Chapter 68

Sziasztok!


Ismét regényt írhatnék a késésem okairól, de nem teszem, mert nem akarom rabolni az időtöket, így csak elnézést kérek újból! :)
A kommentárokra is meg fogom írni a választ, és vannak blogok, ahol elmaradtam a véleményezéssel, ott is sajnálatomat kell kifejeznem, de elúsztam. Mindenesetre a friss fejezet elkészült és bár nem a leghosszabb és a legjobb, azért remélem majd tetszik, élvezitek, és olvashatok véleményeket!
Csók néktek
U.i.: Hibák sajnos előfordulhatnak, mert nem néztem még át kétszer a szöveget, úgyhogy előre is elnézést! 

„I'm gonna get there, popular”

 /Cathy/

Nyögve rúgtam le magamról a takarót, és az ajtó felé botladoztam, két oldalra rugdosva a szobák minden pontján megtalálható szennyes ruhát, kiindulva a hálóból, egyenes úton át a konyhán keresztül az ajtóig. A csengő immár másodjára hasította ketté a csendet, mikor feltépte magam előtt az ajtót, és dühödt még kómás pillantással néztem fel vendégemre.

A férfi szó nélkül emelte arcom elé a rózsaszín készüléket, mire én megfordultam és visszacsörtettem a nappaliba.

-          Nem érted az enyhe utalásokat, igaz?

-          Ami azt illeti, de megértettem, aztán valami megváltozott – vonta meg a vállát, és beljebb engedte magát.

Mint ahogy pár napja a svéd barátai, ő sem tudta hová tenni a kuplerájt, így inkább esetlenül álldogált a mondhatni teljesen szabad kanapé mellett, amin a helyet csak a ruhák tömkelege foglalta el. Álmos voltam, aludni akartam, és már most éreztem, hogy a svédek fogják tönkretenni az életem, elveszik a legjobbat, ami nekem volt; az alvásidőmet.

Sohasem leszek képes ezután már regenerálódni.

-          Mit akarsz?

-          Miért tűntél el?

-          Ne mondd, hogy te még sohasem csináltál ilyet – vontam fel a szemöldököm és álmosan pislogtam rá.

-          De – vontam meg a vállát, miközben az ölembe dobta a telefont. – De velem még soha nem csinálták.

Vidáman felnevettem, miközben a telefon azon részét kerestem, amiből megbizonyosodhatom, hogy a megérzéseim jók.

-          Szóval mert a nagy Ruben még nem esett pofára, nem bírja elviselni, hogy most mégis megtörtént. Nos, Édes, üdv a klubban, örülök, hogy velem vesztetted el a szüzességed – mosolyogtam fel rá, majd tekintetem visszahordoztam a telefonomra, és bingó!

Jókedvem egy csapásra elszállt, és álmosságom helyét is átvette a harag és a düh. Ültömben kiegyenesedtem, és miközben idegesen toltam Ruben orra alá a készüléket az arcát néztem.

-          Van erre bármiféle magyarázatod?

Láttam az arcán a döbbenetet, aztán azt, ahogy elátkozza magát, végül, ahogy magyarázatot keres, ami elfogadható és még nem is nagy átverés. Idegesített a hallgatása, és az, hogy miért nem képes egy pasi sem egyenes lenni, és bevallani, hogy igen, belenéztem a telefonodba.

-          Az üzeneteket nem néztem meg – emelte pillantásomba az övét, én pedig bólintottam.

-          Azt látom. Viszont kimásoltál egy mappát – álltam elé, mire hátrált egy lépést.

-          Mi az isten baja van a telefonodnak, hogy mindent tud?

-          Hülye biztos – mosolyodtam el, és újból felé indultam – Most pedig, ha nme értetted volna meg a célzásaimat, tudatosítom benned a tényeket. Nem akarom, hogy újból felkeres, ne gyere a lakásomra, ne hívogass, és ne nézegesd a képeimet sem, értve? Ha pedig afelől van kétséged, hogy milyen voltál az ágyban, be kell valljam egész jó, ez viszont semmin sem változtat. Remélem világos voltam – néztem mélyen a szemébe, hogy biztos legyek benne minden egyes szavam felfogta, és hogy nyomatékosítsam benne, ezzel lezártam a témát. – Most pedig tedd meg nekem azt a szívességet, hogy kikíséred magad – intettem az ajtó felé, és nem elkövetve újból azt a hibát, hogy elhagyom a telefonom, a markomba szorítottam és a szobámba sétáltam.

