Chapter 80

Sziasztok!


Sajnálom, ez nem a leghosszabb fejezetem, de meghoztam, és remélem, hogy nagy örömmel, vagy legalábbis boldogan olvassátok majd el. :)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentárokat, vasárnap, illetve a mai nap folyamán igyekszem válaszolni rájuk.
Szóval még egy köszönöm, hogy érezzétek mennyit jelentetek nekem, és jó szórakozást kívánok! :)

I take care of you

/Molly/

(Look after you)

Csendben fordultam meg, miután fellélegeztem Ninah igene után, és halk léptekkel sétáltam a dolgozó felé. Nem kételkedtem Ninah érzéseiben Eric felé, de közben tudtam, hogy ezernyi okot tudnék felsorolni, amiért nemet mondhatott volna, és mind nyomos érvekként tűntek volna fel. Nem féltem a habozás alatt, hogy azt latolgatja elég erős-e a szerelme ahhoz, hogy feleségül menjen a svéd énekeshez, viszont féltem attól, hogy talál egy olyan kimondatlan okot, amiért végül nemet mondd. Akaratlanul is a hosszúra nyúló csöndben visszatartottam a levegőt, és éreztem, ahogy az ujjaim egyre erősebben vájnak a kanapé háttámlájának bőrborításába, miközben azt várom, hogy fellélegezhessek, és a lány helyeslően bólintson.  A szívem egyenetlen, abnormális ütemben dörömbölt a mellkasomban, éreztem, ahogy a gyomrom apróra zsugorodik, de ha valaki megkérdezi, hogy miért izgulok ennyire, hogy miről félek, nem tudtam volna jó magyarázatot adni. Egyszerűen csak tudom, hogy nekik együtt kell lenniük, és képtelen lennék elviselni még több drámát, még azután sem, hogy eltitkolták az igazságot Nick-kel, vagy kivel kapcsolatban. David, ez az. Ezt sem hittem volna…

Akaratlanul is, amint elhangzott az igen egy pillanatra lesütöttem a szemem és a saját helyzetemre gondoltam, ami már így is a legmélyebben van a mocsárban, hát, ha még nem is akarom innen kihúzni. Muszáj beszélnem Daviddel, hogy megtudjam mi folyik itt, méghozzá úgy, hogy megpróbáljak ne vádaskodni, hanem helyette elhinni azt, amit mond. Muszáj, hogy meghallgassam. Ha egyszer elrontottam a valamit az életemben és súlyos hibát követtem el, minimum annyit kellett volna belőle tanulnom, hogy figyelek, nem csinálok hülyeséget, és megoldom a problémám, nem elmenekülök előle. Ha nem is magam miatt, de Elina megérdemli.

Tudtam, hogy látja, ha elindulok, és azt is, hogy mind a királynő, mind David megérzi, hogy most ki az, akinek utánam kell jönnie. Könnyű lépteim mögött felhangzott a határozott, férfias lépések zaja, így hirtelen jött adrenalintól megrészegülve sétáltam a dolgozóba, és a semmiből jött bátorsággal vetettem bele magam Mr Miles bőrszékébe. Lehunytam a szemem, úgy vártam meg, míg David elérte a szobát, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Amint kattant a zár nyomasztó csönd telepedett a szobára, és az egyetlen hang, amit hallani lehetett, az az antik állóóra pontos kattogása volt minden másodpercben. David nem jött közelebb, távolságtartó óvatossággal állt meg az ajtóban.

-          Mit gondolsz most? – zökkentett ki sötét elmélkedésemből a férfi, mire felpattant a tekintetem és felnéztem rá. Féloldalasan állt velem szemben, vállát lazán az ajtónak vetette és kíváncsi tekintettel méregette arcom.

-          Mit? – kérdeztem vissza szórakozottan és a plafon felé emeltem pillantásom. – Azt hogy túl akarok lenni a mai napon, mert a holnap már csak más lehet.

