Chapter 75

Sziasztok Kedves Olvasók!


Nem tudom, hogy van-e még mentség arra, hogy nem válaszoltam a kommentárjaitokra két fejezet óta, de ha van, akkor most kihasználom. :) Sajnálom, csak annyira nincs időm, hogy örülök, hogy a fejezetet meg tudtam írni, ami most... nos, inkább nem kommentálnám, a minőségére megint csak nincs mentségem. :D
Mindenesetre igyekszem mindenre válaszolni, de itt is most nagyon, nagyon, nagyon nagy köszönömöt küldök mindenkinek, aki megtisztelt a véleményével, mert ez a legnagyobb löket, amiért még írok. :) Szóval KÖSZÖNÖM!
Volt egy kérés az e-mail címemmel kapcsolatban, ami egyébként megtalálható az oldalon, méghozzá jobb oldalt, nem sokkal a szereplők képei felett, de ide is leírom, úgyis olyan ritkán kapok e-mailt, hogy mindig epekedve várom, szóval: fanfictionforeverybody@gmail.com
Sietve válaszolok majd, ehhez a fejezethez pedig jó szórakozást.
Az előző fejezetnél érkeztek kedvesen dicsérő szavak, amik hihetetlen örömmel töltöttek el, hisz valóban nem volt egy vidám fejezet. Szóval ismét köszönöm! :)

Life and Death of Lies

/Hazugságok élete és halála/

 (Holding on and Letting go)

Szorosan megfogtam Eric kezét, miközben a bejárati ajtóhoz léptem és a kilincsre helyeztem a kezem. Napok óta nem jártam kint, és nem azért mert annyira depressziós lettem volna, hogy nem vágytam egy jóleső, kényeztető sétára, hanem mert képtelen voltam elhagyni a lakásom a napok óta előtte tolongó riporter tömegtől. Egy interjút sem adtam, egy kérdésre sem válaszoltam, mégsem fogták fel a nemet.

-          Mehetünk? – szorított meg Eric, mire én némán bólintottam és lenyomtam a kilincset.

Vakuk százai villantak az arcomba már az első pillanatban, én pedig képtelen voltam tartani magam, és nem Eric mellkasának dőlni, hogy elrejtsem arcom, és a fájdalmam.

-          Miss Miles milyen mértékben érzi felelősnek magát Mr McColj halálában?

-          Ninah, igaz, hogy megerőszakolta Önt Mr McColj, miközben fogva tartotta?

Minden egyes szó elhangzásakor úgy éreztem, mintha kört döftek volna a szívembe. Egyszerre emlegették fel a múltat és a bennem lévő kételyeket, amelyekkel azóta a pillanat óta szenvedek, hogy hagytam leesni Dylant.

-          Takarodjanak! – emelte fel a hangját ellentmondást nem tűrően Eric, mire egy pillanatra megszeppent csönd árasztotta el az egész utcát. – Mind! – üvöltötte, majd határozott léptekkel, kihasználva a csendet a limuzin felé vezetett.

Éreztem körülölelő karját a testemen, éreztem a gyengédséget és törődést, amivel vigyázott rám, és még most is miközben haragosan állt ki mellettem, elkerült a rossz érzés, és csak a szeretetet éreztem.

Amint a kocsi biztonságos sötétjében voltam elhúzódtam Erictől, és egy hálás köszönömöt rebegtem el, miközben ő már vette elő a telefonját, és a rendőrséget tárcsázta.

Az ablak felé fordulva néztem ki Napsütötte utcára, miközben gondolataim unos-untalan Dylanhez vezettek vissza, és a mai temetéshez.

Magam előtt láttam, ahogy minden szempár rám fog szegeződni a koporsó helyett, és azt nézik sírok e. Láttam, ahogy tekintetükkel végigkísérik az utam a koporsó felé, és ahogy némelyek megvetően néznek az Erickel összekulcsolt kezünkre. Tudtam, hogy suttogni fognak, és nem Dylant gyászolni.

Tudtam, hogy holnapra tele lesz a sajtó a pletykákkal, találgatásokkal arról, hogy vajon hogyan is érint ez engem, hogy miket mondtam a temetésen, és hogy miket nem mondtam, amiket egyesek viszont hallani véltek.

Egyedül páran leszünk, akiknek eszébe jut Dylan, az hogy valójában milyen is volt. Az, hogy a bunkósága, és azok mellett, amiket tett, valójában egy érző ember volt, akinek kisiklott az élete. Egyedül Los Angeles mindenki által elítélt, és mégis imádott elitje az, aki az elhunytra fog gondolni, és nem arra, hogy milyen újságnak adott kitalált sztorival tűnhet ki a tömegből.

Mert mi tudjuk ki volt Dylan McColj…

-          Egy olyan ember, akinek szava mindig számított és mindig befolyással bírt. Olyan valaki, aki barát volt, szerető, és vezető. Olyas valaki, aki tartozott valahova. Dylan nem volt tökéletes, hisz senki sem az. Kétséget kizáróan rengeteg hibát vétett, de én tudom, hogy mindet megbánta. Nem haragszom rá semmi miatt, és más se tegye. Mindig ott volt, mikor szükségem volt rá, támaszom volt, és felvidított. Egy tökéletlen ember volt, de tökéletes barát, pontosan olyan, amilyenre szükséged van, ha Los Angelesben élsz. Megtanított arra, hogy milyen az élet itt, az angyalok városában. Együtt nőttünk fel, mégis ő volt az, aki bölcsebb volt, és tudta mi az, amivel életben maradhatsz, és amivel nem utálnak ki a felsőbb réteg soraiból. Mert olyan képmutató lakosság, mint ami a mi városunkban van, nincs még egy, és ezt mindenki pontosan tudja is, ahogy Dylan is tudta. Máig képtelen vagyok feldolgozni, hogy nem lesz mellettem többet, és egyetlen utálkozó ember szavát sem vagyok hajlandó meghallgatni. Nekem barát volt, és az is marad. Örülök, hogy ismerhettem, és nyugodjon békében! – néztem végig utoljára az egybegyűlteken majd leléptem a pódiumról.

