Chapter 67

Sziasztok!


Elsőként is remélem, hogy ezt a bejegyzést is megjeleníti. Ha mégsem? Nos, akkor kaptok majd még egy "miéééért" nevezetű bejegyzést, kérlek nézzétek el nekem! :)
Igyekeztem a fejezettel, mert a múltkor majdnem egy hét kihagyás volt, ami tőlem eddig nem volt elvárt, sajnálom. 
Ezzel a fejezettel most lezárok valamit, remélem majd tetszik nektek a sok szenvedés ellenére is. :)) Reménykedem kommentárokban, és az előzőket pedig nagyon köszönöm!
Köszönöm a kemény szavakat a jelenleg úgymond "Ninah ellenesektől" is, el sem tudom mondani mit jelent, hogy leírtátok, ami bennetek volt, és ne érezzétek magatokat rosszul emiatt! :)
Ági, sajnálom, hogy a kommentárod nélkül hozom most az új fejezetet, nekem van lelkiismeret furdalásom, de azért remélem majd olvashatom a véleményed! :)
Csókollak benneteket és köszönök mindent!

U.i.: Az első számot, ami egyben a címadó is, lehetséges, hogy kétszer kéne elindítani. :)

More than this

 (More than this)

Fáradtan nyitottam ki a szemem és a plafont néztem percekig. Csak néztem a tökéletes, repedés mentes mennyezetet, annak meleg színét, a sarkokat, és azt hiszem a tökéletes képet egy pók alakja bontotta meg. Meg akartam jegyezni minden egyes centiméterét, mert az egész nem tűnt valóságosnak, mintha csak álmodnék. Könnyű voltam, nem fájt semmi, kivételesen ébernek is éreztem magam. Féltem megmozdulni, mert eszembe jutott az előző alkalom, amikor gondolkodás nélkül, felelősségtelenül fordulgattam össze-vissza és a következmény nem maradt el.

Most nem kockáztatok, és csak nézek felfelé, és ahogy elgondolkodom, rájövök, hogy bár már hosszú percek óta ugyanazt a plafont nézem, mégsem emlékszem semmire, amit megjegyeztem pár pillanattal ez előtt.

Felsóhajtottam.

Jól éreztem magam, nem kellett gondolkodnom a jövőmről az emberekről, akik szerepeket töltenek be az életemben, a szerelemről, ami a világ egyik legcsodálatosabb és egyben legfájdalmasabb érzése. Talán a legjobban az fájt, hogy csak most értettem meg igazán miről is beszéltek akkor az emberek, amikor azt mondták, egész életünkben szerepeket játszunk. Ha dolgozol akkor a beosztott, vagy főnök szerepét játszod, a dolgozó emberét. Ha otthon vagy, és anya vagy, akkor az anya szerepét, ha a barátnőddel vagy, a támogató barát szerepét.

Így nincs okom kiakadni azon, hogyha anyával vagyok egy gálán és úgy tesz, mintha nem is élnénk együtt, hisz akkor ő nem az anya szerepét játssza, hanem a profi sminkes, és gazdag, befolyásos nőét.

Nem kéne, hogy fájjon mikor Eric a színpadon nők ezreit akarja elcsábítani, mert akkor azt a szerepet játssza. Elérhetőnek, kedvesnek, szexinek, jó fiúnak kell tűnjön, akit bárki megkaphat. Amikor pedig a magánéletben van velem, akkor más; akkor csak én vagyok neki, akkor sohasem éreztette velem, hogy más lány után vágyakozna, sosem fordult meg egy csinos pofi után sem.

Nem értem mi történt velem. Talán én vagyok az egyetlen, aki egy szerepével sem tud azonosulni, aki egyiket sem tudja normálisan játszani, és mindenhol megbukik. Először, mint menedzser, majd mint gyermek, mint nő, legvégül mint pár.

És már megint itt tartok. Ahhoz képest, hogy pár perce, még azt mondtam, most nyugodt minden és nem kell semmin gondolkodnom, itt fekszem, továbbra is nézem a plafont, anélkül, hogy bármit is látnék, és elmélkedem azon, ami talán még csak nekem nem egyértelmű.