-          Mit akarsz tenni? – lökte el magát az ajtótól, miközben felém lépett párat.

Elhajlítottam a hátam a támasztól, és előredőlve néztem farkasszemet Daviddel. Ha nem látnám a néma bocsánatért könyörgést, amit próbál elnyomni, hisz mégis csak büszke herceg, aki seggfej stílusával áll mindenkihez, és mindenhez, akkor sem lettem volna képes elhajtani azzal a mondattal, hogy: végeztem veled.

-          Beszélgessünk!

Mintha csak a varázsszó lett volna kezdett el ömleni belőle a szabadkozás, és a magyarázkodás.

-          Nem akartam rosszat soha. Nem mondom, hogy nem voltak önkényes céljaim veled, vagy Elinával, de megváltoztam, mert megváltoztattatok. Nem leszek az a nyálas lovag, aki tévében vallja be, hogy szeret – forgatta meg a szemét, ami még annak ellenére is megnevetett, hogy imádtam azt, ahogy Eric fejezi ki a szerelmét. Anno én ilyenről csak álmodtam a kapcsolatunkban. – De nem azért nem mondtam el eddig, hogy ki vagyok, hogy ne tudd meg. Vagy, mert önös érdekből akartam volna eltitkolni. Hanem pontosan azért, hogy megóvjalak, és ne kelljen elfoglalnod a trónt mellettem, ami nem csak bálokat, mosolygást és gyönyörű ruhákat takar, mint minden kislány hiszi. Hanem azt is, hogy megmondják mit csinálj. Mit vegyél fel, mikor feküdj le, és mikor lehetsz a lányoddal. Nem akarom, hogy korlátozzanak miattad. Így az volt a legjobb megoldás, ha nem foglalom el a trónt, de úgy látszik a királyi kéz messze is elér – fújta ki magát és lerogyott az előttem lévő székbe.

-          Nem gondolod, hogy mindettől függetlenül elmondhattad volna. Hogy én is tudjak róla, és talán segíthettem volna, vagy nem tudom, de istenem Nick, ez így őrület! – Csaptam visszafogottan mindkét kezemmel az asztalra, és ha lehetséges, még előrébb dőltem, hogy mélyen a szemébe nézhessek.

-          David – suttogta egy pillanatra az ölébe nézve, majd visszaemelte a sötét szempárt.

-          Pláne – fújtattam megadva magam és hátravágtam magam. – Tudod hagyhattál volna a fenébe, és akár megvédésről van szó, akár nem, el kellett volna foglalnod a trónt úgy, hogy hátrahagysz. Így nekem is jó, és te azt teszed, ami az országnak jó, nem?

-          Ezt akarod? – nézett rám szikrázó tekintettel, mire fáradtan megráztam a fejem és hagytam, hogy egy könnycsepp kicsorduljon.

-          Nem. Én… - kezdtem volna, de nem éreztem úgy, hogy nekem kéne kimondanom. Most nem.

-          Szeretlek Molly – éreztem meg tenyerét az arcomon, ahogy letörli a könnyem, és szomorúan néz rám.

Nem érzékeltem, ahogy felkelt a székről vagy azt, amikor felállt és hozzám sétált. Csak akkor tértem magamhoz, amikor tenyerét rásimította az arcomra, amibe az pontosan beleillett. Lehunyva a szemem élveztem ki a lágy érintést, és majdhogynem felháborodva horkantam fel, amikor a kéz eltűnt az arcomról és az állam alá nyúlt. Lágyan közrefogta azt, és leheletnyit megemelve elérte, hogy felnézzek az gazdája arcára.

Félő szerelemmel fürkésztem a kiszámíthatatlan tekintetet, hangos nyelésem mindkettőnk számára feltűnő volt.

-          Velem tartasz ezen az úton? – Suttogta egy halk hang, amitől libabőrös lett az egész testem és kiürült a fejem egy pillanatra.