Éreztem a szúró pillantásokat, miközben a leghátsó sorba sétáltam, és hallottam a halk suttogásokat, amelyik sértettségről árulkodtak, de nem érdekelt. Ma nem.

/Selly/

Drog, erőszak, ittas vezetés, féktelen éjszakák, rendőrösön töltött éjszakák. Igen, ez mind jellemzi a két hete elhunyt Dylan McColj életét és jellemét, mégsem ennyi volt. Ismertem és el kell mondjam, egy beképzelt, állandó jelleggel belőtt, drogos seggfejnek ismertem meg, és más sem mondhatna mást, hisz ez volt az igazság. Mégsem érzem úgy, hogy nem értem meg, amiért így viselkedett. Amikor idejöttem Los Angelesbe azt hittem ez az álmok városa, ahol minden valóra válik, ahol mindenki a sikerben úszkál és semmi sem lehetetlen. Elmondjam mit hiszek most? Hogy ebből semmi sem igaz. Meg van a fényűzés, de akik a csúcson vannak és az elithez tartoznak, azok meg is küzdöttek ezért, vagy legalábbis a szüleik. Viszont az, hogy már ott vannak feljogosítja őket arra, hogy hihetetlen nagy egót tulajdonítsanak maguknak, és pofátlanul mutogassák tetettet tökéletességüket mindenkinek.

Ki volt az, aki ezt mind megmutatta nekem? Első kézből, az elittől kaptam az útmutatást, köztük Dylan McColjtól. Dylan megmutatta, hogy csak úgy éled túl, ha nem érdekel semmi. Drogokkal, ivással, és azzal, hogy jól érzed magad, attól függetlenül, hogy ez másnak mibe kerül. Esetleg az életébe. Mégis tisztelem valamennyire azért, ahogy akkor élt, amikor még nem süllyedt le, és emellett megvetem, mert feladta.

Dylan McColj temetése a mai napon zajlik le az egyik Los Angeles-i temetőben, de a család és a barátok összefogásának köszönhetően nincs pontos helyszín, vagy dátum. Így senki sem zavarhatja meg a szertartást, valamint a sajtó is visszavonulhat most erre a pár órára. Én is ezt teszem.

Nyugodjon békében Dylan Christopher McColj.

Rányomtam az elküldés gombra, majd ellöktem magam az asztalomtól és a fogas felé indultam, hogy leakasszam a kabátom. Mára mindenkinek kimenőt adtam, így magassarkúm kopogása a hideg fapadlón csak még harsányabbnak hallatszott.

Fáradt voltam és képtelennek éreztem magam arra, hogy rendes barátnőhöz méltón a temetés alatt végig támogassam Ninah-t, és a lelki támasza legyek, de nem tehettem meg ezt vele, úgyhogy sóhajtva bár, de elvettem az asztalról a slusszkulcsot, és elindultam kifelé. Enyhe rezgéssel éreztette velem a mobilom, hogy keresnek, miközben a lépcsőn lépkedtem. Viszonylag hamar abbamaradt a csörgés, így biztosra vettem, hogy üzenetem érkezett. Lassan kotortam elő a készüléket, majd egyetlen pillantást vetettem a szöveges üzenetre, amitől meglódult a szívverésem.

„Visszaérkeztem. Ruben”

/Ninah/

-          Visszajött – mosolyodtam el, miközben még egyszer elolvastam a rövid, tömör üzenetet Rubentől. A gondolat, hogy újra Los Angelesben lesz, melegséggel öntött el, és már csak az a kép lebegett a szemem előtt, amikor végre megölelhetem.

-          Ki? Ruben? – kérdezte Eric a tőle jól megszokott „Ruben-témás” hangján. Ez se nem volt utálatos, se nem kedves. Nem volt benne kárörvendés, vagy féltékenység. Vagy talán mindez együtt.

-          Ühüm – bólintottam kissé vidámabban, mint a temetés kezdetekor, és visszacsúsztattam a mobilom a kistáskámba.

A tömeg már azután kezdett feloszlani, mikor rádobtuk a rózsákat a koporsóra eresztés közben, míg végül csak azok maradtak a temetésen, akik meg voltak hívva a McColj rezidenciára, egy összejövetelre, ahol megemlékezünk a halottról, és ahol meghallgathatunk még egy istenítő beszédet Dylan édesapjától.

