megint nem tudom mire gondol, hogy mi a baj, vagy hogy mi játszódik le benne. Ha eddig nem találtam ki, most már nem is fogom. Ezt a kört is megnyerte.

-          Nem tudom miről beszélsz – vonta mega a vállát lazán, magához vette a narancslevét, és újra elhagyta a konyhát, ezúttal a medence felé igyekezve.

Ismét nem hagyhattam, hogy elszökjön, úgyhogy sietve utána mentem, és a kérdéseimmel bombáztam. Valamelyikre csak válaszolni fog.

-          Tudom, hogy valami történt, és mivel nem reagáltál, kénytelen vagyok a folyamatosan beszédhez folyamodni, amit tudom, hogy úgy utálsz – vigyorogtam az arcába tenyér bemászón, miközben ő már leheveredett az egyik nyugágyra, és pihenésre hajtotta volna a fejét.

-          Hagyj Eric – nyögte, és tüntetőleg a szemére húzta a napszemüveget.

Itt jön az a rész, amikor bekeményítek. Kérdés nélkül foglaltam helyet az ágyon, és a nőt nézve belekezdtem.

-          Ninah-val történt valami, amit te tudsz, de én nem, mert nekem nem mondta el? Elfogja? Vagy te mondtad neki, hogy ne tegye? Esetleg egy másik férfi van a dologban? Apropó, hol van Ruben? Vaaaaagy – nyújtottam el a szót a hatás kedvéért – nem is Ninah-val van probléma, hanem veled, mert valami őrültséget csináltál megint, csak nem akarod, hogy bárki megtudja, és mivel tudtad, hogy harapni fogok a Ninah témára, azt akarod, hogy azt higgyem, hogy vele van gond. Ez esetben viszont nem érdekelsz. Lehet az is, hogy…

-          Fogd már be Saade – vetette oda nekem foghegyről, pedig én úgy folytattam volna a spekulációim.  – Ninah beszélni szeretne veled, és lent van a parton – ült fel, és lehúzta szeméről a szemüveget.

-          Hol?

-          A nyugatin, valahol a H-nál – vonta meg a vállát, majd visszatolta a sötétítő üveget a szeme elé.

-          És ez miért tartott ennyi ideig?

-          Élveztem – mosolyodott el, és visszadőlt az ágyra.

Egy másodpercig elképzeltem, ahogy ujjaim vékony, kecses nyakára fonódnak, majd egyre erősebben szorítja azt, de elkergettem a képet. Jobban érdekelt miért akar velem Ninah beszélni úgy, hogy itthon sincs. Felpattantam a nyugágyról, és az ajtó felé vetettem magam, amikor a hangja újból megállított.

-          Mostál már ma fogat Saade?

-          Ez most komoly? Amúgy nem. Egy tizenkét órás repülőúton vagyok túl, még mosdóba sem mentem el.

-          Nesze – dobott felém egy almát, amit reflexből elkaptam. Érdeklődve forgattam meg kezemben a gyümölcsöt, méregbemártás nyomait kutatva, de az alma zöld volt, és egészségesnek tűnt. Túlságosan is egészségesnek. – Okosan – intett felém utoljára, majd visszafeküdt, és innentől mindketten lezártnak tekintettük a beszélgetést.

Az almát a kezemben dobálgatva futottam le a lépcsőn, miközben Ninah tűzpiros kocsijának slusszkulcsát a zsebemben csörgettem. Egyszerre vártam, és ódzkodtam a találkozástól. Még ez a pár nap is megviselt a lány nélkül, a mosolya, a nevetése hiánya, de az, hogy beszélni akar velem, és nem vár a reptéren, aggodalomra adott okot.