Szerelem Svédországban? Szerelem a királyi udvarban? A barátom egy herceg, aki hamarosan király lesz. A lányom a trónörökös hercegnő. Királynőként élni, miközben húsz évesen az énekesi karrierem egyengetését tervezgethetném. Soha nem lesz már semmi ugyanolyan. Elhagytam a családom, a hazám, a hírnevem egy férfiéért, aki akkor semmit sem jelentett. Amerikában vagyok egy kislánnyal, aki az enyém, és egy választás elé állítanak, ahol nincs választásom. Szeretem. Mit tehetnék, ha fülig szerelmes vagyok? Mondanék nemet magamnak is fájdalmat okozva, és a lányomnak csonka családot adva, miközben az apja nap, mint nap irányítja a feje fölött az országot? Szalasztanám el a boldogságom, csak mert félek és bizonytalan a jövő? Ha rosszul döntök még mindig van lehetőségem visszafordulni, de most csak fejest akarok anélkül ugrani, hogy lenne racionalitás a döntésemben.

-          Igen – leheltem szememmel az övét fürkészve, majd megéreztem ajkai könnyedségét az enyémen.

Pillanatok alatt foszlott szét minden kétségem, ahogy körülöleltem a nyakát, és magamhoz húztam.

***

Kéz a kézben sétáltunk ki Daviddel a nappaliba, ahol a díszes társaság még mindig az Ellen show-t nézte. Csöndben vártuk meg, míg bejelentették a reklámot, amihez nem is kellett sok idő, hisz ilyen dráma után, és hogy persze megtudjuk a folytatást, muszáj berakni egy blokkot. Óvatosan köszörültem meg a torkom, mire pillanatok alatt kaptam meg mindenki figyelmét.

-          Kérhetnék öt percet?

-          Persze – bólintott Sel, és egyszerre pattantak fel a kanapéról Rubennel, amit akaratlanul is jelekként fogadtunk, hisz azt hiszem, mindenki nevében szólok mikor azt mondom, hogy pontosan tudjuk hogy együtt vannak, mindössze egy apró jelre várunk, egy csókra, vagy simogatásra, bármire, ami egyértelművé teszi mindenki számára a kapcsolatot.

Mindketten elmosolyodnak, ahogy elmennek mellettünk, és hallom, ahogy Selly azt mondja hálókban is van tévé, így csak kiválasztanak egy szobát, és nézhetik együtt.

Nem jönnek ide vissza, és ezért csak hálás lehetek. Egyre több dolog van, amiért tartozom Sellynek, túlságosan kedves velem, lassan csak az életem a kezébe ajánlásával tudom visszaadni azt, amit megtett értem az elmúlt hónapokban.

-          David, neked el kell foglalnod a trónt, nincs apelláta, akármit is találtatok ki a kedveseddel – kezdte a királynő abban a szent percben, ahogy az utolsó személy körvonalai is eltűntek az ajtórésen. Ha Viktória tudná azt, amit én… Rubenék pontosan tudják, hogy a reklámblokk minimum öt perces, és ebből még bőven hátra van három perc. Ez a tudás már elég bátorságot ad ahhoz, hogy tudják, amint nem látjuk őket elkezdődik a vita, így ők csak oldalra suhannak és az ajtófélfa két oldaláról fülelnek minden egyes szóra.

-          Természetesen – bólintott David egyetértően, majd kezét a derekamra csúsztatta és közelebb húzott magához. – De Molly és a lányom velem jönnek, és mellettem élnek majd. Egy rossz szavad sem lehet feléjük, beveszed őket a királyi családba, kitaníttatod őket, és elfogadtatod a többi családdal, a kancellárokkal, és a palotában dolgozó összes emberrel. Nem érdekel mibe kerül ez, az sem, ha zendülés tör ki. Molly mellettem lesz, ha királyként kell uralkodnom.