-          Tudod, lehet, hogy hallucináltam – hallottam meg Eric teljesen éber hangját magam mellett, mire egy pillanatra összerezzentem –, de azt hiszem Cathyt láttam kilépni Ruben szobájából egy szél fehér ingben.

-          Szerintem hallucináltad – fordítottam felé a fejem, és gonosz vigyorra húzódott a szám, ahogy megláttam Ericet. – Rettenetesen nézel ki – nevettem el magam, de rossz ötlet volt, mert a gyomrom egyből bukfencezni kezdett.

-          Meg se szólalj – emelte mindkét kezét a fejére, és megdörzsölte a szemét, majd beletúrt a hajába. – Cserepes a szád, összegubancolódott a hajad, falfehér az arcod, és majdnem kilóg a fél melled a melltartóból.

Önkéntelenül is egy fintorgó pufogás hagyta el a szám, és flegmán néztem rá.

-          Ja, ez a legrosszabb az egészben, mi? – néztem a mellkasomra, és feljebb húztam volna a takarót, ha Eric nem akadályozza meg a mozdulatot a kezével.

A takaró szegélyét markolja, és akármennyire is igyekszem összegyűjteni minden harmatgyenge akarat – és izomerőm, képtelen voltam legyőzni. Fáradtan engedtem visszaernyedni a karom, és Ericre néztem összevont szemöldökkel.

-          Miért voltál olyan távolságtartó az étteremben, miután elmondtad mi történt Mollyval? – néztem a szemébe, de miután elhangzott a mondatom elkapta tekintetét, és most rajta volt a sor, hogy érdekességet keressen a mennyezeten.

-          Mert bunkó voltál – mondta halkan, rám sem nézve, mintha lelkiismeret furdalással küszködne.

Értetlenül néztem az arcát, próbáltam kitalálni, hogy vajon miért fájt neki, hogy nem érdekelt Molly állapota, vagy, hogy most miért nem mondja meg az igazságot egyenesen, miért érzem, hogy visszafogja magát, hogy ne bántson meg? Mitől lehet rossz érzése?

-          Nem értem – suttogtam, mire rám emelte barna tekintetét, ami tele volt elnyomott érzelmekkel, főként fájdalommal.

-          Molly rosszul volt. És most terhes. Nincs karrierje, mert egy baba nem fér bele, és nincsenek barátai amiatt, amiket tett, amivé lett. És én sem sajnálom túlzottan, mert nem tudom. Megérdemli. De ha én kerülnék abba a helyzetbe, amiben most ő van, és amit - bevallom, igen, magának köszönhet -, nos… én nem tudnám mit csináljak. És te, amikor meséltem, nem gondoltál bele, és csak az érdekelt miért álltam vele szóba. Kinéznéd belőlem, hogy elhajtom? – nézett mélyen a szemembe, én pedig viszonoztam, mert megértettem.

Az fájt neki, hogy őt képesnek tartottam ilyenre. Hogy gonosznak hiszem, és szívtelennek? Úgy érzi félreismertem? De miért fáj neki ennyire a véleményem? Sosem ismertem senkit, aki meg tudta volna bántani Ericet a meggondolatlan mondataival. Hisz pontosan tudja, hogy nem hiszem ilyennek, csak a Molly iránti dühöm és érzéseim mondatták velem azokat a szavakat, amik elhagyták a szám. Tudnia kéne…

-          Sajnálom – leheltem némán, mire tekintete elengedte az enyémet. – De miért mondod ezt még mindig úgy, mintha te lennél a hibás? Mi a baj? – fordultam az oldalamra, hogy nézhessem az arcát, a reakcióit, és közelebb kerüljek hozzá. Hogy érezhessem az illatát, a teste melegét, és a biztonságot.