Nem akarok senki előtt érzéketlennek tűnni, vagy azt, hogy bárki azt gondolja Dylan halála semleges számomra, de amikor az apját hallom olyanokról beszélni, amik meg sem történtek, vagy amikor olyan jelzőkkel aggatja tele a fiát, amik soha nem jellemezték őt, akkor legszívesebben fellépnék mellé, és felnyitnám a szemét. Tudom, hogy Dylan is ezt tenné, mert bár nem volt hibátlan, ezt tudta is magáról és elvárta, hogy ezt lássák benne. Sohasem kérte, hogy azt mondjuk kedves, mert nem volt az, sohasem volt segítőkész, hacsak nem ellenszolgáltatás fejében, amit később hajt be, a tudtod nélkül, hisz bedrogoztatott. Soha nem volt illedelmes, hacsak nem nézték több ezren azt, hogy hogyan enged előre egy lányt. Mindezek ellenére Mr McColj pontosan ezekkel a jelzőkkel illette halott fiát. Így az esemény végére sem kedvem, sem erőm nem volt ahhoz, hogy a helyszínen maradjak, vagy hogy egyek a halott tiszteletére. Nem vágytam rá, hogy istenítsék a fiút, vagy arra, hogy másokkal osszam meg a fájdalmam és együtt dolgozzuk fel az elvesztését, mert ezt nem lehet. Én máshogy ismertem őt, mint a szülei, vagy rokonai. Másképpen szerettem, más érzések fűztek hozzá, és képtelen lennék ott ülni és azt hallgatni milyen illemtudó, elkötelezett, komoly, tehetséges ifjú férfi volt. Mert nem volt más, csak egy léhűtő, aki szomjazott a sikerre, a szexre, és az euforikus állapotra minden mértékben.

A második és az előbbieknél jóval nyomosabb érv, amiért nem akartam a családdal tartani az az volt, hogy Dylan szülei saját felelősségüknek érezték a velem történteket, és minden adandó alkalommal bocsánatot kérték, a fiúk lelkének üdvösségéért esedeztek, és fájdalmas, esdeklő pillantással követték nyomon minden lépésem. Hiába mondtam már az első alkalommal, hogy semmi sem történt, és egyáltalán nem neheztelek, a szemükben fájdalom, kedvesség, és szégyen csillogott, még ha ezeknek az érzéseknek némelyikére rá is játszottak.

-          Azt hiszem Molly-ék is megérkeztek LAX-re – ébresztett fel merengésemből Eric nyugtalan hangja, mire arcára kaptam tekintetem.

Idegességét valamilyen szinten megértem, hisz nem egy tényező volt, ami okot adott rá. Az első rögtön az, hogy mindenki számára tiszta a Molly és köztem lévő nem felhőtlen viszony. Második pontként jelen van az, hogy Miss Sandén még mindig teljes mértékben meg van arról győződve, ami valljuk bele, csodával határos, hogy az a férfi, akivel együtt él, és aki a gyermekének az apja, az egy sima egyszerű hétköznapi bankigazgató. Harmadik, hogy Ruben Aglander is ide látogat Ausztráliai hat hónapos kiruccanásából, ahová magával vitte Miss Sweansont is. Negyedik pontban pedig az, hogy sem Molly, sem Ruben nem tudja, hogy mostantól egy bizonyos ideig egy légtérben fognak tartózkodni.

-          Azt hiszem ez egy izgalmas időszak lesz mindannyiunk számára – sóhajtottam fel, és az arcomba húztam a fekete kalapot, hogy kivédjem a szememet égető Napsugarakat.

-          Ninah jössz? – érintette meg a karom Shirley gyengéden, éppen csak annyira, hogy megérezzem, ott van mellettem.

Mióta Dylan elrabolt mindenki úgy bánik velem, mint a hímes tojással, mert félnek, hogy akár csak egy szóval is teljesen felkavarnak és sírva fakadok. Nem mertek erősen hozzám érni, mert mindenki által félő volt, hogy egy-egy erős érintésre, szorításra Dylan tettei és mozdulatai ugranak be, összerándulok, és képtelen vagyok elviselni bármiféle fizikai kapcsolatot, holott ez nem volt igaz. Túl sok hollywoodi film, és zeneszám hatása a hazaiakra, amit azt hiszem, nagy részben apa számlájára írhatok fel.

-          Igen, megyek – mosolyogtam visszafogottan a lányra, mire az bólintott és egy szintén szolid mosoly kíséretében visszavonult a bandához. – Na, figyelj! – tereltem magam Eric figyelmét, aki kissé elkalandozva nézte a frissen betemetett sírgödröt. – Tied Molly és a herceg. Hosszú városnézés, és… várj, nem jó. Gyerekük van, szóval vidd haza őket rögtön. Enyém Ruben és estére hazaérünk, ígérem. Szóval otthon találkozunk, oké?

-          Biztosan készen állsz erre? Mert Mollyék simán elaludhatnak egy szállodában is, éppen úgy, ahogy Ruben. Most te vagy a legfontosabb – vette két kezébe az enyémeket és aggódva fürkészte pillantásom.

-          Jól vagyok – néztem mélyen a szemébe és napok óta ebben a pillanatban éreztem magam a legkiegyensúlyozottabbnak, és most volt az első olyan perc, amikor nem szúrták könnyek a szemem, és nem szorult el a torkom. – Este a tied vagyok – mosolyogtam rá, és elhúzódtam tőle. – Menj – böktem fejemmel a kocsija felé, amit már előre iderendeltünk sejtvén, hogy nem együtt távozunk.

-          Jól van, de ha bármi van, hívj – lehelt apró csókot a számra, majd elvonva az édes ajkakat indult volna el. Védett, talán még magától is, és hihetetlenül aggódott, ami nem csak a szavaiból, vagy a pillantásából sütött, hanem a tetteiből is.