-          De ez elfogadhatatlan! Mégis hogyan vezessek be a közösségbe és az udvarba egy olyan lányt, akinek még csak távolról sincsenek királyi felmenői, nem jelent meg egyszer sem annak előtte a palotában, és aki mindeddig csak énekesi karrierjével foglalkozott. A legtöbben még mindig Eric Saade-hoz kötik, és az egyik műsorban előadott dramatikus viselkedését emlegetik – vetett rám egy sötét pillantást, de jelen esetben a legkevésbé sem érdekelt.

-          Ez nem választási lehetőség Viktória. Ez van, vagy nem uralkodom. Ha Molly bármi olyat tesz, ami mélyen sérti az udvart és a családot, én magam tagadom ki. De neked mindent meg kell tenned, hogy ez ne forduljon elő. Szeretném, ha Molly gondoskodna a kicsiről, nem kell dajka. Szeretnék Mollynak címet szerezni, és egy megye királynőjévé tenni, valamint azt is, hogy velem mutatkozzon minden eseményen.

-          David, ezt te sem gondolod komolyan! Tudod mennyi idő, míg legalább az alapokat elsajátítja? Mit képzelsz ki vagy? Bármikor találok a családban egy önként jelentkező királyt – emelte fel a hangját a királynő. Láttam rajta, hogy itt telt be a pohár, és bár eddig tartotta magát, és próbált egyezségre törekedni, lássuk be, David feltételei mellett én is elvesztettem volna a fejem.

-          Akkor csináld! – legyintett a férfi, de tartott a szemkontaktust a nővel.

Bár rólam beszéltek a közvetlen közelemben, mégis teljesen kívülállónak éreztem magam, mindössze egy portékának, aminek az eladási áráról alkudoznak. Megértettem Viktória királynő ellenvetéseit, a helyében én is pontosan ugyanezt tenném, csakhogy ő most matt helyzetben van. Nem alkuképes. Vagy megteszi, amit David kér, vagy a királyságnak annyi. A legrosszabb az egészben, hogy hallom miket kell kitanulnom, miken kell majd átesnem, hogy elfoglalhassam a helyem David mellett a trónon, és közel sem hangzik úgy, mint egy Disney-s hercegnős mese. Félek a jövőtől, a feladataimtól, és attól, hogy elbukom, de semmi féleképpen nem vallhatom be Davidnek, a királynőnek, vagy akár saját magamnak, mert a gyengeség legkisebb jele is elég ahhoz, hogy esélyem se legyen bekerülni a zárt körbe. Mély levegőt vettem, és mióta elkezdődött a beszélgetés, először szólaltam meg a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, amibe beleerőltettem annyi határozottságot, amennyi csak tőlem telt.

-          Én készen állok rá – néztem Svédország fejének a szemébe, mire az kitartóan szúrta tekintetét az enyémbe.

Percekig tartott a néma szemharc, miközben azt éreztem, hogy a leghőbb vágya, hogy a vesémbe lásson, mennyire gondolom komolyan. Úgy nézett belém, mintha közben tesztelne, hogy meddig bírom tartani magam vele szemben. Ha feladom, elvesztem az a kis megbecsülést is, amit eddig sikerült a fellépésemmel elnyernem. A szigorú pillantás biztosított afelől, hogy nem fog kegyelmezni velem, ha végül mégis igent mond. Nem fog kímélni tanulás közben, a vizsgákon, sem akkor, ha egy egyszerű vacsoráról lesz szó. Már nem vonulhatok vissza, eldöntöttem, hogy belevágok ebbe Davidért, szóval a beleegyezése hiányzik. Nem tudom, hogy megkönnyebbülök, ha igent mond, vagy fájni fog. Attól félek, hogy nem is ő a legrosszabb a leendő életemben, hanem lesz sokkal, sokkal rosszabb is, akik ellenem fordulnak, és még visszasírom azokat a napokat, amikor a Királynővel harcoltam.