-          Mert nem tudtam akkor mitől lettél rosszul, és úgy éreztem, hogy miattam van. Hogy az én hibám, hogy megadta magát a tested, mert túl sok nyomás van rajtad, és én eddig semmit nem segítettem abban, hogy leépítsd az életedből Dylant, vagy azt a Liamet, hogy segítsek küzdened Megannal, vagy hogy együtt dolgozzunk azon, hogy feljebb jussak Amerikában. Tudom, hogy a sajtó, és mindenki a te nyakadon van, és semmit sem tettem mióta itt vagyok, hogy könnyebb legyen neked. Úgy éreztem én juttattalak ide.

-          De ez hülyeség, Eric! Ez nem a te hibád. Ez napszúrás.

Nem válaszolt, de fejét elfordította és a felfelé bámult.

-          Aggódtam – mondta, én pedig a takaró alatt kinyújtottam a kezem, és megérintettem az övét.

Felém kapta fejét és pillantását, amint megérezte a kezemet, és elrántotta azt. A szívem sebes dobogásba kezdett, és ijedten pislogtam rá, félve a következő lépésétől, és értetlenségemben az iméntitől.

-          Én nem akarom ezt tovább csinálni – nyeltem remegve, és éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. – Okosan akarok élni, de mi van, ha képtelen vagyok rá, mert már azt sem tudom ki vagyok? – kérdeztem inkább magamtól, mint Erictől.

Fájt, hogy úgy éreztem közel, mégis egyszerre távol van tőlem a fiú, és csak egy hajszál választ el attól, hogy elveszítsem, és itt hagyjon.

-          Én tudom – hallottam meg a hangját közvetlen közelemből, mire kipislogtam a hatalmas krokodil könnycseppeket a szememből, és az arcára néztem.

Egy kezével feltolta magát fekvőhelyzetéből és felém fordulva, könyökén és alkarján támaszkodva nézett rám mosolyogva. Próbáltam lenyugtatni magam, és nem azt képzelni, hogy ez után jön a beszélgetés fájdalmasabb része, amikor elhangzik az a bizonyos „de” szócska.

Hangosan szipogtam, és egyik kezemet végighúztam az orrom előtt, miközben halvány, félő mosollyal néztem Ericre. Éreztem, ahogy a szám megremeg, és hogy a zokogás úton van, de amikor a fiú szemébe néztem, nem láttam mást, csak szeretetet.

Keze lágyan simított végig arcomon, én pedig beleremegte az érzésbe, és érintése nyomán forró lett az arcom. Többet akartam, magamhoz vonni őt, adni valamit, amit, amiért nem kérek viszonzást.

-          Okosan fogsz élni, mindketten okosan fogunk élni, de – kezdte, mikor elemelte arcomtól a kezét, és visszafektesse maga mellé.

A „de”. A tüdőmben szorító érzés lett úrrá, de nem kaptam el szeméről a pillantásom. Ha már soha többet nem fogok így nézni rá, most kihasználom.

Eszembe jutott, amikor megjelent az esőben. Emlékeztem az érzésre, mikor felismertem, hogy ő az, és hatalmába kerített egy olyan földöntúli boldogság, amit még soha, de soha nem éreztem.

Az érzés, ami akkor fogott el, amikor újra hozzáérhettem, amikor megéreztem az illatát, izmos karját a testem körül, légzésének gyorsaságát újra hallhattam, és szíve együtt dobbant az enyémmel.

Amikor megcsókolt, olyan volt, mintha először történne, és mintha a világ legcsodálatosabb dolga lenne. Egy pillanat alatt minden egyes porcikám kívánta a férfit, ajkainak édessége vonzott magához, ajánlgatta magát, többet és többet akartam.

Most pedig itt van előttem félmeztelenül és a száját épp az előbb hagyta el egy „de”. Tudta, hogy sejteni fogom mit jelent, ezért húzza az időt, teret ad, mégis frusztrál és fenyeget.

Remegve tudok csak levegőt venni, és fájdalommal jár minden egyes nyelés, miközben leküzdöm a hatalmas gombócokat, amik minduntalan felszínre törnének.

