Chapter 78

Sziasztok!

Csak annyit mondanék, hogy a második zene, azaz, amit a stúdiós jelenetnél raktam be, nagyon ajánlott!

Csók, és jó szórakozást! :) 

When the truth comes out

/Amikor kiderül az igazság/

/Ninah/

Vidáman pakolgattam a konyhában, forogtam a vendégek körül, jól esett a kavalkád központjában biztos pont lenni. Jó kedvem volt, élveztem, hogy minden kérdésre tudtam a választ, és hogy én voltam az, akit állandóan felkerestek az ügyes-bajos dolgokkal. Életemben nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de örültem, hogy ugráltattak és nem kellett gondolkodnom és magammal törődnöm. Az egyetlen furcsa pont az egész napi vízi szórakozásunkban az volt, hogy Saade végig furcsa tekintettel méregetett. Addig a percig, míg el nem tűnt a fürdőben, hogy egy elég mély sebet ellásson, nem volt semmi baj, teljesen normálisan viselkedett, már a környezethez és a jelenlévő emberekhez képest. Persze órákig éreztem azt, hogy Davidtől elég egy rossz mozdulat, és Eric menten letépi a fejét, de ez sajnos, vagy nem sajnos nem történt meg. Viszont Eric az ez utáni állandó leskelődéseit és furcsa szemmel méregetéseit sehova nem tudtam tenni. Úgy mérte végig a testem, mintha a fölös kilókat keresné, vagy jelzését akarna adni, hogy itt az ideje, hogy elkezdjek sportolni, mert meghíztam. Egyszer elkapva a pillantását visszanéztem rá, és félig felvontam a szemöldököm, mire egy pillanatig mélyen a szemembe nézett, végül elkapta tekintetét és folytatta a törülközők összeszedegetését a földről.

Csodálatosan sütött a Nap egész délelőtt, így időnk nagy részét először a kerti medencénél töltöttük Elina miatt, majd délután a tengerparton lubickoltunk a frissítő hűvös vízben. A Ruben és Selly párost együtt sohasem láttam, kizárólag külön – külön, ami már kezdett furcsává válni. Olyan érzésem volt, mintha megbeszélték volna, hogy hogyan fognak feltűnni, és hogyan váltják majd egymást úgy, hogy lássuk, mindketten ott vannak a közelünkben, azonban a párost együtt sose lehessen megpillantani. Szinte láttam, ahogy Ruben kievezett a tengerből, majd a parton felkapta a törülközőjét és megindult a ház felé, és abban a pillanatban, ahogy eltűnt a szemem elől jelt adott Sellynek, aki mosolyogva jelent meg, és boldogan csobbant. Vagy túlkombinálom és érthető Eric minden furcsa tekintete, vagy helytállóak a gondolataim, akkor viszont továbbra sem értem, hogy mire jó ez a rengeteg színjáték. Minden látta a csókot, így a mi véleményünktől, vagy attól, hogy megtudjuk, nem félhetnek. Ahogy Sellyt ismerem, inkább magát félti az újbóli csalódástól, így még maga előtt is tagadja, hogy bármi lenne egy-egy éjszakás kalandon, vagy csókon kívül.

Végül megint itt állok a konyhában és a poharak pakolom, miközben végig futtattam a fejemben Eric tervét Mollyt és Davidet illetően. Sok helyen van benne buktató, és nem garantált, hogy Molly ezután megint nem fog-e engem, vagy most már Ericet is újra oktalanul utálni, de még az is jobb, mintsem hogy hazudjunk neki, és tudatlanságában teljesen elrontsa az életét. A csengő hangos dallama zökkentett ki gondolataimból, és már ugrottam is volna, amikor meghallottam Selly csilingelő hangját. Úgy látszik most ő volt soron Ruben helyett…

-          Majd én nyitom!

Még hallottam, ahogy kattant a zár, így vissza is fordultam, hogy eltegyem a maradék poharakat, de az ajtónyitást követően aggasztó hosszú csend következett be, így a kezemet törölgetve egy konyharuhába indultam meg a hivatalos bejárati ajtó felé. Amint megláttam kit bámul Sel lefagyva, én is megdermedtem és nagy erőfeszítésembe került, hogy kinyögjek egy szót.

-          Felség?

Egy pillanat alatt éreztem azt, hogy egy álomban vagyok, ahol semmi sem valóság. Hisz mégis mennyi a realitása annak, hogy maga a svéd királynő jelenik meg a Los Angeles-i rezidenciámon? Meglepődöttség, félelem és megtiszteltetés volt egyszerre, hogy ott állt. Reagálnom kellett volna, behívnom, frissítővel kínálnom, visszafogottan beszélnem vele, miközben normális ruha van rajtam és nem egy  bikini, ami nem takar semmit a testemből. De nem akartam behívni, mert szinte biztos voltam benne, hogy a látogatásának köze van Davidhez, és ez megijesztett. Egyrészt, mert akkor simán lebukunk mind, másrészt, mert most realizáltam magamban, hogy milyen messze elér a királynő keze. Mióta figyelik a házam? Most mégis mi a francot csináljak?

Hangomra láttam, ahogy felkapja a fejét, és enyhén bekukkantva a házba tekintetével engem keres, majd mikor megtalált valami fény csillant meg a szemében és kimérten elmosolyodott.

-          Üdv Miss Miles! Hallottam tökéletes munkájáról, gratulálok!