Egyenes tartással néztem a nőre, aki merőn nézett vissza. Nem tudtam meddig kell még bizonyítanom bármit is a néma tekintetharccal, mikor a csöndben egy visszafogott, de félreérthetetlenül igenlő bólintással adta szavát, és beleegyezését az új körökbe való belépésemről.

Belül legszívesebben felsikoltottam volna, és nevetve akartam David nyakába vetnem magam, de gondolván, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb viselkedés, amit egy jövendőbeli királyné tanúsíthat, visszafogtam magam, és mutatva tiszteletem, apró pukedlit lejtettem, majd kiegyenesedve újra a királynő szemébe néztem.

-          Viszont akkor nincs vesztegetni való időnk. Azonnali hatállyal hazatérünk, és elintézzük a legsürgősebb papírokat, és pár hét múlva átveszed a trónt!

-          De!

-          Ezek után nincs de, David! – emelte fel kezét a nő láthatóan a türelme határának feszegetésével.

-          De a lányom! – léptem elő hevesen, nem foglalkozva vele, hogy egy királyné ilyet nem tesz.

-          Egy napra megyünk haza, pontosan huszonnégy óra múlva itthon leszel. Addig bízzátok a legjobb kezekbe a lányt, vagy hozzátok magatokkal, de akkor más fogja gondját viselni egy napig.

David nem válaszolt, helyette ujjait összefűzte az enyéimmel, és erősen megszorította azt. Tudja, hogy féltem Elinát, és hogy jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy joga legyen dönteni Elina felől. Ha azt mondom, nem akarom magára hagyni, akkor nem fogjuk azt tenni. Nekem viszont nem megengedett, hogy önző legyek, három emberre kell gondolnom.

-          Oké. Mikor indulunk?

-          A gépem este nyolckor száll fel. A legközelebbi magánrepülőtérről. Megadom a pontos címet. Ott találkozunk.

/Ninah/

 I love you

Hangosan nevetve léptünk a házba, kezem Ericével összekulcsolva, ujjamon a már bőröm melegét átvett csodálatos gyűrűvel, amikor nem éppen az a látvány fogadott, amit vártunk. A nappali üresen állt, kivéve két személyt, akik komoly arccal méregetve álltak előttünk, kezük a mögöttük lévő egy-egy poggyász húzókáján nyugtatva.

-          Beszélnünk kell! – kezdte David, nekem pedig lehervadt a mosoly az arcomról.

Ha ezzel a mondattal kezdődik egy beszélgetés, annak sosincs jó vége. Nem beszélve arról, hogy ezek a kőszoborszerű merev arcok sem kecsegtetnek túl sok jóval.

-          De mindenekelőtt nagyon, nagyon gratulálunk nektek, ez halál édes volt – lépett széles mosollyal az arcán Molly Eric felé, és cuppanós puszit nyomott az arcára, majd engem is szoros ölelésben részesített, ami sajnálatos módon egyáltalán nem tudtam viszonozni. Mindvégig teljesen mereven, lefagyva álltam karjai között, kezem szálegyenesen a törzsemhez szorítva, még mindig a kezdőmondat és az arcok sokkjának hatása alatt.

-          Mi folyik itt? – szólalt meg végre Eric, amiért hihetetlen hálás voltam neki. Molly elengedte a tetem, és még mindig mosolyogva, ellépett előlem, majd megfogta a bőröndjét, és mély levegőt véve belekezdett.

-          El kell mennünk. David elfoglalja a trónt, én pedig a helyemet mellette – mondta valamiféle olyan veszélyes mosollyal, amitől csak azért félek, mert legutóbb akkor láttam ezt az arcán, mikor halálosan bele volt esve Ericbe, és harcolt érte. Molly szerelmes.

-          Úgyhogy most haza kell utaznunk egy napra, hogy elintézzünk pár fontos ügyet – vette át a szót David egy mondat erejéig, amit a kedvesebb hangnemű Molly azonnal vissza is vett.

