Chapter 79

Sziasztok!


Igen, késtem. Nem is keveset. És... nos, igen, megint van valami mentség félém. :) Hazaköltözöm, és jézusom! Össze kell pakolnom minden cuccom, el kell rendeznem minden folyamatban lévő ügyem, és le kell zárnom egy időre az angol életem, mert csütörtökön indul a gépem. Úgyhogy jelenleg a teljes szétszórtság uralkodik az életemen, ami legfőképp a szobám kinézetén ütközik ki. Így sajnálom késésem, és azt is, hogy a következő fejezet megjelenési időpontja igencsak képlékeny, de igyekszem! :))
Köszönöm a csodás szavakat, a chat és a kommentár támogatásokat, mindent jelentenek! :))
A történetből most már tényleg csak pár fejezet van hátra, maximum 4-5, de majd kiderül! :)


Szóval köszönök mindent, és kellemes olvasást! 

What does everyone think?

/Mit gondol mindenki?/ 

 

/Selly/

Hallottam a hangokat annak előtte. Éreztem mindenki jelenlétét, az illatokat. Láttam a mozdulatokat. Tisztában voltam vele, hogy mögöttem Molly és Victoria királynő beszélget igencsak megemelt hangerővel, míg mellettem Ruben ül, kezében egy hatalmas tál pattogatott kukoricával. Imádtam a sós kukorica ízét, miközben tudat nélkül rágom azt, és az Ellen show-t nézem, ahogy Eric hengerel le mindenkit. Kezem mélyen merült el a hatalmas kukorica rengetegben, hogy kimerhessem a legnagyobb marokkal, miközben feljebb veszem a hangerőt, hogy értsem is miről van szó, mert a királyi dráma a legkevésbé sem érdekelt. Még pont láttam Davidet feldúltan belépni az ajtón, aztán egy mondat után minden megfagyott. Mintha megállt volna a Föld a forgásban, és ezt mindenki megérezte volna. Kezem megállt a levegőben, ahogy a számhoz emeltem a sós nassolnivalót, és dermedten, kitágult pupillával meredtem a képernyőre. Minden néma volt, és nem csak bennem. Úgy éreztem, hogy a szobában nincs egyetlen egy gondolat sem. Mindenki fejéből kiszaladt minden tudás, minden érzelem és csak vannak. Ruben laza testtartása megmaradt, amivel a kanapé háttámlájának dőlt, ám mozdulatlansága pillanatok múltán sem engedett fel. A veszekedő páros zaja teljesen elhalt, némán, mozdulatlanul álltak pontosan abban a pózban, amiben az imént még hevesen érveltek. Nem hullt ernyedten egy kéz sem a test mellé, erre nem volt idő, vagy erő. Csak a merevség, és a sokk volt az, ami mindenkit uralt. Az imént belépő David már korántsem akart csípős szavakat a nőkhöz vágni, valahogy a további lépések sem estek jól. Megállt, mert így reagált a teste.

Mert mindenkié így reagált. Nem csak a mi lakásunkban honolt síri csönd, a stúdió sem szólalt meg. Ninah mosolyogva bár, de szótlanul állt, miközben nem mozdult, barna szemeit Ericen tartva állt egyenesen.

-          Ő most…

-          A rohadt mázlista bunkó – nevetett fel Ruben, mire megtört a feszültség és mindenki az ő arcát fürkészte.

De én voltam az egyetlen, akinek viszonozta a pillantását, és akire édes mosolyt vetett nem foglalkozva a kíváncsi tekintetekkel. Ettől a tekintettől akaratom ellenére is a múlt éjjel jutott eszembe, amitől kezdetben hol összeszorult a gyomrom, hol mosolyognom kellett az elégedettségtől és a boldogságtól.

(Hate That I love You)

-          Nem biztos, hogy ez… – kezdtem mikor végre kicsit el tudtam tolni magamtól a férfit, de abban a pillanatban, ahogy az első pár másodpercben ki tudtam mondani ezt a négy szót, máris megéreztem ajkait az enyémen, ahogy hevesen ostromol bebocsátást kérve.

Beljebb tolt a sötét szobában, és éreztem, ahogy egyik lábát megemeli, és sarkával berúgja az ajtót.