Végül megunva a várakozást és a belső harcot elfordítottam a fejem, és letöröltem egy utolsó könnycseppet, tudtam, hogy pár perc múlva a többi záporozni fog, és nem lesz erőm felitatni őket.

A másik oldalamra fordultam volna, amikor egy kéz megakadályozott, és a vállamnál fogva visszarántott. Csalódottan fordultam volna az arca felé, de gyorsabb volt, és ajkai pillanatok alatt értek az enyémek föle.

Ledöbbenve feküdtem és néztem az arcára, amit elmosódott foltként láttam. Nem csókolt meg, szája nem ért az enyémhez, viszont egész felsőteste az enyémnek préselődött, forró lehelete égette a bőröm, szíve dörömbölését a mellkasomon éreztem. A szemébe próbáltam nézni, de nem láttam azt a közelség miatt, levegőt akartam venni, de az csak szakadozva jutott a tüdőmbe, megcsókolni akartam, de nem tehettem. Vártam, hogy lépjen, de nem tudom miért nyújtotta a percet, és nem tett semmit. Leszegtem a tekintetem, megfeszítettem a testem, és kidomborítottam a mellkasom, hogy az az övéhez simuljon, és újra a mellemre essen a pillantása.

Egy másodperc erejéig lenézett, majd vissza az arcomra, és egy milliméternyit hátrébb hajolt, hogy féloldalas mosolyra húzza az arcát.

-          Így játszunk? – nyomta ágyékát az enyémnek, mire mindkét kezemmel megmarkoltam a takarót, és szorosan lehunytam a szemem.

Akaratlanul is elnyílt a szám, és újból megéreztem Eric leheletét az ajkaimon, a számban, szinte érezni véltem, ahogy megcsókol, mindent megadtam volna érte.

-          Kérlek – leheltem csukott szemmel, mire megéreztem simogató kezét a fejem oldalán.

A hajammal játszott, amivel jóleső borzongást váltott ki belőlem, és még egy pillanatra a rosszullétem is nyomtalanul eltűnt.

-          De nem rázol le többet, és mellettem fogsz élni, ha tetszik, ha nem – jelentette ki, és meglepődni sem volt időm, mert szája máris súrolta az enyémet, és nyelvét kidugva lágyan körberajzolta ajkaim vonalát.

Nem volt kedvem ehhez a játékhoz, úgyhogy felemeltem a fejem, és mohón kaptam csókja után, és nem engedtem, hogy elhajoljon. Nyaka köré fontam karjaim, és olyan szorosan vontam magamhoz, amennyire csak tudtam, és ami még nem roppantja össze.

Soha többé nem akarok ostoba döntéseket hozni… soha többé nem engedem el magam mellől.

/Ruben/

Megforgattam a kezemben a rózsaszín telefont, és még mindig a takaró gyűrődéseit néztem. Kora reggel volt, és több mint egy napja, hogy arra ébredtem, az a lány, akivel órákon keresztül fantasztikusan éreztem magam az ágyban egyszer csak eltűnt.

Ezerszer és ezerszer csináltam hasonlót, de amikor velem történik ez már közel sem olyan szórakoztató. Bele sem gondoltam mennyi kérdést vetődik fel ilyenkor az otthagyott félben. Vajon azért ment el, mert nem élvezte, és inkább nem akarta elmondani? Vagy mert ez egy hiba volt részéről, és próbál menekülni előlem? Esetleg jól érezte magát, és mennie kellett, de nem akart felébreszteni?

És sajnos a legjobb eshetőségeket egy nappal az után, hogy elment, ki kell zárnod, mert se egy telefonhívás, vagy levél, és ez már egyértelmű közlés. Nem akar tőlem semmit.

Még egy második kört sem? Komolyan nem tudom felfogni, hogy ő hagyott itt engem, és hogy én ezt egyáltalán megengedtem. Nem szabadott volna hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok.

Rossz érzés, idegőrlő, és úgy érzem, hogy egy nulla vagyok az ágyban.