/Ninah/

(Sea sound) + (Cannonball) egyszerre

A tengerpart ezen része csendes volt, hűvös, és nyugtató. Nem lehetett hallani Los Angeles zaját, az autóforgalmat, emberek kiabálásait, gyerekhangokat, csakis kizárólag a tenger morajlását, és a sirályok hangját. A Nap már magasan sütött le rám, és nem tudnám megmondani, hogy mióta sétálok a tengerparton. Kora reggel jöttem le, amikor még nem kelt fel teljesen a Nap, amikor még szükségem volt egy kabátra is, hogy ne fázzak. Lassan taposom meztelen lábammal a vizes homokot, ami minden egyes lépésemkor mélyen besüllyed, megőrizve pár másodpercig a talpam alakját, ami aztán eltűnik a tenger felől jövő hullámok által. Csiklandozva nyaldossa a bokám a sós tenger, és néha úgy érzem, hogy legszívesebben csak belefutnék, elengedném magam, és történik majd, ami történik. Talán ez a gondolat volt annak az oka, hogy most itt vagyok, hogy döntöttem, és pontosan ezt is fogom tenni. Elmondok Ericnek mindent, hagyom, hogy elmondja, mit gondol, és hogy azt tegye, amit jónak lát. Nem félek, amíg velem van, amíg magam mellett érezhetem, ha pedig úgy dönt, most időre van szüksége és térre, hagyom. Szeretem, és azt akarom, hogy a legjobb legyen neki.

Szorosabban húztam magamra a kardigánom, és továbbra is a tenger felé, a távolba révedtem.

-          Ninah – hallottam meg egy hangot a távolból, mire arra kaptam a fejem, és megpillantottam a felém rohanó Ericet. Elmosolyodtam, és elpirulva szegtem le a tekintetem a homokra. Megérdemlem én ezt a pasit?

A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy közeledett a vesztem, el kell mondanom neki. Éreztem, ahogy összezsugorodik a gyomrom, kiráz a hideg, és egyszerűen még nyelni is képtelen vagyok. Mindez összesen pár másodperc alatt alakult ki bennem, és már most biztos vagyok benne, hogy Eric az első pillanatban észre fogja venni, hogy valami baj van. A szandálom átvettem a jobb kezembe, tudtam, hogy Eric a balomon fog végigsétálni. Hogy őt idézzem: A pasi balján csak a kurvák mennek.

Egyre közelebb ért, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető leglazábban viselkedjek, így a Nap felé fordítottam arcom, és tartva a tempóm sétáltam a parton. Lehet, hogy kívülről nyugodtnak, és nemtörődömnek tűnhettem, ám belülről marcangolt a kétség és az izgulás.

-          Szia, Szépség – kapta el a derekam egyből Eric, ahogy hozzám ért, és maga mellé döntve hosszan, forrón, vágyakozón csókolt meg.

Teljesen lesokkolva álltam karjai közt egy pillanatig, a következőben pedig már mohón viszonoztam az édes köszöntést, és teljesen átadtam magam a férfinak.

-          Szia – leheltem miután elengedett, és segített felegyenesednem. – Milyen volt az út?

-          Hosszú, és fárasztó. Kikaptam egy Eric Saade rajongót magam mellé, így azt hiszem, most van még egy ember rajtad és rajtam kívül, aki mindent tud rólam – emelte meg a vállát egy pillanatra, majd visszaejtette azt, ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és kéz a kézben sétáltunk tovább a Napsütésben.

-          És a tied? Jobban vagy már? A lagziban nem tűntél túl élénknek.

-          Nos, azt hiszem, te kettőnk helyett is végigtáncoltad az egészet, szóval ne izgulj, de igen, jobban vagyok. Sajnos oly annyira, hogy amint hazaértem megtalált a munka – kezdtem a legkönnyedebb témával, ami valamennyire is kapcsolódik a jelenlegi legnagyobb problémánkhoz.

-          Mit ügyködtél össze? – húzott közel magához átölelve a vállam. Nem hagyhattam ki a kínálkozó pillanatot, úgyhogy fáradtan, és végre biztonságérzettel a bensőmben hajtottam fejem a karjának.