Okos akartam lenni, de annyira hihetetlen jól esett volna egyszer, csak egyetlen egyszer ostobának lenni, és engedni magam az árral sodródni. De amint végiggondoltam ezt a mondatot, rájöttem, hogy meg volt az egyetlenegy alkalom, mikor elengedtem magam és annak a következménye a több ezer kilométeres távolság lett a férfitól, akivel az éjszakát töltöttem, és napokig küszködtem az elesettséggel, az egyedüllét érzésével, és azzal, hogy megint elcsesztem. Szóval mi lenne, ha most a jóleső szex helyett megmondanám neki, hogy nekem ez így bár testileg igen, érzelmileg nem jó, és megvárnám azt a pillanatot, mikor egyszer majd egy férfival nem a szex jön el, hanem a szeretkezés.

-          Ruben, én… – húztam el a szám, és megakadályozva, hogy visszarántson, leszegtem azt, és a mellkasának döntöttem a homlokom. – Én… - akartam folytatni, de éreztem, ahogy megmerevedik, és állát a fejem búbjára helyezi, kezei pedig a karomon siklanak föl és le, simogatón, nyugtatva. Nem tudtam, vajon most engem akar biztosítani afelől, hogy ne érezzem feszélyezve magam azt illetően, hogy megálljt parancsoltam a testi vágyainknak, vagy magában számol most éppen százig, hogy lehiggadjon. De nem gondolkozhatok, azzal csak magamat zavarom össze, és tántorítom el, így mély levegőt véve folytattam. – Beszélhetnénk?

-          Nos… az időpont klafa, mondhatni jobb már nem is lehetne, úgyhogy ha nem zavar az alsógatyámban ágaskodó valami, ami egyébként nem tudom, hogy került oda, akkor ja, beszélhetünk – próbálta mondani lazán, de idegessége összeszorított fogain keresztül akarva is átjött.

Összehúzott szemöldökkel néztem fel rá, és hátráltam egy lépést. Nem szólaltam meg, csak óvatos, lassú mozdulattal visszahúztam a ruhám pántját a vállamra, és keresztbe összefontam magam előtt a karom. Tudom, hogy az én hibám, hogy bunkó, mégis csak akkor mondtam az éhezőnek, hogy a palacsinta mégsem az övé mikor már beleharapott volna, de ettől függetlenül az, hogy így beszél se nekem, se neki nem lesz jó, nem beszélve a konklúzióról.

-          Oké, bocs. Beszéljünk – nézett az arcomra végül, és ledobta magát az ágyra. – De máskor mondjuk akkor szólhatnál, amikor még másra is gondolni tudok.

-          Seggfej vagy – léptem felé habozva. Szavaimra a férfi felült, és halvány mosollyal az ajkán pillantott fel rám.

-          Tudom. De ez egyrészről nem igaz. Most azért kaptam a leseggfejezést, mert kimondtam azt, amit érzek, amit gondolok. Nem tartottam magamban, mint ahogyan a legtöbb ember teszi, ami bár túlzással, de felér egy képmutatással, Édes. Semmi baj nem lenne azzal, ha nem gondolkodnál azon, hogyan mondd el, hogy csalódtál bennem, vagy, hogy elmond mi fáj, és hogy egy pillanat miért kínos neked – vonta meg a vállát, én pedig hitetlenkedve meredtem az arcára.

-          Most ez komoly? Szerinted az, hogy jól nevelt vagyok, és nem mondom ki minden gondolatom, ami az eszembe jut, hanem lenyelem őket, átrágom és szebben mondom, vagy megtartom magamnak, az már képmutatás? – néztem rá karba font kézzel, és komolyan nem hittem el a szavait. Hogy lehet valaki ennyire arrogáns, önfejű…

-          Ha valaki nem szimpatikus, és nincs ok rá, hogy miért, akkor megmondod az illetőnek? Vagy csak simán megpróbálsz a legkevesebbet a közelében lenni, és lehetőleg hozzá sem szólni? – vonta fel a szemöldökén mindentudóan, mire megvontam a vállam.

-          Minden ember ezt tenné.

-          Igen, de ez miért jó? Mi lenne, ha megmondanád, hogy nem vagy szimpatikus? Vagy mi lenne, ha adnál neki egy esélyt, és elhívnád valahová?

-          Szóval, ha te utálsz valakit, akkor odamész hozzá, és megmondod, hogy rühellek?

-          Ja – támasztotta meg mindkét kezét a háta mögött, és rátámaszkodott. – Na, miről akarsz beszélni a szex helyett?