-          Kö…köszönöm – nyeltem miközben közelebb araszoltam, és enyhe pukedlivel meghajoltam a királynő előtt. – Ha nem sértem meg kérdésemmel, miért van itt?

-          A trónörököst keresem – tűnt el a mosoly arcáról, helyét átvette a komolyság, és a visszafogott idegesség.

-          Mi van itt, miért áll… – szökkent mellénk Molly vidáman csivitelve, oldalán Eric-kel, de amint meglátta a vendégünket megfagyott és darabos mozdulatokkal aprót bókolt.

-          Molly Sandén – jelentette ki a királynő, amivel azt hiszem mindent elmondott. A hangsúlyában benne volt, hogy tiszteli a lány munkásságát, mégis az eltűnéséért neheztel, és választ vár.

-          Üdvözlöm felség – sütötte le a szemét, és egy apró lépést hátrált.

Megfagyott a levegő egy pillanatra, mégis a hideg érzés mellett éreztem, ahogy a szívem őrült tempót diktál, és úgy izzad a testem minden egyes porcikája, mintha csak egy sütőbe raktak volna. Nem tudtam mit csináljak, hisz csak pillanatok kérdése, hogy minden összedőljön, és a tervünknek annyi legyen. Remélem David jó messzire elkerüli most a bejárati ajtó környezetét.

-          Szóval, hol van a trónörökös? – Láttam az uralkodón, hogy egyre idegesebb. Láthatóan mind a hőség, mind az, hogy ne invitáltuk még be a légkondicionált házba zavarta. Reméltem, hogy mellettem Eric is, és Selly is erősen töri a fejét azon, mit csináljon.

-          A trónörökös? – szökkent fel Molly szemöldöke, és először értetlenül nézett a királynőre, ám az, mivel kerülte a tekintetét, és nem adott választ, mi jöttünk. Mollyt szemmel láthatóan meglepte a hír, hogy a trónörökös itt van, és az is, hogy mi még csak meg sem lepődünk ezen.

-          Igen, Ruben az – mondtam gondolkodás nélkül, hogy megtörjem a feszült csöndet, és a fiú nevét egy kicsit hangosabban mondtam, elérve, hogy megjelenjen, amire nem is kellett sokat várnom.

Kétségbeesett és rosszalló tekintetek vettek körül, de hát az istenért. Ha nekik nem volt jobb ötletük, akkor most mi bajuk?

-          Ruben a trónörökös? – nyílt el Molly szája, ahogy megjelent Ruben, és felvéve az idegesítő seggfej szerepét, ami nem is ment olyan rosszul, mindenkit ellökve maga elől elénk lépett és a királynő felé fordult.

-          Hé mizu, mizu, mizu? – emelte fel a kezét pacsira az uralkodó előtt, mire vesén vertem, és a halkan a fülébe sziszegtem.

-          Ne játszd túl te barom!

-          Mit nem merészel fiatalember? Ki a csuda maga? Mi folyik itt? – húzta ki magát most már leplezetlen idegességgel és éllel a hangjában a királynő, és éreztem, hogy nem sok választ el minket attól, hogy ne térjünk már haza, Svédországba. – Hol van David Bernadotte?

-          David? – szólalt meg újra Molly, úgy tűnik ő az egyetlen, aki nem ért semmit, és akit nem feszélyez a királynő jelenléte. Csak a válaszok érdeklik, és sajnos jogosan. Végleg elvágtuk magunkat.

-          Ez nem jött be – hervadt le a magabiztos vigyor Ruben arcáról, és hátrálva egyet a csodálkozók, és a jómadarak sorába lépett, akiket jó magunk tettünk ki.

-          Ezért… ezért hívtátok így? Nem véletlen névtévesztés volt? David? Nick David? David Bernadotte Herceg? – lépdelt egyre hátrébb Molly reszketve, miközben a sírás határán volt.

(Kill this love) 

Mindannyian döbbenten néztük az összeesett lányt, akinek a világa egyetlen perc alatt fordult ki önmagából, és képtelen feldolgozni a veszteséget. Eric félőn nyúlt a lány felé, de az csak hátrált és egyetlen mozdulattal lecsapta Eric segítő kezét, majd sarkon fordulva elfutott az emelet felé, és hátra sem nézett. A királynő egy percre elfelejtette haragját, idegességét, és itt létének okát, értetlenül bámult az elfutó lány felé. Mintha sajnálatot láttam volna a szemében megcsillanni, de mindez csak pár percig tartott, majd újra  magamon éreztem a fojtó tekintetet.

-          Megmagyarázná Miss Miles?

-          Kérem jöjjön be – álltam félre, mire a többiek is automatikusan követték mozdulataim, és megnyílt a királynő előtt az út, egyenesen a nappaliba.

-          Ezt sosem magyarázzuk ki – nyögtem fájdalmasan, golflabda kicsinységűre zsugorodott gyomorral, miközben visszazártam az ajtót.

-          Victoria? – futott be végszóra David is, aki ijedtén nézett az uralkodóra. – Molly? – vezette kitágult pillantását rám, mire bólintottam és halkan hozzátettem.

-          Megkeresem – és már ott sem voltam.

Nem tudom, hogy pukedliznem kellett-e volna, és engedélyt kérnem, hogy elmehessek, vagy szemétség volt-e mindenkit otthagyni a királyi család tagjaival, de nem érdekelt, ez a nap, már régen el lett rontva.