-          Az pedig, amiért ilyen sietősen távozunk – kezdte, miközben lassan megdöntötte a bőröndjét, és maga után húzva megkerült – és amiért valószínűleg megöltök, amikor hazaértünk az az, – tartotta a szemkontaktust az ajtóból, ami még mindig csak azért maradt fent, mert én reflexből sétáló teste után fordultam – hogy Elina itt marad. Méghozzá veletek. Minden információt, és tippet kiírtam, Ninah neked külön papír van. Egy nap múlva itthon vagyunk!

-          Ciao!

És ennyi. Vége. Már ott sem voltak, és mire képes voltam becsukni a szám, már csak a porzó utat láttam magam előtt és egy távolodó rendszámot. Az utolsó löket, amit kaptam, hogy rájöjjek, ez nem vicc volt, az a momentum volt, amikor az emelet egy anno csendes zugából hangos babasírás tört fel.

***

-          Css, Édes, kérlek – ringattam a kezemben lassan hisztérikusan az éjszaka közepén is még mindig bömbölő kislányt. Fel s alá sétálgattam vele már vagy félórája, de nem az, hogy nem alszik el, de még a sírást sem képes abbahagyni. Molly ezért csúnyán megfizet. – Eric! – kiáltottam ki hangosan a szobánkból, kicsit megsürgetve a már jó pár perce eltűnt énekest.

Tudom, hogy már ő is a háta közepére kívánja a síró Elinát, és jót tesz neki pár perc, ha nem is csöndben, de legalább a távolság és a falak miatt tompábban átütő sírással. Ettől függetlenül nagyon jó lenne, ha fürgébben csinálná azt a tejet, mert lassan a kiakadás határát súrolom.

-          Jövök már – hallottam a hangos választ, mire megfordultam, és erősen „csüssögve” ültem le az ágy szélére, és Elina vörösödő fejét néztem szánakozva. Neki is, és nekünk is sokkal jobb lenne, ha abbahagyná. El fog ájulni, ha így folytatja. Jobb ötletünk nem lévén áthoztuk a kiságyát Eric-kel közös szobánkba, és megpróbáltuk a jelenlétünkkel nyugtatni és alvásra bírni, de úgy látszik, hogy mint a többi embernél, nála sem működik nyugtatón a Saade-Miles páros.

-          Kérlek Édes, fejezd be, mert percek kérdése és én is sírni fogok. Akkor tudod ki nem lesz boldog? Eric bácsi.

-          Itt vagyok – toppant be Eric álmosan ideges fejjel, fején kócos hajjal, amibe fáradtan túrt bele, miközben kezembe nyomta a cumisüveget.

Elvettem tőle, és kihasználva, hogy Elina üvöltve tartja hatalmasra nyitva a száját, beledugtam a műanyag cumit, és megvártam, míg beleszív és megnyugszik. Legalábbis nagyon, nagyon remélem, hogy megnyugszik. Egy pillanatra abbamaradt a könny nélküli sírás, és az üvöltés, kíváncsian szlopált bele az üvegbe, Erickel pedig együtt feszültünk meg reménykedve, és még levegőt sem mertünk venni, nehogy esetleg az zavarja meg a megnyugodásában. De a követező pillanatban…

-          Ez nem jött be – temette mindkét kezébe arcát a férfi, mikor meghallotta az újra üvöltő lány hangját, amit immár egy kis hörgéssel is megfűszerezett a le nem nyelt tej eredményeképp. A gargalizálás miatt erősen féltem attól, hogy félrenyel, és már a mentőket is hívhatjuk hajnali kettőkor.

-          Na, jól van, befejeztem. Tegyük le és aludjunk – álltam fel, és lendületesen megindultam a kiságy felé. Egyik kezemmel gyorsan letöröltem a kislány szája szélén lefolyó meleg tejet, és a kiságyba raktam volna bele, amikor megláttam benne egy hatalmas párnát.

Felsóhajtva helyeztem a rácsok közé Elinát, majd parázsló tekintettel fogtam kezembe a párnát, és felpillantottam Ericre.