-          Turnét. A leghosszabbat és a legnagyobbat. Miután a jegyeladási listákon mindenkit megelőzöl a kevesebb, mint három perces jegyértékesítéssel, ami alatt több millió belépőt adtál el, mindenki téged akar, és hajlandóak lemondani olyan előadók fellépését az országok, mint például Madonna, Justin Bieber, vagy Usher. Úgyhogy most mind Amerika, mind Ausztrália, mind Európa kíváncsi rád, mi több. Téged akarnak, méghozzá rengeteg koncerttel – magyaráztam kezdetben a homokot vizslatva, majd ahogy éreztem, hogy Eric egyre jobban megfeszül mellettem felnéztem rá. Láttam, hogy képtelen feldolgozni a híreket, és el sem hiszi, hogy ezt ő érte el, és hogy vele történik meg.

Én pedig ebből kéne, hogy kiszakítsam? Most, hogy hangosan is kimondtam mi mindent ért el, nem kérhetem, hogy dobja el ezt értem. Istenem, ilyenről a legtöbben csak álmodoznak, neki pedig itt van, le van fixálva és már csak el kell mennie. Hogyan kérhetném, hogy ne tegye? Egyáltalán hogyan gondolkozhattam erről? Én sem adnám fel az álmaim. Eric arcán lassan egy széles, nagyon széles mosoly terült szét, én pedig fellélegeztem, hogy örül a hírnek. A megkönnyebbülésem mögött azonban kicsordult egy könnycsepp, amit, hogy elrejtsek elfordultam a férfitól, és újra a tengert néztem.

-          Ez most komoly? Csak viccelsz! Ez hihetetlen! Hogyan csináltad?

-          Te tetted Eric. Imádnak, és csodálatos hangod van. A turné alatt forgatnak majd egy videót, amit kiadnak DVD-n, valamint egy számodhoz is ezek alapján vágják majd össze a klipet. Minden ki van találva, eszméletlen leszel – nézek fel az arcára enyhe mosollyal az arcomon, de ő nem néz rám. Maga elé mered, a távolba, mosolyogva. Boldog.

Elfordulok, és kezemmel megtörlöm az arcom, amit most valamiért mégiscsak észrevesz, és megtorpan. Megszorítja a kezem, ezzel engem is megfékezve, hogy tovább sétáljak, miközben én próbálom kerülni a pillantását.

-          De hát ez jó hír, Édes. Ígérem, melletted leszek, és annyit leszünk együtt, amennyit csak tudunk – húz magához lassan, majd mikor előtte állok az állam alá nyúl, és lassan felemeli a fejem, hogy lássa az arcom, és a szemembe nézhessen.

-          Ez nem ilyen egyszerű Eric. És ne hidd, hogy nem örülök, mert tényleg nagyszerű, ami veled történik, de… - szipogtam, mire a férfi halkan felnevetett, megfogta a tarkóm, és erősen a mellkasához húzott.

Lehunytam a szemem, mélyen beszívtam az illatát, és hallgattam csöndes szívverését. Imádtam az érzést, ahogy hozzám ér és vigyáz rám, hogy azt hiszi minden rendben lesz, mert még nem tudja mire számítson. Ki akartam élvezni ezt a pillanatot, csak állni így a Napsugarak melegében, érintésével a testemen, illatával az orromban, miközben a tenger halkan morajlik mögöttünk, de nem lehetett. 

(Piano)

-          De interjúk, felvételek, televíziós fellépések élőben késő este és korán reggel. Próbák, új táncok, fellépések és utazások, miközben szervezni kell már a következő helyszínt. Dedikálások, közönség találkozók, rádiós fellépések, és még annyi háttér munka, amit el sem tudsz képzelni. Képtelenség ezt együtt végigcsinálni Eric úgy, hogy közben együtt is legyünk. Nekem állandóan dolgoznom kell, ahogy neked is. És ha ott tartunk, hogy egymáséi vagyunk, akkor vagy bezuhanunk az ágyba és alszunk, vagy pedig másra sem vágyunk mintsem, hogy vegyünk egy forró fürdőt és csak lazítsunk. Ez így… - kezdtem, de nem tudtam folytatni, csak gyengén megráztam a fejem, hogy elmossam könnyeim, és ne szakadjon fel belőlem a zokogás.