Sietős léptekkel szedtem kettesével a lépcsőfokokat, de már a lépcső aljáról is hallottam a csapkodás hangjait, amik keveredtek válogatott szitkozódásokkal, és halk gyermekgügyögéssel. Ijedten szaporította lépteim, nehogy Molly hülyeségre készüljön. Pillanatok alatt elértem a háló ajtaját, ahol kaotikus látvány fogadott. Molly idegesen dobálta a hatalmas bőröndbe a ruháit, miközben könnyek folytak végig az arcán, mégsem a fájdalom volt az, ami átjött, hanem a tehetetlen harag és idegesség, aminek jeleként fakadtak ki az apró sós cseppek.

-          Mit csinálsz? – kérdeztem halkan, hogy magamra vonjam a figyelmét, mire összerezzent és egy pillanatra megállt a mozgásban, de nem fordult hátra, és semmi más reakciót nem mutatott. A villám kihagyás után folytatta a pakolást, és egy gyors mozdulattal végighúzta öklét az orra alatt és hangosat szipogott.

-          Sajnálom, hogy nem mondtuk el, én… - kezdtem és láttam, ahogy kihúzza magát, majd felém fordul sértett, haragos tekintettel. A magyarázatom várja. – Volt tervünk, és el akartuk mondani, annyiszor, de láttuk, hogy szereted. Nem akartuk, hogy ilyen vége legyen.

-          Végig hazudott Ninah. Mégis milyen vége lett volna? Mire számítottatok? Hagytátok volna, hogy így hozzámenjek? Vagy így éljek, teljesen vakon és hülyén?

-          Ericnek volt terve, és…

-          Miféle terve, hm? Ne etess a hüyeségeddel, kérlek – sziszegte dühösen és visszafordult, hogy pakoljon.

Nem tudtam mit mondjak, némán álltam mögötte és a mozdulatait néztem, amikor újból meghallottam a hangját.

-          Mindenki tudta?

-          Igen – suttogtam, mire felhorkant és bevágta a cipőjét a második üres bőröndbe.

-          Én nem fogom hagyni, hogy a gyerekeim apja egy ilyen utolsó szemétláda.. – kezdte, de közbeszóltam.

-          Gyerekeid? – néztem át a válla felett értetlenül. – Miről beszélsz?

-          Ninah, ez mi? – hallottam meg magam mögött Eric kérdőre vonó hangsúlyát. Mikor megfordultam megláttam, ahogy a vállát az ajtófélfának vetve méreget, kezében egy terhességi tesztet tart, egyértelműen pozitív eredménnyel.

-          Neeem – nyújtottam el a szót, ahogy visszakaptam tekintetem Mollyra, aki megroppanva a ráaggatott súly alatt sírva rogyott a földre, arcát két tenyerébe temetve.

***

-          De én nem tudom mit csináljak – húzódtam el ódzkodva Erictől, miközben ő a már szó-szó nyugodt Molly felé tolt.

Mindig visszafordultam barátom felé, ugyanis sejtelmem sem volt, hogy mégis mit mondjak, vagy csináljak és mivel tudnám megnyugtatni akkor, amikor kiderül, hogy terhes – újból –, és az is, hogy a pasi, akit szeret, hónapok óta becsapja, és nem is egy pitiáner dologgal, hanem konkrétan eltitkolta előle, hogy Svédország leendő királya.  És még, ha tudtam volna is vigasztalni, vagy hazudni, hogy minden jobb lesz, akkor sem tudtam volna hogyan csináljam, hisz a mi kapcsolatunk sohasem volt felhőtlen. Eddig Eric csitította, ült mellette, simogatta a vállát és hátát, miközben hagyta, hogy felsője igya meg a sírás levét, szó szerint.

-          Menj már!

-          Istenem, nem megegyeztünk, hogy ez a te bulid? – sziszegtem szembefordulva felé, és ökölbe szorítottam a kezem, hogy nem megfelelő válasz esetén meglendíthessem.

-          Együtt vagyunk, a csajom vagy, úgyhogy szívd fel magad, és csinálj valamit!

-          Hú, az igen! – csettintettem a nyelvemmel elismerően. – Kell a macsó szöveg… Azért majd hagy lopjam el ezt, amikor egy polcot kell felszerelni, vagy szekrényt kell összerakni, jó?

-          Most nem mondok csúnyát, de menj – szorította össze a száját sértetten, majd hátat fordított és kiviharzott a helyiségből, majd el a folyosóról, és eltűnt a lépcsőn.

-          Istenem – sóhajtottam égre emelt szemekkel, majd elindultam a zsebkendőt szorongató, az ágyon lágyan ringatózó Molly felé. – Szia – csüccsentem le a lány mellé az ágyra, mire egy hangos szipogás volt a válasz.

Magam elé nézve, kezeim a combom közé zárva ültem, és gondolkoztam. Mit mondhatnék? Mi tenne jót, vagy mi rosszat? Esetleg meg se szólaljak, csak… nem is tudom... megsimogassam? Á, akkora hülye vagyok – ráncoltam össze a szemöldököm és végül a lány felé fordultam.