-          Ez mi? – mutattam felé kérdőn a tollas puhaságot, mire megvonta a vállát, és visszaigazította vállár a trikót.

-          Párna.

-          Párna? Komolyan? Egy ekkora gyereknek beraksz egy ilyen párnát? – Emeltem meg a hangom, hogy túlüvöltsem a sírást.

-          Most velem veszekszel, mert képtelen vagy elcsitítani egy gyereket? – nézett rám gonoszan, mire csak meglendítettem a kezem, és pillanatok alatt puffant Eric arcán a párna, aminek lendületétől az énekes hanyatt esett az ágyon.

A következő percben megmerevedve álltam meg, és hitetlenkedve néztem Ericre, aki lassan felült, és arcán a harag helyett meglepődöttség tükröződött. Pillantása az enyémmel együtt vándorolt Elina felé, aki meglepő módon abbahagyta a sírást, és egy sokkal dallamosabb hanggal örvendeztetett meg minket.

-          Most nevet? – Nézett rám Eric sokkolva, mire csak elvigyorodtam, és lazán válaszoltam.

-          Nem bírok vele, mi?!

Hihetetlen volt, hogy a kiscsaj egyik percről a másikra hagyta abba a véget nem érő sikító menetet és kacagott olyan hévvel, hogy az én arcomra is mosoly kúszott. Ha nem sír, mindjárt édesebb a kis pirospozsgás arca. Éppen az a gondolat jutott az eszembe, hogy olyan boldog vagyok a sikeres elhallgattatás miatt, és olyan mértékben elöntött a jókedv és a szerelem, hogy odamegyek Erichez és édesen megcsókolom, amikor a semmiből két hatalmas párna döntött le a lábamról, majd az elhagyhatatlan csilingelő kacagás.

-          Hupsz – hallottam a csöppet sem bűnbánó hangot, miközben letoltam magamról a párnákat, és kisöpörtem az arcomból a hajam.

Haragos, bosszúálló tekintettel kerestem Ericet, akit meg is találtam éppen akkor, amikor Elina kezét emelte fel, hogy pacsit adjon neki.

-          Saade – sziszegtem előreszegett állal, és görnyedt testtartással, mire az rám nézett és riadtan húzta be a nyakát. – Véged – mondtam utoljára, és nekifutásból a nyakába vetettem magam.

Sokáig hallgattuk a kislány nevetését, egészen addig, míg végül végre valahára azt egy halk, egyenletes szuszogás váltotta fel. Egy utolsó párnát nyomtam Eric arcára, hogy érezze a törődést, majd gyorsan felugrottam az ágyról, a fal felé futottam, hogy elérjem a villanykapcsolót. Egyetlen gyors mozdulattal kattintottam le a fényt, de amint a sötétség eluralkodott a szobában egy kéz fonódott a csuklómra és erősen megszorította azt.

-          Nem lehetsz ilyen gyors – méltatlankodtam, amire egy halk kuncogás volt a válasz.

Az erős kéz a falnak lökött, és testével szorított oda, csapdába estem. Mindkét csuklóm a fejem mellé szögezte, és meleg lehelete csiklandozta a nyakam ívét, amitől akaratlanul is széles mosoly terült el az arcomon.

-          Eric ne – állítottam meg halkan suttogva, mikor szája lejjebb vándorolt, és az igen lenge felsőm bevágásánál kalandozott el. – Itt van Elina – tettem hozzá, amikor az ajkak még mindig lejjebb furakodtak volna.

-          Akkor nem sikítsz majd hangosan – lehelte a fülemhez hajolva, és elhúzta jobb kezét a csuklómról, hogy végigsimíthasson az arcomon, a vállamat elrejtő hajamon, majd a melleimen.

-          Eric – leheltem szemem lehunyva, átadva magam az érzésnek.

-          Css, Édes – éreztem meg száját az enyémen, és forró csókban forrtunk össze.