Sosem hagyott egyedül hosszú távra, így most sem akaródzott neki. Pontosan tudom, hogy ha mostanra bár nem is attól fél, hogy én török össze bármelyik pillanatban, attól igen, hogy ez bármikor máskor megismétlődhet. Hogy jön megint egy elvetemült barom és elrabol, és az majd talán nem lesz olyan kegyes, hogy ne tegyen azt velem, amit akar.

Tudtam, hogy nem illik, és hogy rosszabbkor nem is jöhetett volna rám a csók és szeretethiány, de szükségem volt rá, így megfogtam a karját és óvatosan visszarántottam magamhoz egy hosszabb, szenvedélyesebb csókra. Eric végül mosolyogva hajolt el, miközben egyik kezével lágyan végigsimított az arcomon.

-          Az „este a tied vagyok” kijelentésed ugye azt jelentette, hogy meztelenül vársz az ágyban? – csillant meg pajkosság a tekintetében, mire szemérmesen leszegtem a tekintetem és beharaptam az alsó ajkam.

-          Szeretlek – löktem el magamtól válasz nélkül, mire Eric féloldalas, hitetlenkedő mosollyal az arcán, és fejrázással indult meg az autó felé.

Nem tudom ki láthatta az előbbi jelenetet, de arra számítva, hogy senki, mély lélegzetet véve megfordultam és az engem váró kis csoport felé sétáltam. Mindenki ott volt, aki valaha közénk tartozott, mindenki ott volt, aki valaha számított, és akit a barátaimnak neveztem L.A-ben, még ha azok nem is a legjobbak.

-          Szia Ninah – suttogott felém Liam szomorú tekintettel, láthatóan kíváncsian a reakciómra.

-          Szia – nyújtottam felé a kezem halványan mosolyogva, amit ő egyből meg is ragadott és magához rántva szorosan megölelt.

Állát éreztem a fejem búbján, karjainak szoros tartását a testemen, miközben én kellemesen a mellkasának döntöttem az arcom, és lehunyva a szemem beszívtam az illatát. Hármunknak közös múltunk volt, és tudom, hogy Dylan halála Liamből is előhozta az emlékeket, habár a baleset óta nem találkoztunk.

-          Sajnálom – mondta halkan, miközben elengedett, és átkarolta a vállam.

Megráztam a fejem, és hagytam, hogy időközben az elindult kis csapat után vezessen és beszélhessek Dylan szüleivel. Tudtam, hogy nem értenék meg a miértemet, az okomat arra, hogy miért nem akarok velük menni, sem azt, hogy vendégeim lesznek, sem azt, hogy én nem így gyászolok, és biztosra veszem, hogy akármennyire is sajnálnak most, ha az igazat mondanám, elküldenének a legmelegebb éghajlatra, és holnaputántól már mással is tele lesz az újság, nem csak az én személyem sajnálatával. Így kénytelen vagyok hazudni, méghozzá mivel jobb kifogásom nem volt, egy olyas valamivel, amivel biztosan még jobban a lelkükbe taposok.

-          Mr és Mrs McColj, ismét részvétemet kell nyilvánítanom Dylan miatt, remek ember volt – mosolyogtam visszafogottan a házaspárra, miközben bátorítóan megfogtam az asszony remegő kezét, és vörösre sírt szemeibe néztem.

-          Igazán köszönjük Ninah, te annyira… - kezdte a nő, de belé fojtottam a szót.

-          Ugyan. Ellenben elnézésüket kell most kérnem, mert nem tudok megjelenni az összejövetelen, ugyanis az orvosom berendelt a drogvizsgálatok miatt, amiket a baleset után végeztek el rajtam.

Láttam a két ember szemében, hogy szégyentől sötétül el a tekintetük, az enyém pedig úgyszintén.

***

Az étteremben Rubenre várva elgondolkozva meredtem arra az egy pohár vízre, amit rendeltem. Talán Mollyék látogatása, és Ruben visszatérte majd kizökkent a két hét szörnyűségeiből, és végre mással fogok foglalkozni, felszabadulok, és nézhetem, ahogy az Amerikában töltött idejükben rájönnek a titkokra. Megmosolyogtat a tény, hogy lehetséges Molly királynősége Svédországban, persze csakis mókás értelemben csal derűt az arcomra a gondolat, olyan szinten, hogy magam előtt látom a lány arcát, ahogy kiderül. És ez még csak nem is gonoszság, hisz mindenki reakcióját ilyen kárörvendő örömmel várnám, és azt hiszem nem csak én, hanem az emberek többsége, hisz az a reakció mindent pénzt megér, hogy lássam. Viszont amikor már kitisztul a helyzet és valóban haza kell térniük és elfoglalni az őket megillető helyet, akkor irigység fog körülvenni, minden valamirevaló kislány hercegnő akart lenni. Molly Sandénnak pedig most megadatik, és ez annyira… annyira irigylésre méltó, hogy már most tudom meg fogok örülni. Gyönyörű ruhák, bálok, és mindenhol meg kell jelennie, méghozzá nem is akárhogyan. Pezsgő társasági élet, ahol ő lesz a központban, és közben nem szólhat senki egy rossz szót sem. Komolyan féltékenységet gerjesztő lehetőség.

-          Ninah! – szólított meg az a hang, amire egyszerre rándult görcsbe a gyomrom, és lódult meg a szívem olyan tempóban, hogy alig tudtam rendes tempóban szedni a levegőt.