-          Úgy utálom, hogy nem lehet veled normálisan beszélni Aglander! Flegma vagy, és egyáltalán nem érzem magamban a hajlandóságot arra, hogy bármit is mondjak, mert tudom, hogy nem érdekel.

-          Nem érdekel, és tudod miért? – állt fel hirtelen, és egy lépést tett felém, mire elhátráltam.

Meghökkenve néztem rá, mert a határozottsága, a szikrákat szóró szemei, mosolytalan arca azt követelte meg, hogy hatalmasat nyeljek, és ne merjek felnézni rá. Fájtak a szavai, még ha azt is mondja, hogy ez csakis az igazság. Attól függetlenül fájhatnak úgy, mintha minden egyes szava egy kés volna, amivel hasba szúr.

Összefont karom engedetlenül hullt a testem mellé, és éreztem, ahogy a felém magasodó férfivel szemben semmi sem vagyok.

-          Azért, mert tudom. Fáj, hogy akkor azt mondtam gyönyörű vagy, és bárkit megkaphatnál, és nem vagy egyedül, másnap reggel mégsem volt melletted. És még csak nem is az, hogy nem voltam melletted, de a világ másik végére repültem. De nem azért, mert bármit megbántam volna. Nem azért mert előled menekültem. Szóval megértem, hogy megbántottalak, és most félsz, hogy újra itt vagy velem, mert félted a lelked. Félsz, hogy megadod magad nekem, én pedig visszaélek a bizalmaddal és itt hagylak. Megint. Csak tudod mit? Nincs bizalmad, Sel! Úgyhogy nincs veszítenem, így miért ne tenném meg? – vonta fel egyik szemöldökét kérdőn, mire enyhén megráztam a fejem, és elléptem volna előle, de nem engedte. Elkapta a karom oldalról, és maga előtt tartott, hogy esélytelen legyen menekülésem az igazság elől, amit most úgyis megmond.

-          Én… - pislogtam ki egy apró könnycseppet a szememből, és félve néztem fel az arcára.

Nem csinált semmit, csak kíváncsian, mégis fájó szigorúsággal nézte az arcom és a válaszom, a reakcióm várta.

-          Én nem akarok már zsákbamacskát játszani, Ruben. És te már egyszer kibújtál belőle.

-          Akkor miért vagyunk most itt, így? – Mutatott végig rajtam. Zihált, szétbomlott hajamon, kipirult arcomon, duzzadt ajkaimon, és félig lecsúszott, rendetlenül álló ruhámon.

-          Mert hülye vagyok – hajtottam le a fejem, majd elléptem előle, és az ágy felé indultam, hogy lerogyhassak rá.

-          És most mit akarsz, mit mondjak? – fordult utánam, és szembe állva vágta zsebre a kezeit. Lazán megvonta a vállát, és fejét oldalra döntve várta a tökéletes válaszom.

-          Hogy rendben lesz minden, és nem kell még egyszer csalódnom – fixíroztam hosszan a padlót, majd a pár másodperces csönd után fellestem az arcára, és megpróbáltam leolvasni róla, hogy mit gondol.

Hogy vajon kimondja-e azt, amit gondol. Nem akarom azt hallani, hogy elhajt, nem akarom érezni a csalódottságot, és az összetörtséget. Soha többet!

-          Nem vagyok jós, Selly! Azt sem mondhatom, hogy mindvégig melletted fogok élni. Afelől viszont biztosíthatlak, hogy ezerszer fogsz még csalódni.

-          Akkor – sóhajtottam lemondón, és az ajtó felé intettem Rubennek.

Kíváncsian kapta fejét a mutatott irányba, majd felvont szemöldökkel nézett rám.

-          Komolyan Sel? Nem fogsz az ágyra dőlni és álomba sírni magad miután elmentem? Nem fogják a falak gonoszan visszaverni a hüppögésed hangjait, miközben átfut az agyadon az összes jobb megoldás, amit tehettél volna? Az összes jobb szó?

-          De igen, és akkor mi van? – kaptam fel a fejem idegesen. Egyetlen mondatával sikerült eltüntetni belőlem a fájdalomtól való félelmet, aminek helyét átvette a düh, és az, hogy azt gondolja mindenkinél jobb. Szikrákat szóró szemmel néztem az arcát, és azt kívántam bár átadhatnám a fájdalmam egyetlen pillantással. Éreztem, ahogy fülig pirulok, és mélyeket kell lélegeznem, hogy ne bőgjem el magam. – Mégis mi a francot akarsz tőlem? Nem vagyok olyan kurva okos, mint te! Mégis mit kéne tennem, hm? Gyere és mondd el! Oldd meg helyettem. Hallgatom az okos mondataid, amik megoldják a bennem tomboló vihart.