Pár másodperccel később kellemes hangként megütötte fülem a csapódó ajtó zaja, és megkönnyebbülve pár másodperccel később már kellemesen lebegtem a tudatlanság és álmok világának köztes állapotában, amikor egy puha száj csókolt a tarkómra.

Idegesen pattantak ki a szemeim és pillanatok alatt a hátamra fordultam és dühösen eredtem Ruben csillogó tekintetébe. Arcán kaján mosoly húzódott és a legkevésbé sem izgatta, hogy pár pillanat választja el őt a haláltól.

-          Te nem értesz a szóból, igaz? – ragadtam meg az ingét és magam mellé rántottam az ágyba.

/Ninah/

Amint a doki elemelte a mellkasomtól a sztetoszkópját kétségbeesett pillantással néztem rá, mert pontosan tudtam mit fog mondani.

A takaró alatt megfogtam Eric kezét, és erősen megszorítottam, miközben legnagyobb boci szemeimet öltöttem magamra, és mindennél ártatlanabbnak akartam tűnni.

A doktor felállt, levette az eszközt a nyakából és visszatette azt a táskájába, majd kiegyenesedve ránk nézett.

-          Maguknak már kutya bajuk sincs. Nincsenek a tünetek, a napszúrás nem volt a legvészesebb, és mára panasz és fájdalom híján okuk sincs, hogy azt mondják, rosszul vannak. Nyugodtan kikelhetnek az ágyból, és visszatérhetnek az életükhöz. De hagy mondjam el mennyire veszélyes egész nap a Napsugárzásnak kitenni magukat ráadásul úgy, hogy a kisasszonyt kiszáradás is veszélyeztette. Vigyázzanak magukra!

Szó nélkül fordult volna ki, de megragadtam a karját, amivel kényszerítettem, hogy rám nézzen.

-          Nem lehetne, hogy a szüleim más tudjanak? Mármint, mit meg nem adnék azért, ha most pár napig még kipihenhetném a munka fáradalmait – pislogtam fel rá, de az orvos arca mit sem változott.

-          Kisasszony, a magánéleti problémáira nem nyújthatok megoldást. De… - sóhajtott, én pedig tudtam, hogy már nyerésre állok, de nem bízhatom el magam, mert megérzi, és ennyi volt, mehetek vissza az életemhez. Megszorítottam a kezét, és szomorúan leszegtem a tekintetem. – De azt hiszem, ha ez után csak még jobban megerőltetné magát, könnyű szerrel visszaeshet, a teste kimerült. Így előírok három nap pihenést, de kérem, máskor ne hozzon ilyen helyzetbe.

-          Örök hálám – mosolyogtam rá, majd fáradtan visszafeküdtem az ágyba.

Az orvos nem válaszolt, már csak a csukódó ajtó zaját hallottam, ám azon nyomban kipattantak a szemeim, és Eric testére vetette magam.

-          Csak az enyém vagy három egész napig – suttogtam a fülébe, mire keze végigsiklott a takaró alatt lapuló meztelen testemen, és combomhoz érve erősen belemarkolt és feljebb húzott.

-          Állok elébe – harapott az alsó ajkamba, mire nevetve fogtam le mindkét kezét, és szenvedélyesen megcsókoltam.

***

Hajnali három körül annyira ébernek éreztem magam, hogy képtelen voltam elaludni és olyan földöntúli boldogság áradt szét a testemben, hogy úgy éreztem lebegek. Minden tökéletes volt, és ha nem is, az a rózsaszín szemüveg, ami akár le akartam venni, akár nem, ott lebegett előttem, és mindent jobbnak mutatott. Ha rossz dolog történt sem estem kétségbe, mert nem láttam benne a rosszat, valahogyan csak a jót. Még akkor sem, mikor az állítólagos legjobb barátnőm továbbra is folytatja a blog publikálását, amit a barátomról vezet, nem mellesleg eljött Amerikába is, csakhogy első kézből szolgáltathasson információkat a pletykára éhezőknek… Mély levegőt vettem, majd kifújtam…

Így kéne élnünk életünk minden egyes napján, és most hogy itt ülök szélesen mosolyogva egy kád forró vízben, nem is lehetne jobb a világ, nem is lehetne semmi sem nyugodtabb és nincsen még egy ennél szebb perc, amikor minden tökéletes.

-          Ninah! – kiáltott be Eric, én pedig zokszó nélkül, mosolyogva, futva pattantam ki a kádból, és miközben magamra csavartam egy törülközőt már léptem is az ajtó felé, hogy kinyissam.

-          Igen? – néztem az ágyunk irányába kedvesen, de volt valaki a szobában, akire a legkevésbé sem számítottam.