Felkaptam a pillantásom, és megpillantottam Ruben tökéletességét pompájában, megfűszerezve egy kis boldog csillogással a szemében és egy széles, szemkápráztató mosollyal. Imádom!

Szótlanul toltam ki magam alól a székem, és a még mindig az ajtóban álló fiú felé indultam.

Amint végre megéreztem magam körül a karjait, és ott volt mellettem, tudtam, hogy most minden jó. Halkan nevetve hagytam, hogy felkapjon és magához szorítva megpörgessen a levegőben, majd egy hatalmas puszival háláltam meg mindent. Hogy itt van, hogy számítok még neki, hogy foglalkozik velem attól függetlenül is, hogy tudja, nem tudok másként tekinteni rá, csak, mint nagyon, nagyon jó barátra, aki egyben talán a bátyám is.

-          Hiányoztál – suttogtam a fülébe, majd mikor megéreztem, hogy egy pillanatra megmerevedik, elhúzódtam és bocsánatkérőn néztem a szemébe.

Tudom, hogy mindkettőnknek pontosan ugyanaz járt a fejében. Az az este, amikor elmondta, hogy elutazik Ausztráliába, és mindent bevallott…

-          Ninah beszélhetnénk – lépett be a konyhába Ruben, de megállt az ajtófélfának dőlve, és onnan nézte, ahogy az utolsó tányért is kipakolom a mosogatógépből.

-          Persze – bólintottam egyszerűen, miközben éreztem, hogy a kezem elkezd remegni, és gyorsabban ver a szívem.

Általában mikor így kezdődik egy beszélgetés, sosem happy end a vége, főleg hogyha egy ilyen hanglejtés is párosul hozzá. Félek, hogy olyat fog mondani, ami nagyon nem fog tetszeni, mégis a lelkem mélyén tudni fogom, hogy igaz, bármi is az. Néztem, ahogy lassan, kimért léptekkel a konyhaasztalhoz sétál, és helyet foglal az asztalfőn. Elrejtettem aggodalmam, nagyot nyeltem, és mélyen beszívtam a levegőt, hogy megzabolázzam testem, és ne mutassak semmilyen jelet.

-          Elutazom – mondta kertelés nélkül már a következő pillanatban, ahogy leültem mellé az asztalhoz.

-          Mi? De hova? És miért? – kérdeztem egy pillanat szünetet sem várva, teljesen rezzenéstelen arccal.

Ha akart volna, már régen hazamehetett volna, hisz az apával való munkája, a forgatás véget ért egy hónapja, Ruben mégis itt maradt, és most csak úgy a semmiből jelenti be, hogy elmegy?

-          Távolság kell és idő. Világot akarok látni, és dolgozni.

-          Tőlem kell távolság? – fontam karba magam előtt a kezem, és kényelmetlenül fészkelődtem a faszéken.

-          Meg kell értened, hogy…

-          Hogy nem tudsz csak a barátom lenni – fejezetem be elkezdett mondatát félvállról, hisz mindketten pontosan tudtuk, hogy ez a helyzet áll fenn, mégsem mondtuk még ki.

-          Furcsa, nem? – erőltet mosolyt az arcára, és látom, hogy tőlem is ezt várja, de komoly arccal nézem őt. Nincs kedvem most mosolyogni.

-          Az, de csak, mert fáj. Sajnálom, hogy minden így alakult, de ettől függetlenül nem akarom, hogy elmenj – mondtam ki végre azt, amit biztos vagyok, hogy mindig is hallani akart.

Csönd lepte el a konyhát, és az egész házat. Eric stúdió felvételen volt, így csak mi ketten voltunk itthon Rubennel. Hallottam a tenger morajlását, a madarak halk csicsergését, de ezek az amúgy megnyugtató hangok, most idegesítettek. Idegesített a csönd is, és tudtam, ha most végleg megy el Ruben, sosem fogom így szeretni ezeket a hangokat újra.

-          El kell mennem – törte meg végül a reménytelenség hangját a férfi, de a hangjában lévő erőtől el kellett löknöm magam a szék háttámlájától és egyenes derékkal fordultam felé.

-          Hova? És mennyire időre?

-          Ausztráliában kaptam egy állást, határozatlan időre, azaz nekem kell felmondanom. Addig maradok, amíg csak kedvem tartja. És… - tartott egy pillanatnyi szünetet, miközben az asztal sima csiszolását nézte, és kereste a módot, szavakat, hogy elmondja, amit akar. Az volt az érzésem, hogy fél a reakciómtól, viszont jobbnak látja, hogy most mondja el, mintha később tudom meg valahogyan. – És kell nekik egy fotós is, így megkérdeztem Cathyt, aki velem tartana.

-          Te már intézkedtél is? – pattantam fel a helyemről szikrákat szóró szemmel. – Én vagyok az utolsó, akinek elmondod, hogy elvonszolod innen a segged? Velem laktál hónapokig, az apám befogadott, én pedig már nem életem megrontójaként tekintek rád, sokkal inkább mintha a barátom lennél, erre kiderül, hogy lassan már mindenki tudja, hogy elmész, csak én nem. Tökéletes, tényleg – emeltem meg tehetetlen dühvel a vállam, és hátráltam egy lépést, mikor Ruben közeledett. – Akkor mire vársz még? – mértem végig miközben úgy éreztem bármelyik pillanatban kicsordulhat egy könnycsepp, amely a sértettség, a félelem, és a düh érzésének keverékéből alakulva szúrta belülről a szemem.