-          Jó – válaszolta olyan hévvel, mintha csak egy kihívást fogadott volna el, és indulna a háborúba azzal a kimondatlan céllal, hogy megnyeri. Felém lépett, megfogta az egyik kezem és felrántott magához, hogy mindössze pár centiméter távolságról a szemembe tudjon nézni. – Hagyod, hogy azt mondjam gyönyörű vagy, és nem ellenkezel. Ha azt mondom kívánlak, elhiszed, mosolyogsz, és hagyod magad, hogy jót tegyek. Ha azt találnám mondani, hogy szeretek veled lenni, ne menj el, és ne kelj ki az ágyból, mert fáj, hogy kihűl mellettem a hely, és te nem vagy ott, akkor is elhiszed, nem mész el, hozzám bújsz, és fejed a mellkasomra hajtod, hogy érzed, tényleg szükségem van a jelenlétedre. Nem mellesleg ha most itt hagysz, képtelen lennél úgy nézni más férfira, hogy ne az én arcom lásd, vagy hogy ne az én illatom érezd. A testemet akarnád minden másik féfié helyett, és azt kívánnád, bárcsak meggondoltad volna magad – villantott rám egy féloldalas mosolyt, és visszatért az a Ruben Aglander, akit ismertem.

-          Ó, hol is tartanék, ha nem mondanád meg mi a jobb nekem.

-          Tudod, hogy számíthatsz rám!

-          Tudod, hogy hihetetlen mértékben önelégült és egocentrikus vagy?

Valahogy sem ő, sem én nem voltunk érdekeltek a válaszában, így elengedve magam hagytam, hogy a derekam mögé nyúljon, magához húzzon, és kínzó lassúsággal hajoljon felém, miközben pillantását az enyémbe fúrja. Másik keze lágyan siklott végig az arcomon, amit a ragyogó szempár végigkövetett, és mosolyogva figyelte akaratlan reakcióm. A szám kissé elnyílt, és lehunyva a szemem adtam át neki magam. Kezének érintésének érzése elillant az arcomról, és éreztem, ahogy a hajam lazán hátrasimítva a szája a fülemmel kerül egy vonalba. Meleg lehelete megborzongatta felhevült testem, és abban a pillanatban oly annyira elgyengülten, hogy szinte bármit tehetett volna velem anélkül, hogy én az ellenkezés legapróbb szikráját is mutassam. Hallottam halk suttogását, éreztem meleg mellkasának kidolgozottságát az enyémen, éreztem nadrágjának feszülő férfiasságát, amint a lágyékomnak nyomódik. Csókja volt az egyetlen, ami megmenthetett volna, de ő azt a lovagiasságát elnyomva magában addig húzta, amíg csak azt nem érezte, hogy képtelen vagyok tovább bírni. Száját lepkeszárny könnyedséggel érintette az enyémre, miközben nyelvével megérintette az alsó ajkam, és lágyan végigsiklott azon. Vajon mekkora közhely lenne azt állítani, hogy ebben a percben megpecsételődött a sorsom?

Újra Rubenre néztem, és bár tudtam, hogy Ninah sosem volt közömbös számára, és máig a tökéletes nőnek tartja, a régi, vágyódó szerelem helyét átvette a mélyről jövő szeretet, és aggódás, nem érzek féltékenységet. Tökéletesen megbízom benne, és ez a legmeglepőbb információ számomra. Hisz elképzelni sem tudom honnan jöhet ez a bizalom azok után, amik történtek. Én csak egyszerűen látom a szemében. Azt pedig tudom, hogy minimum mindenki azt hitte ki fog borulni, és a csapkodás következik, ezzel ellentétben ő tűnik most a legkiegyensúlyozottabbnak, és a legboldogabbnak. Hangjára mindenki rákapta a tekintetét és furcsállva mérték végig, elgondolkozva, hogy vajon ez most egy szarkasztikus megállapítás volt, amivel csak elfedi a féltékenységét, vagy egy szívből jövő kacagás, amivel megmutatja, hogy örül a lány boldogságának, akármi is legyen a válasza.