-          Akkor lemondunk pár koncertet – jelentette ki a világ legtermészetesebb hangján, mire elmosolyodtam és eltoltam a fejem a mellkasától.

-          Nem jó megoldás, én akkor sem bírnám.

-          De hát erős csaj vagy, eddig is bírtad. És ha kell, akkor akár Lénát is idehozhatjuk, vagy velünk jön, hogy könnyebben menjen a munka. Ne mondd azt Ninah kérlek, hogy ki akarsz szállni.

-          Én nem akarok, csak… - sóhajtottam a cipőjét nézve, miközben én a lábujjaimat a homokba ástam. Tekintetem akaratlanul siklott lapos hasamra, a látványtól pedig le kellett hunynom a szemem, szorosan összeszorítani azt, és azt kívánni, hogy a bejelentésem csoda legyen, ne átok.

-          Mi a csak? – Simított végig az arcomon egyik kezével Eric, míg a másikkal a szandálom tartó karomon. Belebizseregtem az érzésbe, és éreztem, ahogy ellazul a kezem és kihull belőle a lábbeli. Bágyadtan néztem utána, de sem engem, sem Ericet nem érdekelte annyira, hogy felvegyük.

-          De már nem vagyok annyira erős, mint voltam. Nem fogom bírni. Eric én… - néztem fel a csokoládébarna szemekbe, amik kétséggel és félelemmel telve viszonozták pillantásom, és amik egyben meg is adták a végső löketet. – Én gyermeket várok.

Itt volt az a pont, hogy ezt a kínos csöndet nem akartam hallani. Láttam az arcán, ahogy megfagy, és nincs reakció. Se egy lélegzetvétel, se egy nyelés, mosoly, vagy pislogás. Semmi. Kétségbeesetten néztem fel az arcára, próbáltam előtte mozgatni a fejem, hátha ez észhez téríti, de láthatóan nem hatott.

-          Eric, Eric hallasz? Mondj már valamit, kérlek! – Suhogtattam meg előtte a kezem, mire végre megmozdult és hatalmasakat pislogva nézett rám. Mindkét kezem megfogta és erősen szorította azokat.

-          Terhes vagy? – Válaszul aprót bólintottam, és reménykedve néztem az arcát. Ha most elküld azt nem élem túl.

-          Tőlem? Én vagyok a gyerek apja? – Kérdezte úgy, mintha ez valamiféle csoda lenne. Nem azzal a hangsúllyal, mintha arra kérdezne rá, hogy megcsaltam-e, hanem azzal, amivel arra kérdez rá, amit képtelen felfogni. Mintha ő nem tehetne ilyen jót. Azt hittem megcsapom…

-          Van még ilyen idióta kérdésed? Persze, hogy tőled. Istenem Eric, te akkora egy barom vagy – téptem ki mindkét kezem az övéből és puffogva elfordultam volna tőle, amikor megéreztem karjait a derekam körül, majd a következő pillanatban maga felé fordított és eltűnt a lábam alól a talaj.

Hallottam vidám kacagását, és testét az enyém alatt, de, amint felemelt és elkezdett velem körbeforogni valahogy minden elmosódott és igen közel álltam egy „terhességhez semmi köze” féle hányáshoz.

-          Apa leszek? Én? Komolyan? Istenem úgy szeretlek, ez annyira… - kereste a szót egy pillanatig, majd felcsillant a szeme – hihetetlen – nevetett fel újfent, és magához vonva csókolt annyiszor, és addig, amíg csak azt nem éreztem, hogy képtelen vagyok újra elszakadni az ajkaitól.

-          Én is szeretlek – simítottam végig az arcán boldogan, majd megöleltem olyan szorosan, amennyire csak tudtam. Fejem a mellkasának támasztottam, két kezem a hátát ölelte körül, miközben megéreztem állát a fejemen, és simogató kezeit a fenekemen.