-          Azt hiszed nekem ez könnyű? Vagy az, hogy veled éljek, miközben te mást szeretsz? Szerinted melyik jobb? Itt hagyni valakit, akit szeretsz, de tudod, hogy ő nem fog viszont kedvelni, vagy pedig itt maradni és vele lenni, miközben ő a saját szerelmével hetyeg és csak barátként tekint rád. Látod, ahogy megcsókol valaki mást, látod, ahogy más tartja a karjaiban, és ahogy mással megy el aludni. És tudod, hogy reggel nem a te karodban fog felébredni, és azt is, hogy te is legalább annyira szereted őt, mint a másik férfi, mégsem te kellesz neki? Na, mit válaszolsz Ninah? Te mit tennél a helyemben?

-          Megrugdosnám azt a hülye, eszetlen picsát – morogtam az orrom alatt, mire Ruben felszabadultan elnevette magát, és elém sétált.

-          Hidd el, hogy hiányozni fogsz, és majd jelentkezem – nézett le rám mosolyogva, de én még mindig csak durcás arccal lestem fel rá, miközben karba tett kezem a mellkasának feszült, ahogy magához húzott. – És, ha így jobb, Cathy nem a barátnőmként tart velem, csak munka.

-          De ha nem jelentkezel mindennap, esküszöm, hogy…

-          Ígérem – hallgatatott el magához ölelve, amit végül vonakodva, de viszonoztam.

Nem akarom elengedni.

-          Na, és milyen volt Ausztrália? – kérdeztem miután leadtam a rendelést, és Ruben is végzett az italkínálat végigolvasásával.

-          Megszenvedtem az angollal rendesen, még úgy is, hogy melletted állandóan szinten tartón voltam. De hihetetlenül meleg hely, párás, pókos, és kengurus – kortyolta a vizembe, majd visszatolta elém azt. – Ja, és képzeld már a toplista második helyén volt a Make Love.

-          Tudom – mosolyogtam büszkén. – Mindig átnézem, hogy Eric számai hol is tartanak az egyes toplistákon, és kijelenthetem, hogy szinte biztos vagyok abban, jövő héten már number one lesz. És mi van Cathyvel?

-          Úgy tudtam, hogy megkérdezed – nevetett fel, de mint azon a napon, nekem most sem volt kedvem ezen nevetni. Tökéletes lányt akartam Ruben mellé, mert bárki is lesz az, már most féltékeny vagyok rá, és tudom, hogy ő lesz a világ egyik legszerencsésebb lánya. – Cathy is hazajött, a lakásán van, ha később megkeresnéd.

Megráztam a fejem, jelezvén, hogy a legkevésbé sem érdekel Cathy hogyan léte, és most én voltam az, aki valószínűleg olyan vizekre tereli a témát, amik nem fogják túlságosan feldobni a producert.

-          Reméltem, hogy akkor azt az időt, amíg itt vagy, az én házamban fogod tölteni.

-          Így terveztem, így a csomagjaim már elvileg a villádnál is vannak – mosolygott rám, láthatóan nem is sejtve a folytatást.

-          Igen, nos… Lesznek még vendégeink. Méghozzá Molly Sandén, és David Bernadotte, valamint a kis trónörökös Elina Bernadotte…

/Eric/

 (Drive by)

Ahogy megpillantottam Mollyt az érkező utasok között, ahogy kivonulnak a reptérről, egy pillanatra leesett az állam. Csodálatosan nézett ki. Biztosra veszem, hogy a terhesség ellenére lefogyott, tökéletes alakja volt, világos virágmintás ruhát viselt, és arcáról még úgy is ragyogott a boldogság és az elégedettség, hogy közben frusztráltságtól redőzött homloka sötéten siklott körbe a helyiségen, mialatt engem keresett. Rögtön azután, hogy Mollyról elvettem pillantásom, megláttam a mögötte siető Davidet, akinek pedig mellkasán, egy kenguruba ültetett kisgyerek van.

Röhögéstől vidám arccal emeltem fel a kezem, hogy intsek volt barátnőmnek, aki pont felém is fordult, majd hatalmas mosollyal megindult felém, David pedig csak követte pincsi módjára. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan is élhetnek ők ketten, bár Molly elbeszéléseiből érdekesen. Mindenesetre nagy szívességet tettem a hercegnek, hogy eddig nem mártottam bele, így ezen a héten biztos, hogy jól megfingatom.

-          Szia – intettem újra a most már közvetlen közelemben tartózkodó Mollynak, akin látszott, hogy nem tudja mit is csináljon.

Hisz, ha úgy nézzük szépen belerondított az életembe, és hogy őszinte legyek eddig semmit nem tett, amivel kiengesztelte volna a szívünket, mert se nem mentette meg az életünket, se nem tett semmi olyat, amivel kiérdemelte volna a nagy megbocsátást. Ettől függetlenül én jól ismerem, vagyis azt hittem, hogy ismerem, hisz még mielőtt azok az ügyek megtörténtek volna, pontosan tudtam, hogy ki ő, és nem tartottam képesnek olyasmire, amiket végül mégis megtett. Szóval inkább csak azt mondom, hogy ismertem, és tudom, hogy alapjában véve elvileg egy kedves lány, így nekem könnyebben ment a dolog megbocsátós része, mint ahogyan Ninah-nak fog menni. Hiszen Ruben is igencsak megdolgozott azért, hogy a barátja legyen a lánynak, és hogy visszakapja azt a bizalmat, amit most már élvez is. Szóval ha Molly is ezt akarja, hajtania kell majd rendesen.