A szoba még mindig néma csöndbe burkolózott, ellenben halk léptek hangja közeledett felém, amit Molly és a királynő lábainak ítéltem. Csöndben dőltek neki a kanapé háttámlájának, és kíváncsian nézték a képernyőn feltűnő két ismerős alakot. Hirtelen már senkit nem érdekelt, hogy Molly újból terhes, hogy David nem akar király lenni, vagy, hogy M a királynéi posztra is igencsak esélyes. Azt hiszem, vannak még furcsán jó dolgok a világban.

/Léna/

-          Nagyon finom volt az ebéd Anna – léptem Kevin anyukája mellé, aki éppen a maradékokat takarította el utánunk.

Már legalább ötször felajánlottam a segítségem, hogy mosogatok, elpakolok, összeszedem legalább a poharakat, és berakom a mosogató gépbe, de hallani sem akart erről, így nem tehettem mást, mintsem hogy tétlenül lengtem a nő körül, és beszélgetni próbáltam, hogy ne érezzem magam feleslegesnek, és ha már utánam pakol, akkor ő is jól szórakozzon.

-          Örülök, ha ízlett. Őszintén, nem nagyon tudtam mivel is készüljek, hisz Kevin eddig egy barátnőjét sem hozta haza. Nincs ebben még rutinom. De örülök, hogy ennek is eljött az ideje – fordult felém nevető szemekkel, miközben egy újabb lábost vett a kezébe, hogy elmossa azt.

Felháborodva, és végtelenül lustának érezve magam kiegyenesedtem, és az öblítős víz felé fordultam.

-          Ugyan, kérlek, hagy segítsek! Úgy utálok itt állni, és nézni, hogy te csinálsz mindent. Ha mást nem, legalább az öblítést hagy vállaljam el.

-          Veled megütötte a főnyereményt Kevin – nevetett rám a vidám asszony, és átadta a tisztára mosogatott edényt.

Mintha csak valami idegesítő isteni fuvallat lett volna toppant be Kevin, és megállva a konyhaajtóban, kíváncsian lesett be.

-          Hú, Kicsim, még sosem láttalak mosogatni – nézett rám nagyra tágult szemekkel, mire Anna halkan felkuncogott.

Frankó Kevin. Buktass csak le! Épp most édesgettem be magam, és hát… nem tartott sokáig.

-          Kösz – néztem rá, és grimaszolva hozzátettem, igencsak megnyomva a szót – Szívem.

Láttam rajta, hogy nem igazán vette az adást, de nem idegesítettem magam rajta, hisz csak egy napi munkám veszett most kárba. Senki nem fogja már elhinni, hogy rendes kislány vagyok, aki képtelen tétlenül ülni, segítségnyújtás nélkül legalább öt percig.

-          Kezdődik a show, szerintem nézned kéne – intett a fiú a nappali felé, én pedig kivettem a kezem a vízből, megtöröltem, és egy bocsánatkérő mosolyt küldtem Anna felé, aki bólintván el is fogadta azt. Biztos meg van a véleménye.

Kifordultam a konyhából, majd a fiú mellé érve átbújtam felemelt karja felett, majd a testéhez bújva hagytam, hogy szorosan megöleljen, és apró léptekkel elinduljunk a hatalmas, de csendes házban.

-          Szerinted mi történik, ha kiderül, hogy rühellek mosogatni, nem tudok főzni, és a mosás is igencsak késik nálam? – Kérdeztem mintegy elmélkedve az előbbi pillanatokon, miközben az egyszerre a földre érkező talpaikat néztem.

-          Anya akkor is imádna, ha három fejed lenne – nyomott egy csókot a fejemre, miközben egymás mellett a nappaliba értünk.

Kevin leült a legterebélyesebb fotelba, én pedig kényelmesen helyet foglaltam az ölében, és odahúztuk a laptopot, amiben már javában ment a műsor. Nem félve, hogy bárki megzavar minket kényelmesen hátradőltem, és a mellkasának döntöttem a fejem, kiélvezve, hogy így bármikor kaphatok egy-egy kívánt csókot meztelen nyakamra.

-          Ninah Miles az a lány, akiért minden férfi epekedik, aki mindenkinek kell, mégis én kaptam meg, és a világ legszerencsésebb férfija vagyok. Úgyhogy ha azt akarom neki mondani, hogy szeretem, akkor azt elő adásban, több millió ember előtt fogom kimondani, miközben megteszem azt a lépést, amire hónapok óta készülök, hisz már biztos vagyok benne, hogy nincs szükségem másra. Ninah Miles, leszel a feleségem?

Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, és hatalmasra tágult szemekkel pislantottam a képernyőre, ahol a térdelő Eric Saade várt Ninah válaszára. Annyira képtelennek, és hihetetlennek tűnt az egész, hogy muszáj voltam észrevétlenül körbesandítani, hogy vajon, ezt csak én láttam és hallottam, vagy más is. Mert ha ez csak egy álom, és nem igaz a leánykérés, akkor semmi gáz sincs, mert Anna nem volt jelen, mikor Kevin porig alázott. Tulajdonképpen ez meg sem történt, és a jó színem még mindig tündököl. Pompás lenne. De attól félek, hogy Kevin megmerevedett teste, ahogy pislogás nélkül mered Eric arcára, nem azt jelenti, hogy ő nem hallotta.

-          Baszki! – szisszent fel idegesen, és öklét enyhe erővel a fotel karfájába fúrta.

-          Mi az? – kérdeztem érdeklődve, mire összeszorította a száját, de még így is átjöttek a halk káromkodások, amiknek tengere sodrás közeli állapotba hozott.

-          Alex nyert. Azt mondta idén még nyár előtt megkéri Ninah kezét – bökött Eric felé idegesen. – A francba… most lógok háromszázzal Alexnek.

-          Háromszáz korona? Ennyiben fogadtatok?

Nem kaptam választ, csak egy goromba kitessékelést az ülőhelyemről, miközben Kevin azt morogta: Vége Saade! Ilyen barát vagy…

Szegény Eric biztos totálisan ki lesz bukva, ha megtudja, hogy egy táncosa soha többé nem áll vele szóba, mert képes volt még nyár előtt megkérni a barátnője kezét. Undorító…

Elmosolyodtam magamban miközben várón néztem a képernyőt, hogy megtudjam a lány válaszát. Várható volt, hisz annyi mindenen mentek már keresztül. Abból, amit hittem, hogy végződni fog ez a kapcsolat, egy olyan szerelem lett, amik sokan csak álmaikban látnak. Bár nem ismertem a veszekedő, és istenigazából utáló énjüket, nekem bőven elég volt az a dráma, amit azóta éltem át, hogy találkoztam velük a stúdiófelvételen. Már az sem volt egy egyszerű menet. Úgy látom Eric specialitása lett az élő műsorban való szerelemvallás, ami valljuk be, mostanra egész jól megy.

Ninah még mindig némán nézte a férfit, és egy örökkévalóságnak tűnik mire végre megszólal és kinyög valamit. Mint éhes ragadozó vetem rá magam a számítógépre, és közelebb húzva magamhoz lesem az arcokat, és dübörgő szívvel akarom, hogy az a szó, amit kimond, az igen legyen.

-          Eric… - mondta ki gyönyörűen a lány az énekes nevét, majd folytatta…

/Megan/

 (Forever young)

-          Jól döntöttél! Biztonságban lesz – fogta meg erős kezével a vállam Brenton, és megállt mögöttem. Együtt néztünk a fél térdre ereszkedő Eric Saade-t, miközben az amúgy állandó jelleggel zajos stúdió némaságba burkolózott.

-          El sem hiszem, hogy egy olyan férfinak adtuk oda a lányunk kezét, akit soha életünkben nem ismertünk, nem tudunk róla semmit, és még csak nem is amerikai. Arrogáns, és mindig van valami idióta válasza.

-          Itt az ideje, hogy megismerjük. Ne ásd el, mellesleg van egy olyan érzésem, hogy kihívásként tekintesz erre a fiúra, és igenis imponál a viselkedése – kezdte, miközben elengedett, és visszaindult a dolgozóasztala mögé, hogy helyet foglaljon a kényelmes, süppedősen puha forgószékében. Okoskodva nézett fel az arcomra, amire én megpróbáltam a lehető legkevesebb érzelmet felvinni. – Nem olyan talpnyaló, mint akiket megszoktál.

-          Dylan nem volt „talpnyaló” – idéztem szavait, macskakörmöt rajzolva a levegőbe. – És Ruben sem tűnt rossz partinak – tettem mindkét tenyerem a szépen kidolgozott faasztalra, és ránehezedve néztem farkasszemet a férfival.