-          És ezért volt az egész nagy kérdésáradat? – Kérdezte halkan, mire egy halk igent dörmögtem el, sejtve, hogy csak most jön a neheze. – De hát ez pofonegyszerű, Ninah. Amint azt mondod, hogy már nem bírod, lemondunk mindent. Nem érdekel Sidney, vagy Melbourne, sem Párizs, és Budapest. Csak az a fontos, hogy melletted lehessek, és mellette – lesett le a hasamra, mire szélesen elmosolyodtam, és újból ajkaira vetettem magam.

Hevességemre nem számítva estünk a homokba, de ez sem zavart meg és boldogan másztam rá Ericre, hogy folytathassam ott a csókom, ahol abbahagytam.

 (Tonight)

-          És akkor ez azt jelenti, hogy meg fognak nőni a melleid? – Terül szét egy pofátlan, hamis vigyor az arcán, mire válaszul elfordítom a fejét, és gyengéden beleharapok a fülébe. – Játszunk így – préseli össze ajkait, majd felhúzva a ruhám szorítja meg a fenekem.

Egy pillanatába telik míg rájön,hogy nincs rajtam alsónemű, és máris látom megcsillanni azt a pajkosságot a szemében.

-          Ez most komoly? – néz rá az arcomra kérdőn, mire kissé feltolom magam a mellkasáról és megvonom a vállam.

-          Bíztam a pozitív válaszban.

-          Ó, édes, hát, ha így kezdted volna, esélyem sincs ellent mondani – simítja hátra a hajam, majd tekintete lejjebb téved, és beles felülről is a ruha alá. Egy pillanatra eláll a lélegzete, majd egyetlen mozdulattal maga alá fordít, és kissé elemelkedik a testemtől. Meglepődve nézek fel rá, mire megvonja a vállát.

-          Ez az egész túl szép, hogy igaz legyen, tennem kell egy próbát – mosolyog, miközben visszahajol egy csókra a számra.

Körülölelem a nyakát, és magamra húzom, hogy a testem minden lehetséges porcikáján érezzem őt, őt, aki mindent jelent számomra.

-          Ugye tudod, hogy most tettél a világ legboldogabb férfijává? – Tekint komolyan az arcomra, mire én engedek a szorításon, hogy feljebb emelkedhessen és viszonzom a mély pillantást.

-          Szeretlek – suttogtam kifogyva a szavakból, és a tettek mezejére léptem. Mindkét térdem felhúztam, ezzel elérve, hogy Eric pontosan beférjen két lábam közé.

Értve minden jelből, kikapcsolta a nadrágja gombját, lehúzta a cipzárt, majd az alsóján található gombokat is pillanatok alatt oldotta ki. Felhúzta a szoknyám teljesen a combomig, majd óvatosan a hátam alá nyúlt, és enyhén megemelt. Epekedve vártam, hogy újra közelebb jöjjön, és megcsókolhassam, amikor egyetlen mozdulattal elmerült bennem. Elnyíló szájjal vetettem hátra a fejem, és kívántam őt. Kívántam minden testrészét, a gondolatait, az érzéseit, a tetteit, és soha nem akartam elengedni őt magam mellől. A tökéletlen tökéletes férfi az életemben.

Svergie Magazin

A sztárpár hazatér

Fél év telt el, hogy Eric Saade elkezdte világ körüli turnéját, és sokak bánatára ennek máris vége. Senki számára nem titok, hogy Ninah Miles, az énekes menedzsere, aki barátnője is egyben, várandós közös gyermekükkel. Miután az egyre kerekedő pocakot a lány már nem tudta eltitkolni, fel kellett vállalnia állapotát és bejelenteni terhességét. Ezek után Saade elmondta, hogy csak addig tudja folytatni a turnét, amíg ez menyasszonyának nem jelent gondot, aminek most jött el a pillanata. Eric Saade egy időre visszavonul a köztudattól, és hogy ezt megünnepelje, és kellőképpen kipihenje magát, barátnőjével együtt hazatérnek Svédországba. Bár a svéd énekes nem csinál titkot abból, hogy honnan jött, sőt büszkén vállalja fel nemzetiségét, a pár Amerikában éli mindennapjait, ami alól csak az a pár hét jelent kivételt, míg a barátok és családtagjaikat meglátogatják.