-          Szia – nézett rám félénken, még mindig esetlenül várva, így én voltam az, aki feloldotta a feszültséget, és a lányhoz lépve megöleltem őt.

Furcsa ölelés volt, és több évnek tűnik az az idő, mikor utoljára éreztem magam ilyen közel a lányhoz.

A parfümje még mindig ugyanaz volt, ami kedves emlékeket ébresztett fel bennem, visszaidézve a sok hülyeséget, amit együtt csináltunk.

-          Köszönöm, hogy itt lehetünk – húzódott el végül, én pedig kedvesen bólintottam és kivettem a kezéből az egyik kézipoggyászt.

-          Nos, ne csak nekem köszönd majd meg. De semmiség, örülök, hogy újra látlak.

Kissé nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat, mert bár tudom, hogy Molly megváltozott, vagyis jobban mondva merem remélni, hogy jól sejtem, hogy megváltozott, kicsit félek attól, hogy nehogy balul süljön el ez az egész nagy újratalálkozás, és nehogy ugyanott tartsunk a vakáció végére, mint ahonnan eljöttünk anno tavaly nyáron.

-          Bemutatnám a lányom, Elinát – vette át újra a szót Molly és kedvesen mosolyogva emelte ki a kislányt a kenguruból, miközben én véres szempárbajt vívtam Daviddel. – Ismeritek egymást? – éreztem magamon Molly tekintetét, mire láttam, hogy David épp válaszolni készül, de nem hagyhattam.

-          Ó, nem, csak emlékszem, hogy már beszéltél róla, és nem pont ilyennek képzeltem el. Olyan túlságosan fenséges feje van. Na, de mindegy is. David, ugye? – nyújtottam a kezem a férfi felé, aki ebben a pillanatban lefagyott.

-          Nick. Nick a neve – javított ki Molly, de aztán nem szentelt kettősünknek több időt, mert lefoglalta Elina számára betanult gügyögése.

Még percekig éreztem magamon David szúró, gyilkoló pillantását, mialatt én Mollyval beszélgetve mentem előre a kocsim felé, de nem érdekelt, tudnia kell, hogy ez még csak a kezdet volt.

***

Egyszerre érkeztünk Ninah-ékkal a házhoz, és csak ekkor jöttem rá az egyik legnagyobb hibára, amit elkövettem, mióta Mollyék megérkeztek.

-          Ki van abban a limuzinban? – bökött előre David, hisz Mollyt még mindig lefoglalta, hogy tátott szájjal nézzen körbe.

-          Ninah – válaszoltam tömören, eldöntöttem, hogy nem a mostani lesz a legjobb alkalom arra, hogy benyögjem Mollynak a Ruben Aglander nevű meglepetésem.

Amilyen gyorsan csak tudtam leparkoltam, és anélkül, hogy kivettem volna a kulcsot a gyújtásból, kivágtam az ajtót, és vetettem volna ki magam az ajtón, azzal sem foglalkozva, hogy fennakadt a pulcsim, így egy lendülettel majdnem kitéptem a karom a helyéről, miközben beszorult a pedál alá a bal lábam, minek eredményeképp azt a végtagom is majdnem a kocsiban hagytam. Ám mindez csak azért nem történt meg velem, mert a bekapcsolt biztonsági öv egyetlen rántással teremtett vissza az ülésbe. Zihálva vágódtam vissza, és egy pillanatra a kocsiban lévő összes szempár rám szegeződött.

-          Jól vagy? – kérdezte Molly visszafogva a nevetését, mire válasz nélkül csak kikapcsoltam magam és fele akkora sebességgel, mint az előbb, de kivágódtam a kocsiból és a limuzin felé futottam.

Fogok én még jót nevetni Mollyn, eljön az én időm is – dörzsöltem össze gondolatban a tenyerem.

Éppen nyílt a robusztus autó ajtaja, amikor odaértem, így csak gyorsan bedugtam a fejem, és köszönés nélkül eldaráltam a mondani valóm, remélve, hogy Ninah okosabb volt, mint én és nem ez lesz az első alkalom, hogy Ruben Molly Los Angelesi tartózkodásáról hall.

-          Tökre kiment a fejemből, hogy elmondjam Mollynak Rubent, úgyhogy meg lehetne oldani, hogy még egy kicsit a kocsiban maradjon? – néztem könyörgő, és egyben bocsánatkérő tekintettel a még mindig az ajtót fogó Ninah-ra, aki orrát ráncolva hallgatott végig. – Amúgy hello – böktem Ruben felé köszönésképp a fejemmel.

-          Semmi dolgod nem volt azon kívül, hogy elhozd és elmond. Mégis mi a francot csináltál? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában, mire csak a reptéri beszólásom jutott eszembe Davidnek címezve.

-          Nos… elcsesztem.

-          Rendesen Saade – sziszegte Ninah.