-          Legalább hagyhatott volna egy baszott cetlit, hogy jó volt, de ne hívj többet – morogtam és visszavetettem magam az ágyba. – Francba…

Az egyetlen, ami az én helyzetemben még idegesítőbb, hogy itt hagytam egy a rózsaszín kis készüléket, de nem jelentkezett érte, pedig milliószor csörgött az első tizenkét órában. Aztán mintha elvágták volna, elnémult. De Cathy részéről nem jött se egy üzenet, hogy dobjam át a telefonját hozzá, vagy hogy dobjam ki, mert én is hozzáértem és már nem kell, sőt egyáltalán nem is kereste a saját telefonját.

Ennyire nem akar újból látni, hogy inkább még a létfontosságú cucca sem kell, mintsem hogy újra lásson, és úgy vegye el tőlem?

Újra megforgattam a készüléket, és bár már rég megtehettem volna, hogy végignézem minden egyes centiméterét és memóriáját, eddig nem vettem rá magam. Most viszont hivatalosan is lejárt az az „egy darab kritikus nap”, ami engedélyt ad erre. Viszont képtelen vagyok megnyitni, mert mi van, ha máris találok benne egy olyan képet, ahol egy másik csávóval csókolózik, és kiderül, hogy van barátja, és én csak egy hiba voltam, és ezért kerül. Meg úgy egyáltalán mi a fenéért rágódom én egy ilyen nőn, mikor nagyobb is bajom is van ennél, rögtön a másik szobában a halálán fekvő Miles lány.

-          Oké, elég – motyogtam, mikor felültem az ágyon, és két kezembe vettem a mobilt.

Még egyszer megforgattam, majd feloldottam a billentyűzetet, és kezelésbe vettem a telefont.

A naptár volt az első, ami megjelent, mindegyik napnál külön-külön kis ikonok jelezték, hogy be van táblázva. Ha nincs nála a telefonja, akkor hogyan képes erre mind emlékezni?

Komolyan annyira fájdalmas lett volna velem találkozni, hogy ezt visszakapja?

Kiléptem a határidőnaplóból és a névjegyzékek között turkáltam. Sehol sem volt semmi személyes, csak tömör, lényegre törő vezeték és keresztnevek, amik mind munkával kapcsolatosak lehettek, mert mindig csak egyben álltak, sohasem volt külön esetleg elszórva egy keresztnév, vagy becenév.

Sehol egy anya, vagy apa, testvér, vagy „cunci gombóc” megnevezés.

Sóhajtva hagytam el ezt a részleget is, és a képek mappába navigáltam magam. Megkönnyebbülve vettem észre, hogy több mappa is van, több száz képpel. Véletlenszerűen a legutóbb létrehozottra nyomtam rá az ujjammal és elismerően néztem végig a képeken.

Egytől egyik csodálatos munkák voltak, profi képek, hiba nélkül, tökéletes tisztasággal, mesteri hatásokkal.

Voltak köztük tájképek, műtermi fotók, és modellek képei is, azt hiszem ez utóbbiak ragadtak meg leginkább, ahogy a fehérneműs modellek pózoltak.

Kiléptem a mappából, és lejjebb görgetve egy újabba vetettem bele magam, ami a „Tara miatt van” címet viselte. Végre valami emberi, és személyes a telefonban.

A fájl ötvenhat képet tartalmazott és mindegyiken Cathy Sweanson szerepelt különbféle ruhákban, különbféle beállításokkal és sminkkel. De tagadhatatlanul szép volt mindenhol, és értetlenül néztem végig a képeket, miközben azon gondolkoztam, hogy miért akar a kamera másik oldalán állni, miközben gyönyörű arca van, csodálatos, kifejező szemei, amikkel bárkit megnyerhetne magának.

Egy képnél megálltam, ami fekete fehéren mutatta a nőt. Cathy látszólag egyetlen fehér inget viselt, ami a combja felső részét takarta, miközben az állt, és egyik lábára nehezedve nézett el a távolba.