Közeli barátok szerint Amerika álompárja már azt is tudja kik lesznek a születendő kisgyermek keresztszülei. Azt hiszem, eme címre boldogan pályázna Danny Saucedo, Ruben Aglander vagy akár a királyné, Molly Sandén is. Biztosat azonban nem tudunk, így várjuk mikor bukkan fel kis hazánkban a pár, hogy végre saját szemünkkel is láthassuk a boldogságukat, és a hatalmas pocakot.

Epilógus

Vége. Leütöttem a történet utolsó karakterét is, miközben a bensőmben fájdalommal gondolok arra, hogy egy majd’ egy éves munkámnak szakadt most vége. Imádtam írni ezt a történetet, imádtam Ninah-t, Ericet é a többieket, még ha néha teljesen értelmetlenül is cselekedtek. Fáj, hogy nincs tovább, de azt hiszem egy kis boldogság is munkálkodik bennem, hisz végre befejeztem életem második fanfiction-ét is. Azért ez már valami, legalábbis nekem.

Mosolyogva nyomok a közzététel gombra, hogy felkerülhessen az utolsó fejezet, és már most várom epekedve az összes kommentárt, hogy mit is gondolnak az emberek erről a végről. Kíváncsi vagyok, hogy úgy érzik gagyi lett-e a történet és többet vártak volna, vagy esetleg azt mondják szerették. Várok minden szót, minden mondatot, és reménykedem, hogy akik eddig nem is, most mégis megajándékoznak akár egyetlen szóval is, névtelenül, de őszintén.

De azt hiszem ez még messze van, hisz még csak most tettem fel a fejezetet, és ideje sem volt senkinek, hogy elolvassa, így egy hatalmas sóhaj után leteszem tálcára az internetet és lecsukom a laptopom. Felállok a kis asztalomtól és kislattyogok a konyhába. Gyors pillantást vetek az órára, ami mindössze fél-tizenegyet mutat, így bőven van időm, hogy ebédek készítsek, vagy hogy a gyerekekért menjek az iskolába. Kinézek a hatalmas ajtón, ami a kertre néz, és megállapítom, hogy a megszokott angol időjárással ellentétben most gyönyörűen süt a Nap, és szinte egy felhő sincs az égen. Akaratlanul érzek boldogságot, és feltöltődést, hihetetlen, hogy az élet apró kis örömei, mint például a szokatlan, esőmentes jó idő, hogyan dobja fel az embert. Mosolyogva lépek az ajtóhoz, elfordítom a kis kallantyút és kilépek a fényárba. Érzem, ahogy a Napsugarak melengetik a bőröm, és ahogyan a D vitamin belém áramlik és feltölt. Szükségem is van rá, mert van egy olyan érzésem, hogy nem marad egy egész hétig ez a Napsütéses idő. Mélyen beszívom a friss, angol levegőt, amikor meghallom, hogy csengetnek.

Összeszorul a gyomrom, mint mindig, amikor tudom, hogy egy angol akar tőlem valamit, amit lehet, hogy nem fogok megérteni, mert hülye magyar kis csaj vagyok, nekem mégis ki kell elé állnom, meg kell értenem, amit mondd, és válaszolnom is kell. Hiába csináltam már végig ezt ezerszer, és tudom, hogy menni fog, mindig félek. Gyors pillantást vetek a tükörbe, gyorsan a szobámba rohanok, hogy előhalásszam a kulcsom, amikor újból megszólal a csengő.

-          Jól van, megyek már – dörmögöm magamnak, miközben egyre inkább érzem azt, hogy fogom magam, és nem megyek ajtót nyitni. Úgyse tudja, hogy itthon vagyok, úgyhogy nem fog fájni neki, ha nem nyitom ki.