-          Neked nem tűnt rossz partinak, de úgy tűnik Ninah másképp vélekedett. Roppant okos lányunk van. Egyedül gyűrte le az akadályait, amit legfőképp te gördítetté elé – mondta, mire éles pillantással mértem végig – úgyhogy most csak dőlj hátra, és élvezd nevelésed gyümölcsét.

-          Éppen kérni akartam, hogy okozz egy kis lelkiismeret furdalást - húztam fájdalmas mosolyra a szám, mire Brenton halkan felnevetett.

-          Teljes mértékben fel van készítve az életre a jóvoltadból. Eric pedig kedves srác – kezdett újra bele a védőbeszédbe, de én csak egy kézfeltartással leintettem, és halk léptekkel kivonultam a dolgozóból.

Nem érdekelt Ninah válasza, kétség sem fér hozzá, hogy igennek felel, erre az igen egyszerű, ám annál meghatározóbb kérdésre, és onnantól megint rám szakad minden feladat és felelősség. Ha már leánykérés, akkor házasság. Meghívók, ételek, hely bérlése, templom, ceremónia mester, italok, virágok, színek, a ruha, a díszítés és még annyi minden, amihez rengeteg idő kell. Sosem hittem volna, hogy a lányomnak sikerül kilépnie apja árnyékából, ez mégis összejött, és most ő számít az egyik legnagyobb Los Angeles-i hírességnek, ami azt vonzza magával, hogy hatalmas esküvővel kell megünnepelni a boldogságukat. És akkor itt van Eric Saade. A fehér mosolyú, felvágott nyelvű énekes, akinek kiejtését a mai napig képtelen vagyok megszokni. Idegesít a beszédstílusa, a kihívó mozdulatai, az, hogy nem fél előttem magához rántani Ninah-t és egy csókot adni neki. Mégis hogy képzeli? Sosem volt az elit tagja, soha nem tanulta meg, hogy hogyan kell viselkedni, hogy kivel hogyan illik beszélni. Vagy azt, hogy az étkezés alkalmával a hat kanál közül nem azzal eheti a levest, amelyik tetszik. Nem rendezhet jelenetet, és nem verekedhet mindenki előtt, csak mert ő úgy érzi. Fogalma sincs arról, hogy hogyan mennek itt a dolgok, most pedig bebocsátást kér az otthonomba? Az életembe? Ha nem tudnám, hogy Ninah boldog és jól érzi magát vele, és ha nem lenne Brentonnak igaza abban, hogy kihívást látok ebben a fiúban, biztos, hogy nem élné meg a holnapot.

/Eric/

Másodpercek, percek, órák, napok, hetek óta térdelek itt válaszra várva, és minél több másodperc telik el, annál inkább érzem azt, hogy valahogy, valamikor negatív irányba fog fordulni az egész nagyszerű elhatározásom. Talán inkább hónapok teltek el.

Még mindig a hatalmas, csodálatosan barna szempárt nézem, ahogy csillogón fürkészi az én zavart tekintetem, és úgy viselkedik, mint aki nem veszi észre a több száz szempárt maga körül, ahogy a kamerákkal, és a fél világgal egyetemben a válaszát lesik.

Sosem voltam még ennyire biztos semmiben. Nem félek, és nincs kétségem, egyszerűen csak szerelmes vagyok. Úgy, és annyira, hogy soha, soha nem akarok más mellett lenni.

Talán, ha akkor nem jelenik meg Ő, ha Sam felesége nem lesz beteg, Molly pedig a szakítás után is normális marad, akkor…

-          Igen – hallom meg azt az egy szót, ami felrobbantja körülöttem a világot. Minden apró darabjaira hullik, és mégis mindennél egységesebben áll össze. Hallom a sikításokat, a hangos tivornyát, a tapsot, a „Neric” kapcsolat nevet, és minden hangosabbnál hangosabb zajt, de amit látok az csakis ő, ahogy közelebb lép.

Észbe kapva feltolom magam a földről, nevetve húzom fel a gyűrűt az ujjára, majd elkapva az ölembe ugró testét ölelem szorosan magamhoz, és mosolyogva fúrom arcom a hajába. Újra és újra megcsókolom, újra és újra mondom, hogy szeretem, és addig forgok vele körbe-körbe, amíg az egész világ egyetlen elmosódott színes csíknak nem látszik.