-          Szia Ninah! – intett esetlenül felém Selly, mire én lazítottam a testtartásomon, és egyik lábamra helyezve a súlyom méregettem a lányt. – Esetleg akarjátok, hogy… - nézett Ericre és rám felváltva, miközben mintegy mellékesen az ajtó felé lendítette a kezét, megmagyarázva befejezetlen mondatának értelmét.

-          Ó, hogy most már érdekel, hogy akarok-e valamit, avagy sem? Vagy, hogy engedélyt adok-e valamire, vagy nem? – döntöttem oldalra fejem, miközben az arcát vizsgáltam.

Egy pillanatra sem szégyellte el magát, szemét továbbra is az én tekintetembe fúrva tartotta.

-          Én tulajdonképpen semmi rosszat nem akartam – vonta meg a vállát szelíden, mire én összeráncoltam a szemöldököm és miután még egy pillanatig a lányt néztem, Ericre pillantottam.

-          Ezt te is hallottad, vagy csak álmodom?

/Molly/

-          Megjött az eredmény Miss Sandén, szeretné, ha elküldenénk az orvosának, vagy bejön érte a kórházba? – hallottam meg egy vékony női hangot a telefon másik végén, mire szívem sebes vágtába kezdett.

A dübörgő hang elnyomott minden más zajt, ami körülvett, és a gondolatok villámokként cikáztak a fejemben. Tudni is akartam az eredményt és nem is. Féltem, hogy mi lesz a jövőmmel, mert így is-úgyis fel kell nevelnem egy gyereket, amihez egyáltalán nem értek, még egy normális párkapcsolatot sem tudok fenntartani, nem hogy egy gyereket ellátni és felnevelni. Egy férfi sem az, akivel le akarom élni az életem, mindkettő életem egyik legnagyobb hibája volt, aminek most meg is iszom a levét. De nekik joguk van tudni, ahogy nekem is, és joguk van lemondani is mind rólam, mind a kisbabáról, ha arról van szó. Remegek, szédülök, és érzem, ahogy kiver a víz, amiért képtelen vagyok dönteni.

Egy nő vagyok, aki fél, akiben egy gyerek lakozik, és aki legszívesebben elbújna a világ elől, elutazna jó messzire úgy, hogy senki ne tudjon róla, de miatta nem tehetem meg – simítottam végig akaratlanul is a hasamon, amit az utóbbi hetekben egyre többször teszek meg.

Tudnom kell, és helyesen fogok cselekedni, akármi is történik…

-          Bemennék érte a kórházba – válaszoltam halkan, majd letettem a telefont és a kulcsimért nyúltam.

Egyáltalán nem tudtam mégis hogyan fogom megszerezni a vércsoportokat a fiúktól, de meglepően könnyen ment Léna telefonos segítségével. Pillanatok alatt megtudta Rubentől, hogy mi a vércsoportja így Nicktől kellett már csak megtudnom. Nem akartam elmondani neki az igazságot, így sok kapcsolatomat bevetve hívták be vérvételre, hogy aztán összevethessék a vérmintákat és végre kiderüljön, hogy ki az apa. Rettegtem ettől a naptól és most bármennyire is fáj, nem fordulhatok meg, és rohanhatok el, hogy ezt én mégsem csinálom.

Egész úton kattogott az agyam, csak gondolkodtam és gondolkodtam, hátha találok egy pozitív részt ebben a történetben, de akármennyire is próbálkoztam, csak lejjebb süllyedtem az önsajnálat mocsarában, semmi sem segített. Nem láttam a fényt, nem láttam a lehetőséget, hogy egyszer újra boldog lehetek, nem láttam az esélyt arra, hogy férjem lesz, családom, és barátaim, akik eljönnek majd a negyvenedik születésnapi bulimra is.

Annyit láttam, hogy itt vagyok majdnem húsz évesen, egy gyerekkel a hasamban, se karrierem, se végzettségem, se barátom, vagy férjem, szinte mindentől megfosztva a családom támogatásával állok még most.

Minden felborult, és az, amit valaha elterveztem most sutba kellett vágnom, mert képtelen vagyok a karrieremre koncentrálni, mikor azt sem tudom mit csinálok holnap.

Éreztem, ahogy a könnyek utat törnek maguknak, de ettől csak még ostobábbnak éreztem magam, hisz saját magamnak szúrtam az életem, és tudat alatt még most is bűnbakot keresek, és képtelen vagyok erősnek maradni, habár az lenne a legjobb.