Szeme cinkosan csillogott, arca derűs volt, mosolya pedig széles, jókedvű és szemkápráztató. Könnyedség, boldogság, és harmónia sugárzott a képből, de azt hiszem mindegyik érzést csakis a mosolynak köszönhetően érezhettük át.

Gondolkodás nélkül pattantam fel, és hálát adtam az égnek, amiért a lánynak is, hasonlóan hozzám Apple készüléke van. Megkerestem a telefonomhoz tartozó kábelt, és pillanatok alatt feltöltöttem a gépemre az egész „Tara miatt van” mappát.

Elviszem neki a telefonját, ha tetszik neki, ha nem.

/Megan/

Mikor láttam Bretont bemenni Rubennel a dolgozószobába, nem hagyhattam ki, hogy ne legyek ott. Gyors pillantást vetettem az emelet felé, ahol semmiféle mozgást nem láttam, és a bejárónőre bíztam, hogyha Ninah vagy Eric megjelenne, azonnal értesítsen.

Halk léptekkel osontam a férfiak után, és még mielőtt az orrom előtt csukták volna be az ajtót, bedugtam a lábam.

-          Probléma, ha bejövök? – dugtam be a fejem, mire Brenton egyből rám nézett.

Másodpercekig nézett a szemembe bármiféle reakció, vagy érzelem nélkül, az volt az érzésem, hogy azt latolgatja van-e benne kockázat, ha beenged. Lehet-e rosszabb a helyzet, vagy megmarad így, ahogy most van. Végül egy apró bólintással jelzett, én pedig becsuktam magam mögött az ajtót.

-          Mi folyik itt? – ült le Ruben az íróasztallal szembeni székbe, és ránk nézett.

Brenton lassan az asztalhoz sétált, és nekitámaszkodva állt a svéd fiú elé. Jobbnak láttam, ha nem megyek közel, és csak külső szemlélőként nézem a beszélgetést, így is elég sok kárt tettem, és bár fájt bevallani elbuktam, mint anya, szégyelltem magam.

Tudom, hogy most Ruben számára minden világos lesz, és olyan pillantással fog rám nézni, amit nem akarok látni, és jelen gyengeségemben nem is lennék képes elviselni. Tükörbe sem vagyok hajlandó nézni, nem hogy még más szemében is lássam azt a szánakozást és haragot, amit a sajátomban, ahányszor csak meglátom magam.

-          Ninah-ról van szó.

-          A betegségéről? Valami komolyabb?

-          Nem – rázta a fejét a férjem, majd maga előtt karba fonta a kezeit. – Milyennek ismerted meg a lányom Svédországban? Hogy a viselkedett és itt kérlek, térj ki a negatívumokra is. Mindent tudnom kell, semmit se hagyj ki, és ne enyhítsd a körülményeket.

-          Ezután majd megtudom, miért vagyunk most itt? – nézett felváltva mindkettőnkre, mire biccentettünk. – Jól van – dőlt előre a székben, és komoly arccal belekezdett. – Beszélnie kellett velem Saade lemezét illetően, ezért eljött az irodámba. Már az első pillanatban megtalált, mert szó szerint belém jött. Pimasz volt, igencsak szókimondó, és nagyon csinos. Határozottnak, mégis kissé riadtnak tűnt, de ezt a világ minden kincséért sem mutatta volna ki. Én is hasonlóképp beszéltem vele, a stílusom elég nyers, és általában meggyőző, ha pedig tetszik egy nő, bevetem magam, ami… nos, valljuk be, általában bejön – vonta meg a vállát, majd mosoly terült el az arcán – De Ninah-nál nem talált. Fel sem vette a bókjaim, nemtörődöm volt, és hihetetlenül… - hallgatott el és volt egy olyan érzésem, hogy olyan szót akart volna használni, amit végül mégsem tett, tekintettel, hogy kikkel beszél – hihetetlenül jól nézett ki – köszörülte meg a torkát. – De egyértelműen elküldött, és leteremtett, hogy nem profin viselkedem, hogy érzelmekkel próbálok hatni rá, miközben ő mennyivel jobb nálam.