-          Most, azt hiszem, elmondok egy mesét. Vagy valami hasonlót. Tulajdonképpen a lehető legrosszabb vagyok vigasztalásban, de megpróbálkozom most vele. Nem várom el, hogy el hidd, amit mondok, nem várok csodát, azaz azt sem, hogy megfontold, vagy megértsd. Csak annyit kérek, hogy hallgasd meg – mondtam visszafogott hangon, és oldalról lestem fel Molly arcára, aki továbbra is a padlót nézte, és nem szólalt meg, így gondoltam a hallgatással nem lesz probléma. Egy apró lélegzetvétel után belekezdtem a történetbe. – Volt egy lány, akinek összejött egy kicsit az élet, minden egybecsúszott, ám a sok fekete folt ellenére, jónak látszott a világ – huh, ez elég árnyalt, meg leginkább hülyeség, de remélem emészthető. – Gyermeke született, egy gyönyörű baba, és mellette volt élete szerelme is, aki bár egy bunkó ember volt, a lelke mélyén tisztaság, és jóság lapult. De ennek a férfinak volt egy hatalmas titka. Nem mondta el senkinek, nem tudhatott róla senki. Nagy felelősség nyomta a vállát, és ő félt, hogy nem lesz elég jó, és nem tud majd helytállni. Félt, hogy elrontja, amit még el sem kezdett, így eltitkolta mindenki elől, és lelépett a felelősség elől. Ellenben az önző érdekek mellett, nem csak magát féltette. Az, hogy gyermeke született és vigyázni kellett egy nőre is, felelősségre nevelte, nem csak magára gondolt, akármennyire is szeretnénk csak ezt látni benne – tettem hozzá mintegy magamnak mondva, ám hangosra sikeredett, de Mollyt nem érdekelte, nekem pedig kifejezetten jól esett. – Tudta mivel járna, ha felvállalná a feladatát. A nő, akit szeret, akit szívből szeret nem élhetne szabadként, a gyermekét elvennék tőle, és mások nevelnék fel. Nem lenne már ugyanaz a család, akármennyire is azt szeretné – fejeztem be az elég bénára sikerült mesémet. Kihúztam mindkét kezem a meleg búvóhelyről, és oldalra ültem úgy, hogy szembefordulhassam Mollyval.

-          Minden el van cseszve, Ninah. Hazudott, és nem tudok mit csinálni. Nem tudok így élni. Pláne nem még egy gyereket szülni neki. Én ezt…

-          Tudom, hogy szar – vallottam be kertelés nélkül, miközben a lány tekintetét kerestem. – De tudd, hogy szeret téged ez a férfi. A te érdekeid tartja szem előtt. A babáét. Kezdetben lehet, hogy csak maga miatt futott el, és csak maga miatt tett mindent, de mára felvállalná a trónt is, ha abból neked nem lenne károd. De lenne, és ez számít neki. Nem ismertem Davidet, és hidd el, meg van róla a véleményem, hisz nem támogatom, hogy hazudott. De biztos vagyok benne, hogy megváltozott, és az fontos neki, ami neked is. Nem kell neki a trón, mert egyikőtök sem jár jól. Ezért nem mondta el, ezért titkolózott, és ezért rabolt el.

-          De… - kezdte, mire belé fojtottam a szót.

-          Molly, én többet nem tudok segíteni. Nem tudom elmondani, hogy mi lesz a jövőben, nem mondom azt, hogy minden jó lesz, vagy azt, hogy ne csinálj semmit. Nem tudok tanácsot adni, mert ez a te döntésed. Én elég sokat csináltam már ilyet, sokat kockáztattam van, amikor nyertem, és van, amikor csúnyán pórul jártam. Én csak elmondtam a tényeket, neked pedig a szívedre, és az eszedre egyaránt hallgatnod kell most.

Befejeztem a beszédem, és menni készültem, de kellett még valami. Valami, amihez nem füllött a fogam, sőt azt sem tudtam hogyan kezdjek hozzá. Elgondolkozva meredtem feszülten magam elé, majd hirtelen ötlettől vezérelve egyik kezem a vállára raktam, és lágy vigyorral az arcomon néztem rá.

-          Ez nagyon fáj neked, ugye? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal, miközben végigmerte „támogató” kezem a vállán.

-          El sem tudod képzelni – sóhajtottam és elkaptam a kezem. – Mármint a vigasztalós, kézmozdulatos részt, a beszédem egész jól sikerült – vontam meg a vállam, majd futón elmosolyodtam.  – Tényleg komolyan gondoltam mindent, amit mondtam. De most mennem kell, mert biztos vagyok benne, hogy Eric elfelejtette az Ellen show-s estét, és az pedig ma van. Később még beszélünk, és ne csinálj semmi hülyeséget!

-          Oké – bólintott, és már láthatóan jobban volt. Bár nem azt állítom, hogy mosolygott, és minden aggodalom eltűnt az arcáról, de már nem áztatták könnyek az arcát, és egy halvány hála is megcsillant a kedves, de fáradt tekintetben.

Amint kiléptem a szobából, és elkezdtem lefelé venni a lépcsőfokokat fokozatosan, egyre hangosabban hallottam a nappaliból kiszűrődő hangos szócsatát.

-          Nem teheted ezt! – szögezte le megemelve hangját David, de ahelyett, hogy a tiszteletet parancsoló mondat után hallgatást következett volna, jött a bár fájdalmas, de egyben megkérdőjelezhetetlen igazság.