A legelső szabad helyre leparkoltam, megtöröltem az arcom egy papír zsebkendővel, majd egy nagyot fújva, hogy látszólag megnyugtassam magam ültem egy pillanatig. De semmit nem tudok a végtelenségig húzni, lassan meghúztam a kallantyút, és kiszálltam az autóból, hogy szembenézzek a jövőmmel.

/Ninah/

-          Jó, akkor térjünk vissza az elejére, és felejtsük el az előbbi öt perces vitát. Mégis mivel magyarázod azt a szöveget, hogy „mégsem olyan csapnivaló menedzser, mint hittük?” Komolyan Selly, komolyan? Mi ez a szöveg? – lóbáltam előtte a telefonom, miközben felpattantam az ágyról és közelebb léptem hozzá.

-          Nem tudhatják, hogy én vagyok a blogoló. Ha csak kedveseket írok rólad, lebukom.

-          Akkor mi lenne, ha egyáltalán nem írnál? – Azt hittem ez egy evidens dolog lenne, ám úgy tűnik Selly számára már semmi sem szent.

-          Ericről írok, és te képzed az élete legnagyobb részét, valahogy szerepet kell vállalnod a blogomban is. Nem bújhatsz ki – vonta meg a vállát, miközben a táskájába nyúlt, és kotorászni kezdett, de nem hagyhattam időt neki, hogy kibújjon most a felelősség alól.

-          De mégis mit képzelsz magadról, hogy mindenbe bele ütöd az orrod? Hallottál már magánéletről? Senkinek sem volt szüksége a blogodra, csak mióta mindent kiteregetsz rólunk, azóta lett népszerű.

-          Sajnálom, én próbáltam leszállni rólatok, de azt hiszed könnyű? Senkiről sem tudtam írni, pedig esküszöm, próbáltam – nézett el villámló tekintettel az arcomra, és megemelte a hangját.

Egy pillanatra elnémultunk, mindenkit meglepett Selly hangjának erőteljessége és kitörése. Csak néztem a lányt és az állandó „miért”-re próbáltam választ keresni.

-          Ugye tudod, hogy ez nem magyarázat? Abbahagyhattad volna.

-          Nem tudom abbahagyni. Ez az életem! Imádom! Szeretek információt megosztani, amit csak én tudok, imádom, hogy mindent csak én tudok, és mások csüngenek a szavaimon.

-          Az nem baj, hogy elveszted közben a barátaid? – vettem vissza a hangerőmből, és teljesen halkan, komoly arccal néztem a lányra.

Elfáradtam, és elegem volt. Nem érdekel mit csinál, csak tűnjön innen. Lehajtottam a fejem, és nem akartam felnézni, míg a helyiségben tartózkodik.

-          De igen – szólalt meg halkan, mire Eric kiegyenesedett mellettem és a derekamra csúsztatta a kezét.

-          Terved van – jelentette ki, mintha a lányba látva mindent tudna.

Csönd volt, és minden mozdulatlan. Úgy éreztem, mintha rám várnának, de mire? Beleegyezésre? Elkergetésre? Nemtörődömségre? A reakciómra, vagy a válaszomra?

Annyi telt tőlem, hogy felsóhajtottam, és hagytam, hogy a vállam előre essen. Megadtam magam nekik, amit Eric nevetve meg is értett és közel rántva magához szorosan átölelt.

A következő pillanatban halkan kattant egy mobil fényképezője, mire felkaptam a pillantásom, és Sellyre néztem.

-          Ez volt az utolsó!

-          Ígérem – mosolygott, én pedig intettem az ágyam felé, hogy magyarázkodhat. – Segítsetek elvenni a hatalmat Missytől. Az ő blogját akarom lesöpörni, és esküszöm nem lesztek többet téma sem itt, se Svédországban.

-          Ezt mégis hogy képzelted? Képtelenség lemosni őt. Évek óta ő szolgáltatja az infót a tömegnek, Los Angeles szerte. Képtelenség. Mindenhol ott van és mindenről tud.

-          Na, de ki szolgáltatja a pletykaalapokat? Kikről ír?

-          Az elitről – vonom meg a vállam, mert fogalmam sincs, hogy mire akar kilyukadni, viszont az a csillogó szempár arra utal, hogy hamarosan megtudom.

-          Pontosan – bólint. – Rólatok. Rólad és a baráti társaságodról.

-          Na, nem! Ha arra akarsz kilyukadni, hogy nekünk kell témát csinálni neked, hogy újra jöjjek össze velük, akkor a válaszom egy határozott nem. Te nem ismered őket! Senki nem ismeri őket. Én nem leszek még egyszer sem bűnrészes egy gyilkosságban, sem drogügyben, vagy megerőszakolásban.