Miközben a lány visszafordult a fiú felé, hogy elmagyarázza a szituációt, és elnézést kérjen, hogy még ebben a hatalmas, gyönyörű, minden jóval ellátott limuzinban kell raboskodnia legalább öt percig, én Mollyék felé tekintettem, akik már elkezdték kipakolni a csomagtartóból a csomagokat. Jobbnak láttam távozni innen, és ott felajánlani a segítségem. Abban a pillanatban, ahogy elhajoltam az ajtótól, Ninah is távozni készült, így ketten sétáltunk el kéz a kézben a limuzintól, valamint akarva-akaratlanul, csak hogy demonstráljam Ruben számára, hogy még mindig az enyém a csaj, kezemet lassan Ninah fenekére csúsztattam. Komolyan reméltem, hogy látta.

-          Molly – mondtam kimérten köszönésképp Ninah, mire a felszólított lány is megpördült, és enyhén kipirosodott arccal nézett barátnőmre.

Láttam rajta, hogy ideges, szinte láttam, ahogy a nyakán az ütőér egyre szaporábban lüktet, és oly annyira kidomborodik, hogy az már szinte mindenkinek szemet szúr.

-          Szia Ninah – mosolyodott el feszülten, de ez teljes mértékben hamis volt, ugyanis a szemében félelmet, és szégyent láttam, valamint hajlandóságot arra, hogy gondolkodás nélkül sikítva fusson arra, amerre lát.

-          Üdv itt! Remélem, jól fogjátok érezni magatokat! – erőltette ki magából Ninah, és nem is tűnt annyira megjátszottnak. Büszkén néztem az arcára.

-          Köszönjük. Bemutatnám a lányom Elinát, és a … Nos, őt. A neve Nick.

-          Örvendek Nick! – nyújtotta a kezét Ninah, amit a férfi mosolyogva el is fogadott. Túlságosan szélesen mosolyogva és az a tüzes fény sem tetszett a szemében, ahogy végigmérte a barátnőm.

Kezem újra Ninah-ét kereste demonstrálásképpen.  

Mondtam Mollynak, hogy nyugodtan menjen előre, majd mi visszük a csomagokat, ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy Elina már nem bírja a gyűrődést, és igencsak szüksége van egy kis anyatejre, vagy akármire is van szüksége egy ilyen korú kölöknek. David emelte ki a legutolsó bőröndöt a csomagtartóból, és azzal a nagy lendülettel, amivel kiemelte egyből felém is lendítette és a csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy nem talált hasba egy majdnem húsz kilós bőrönddel.

-          Igen? – néztem fel értetlenül a férfira, mire az csak lazán megvonta a vállát, és a földre dobta a táskát.

-          Vigyázz magadra, mert nem mész haza többet! – csapta le a csomagtartót, majd se szó, se beszéd nélkül hátat fordított és a ház felé vette az irányt.

-          Ez mi volt? Mi a büdös francot csináltál ennyi idő alatt Eric? Még csak ma érkeztek meg! – beszélt hozzám Ninah, miközben óvatos léptekkel követtük a Herceget a villa felé.

Ó, tudtam én, hogy mókás idők elé nézünk.

/Selly/

Miközben felvezettem a kocsibejárón Ninah villája felé megnyugodva konstatáltam, hogy itt van mind Eric kocsija, mind Ninah-é, sőt még a mai limuzin is, szóval biztos vagyok benne, hogy mindenki itthon van, és ez jó. Erre van most szükségem.

Viszonylag távol a kocsiktól parkoltam le, és most egy percet sem várva egyből leállítottam a motort, és kiléptem az autóból. A szemem sarkából láttam, hogy a limuzin valamely utasa pontosan ugyanezen mozdulatokat hajtotta végre velem egy időben. Kiszállás, lépés, ajtóbecsapás, megfordulás. Dermedten találtam szembe magam Rubennel, aki úgyszintén mozdulatlanul nézett rám. Nem volt ehhez kedvem, fáradt voltam, és nem érdekelt. Felemeltem a kezem, beriasztottam a kocsit, és szólás nélkül indultam a lépcső irányába. Nem telt el sok idő, míg meghallottam a futó lépéseket a hátam mögött, majd pár másodperccel később hang is társult mellé.

-          Szia Selly!

Megtorpantam, mély levegőt vettem, majd felé fordulva végre rá néztem.

Csillogó szemére, tökéletes arcára, szemkápráztató mosolyára.

-          Visszajöttél – jelentettem ki a tényt, ami minden vele kapcsolatos érzésemet magába foglalta.

-          Vissza – vonta meg a vállát könnyedén, valamiféle szabadsággal a hangjában.

-          Nem szóltál, hogy elmész. Egy büdös szót sem szóltál Aglander!

-          Sajnálom, én csak… - kezdte, de itt abbamaradt a magyarázkodása. Vagy nem tudott semmi jót mondani, vagy egyszerűen nem is volt válasza. – Hallom főszerkesztő vagy – villantott újra egy mosolyt, amitől hányingerem támadt.

-          Jellemző – vágtam rá idegesen, majd megfordulva határozott léptekkel folytattam az utam, és eldöntöttem, hogy egy szava sem érdekel mostantól.

-          De most itt vagyok.

-          Én meg pont leszarom – próbáltam lazán válaszolni, de szavaimból még számomra is felismerhetően sütött a sértettség, és a harag.

-          Jaj Sel, ne csináld, beszélgessünk! – futott elém ezzel megakadályozva, hogy léphessek, és végre megszabadulhassak tőle. Rossz lépés volt Ruben!

-          Sel? Te csak ne Sellezzél nekem itt, oké? Cathy? Komolyan Cathy? Tudod mit Aglander? Takarodj az életemből!