-          Te vagy a legközelebbi családtag, így neked kell továbbvinned a címet. Senkit nem érdekel, ha lemondasz, ha megtaláltad az örökösöd, de kötelességed felvállalni a kormányzást, és az országot. Tudod, hogy már most mit gondolnak rólunk a környező népek? Szégyent hoztál a királyi családra! Svédországra!

Viktória királynő hatalmas gesztikulációval nyomatékosította szavait, miközben éreztem a visszafogott dühöt mind a testtartásában, mind hangjában. Háttal állt nekem, vele szemben pedig David győzködte az igazáról. Nem mindennap lehettem részese egy királyi drámának, így csöndben a fal mellé osontam, és annak támaszkodva, oldalról lestem a veszekedő rokonok felé. Amint tekintetem végigvezettem a nappalin, és a két személyen kívül üresnek hitt szobán, megpillantottam, ahogy annak szinte minden kijáratánál egy-egy ember lapul, kíváncsian hallgatva a botrányt. Hihetetlen.

-          Tudod nagyon jól, hogyha felvállalom, nem menekülök legalább egy évig. Ezt nem tehetem meg Mollyval. Sem a kislányommal.

-          Ezt még egyszer szóba ne hozd David Frederick Bernadotte! Hogy tehetted, hogy a tudtom nélkül vállaltál fel egy gyermeket? És hogy nő van az életedben? Ez elfogadhatatlan!

Szavaira még én is hátrébb kaptam a fejem, és ránéztem Ruben feszült arcára. Ugyanazt érzi, mint én.

-          Az nem egy gyerek, hanem a lányom, Elina! És ha bármi esélyt akarsz látni arra, hogy hazamegyek, akkor már barátkozz meg a gondolattal, hogy a feleségemmel és a lányommal az oldalamon megyek haza.

-          Szó sem lehet róla! – pattant fel a királynő

-          Akkor nincs Svédországnak királya! – csapott az asztalra David és a kijárat felé vette az irányt.

-          Ne merészelj itt hagyni David! – szólt a férfi után, mozdulatára pedig szinkronban reagált még négy ember, hogy hátrébb húzódjanak, és eltakarják magukat a királynő látóköréből. Láttam, ahogy Eric halkan odasúg valamit a mellette feszülten álló Sellynek.

-          Te nekem ne parancsolj! Nem vagyok a hatásköröd alatt, független országban vagyunk.

Az utolsó mondat után kipördült az ajtón, és sebesen távozva hagyta maga mögött a letaglózott hallgatóságot, akik persze „nem voltak ott”, valamint a teljesen leforrázott királynőt. Mit lehet ilyenkor csinálni? Fel kell fednem magam, és teljes egészében úgy tennem, mintha nem hallottam volna a beszélgetést, eljátszanom, hogy csak befutok és jókedvű vagyok? Mindezt úgy, hogy látszódjon a tisztelet második hazám és a királynő iránt, így mondjuk szidnom kéne Davidet? Aki egyébként a trónörökös, és a királynő rokona, szóval lehet, hogy ez sem egy kimondottan fantasztikus ötlet. Az ajkamba harapva néztem körbe, a többi tétlenül álló arca, és megvontam a vállam, kérdésként. A válasz mindössze egy néma „pf” volt.

Úgy döntöttem, hogy a leghelyesebb megoldás úgy tenni, mintha itt sem lettem volna, és nem hallottam volna semmit, így várva még pár másodpercet – a véletlen érzetét keltve – álltam, majd lassan lépkedve elindultam a át a nappalin, hogy Eric-kel együtt gyorsan átöltözzünk és elinduljunk a stúdióba, ahonnan már így is hatalmas késésben vagyunk. Senki nem hiszi nekem el, ha elmesélem, hogy miért késtünk, úgyhogy ezt a tervet már régen elvetettem magamban.

Mély lélegzetet véve, hogy miközben keresztülvágok a szobán, ne kelljen, indultam meg az ajtó irányába. Leszegett tekintettel, kihúzott háttal, egyenesen, és semmire sem nézve, mintha valami rosszat tettem volna, és mintha szégyellném magam. Felháborodhatnék, hogy így kell viselkednem a saját házamban, de jelenleg inkább félek a következményektől, mintsem a jogaimért aggódjak.

-          Ninah! – szól utánam meglepő higgadt hangon a királynő, mire megtorpantam és lassan, kimérten megfordultam.

Nyugodtnak tűnhettem, de abban a percben, ahogy meghallottam szájból a nevem, azt hittem helyben szívinfarktust kapok.

-          Igen?

-          Itt maradhatnék egy rövid ideig? Nem akarom addig elhagyni ezt a házat, amíg David Herceggel nem tisztáztam a körülményeket és a kötelességeit.

-          Természetesen – bólintottam. Hiszen úgyis annyiban laknak már ebben a házban, hogy egy, vagy kevesebb, igazán nem számít.

-          És beszélhetnék ezzel a lánnyal? Mollyval?

-          Molly Sandén? – kérdeztem vissza, mert nem voltam biztos benne, hogy összerakta a képet Mollyt, Davidet és a babát illetően.

-          Ha Ő David kedvese jelen pillanatban, akkor igen – biccentett helyeslőn, mire nem tudtam válaszolni, inkább csak másodpercekig mértem végig az arcát, valamiféle árulkodó érzelem után kutatva, hogy mi célja hajtja a beszélgetést illetően. Ám, mintha pókerarcot viselt volna, vagy a királynői, érzelemmentes uralkodó arcát, mert semmit sem tudtam leolvasni róla, csak a kimértséget és a tettetett higgadtságot.