(Tormenta De Arena)

Végül győznek az ész érvek, miszerint mi van, ha a postás az, és ajánlott küldeményt hozott, úgyhogy sietős léptekkel indulok meg az ajtó felé. Gyorsan beillesztem a kulcsot, elfordítom, és egy mély levegő után kinyitom az ajtót.

-          Hi – int a fiú széles, mégis kissé zavart mosollyal az arcán, mire én megfagyok.

Képtelen vagyok megmozdulni, beszélni, vagy akár gondolkodni. Csak állok és nézem őt, és pontosan tudom, hogy ez egy álom. Itt áll előttem fekete nadrágban, piros Nike cipőben, fehér pólóban, miközben nyakában lazán lóg egy fekete headseat, kezében pedig az iPhoneja foglal helyet. Tudtam, hogy helyes, de hogy ennyire lehengerlő élőben, még sose gondoltam. Nézem a sötét, vidám tekintetet, a széles mosolyt, és a tökéletesen belőtt hajat.

-          Hello – húzom szét a szám két szélét, hogy ne tűnjek teljesen hülyének, miközben gyorsan a fiú mögé lesek, hogy ez a való élet-e. De az emberek pontosan ugyanúgy járnak a ház előtti járdán, mint mindig, és képtelen módon a postás is megjelenik. Mosolyogva köszön nekem, és míg az első vendégem arrébb lép, hogy a piros ruhás oda tudja nekem adni a leveleim, zavartan kutatok a realitás egyetlen jele után. – Thank you – mosolygok a levelet szállító férfira, aki bólintva megfordul és tovább sétál. Félénk, ideges tekintetem újból vendégemre siklik. Nem beszélek, megvárom, míg ő mondja mit akar.

-          Te vagy Nina Law, igaz? – kérdezi olyan akcentussal, amit az angol riportokból és interjúkból már megismertem.

-          Kinga – bólintok, és nem tudom miért, de nem akadok fent azon a tényen, hogy az írói álnevemen szólít, és hogy tudja, én vagyok az. Ennek tényleg álomnak kell lennie.

-          Eric. Eric Saade – nyújtja felém a kezét, mire újra egy zavart mosoly terül el az arcomon, ahogy a meleg, barna szemekbe nézek, és a széles, önelégült vigyorra. – Olvastam a történeted, ahol egy igencsak bunkó seggfejnek mutattál be, és egy kis segítséggel lenyomoztam az IP címed. Mivel éppen Londonban tartok egy kis showcase-t, itt vagyok.

-          Hogy feljelents? – szakad fel belőlem akaratlanul, mire Eric hangosan felnevet, és vállát könnyedén az ajtófélfának veti.

-          Nem. Hogy megismerjelek. Ilyet úgysem csináltam még azelőtt – néz fel rám csillogó, pajkos tekintettel, amitől azt érzem, hogy a térdem megadja magát, és képtelenség, hogy ez igaz legyen.

-          Azt hiszem, álmodom – merülök el a barna tekintetben, és sehova máshova nem tudok nézni, és képtelen vagyok gondolkodni. Lehet, hogy valóban vámpír és egész egyszerűen most a tudatom befolyásolja.

-          Ahogy írtál rólam, minimum azt hittem, hogy immunis vagy rám, nem azt, hogy azt hiszed, álom a jelenlétem és elájulsz tőlem. Bemehetek? – Bök kezével a folyosó felé, mire hátrapillantok és realizálom magamban, hogy a szobámban előfordul néhány Eric Saade poszter, amit a világ minden kincséért sem engednék, hogy meglásson.

-          Ühüm – bólintok, és még mindig enyhe merevséggel ellépek az útból, hogy a férfi beljebb kerülhessen.

Mosolyogva lép be, szemben velem oldalaz el, felsője az enyémhez ér, ahogy elhalad előttem, én pedig be tudom anélkül szívni az illatát, hogy rá vetném magam. Ez hihetetlen…

Vége...