-          Mi van? – csúszott fel mindkettejük hangja egyszerre, mire én hangosan nyeltem és megráztam a fejem.

-          A legrosszabb eshetőségek, és egy sincs kizárva, hogy nem történik meg Los Angelesben – zártam olyan rövidre a témát, amennyire csak tudtam, és úgy láttam megnyugtattam őket.

-          Van részletesebb tervem is – mosolygott rám, mire én megforgattam a szemem.

-          Alig várom – nyögtem „fellelkesülve” és elterültem az ágyon.

/Léna/

Végignéztem, ahogy Molly könnyes arccal bepötyög egy üzenetet a mobiljába, majd elküldi egy számra, és ugyanezt a műveletet megismétli még egyszer.

Sajnáltam, bár nem akartam, mégis így éreztem, és semmi pénzért nem lettem volna a helyében.

-          El kell mondanom a médiának – szipogott, mire felé nyújtottam egy zsebkendőt, és megvártam, míg valamennyire megnyugszik.

-          A menedzsered? – ajánlottam a lehetséges opciót az íróasztalom mögül.

Megrázta a fejét, de nem szólalt meg. Nem tudtam, hogy ezt azért teszi, mert a menedzserét nem érdekli mit csinál, vagy azért, mert Molly nem akarja, hogy bele kelljen vonnia menedzsert. Esetleg a témát akarná hanyagolni, de nem tudom, mert nem szólal meg. Kétségbeesés tükröződik tekintetében, ahogy ránézek, és hirtelen nem tudom mit tegyek. Hagyjam abba, amit csinálok, álljak fel, és öleljem meg? Vagy mondjam, hogy minden rendben lesz, csak idő kell? Vagy pedig erősítsem meg abban, hogy ezt bizony elrontotta, de még nincs minden veszve hisz fiatal. Segítenem kell, de nem a nyálas módon, így ahelyett, hogy átnyúltam volna az asztalon és megszorítottam volna a kezét, csak arrébb toltam egy köteg papírt, és az iPademért nyúltam.

Sok kattintgatás és keresés után, amit Molly csöndben hallgatott, megtaláltam, amit kerestem.

-          Lesz hétvégén egy gála, ahova csak meghívott vendgek léphetnek be, természetesen kísérőkkel. A svéd hírességek lesznek a téma, ott lesz a sajtó, új klipek, kislemezek és díjazottak alkalmából, ugyanis itt fg mindenki hírt kapni mindenről. Kiderülnek a titkok, és az eredmények. Tökéletes este lenne, egy tökéletes befejezéssel. Szolgáltatnád az év szenzációját, talán fölülmúlva Saade harmadik nagylemezét is – mosolyogtam rá, és legnagyobb megkönnyebbülésemre az ő arcán is átsuhant egy nevetésféleség.

-          Az biztos. De nincs partnerem.

-          Megtiszteltetés lenne, ha velem jönnél.

-          De Kevin… - kezdte mire leintettem.

-          Kevin utálja ezt, megkönnyebbülés lesz neki, ha nem kell velem bájolognia a sajtó egész este. Na, benne vagy? Mert le kell adnom a kísérőm nevét, és legnagyobb szerencsédre még nem tettem meg .

-          Oké – mosolyodott el, és megtörölte az orrát. – Megyek. És… köszönöm – nyögte ki nem kis fájdalmára, mire nevetve visszahúzódtam az asztalom mögé, és máris belekezdtem az e-mail-ek írásába.

-          Nincs mit, de most kérlek, menj haza és pihenj. Aztán szólj, hogy hogyan reagált. Elküldted neki?

-          El.

/Ruben/

Halk csipogásra fáradtan nyitottam ki a szemem, és egy percig azt sem tudva, hogy hol vagyok néztem körbe, de amikor megpillantottam a ruha rengeteget az egyik fotelon, rögtön eszembe jutott. Széles mosoly terült el az arcomon, mikor eszembe jutott a tegnap reggeli pillanat, ami azóta is tartott. Oldalra tekintve azonban a lány helyett csak egy papír fecni feküdt mellettem, amire ékes írással kedvesen csak ennyit írtak:

Mire hazaérek a forgatásról, tűnj el a lakásomból, Aglander.

-          Hülye picsa – sziszegtem, majd feltornáztam magam az ágyamban, és eszembe jutott, hogy mi is volt az oka, hogy felébredtem.

Darabos, nehéz mozdulatokkal dőltem oldalra, hogy elérjem az ágy mellett heverő farmerom, és kiszabadítsam abból a csipogó készüléket.

Egy üzenet várt Molly Sandéntól.