-          Nem tudom, hogy… - kezdtem a kezem tördelve, hisz éppen ellent akartam mondani az uralkodónak. Láttam, ahogy elismerőn felvonja a szemöldökét, mintha tisztelné, hogy ellenmondásra készülök, mégis tudja, hogy vesztettem. – Nem hozom ide Mollyt, ha le akarja beszélni Davidről, vagy ha azt akarja mondani neki, hogy azonnal lépjen ki a férfi életéből, különben királyi hatalmánál fogva fogja eltávolítani mellőle.

-          Mit gondol, mi köze van ehhez? – fűzi össze maga előtt ujjait, és várakozón néz rám.

-          Molly a barátom, és nem hagyom, hogy baja essen, főleg úgy, ha az egész kalamajka Davidnek köszönhető – hallottam meg Eric határozott hangját az egyik ajtóból, majd felé pillantva láttam, ahogy közeledik, de pillantását továbbra is a királynőn tartva beszél. – Ugyanis ő volt az, aki eltitkolta a személyiségét a lány elől, ő volt az, aki elrabolta őt terhesen, és David volt az is, aki egészen idáig teljesen hülyére vette a lányt. Úgyhogy, ha ilyen tények mellett akar Mollyval úgy beszélni, akkor nem, nem hozzuk le – karolta át a derekam Eric, és tartotta a szemkontaktust a királynővel.

-          Tisztelem, hogy így ki áll volt barátnője mellett Mr Saade. Miss Sandén igazán szerencsés, hogy ilyen barátai vannak, mindezek ellenére arra kérném Önöket, hogy hívják ide. Bár nem kötelességem ezt mondani, most megteszem; nyugodjanak meg, civilizált beszélgetést szeretnék lefolytatni a kisasszonnyal – pillantott egyikünkről a másikunkra, komoly tekintettel, amiből az sugárzott, hogy igazat mondd, és ha hiszem, ha nem, nem fogja megszegni a szavát.

-          Selly kérlek – néztem a lány felé, aki értve szavaim megindult az emelet felé, hogy lehívja Mollyt. – Sajnálom felség, de Ericnek és nekem most el kell mennünk, mert stúdiófelvételünk lesz. De a házvezetőnőt már értesítettem és perceken belül megérkezhet, így majd ő kiszolgálja minden igényét. Ha bármi problémája van, kérem szóljon Rubennek, vagy Sellynek, mindketten itthon maradnak, és a rendelkezésére állnak – mondtam a lehető legnagyobb tisztelettel, még ha hadarva is, hogy minél hamarabb indulhassunk.

Egy fél beleegyezését sem kértem, így mind Ruben, mind Sel most tudta meg mi lesz a ma délutáni programjuk, de annyira csak nem bánhatják, hogy a királynőt kell elszórakoztatniuk. A királynő bólintott, és ebben a pillanatban megjelent Molly is a lépcső alján, és félszeg, mégis felszegett állal indult meg a fenséges nő irányába.

-          Nos, jó szórakozást – böktem ki, majd megragadva Saade kezét kirontottam a szobából egyenesen a hálónk felé, hogy végre elkészüljünk, és nekiálljunk a munkának.

***

Izgatottan huppantam le a helyemre a nézőközönség soraiban, amikor furcsa deja vu-s érzés fogott el. Remélem, a múlt nem ismétli önmagát. Szinte vártam, ahogy megjelenjen mellettem Léna, és elmagyarázza, hogyha nem érteném a svéd szöveget, olvasatom felül angolul. Körbenéztem, és minden idegen ember pillantását éreztem az arcomon. Tudják ki vagyok, tudják Eric ki, és hihetetlen, de az Ellen showban fog szerepelni. Elmosolyodtam és kényelmesen elhelyezkedtem a székemben, amikor lassan halványodtak a fények, és bejött egy férfi táblával a kezében, ami csöndre utasította a nézőközönséget.

-          Szia Ninah – suttogta egy férfi miközben levetette magát a mellettem lévő üres székre.

Kíváncsian fordultam meg, hogy meglássam az arcát, de ahogy felismertem halk sikoly szakadt fel a torkomból.

-          Patrick! – öleltem át a nyakát, és szorosan magamhoz húztam.

Mintha száz éve láttam volna, mikor utoljára láttam ezt az édesen kisfiús arcot. Akárhányszor a szemébe néztem, és megláttam csibészes mosolyát, a régi életem jutott eszembe, amikor a Schwarzenegger házban játszottunk, ahol szeretet vett körül, és még csak eszembe sem jutott, hogy amikor haza kell mennem, és újra visszatérek a gimibe, ahol körülvesz a drog, az erőszak, és minden, ami rossz Los Angelesben. A volt kormányzó már akkor a családom barátja volt, mikor a színészet kötötte le minden idejét, és hál’ istennek ez a barátság azóta is töretlen, habár az utóbbi időben, mióta itthon vagyok, nem látogattam meg sem Mr Schwarzeneggert, sem Patricket.

-          Mit keresel te itt? – engedtem el végül, de az ő kezei még a derekamon nyugodtak. Mosolyogva néztem helyes arcát, és vidáman szívtam be a férfias, ám mégis közben gyermekként ismerős, édes illatot.