Akaratlanul is elnevettem magam. Ez annyira az én lányomra vallt, hogyha akarná sem tagadhatná le ezt a tulajdonságát.

-          Nem voltam hajlandó feladni, mert úgy éreztem kell nekem ez a lány. Úgyhogy úgymond futottam utána, persze csak okosan, hogy ne érezze, mert soha nem vallanám be egy nőnek, hogy mennyire elvette az eszem. Ő viszont kitartott a barátja mellett, és bár mindig problémáztak, és amikor nem voltak együtt is mindenki tudta, hogy együtt vannak – hadarta el, miközben idegesen megforgatta a szemét, mintha már egy ismételt, állandó jelleggel lejátszott lemezre gondolna vissza – így rossz társaságba keveredtem. De ez már egy másik történet. Ha az érdekel milyennek ismertem meg Ninah-t, akkor azt mondanám, hogy jókedvű, bolond, makacs, önfejű, gondolkodás nélkül szavakat kimondó, szép, okos, sokszor tagadó és egyben félő, kedves, törődő lánynak. Akire sokszor, nagyon sokszor rájárt a rúd, és minden rossz összejött neki, bármennyire is ellene volt, bármennyire is okosan próbálta volna csinálni a dolgait.

-          Húha – fújt egyet teljesen ledöbbenve Brenton, de ezt csak másodlagos zajként észleltem.

A saját gondolataim kötöttek le. Én innen rángattam el? Ha egy szinte idegen ember ilyennek ismerte meg, és ennyire megkedvelte, akkor… úristen, mit tettem mikor kitéptem innen?

Miért nem mondtam Ninah-nak soha, hogy büszke vagyok arra, hogy milyen ember lett belőle? Mert az voltam, de sosem emeltem ki csak a hibáit. Azt, hogy min kéne javítania. Hogy miben rossz… és talán én rontottam el az egész életét.

-          Ne… nekem mennem kell – motyogtam gyorsan, és egy kis szerencsétlenkedés után, amit a kilinccsel műveltem, magukra hagytam a fiúkat.

/Selly/

(Remedy)

A jó öreg Eric Saade ma Los Angeles egyik főterén adott „nagyszabású” koncertet minden éppen arra járó embernek. Nehéz lehet az elkényeztetett, otthonában mindenki által imádott popsztárnak most ingyen, és senkit sem érdekelve előadnia magát.

A nemes cél érdekében megjelentek a celeb világ, és Los Angeles elit rétegeinek leányai is, hogy népszerűsítsék a koncertet. Okos fogás, Ninah! Talán a végén kiderül, hogy mégsem olyan csapnivaló menedzser, mint hittük?

Mert híresztelések szerint nincsenek együtt Mr Saade-val, ugyanis egy bizonyos éttermi incidens óta a kapcsolatok kizárólag szakmai. Vajon ez igaz, vagy csak kamu, mint minden más az angyalok városában? Mit keres Amerikában a svédországi Danny és J-son? Ruben Aglander?

Kérdések tömkelege és én mindenre választ akarok kapni!

Vajon Miss Miles és Mr Saade is tud Molly Sandén kisbabájáról? És ha igen, vajon ha elég sokáig kergetem a fonal végét visszajutunk valakihez, akiről nem is hittük volna?

Van egy olyan érzésem, hogy minden egyes érdekes történet csak ebben a csapatban zajlik, és nincsenek kívülállók a fejezetekben. Mindenesetre én rajta vagyok, és hamarosan újra minden lépésről beszámolok.

Minden egyes lépésről, Eric Saade!

Csók

Amint az utolsó betűt is bepötyögtem a mobilomba rámentem az elküldésre, és már fent is volt az új post. Elégedetten mosolyodtam el, beledobtam a táskámba a készülékem, és letettem a lábam a Hollywood Boulevard hosszú járdájáról, hogy életemben először végigsétálhassak a Hollywood Walk of Fame-en.