-          Hallottam, hogy itt lesz a nagy Eric Saade, így nem hagyhattam ki, hogy ne találkozzam veled – mosolygott gyermekien. – Gyönyörű vagy Ninah! Mikor lett belőled nő, és engem hagytál itt a gyermeki arcvonásaimmal?

-          Dögös pasi vagy Patrick, nem tudom miről beszélsz – löktem játékosan oldalba, majd mikor többször is lepisszegett minket a közönség halkabban kezdtünk el beszélgetni, látszólag Ellenre figyelve, aki éppen még az egyszemélyes showját adta elő.  – Barátnőd van?

-          Éppenséggel vele jöttem – szélesedett ki a mosoly az arcán, mire kíváncsian felvontam a szemöldököm.

-          No, lám! És ki az?

-          Ott lent fényképezik – bökött a kis színpad felé, ahol valóban egy-két ember körbe-körbe ugrálva fényképezgetett, de köztük csak egyetlen, nagyon ismerős lány akadt. – Cathy, Cathy Sweanson – mutatta be barátnőjét, nekem pedig egyetlen másodperc alatt lehervadt a mosoly az arcomról, és hitetlenkedve meredtem a szorgosan munkálkodó lányra.

-          Ezt el kell mesélned! – fogtam meg a kezét erősen, csakhogy levezessem a feszültségem. A fiú felszisszenve húzta ki karját a szorításomból, majd bólintott.

-          Oké, de most figyelj, mert kezdődik – intett fejével előre, és való igaz, Ellen mosolyogva konferálta fel Ericet.

-          Nos, aki nem tudná Eric Saade Svédországból indult karrierje lassan közeledik a csúcs felé, bár hihetetlen elképzelni, hogy ezelőtt a fiatalember előtt még mennyi lehetőség, és cél van, hisz az sem kis munka volt, míg ide elért. Anno tizennyolc évesen kezdett el igazából az énekléssel foglalkozni, és ugye milyen furcsa belegondolni, hogy mindössze pár éve volt, mégis olyan sebességgel habzsolta az életet és a sikert, mint mások a több évtizedes kemény munkát. Először Eurovíziós Dalfesztivál, ami után két meglévő lemeze rohamos ütemben fogyott, majd még a következő évben ám még az második lemeze megjelenése után mindössze pár hónappal kijött a harmadik nagylemeze is. Két sikerturné hazájában, nyolc turné Európa szerte, majd múlt nyáron Amerikába érkezett, hogy édes akcentusával megnyerje az amerikai nagyközönséget is. Kezdetben utcai kis koncerteket adott, és a Los Angelesi elit támogatását megkapva énekelt kisebb rendezvényeken. Azóta kijött még egy nagylemeze, koncertek Amerika szerte, szinte minden államban telt házas közönség előtt lépett fel. Ezrek, milliók skandálják a nevét, és már a látványa is akkora hisztériát vált ki a női rajongókból, hogy kordonnal kell elválasztani a szívdöglesztő mosolyú svéd fiútól. Hölgyeim és Uraim, Eric Saade!

Tudom, hogy megszokhattam volna már, de képtelen vagyok feldolgozni azt a sikoly rohamot, és toporzékolást, amit akkor hallok, amikor Eric megjelenik valahol, és nem bújtatja el magát, hanem kiáll, mindenkire rávillant egy széles mosolyt, és édesen integet, amiből csak úgy sugárzik a szerénység, és a visszafogottság. Ó, ha ismernék…

-          Köszönöm a szíves fogadtatást – mosolygott Eric Ellenre, aki a szívéhez kapva dőlt hátra a székben. A közönség egy emberként nevetett.

-          Ne csináld ezt Saade, mert minden nő elalél itt a stúdióban! Jól ejtem a neved? Sa-ade?

-          Tökéletes – bókolt Eric egyik lábának szárát a másik térdére fektetve.

Egy pillanatig kíváncsian pásztázta a közönség sorait, majd mikor megállapodott rajtam a tekintete lazán elmosolyodott, és kacsintott.

Mint egy tizenéves tinédzser pirultam el, és hangosan felkacagtam, de vissza kellett fognom magam, mert már így is minden egyes néző a halálomra várt.

-          Van egy kis videó bejátszásom a nagyon távoli múltból, de először szeretnék kitérni arra, hogy vajon jól ejtek-e egy mondatot.

-          Kíváncsivá tettél – dőlt előre Eric lesve a folytatást, mire Ellen kihúzta magát, megköszörülte a torkát, és jelentőségteljesen nézett a közönség felé.

-          Ne nevessetek! Szóval – fordult vissza Erichez, aki vigyorogva várta a kérdést – Büsz füll méd koküszbüllár.

Nos, aki még ezután nem olvadt el, esetleg nem kapta el a ragályos nevetést, most Eric után tagadhatatlanul mindenki hangosan hahotázott. A svéd fiú a hasát fogva, könny kicsordulva dőlt előre, és válaszolni akart, immár második perce, de a levegőhiány és a nevetés kényszere nem hagyta. Gondolom réges-régen elfelejtette már ezeket a régi perceket, úgyhogy most vidáman gondolt vissza a múltra. Megnéztük a videó bejátszást, amik összevágások voltak mind talk show-kból, mind fellépésekből, ahol vagy voltak kisebb bakik, vagy Eric mindössze ellenállhatatlan volt.

(Euphoria)

-          Na, de hogyan is kerültél te egy svédországi városkából ide, a nagy amerikai valóságba?

-          Mindezt a menedzseremnek köszönhetem – vágta rá hálás hangon Eric és komoly tekintettel nézte a műsorvezető nőt.

-          Ugyanaz a menedzsered, mint a karriered elején Svédországban?

-          Nem. Mikor énekelni kezdtem volt egy hihetetlen tehetséges menedzserem, Sam, de el kellett hagynia az országot magánügyi okok miatt, amik mostanra hál’ istennek rendeződtek. Mindenki jól van – mosolygott, majd mély levegőt véve folytatta. Fogalmam sincs, hogy miért, talán, mert tudtam, hogy most rólam lesz szó, ökölbe szorítottam mindkét kezem, és alig mertem levegőt venni. Visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást. – Így az akkori még igen kezdő menedzserpalánta kezébe adta a karrierem, aki Amerikából szökött meg.

-          Értem, szóval ez a palánta volt az, aki most idáig eljuttatott?

-          Bizony – bólintott helyeslőn, és előre dőlve folytatta. – Ő az, aki egyengette az utam, aki elhozott Európából, aki megnyitotta előttem a világot. Kitűnő munkát végez a korától függetlenül, hisz nagyon fiatal, mégis nagyon okos, és tehetséges. Nélküle sehol sem lennék, nélküle semmi sem vagyok, és nem ülök most itt a világ egyik leghíresebb és legnézettebb showjában, veled – mutatott Ellen felé, aki szélesen mosolyogva fogta meg Eric kezét, és tetettet pirulással legyezgette magát.

Mindeközben nekem visszafogott halvány mosoly játszott az ajkaimon és melegség öntötte el a szívem. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban a testem minden porcikáját szeretet és szerelem önti el. Semmi rossz nem volt körülöttem, senki sem árthatott.

-          És most áruld el nekünk, amivel valószínűleg sok női szívet összetörsz, de van barátnőd?

-          Igen – villantott széles mosolyt Eric, mire a közönségtől fájdalmas „óóó” hallatszott. Én voltam az egyetlen, aki elégedetten nevetett fel, amire mind Ellen, mind Eric felkapták a fejüket.

-          És ennek a lánynak a személye megegyezik a menedzsered személyével?

-          Nos, akármennyire is azt mondják ezt „nem profi” munkának, azt kell mondjam igen, életem szerelme, és a menedzserem egy, és ugyanaz a személy.

-          Életed szerelme? Ennyire komoly? – hőkölt hátra kissé túljátszva magát Ellen, de nem is vártam mást.

-          Azaz igazság, hogy el kell mondanom valamit. Ninah nem csak a menedzserem, és nem csak a lány, akit szeretek, aki mellett el tudom képzelni magam ötven év múlva is megöregedve, még mindig szerelmesen – mondta olyan lágysággal a hangjában, hogy azt hittem elolvadok. Mellőlem mindenhonnan halk suttogások jöttek, és fájó hüppögések, de nem foglalkoztam velük, csak Ericen tartottam a tekintetem és azt lestem kíváncsian, hogy miért állt fel a helyéről. Miért sétált a színpad elejére, miért néz a szemembe miközben beszél, és miért nem állt még mindig meg, miközben ez nincs a „forgatókönyvben”. Ellent látszólag nem érintették meg a történtek, mosolyogva figyeli Saade útját, aki halkan, de határozottan folytatja. – Ninah a testvérem is, akinek mindent elmondhatok, meghallgat, ha kell, kioktat, lehord, de segít kijutnom a bajból. Ninah a barátom is, akivel beszólogatunk egymásnak, akivel csípős megjegyzéseket tehetünk anélkül, hogy a másik megsértődne – nevetett fel cinkosan, és közönség sorai mellett sétált fel a lépcsőn, miközben egy reflektorfénye őt világította. – Ninah egy nővér, aki ellát, akkor, amikor szükségem van rá, és egy húg, aki belelök akkor a legnagyobb szarba, amikor kell – mondta, mire mindenki a szája elé kapta a kezét, és hangosan felnevetett, de Eric továbbra is csak felém lépdelt, én pedig képtelen voltam továbbra is csendben ülni, feszült figyelemmel álltam fel, és Eric szemébe nézve vártam, hogy elérje a soromat. – Ninah Miles az a lány, akiért minden férfi epekedik, aki mindenkinek kell, mégis én kaptam meg, és a világ legszerencsésebb férfija vagyok. Úgyhogy ha azt akarom neki mondani, hogy szeretem, akkor azt elő adásban, több millió ember előtt fogom kimondani, miközben megteszem azt a lépést, amire hónapok óta készülök, hisz már biztos vagyok benne, hogy nincs szükségem másra – fejezte be, majd megállt előttem, és mélyen a szemembe nézett.

Lassú, kimért mozdulatokkal, egyáltalán nem idegesen rogyasztotta meg térdeit, majd az egyiket a földre helyezve letérdelt elém, és egy apró gyűrűs dobozt felém nyújtva tette fel azt a kérdést, amitől a szívem kihagyott egy pillanatra.

-          Ninah Miles, leszel a feleségem?

 -----------

Ninah ruhája: