Sziasztok Édeseim!
Köszönöm a kedves kommenteket újfent, azt hiszem, jobban vagyok, de a
manduláim nem fogják megúszni, hogy maradjanak, menniük kell. De
hagyjuk is ezt, hisz más most a lényeg. :)
Befejeztem az utolsó fejezetet, és ezzel együtt magát a történetet
is. Nagyon, komolyan nagyon remélem, hogy akadtak olyanok, akik mindig
kedvüket lelték az olvasásában, és sosem unták meg. Köszönöm a sok
türelmet, támogatást, és szeretet, amit tőletek kaptam, sosem tudom
viszonozni, pedig mindig megpróbálom.
Köszönöm a lehetőséget, hogy nektek írhattam, és hogy olvastatok.
Itt van az utolsó alkalom, hogy ezen a blogon szükségem van a
visszajelzéseitekre, így ha lehetek egyszerűen nagyon, nagyon pofátlan,
akkor megkérhetek mindenkit, aki most elolvassa ezt a fejezetet, vagy
valaha olvasott itt egyet is, hogy írjon nekem egy szót? Esetleg egy
mondatot? Vagy többet?
Hihetetlenül hálás
lennék, és jól esne, ha olyanoktól is olvashatnék, akiktől még soha,
vagy hogy meg tudjam mit gondoltak azok, akik csak néha írtak nekem,
esetleg eltűntek és most visszatérnek egy fejezet erejéig. Szóval
mindenkit a legnagyobb, leghatalmasabb szemekkel megkérnék, hogy írjon,
ha ezt a fejezetet elolvassa. Hogy mit gondolt erről a részről, vagy
magáról a történetről, köszönöm! :))
Most így utoljára kellemes olvasást kívánok a fejezethez, és a zenék fokozottan ajánlottak, szóval hallgassátok!
Köszönöm, és köszönök mindent! Sokat jelentetek nekem, és Imádlak Titeket!
Csók; Kinga
The future begins
/Ninah/
Fáradtan, és legfőképp unottan
piszkáltam tányéromon a húst, majd pedig az esküvői torta egy kisebb szeletét.
A királyi család nem sajnált sem pénzt, sem időt arra, hogy pontosan eltervezze
mekkora menyegzőt, majd azután lakodalmat tartsanak a hatalmas palota udvarán.
Emberek tömkelege hömpölyög mindenhol, felhőtlen hangulatban telik az este, a
mulatók jókedvét csak erősíti a gyönyörű meleg, fülledt idő. Hangosan nevetve
ropja mindenki a táncparketten, ahol olyan neves énekesek lépnek fel, akikről
életemben nem hallottam. Bár ezt letudtam azzal, hogy mégis csak egy királyi
esküvőről beszélünk, úgyhogy nyilván ezek a zenészek olyan híresek és
körülbelül olyan titulusban is lehetnek, mint Bach, Mozart, vagy Beethoven. Azt
est végén adja nevét a parádéhoz a híres neves Eric Saade, Danny Saucedo, sőt,
a hír úgy járja, maga a királyné is énekelni fog ma este, bár ezt nem tudtam
mennyire engedi a svéd királyi etikett.
Mosolyogva pillantottam Eric felé,
aki mindenkinek bebizonyította igenis tud táncolni, na, nem, mintha bárki is
kételkedett volna ebben a tényben. Ericnek nem kellett táncpartner sem, így
észre sem vette, amikor az elején még vele táncoló Selly egyszer csak eltűnt
Ruben karjai között, majd együttes erővel mindenki látóköréből is, valahol a
hatalmas sátor mögött.
Tekintetem újra visszavezettem a
tortámra, amiből mindössze egy apró falatot ettem, hogy tartsuk a szokásokat. Nem voltam éhes, és ez még
enyhe kifejezés volt. Akkora görcs volt a gyomromban, hogy nem kívántam egész
nap egyetlen falatot sem, attól félve, hogy kiadom magamból abban a
pillanatban, ahogy lenyelem azt. Így inkább kedvesen elpiszkálgattam a hat
fogásos vacsorát úgy, hogy lehetőleg senki se tűnjön fel. Persze már az első
próbálkozásomnál elcsúsztam, hisz Eric figyelmét ez sem kerülhette el.
-
Alig ettél. Valami
baj van? – Fogta meg a kezem aggódva, mire csak mosolyogva megráztam a fejem és
apró puszit nyomtam az arcára.
Láttam rajta, hogy nem hatotta meg,
de miután nem kapott több magyarázatot, és én nem néztem vissza az arcára,
hanem, mintha érdekelne a politikai élet fordultam a tanácsosok beszélgetése
felé, elfogadta szótlanságom, és visszafordult az újonnan felszolgált
másodikhoz.
Leküzdöttem egy újabb adag tortát,
amit immár fél órája a villámra tűztem, majd leöblítettem az csokoládé édes
ízét egy hatalmas korty vízzel. Kitoltam magam a székkel együtt és egy utolsó
pillantást vetettem Eric felé. Lassan indulnom kell, mert megy a gépem haza, és
nem tudom, hogy kockáztassam azt, hogy megszólítom és elköszönök, miközben már
most igen illuminált állapotban van attól a megszámlálhatatlan számú pohár
alkoholtól, így előfordulhat, hogy elkap, és nem enged el maga mellől, vagy
inkább csak hagyjam és sétáljak el.
A kezemen lévő órára pillantottam és
megállapítottam, hogy még legalább két órát tölthetnék a partiban, de nincs se
erőm hozzá, sem pedig hangulatom. Eric a táncosai körében sajátította ki a
táncparkett egy igen jelentős középső részét, és nem volt olyan ember, aki,
szembe mert volna szállni a tökéletes tánctudással rendelkező egyedekkel
szemben. Még Léna is a kör széléről figyelte barátját, így én már fejben
feladtam annak reményét, hogy eltudjak köszönni Erictől.
Fellöktem magam a székről és a szépen
kivilágított tisztás felé indultam, ahol rajtam kívül csak pár ember andalgott,
vagy a részegségüket akarva valahogyan kiheverni, vagy pedig mert a szerelem
kémiai hatásai elhatalmasodtak felettük. Egy kellemes meleg szellő lengette meg
a hajam, ami felkeverte a parfümöm illatát. Ez az egyetlen hirtelen jött szag
is úgy hatott a ma különösképp éber és beteg gyomromra, hogy úgy éreztem menten
kiadom azt a két falat tortát, és három kanál levest, amit még sikerült magamba
tuszkolnom. Elérve egy padot lerogytam rá, és oldalra kidöntve a fejem vártam,
hogy a mély légzések meghozzák hatásukat, vagy pedig azt, hogy
hatástalanságuknak eredményeképp a vacsorám elhagyja a gyomrom. Hihetetlen,
hogy egy hatalmas lagzi közepén itt szenvedek, ahelyett, hogy már részegre
ittam volna magam, és olyan dolgokat tettem volna Erickel, amikbe másnak
belepirulok. De nem, nekem itt kell agonizálnom a park egy padján egyedül, úgy,
hogy még részeg sem vagyok.
Nem tudom meddig ülhettem ott a padon
mélyeket lélegezve, a csillagokat bámulva, a mai este abszurditásán merengve,
amikor kemény léptek hangzottak fel előlem, és pár pillanattal később közvetlen
előttem elhaltak a zajok, majd megjelent a lépésekhez tartozó fej is.
-
Jól vagy? Már a
szobádban kéne pakolnod – simít végig az arcomon fél kézzel a férfi úgy, hogy
közben hangjában inkább kérdőre vonás van, mint aggódás.
-
Neked pedig véget ért
a numerád?
-
Szerintem Miss
Medencében Csinálom meg se szólaljon – veti le magát mellém egy hatalmas mosoly
kíséretében, majd karját átveti a fejem mögött, és szorosan magához húz.
Fejem a vállának döntöm és egész
testemmel neki nehezedem. Fáradtan sóhajtok fel, és tekintetem újra a
csillagokat pásztázza. Vajon van olyan épeszű, normális ember, aki nem csak a
kis, és nagy göncölt ismeri fel, hanem mást is? Mert amúgy képtelenség.
-
Elmondtad már neki? –
veszi kezébe az enyémet, és úgy forgatja azt, hogy a gyűrűsujjamon lévő
eljegyzési gyűrű mindkét oldalát megnézhesse. Erőtlenül megrázom a fejem, de
nem érzem elégnek, így halkan hozzáteszem a választ is.
-
Nem.
Csendben meredünk előre, ahol éppen
Eric kurjant fel, mire mindenki hatalmas nevetésben tör ki, és meghallom végre
Danny hangját.
-
Végre valami zene –
nyögök fel, és ellököm magam Ruben testétől.
-
Ez neked zene? –
Horkan fel, mire beleöklözöm a vállába, és lágy mosoly terül szét az arcomon.
-
Na, gyere, menjünk –
állt fel mellőlem felém nyújtva a kezét.
-
De még el akarok
köszönni valaki által Erictől.
-
Félsz, mi? – Vonta
fel röhögve a szemöldökét, mire újra megütöttem, ám ezúttal az erős hasfalba
sikerült, ami meg se kottyant a férfinak.
-
Ez nem vicces, Ruben.
Ha elkap, megtáncoltat és megpörget, és sugárban színesítem meg a parkettet.
-
Mondjuk, ha szólnál
neki – vitte fel a hangsúlyt kérdőn, mire próbálva utánozni a hanglejtést,
válaszoltam.
-
Mondjuk, ha te csak
csöndben tudnál létezni, anélkül, hogy idióta tanácsokat adnál?!
-
Ismersz te ilyen Ruben Aglandert?
Nemlegesen megráztam a fejem, mire bólintott.
-
Na, ugye! Majd beszélek Sellyvel, vagy majd te
ha, akarsz, de most készítsd elő a bőröndöd, mert egy óra múlva jön a taxi és
indulunk.
-
Indulunk? – csúszott fel a hangom, ahogy lassan
feltoltam magam a padról és szembe álltam Rubennel.
-
Ja, veled megyek – vonta meg a vállát, majd
megindult visszafelé, a sátorba.
-
De… - emeltem fel a kezem, hogy látatlanban is
akár megállítsam, és magyarázatot követeljek, ami egyrészt sikerült is,
másrészt annyira nem.
-
Ez nem kérdés volt, és nem is opció, Ninah. Fél
óra múlva a szobádban leszek – kacsintott, majd már csak a távolodó alakját
láttam, ahogy visszatér a mulatozókhoz.
***
Hál’ istennek Selly még elég beszámítható állapotban
volt, így meg tudtam bízni azzal az egyszerű, és könnyed feladattal, hogy egy
arcra, közel sem szájra adott puszival köszönjön el Erictől a nevemben,
miközben átad egy kis üzenetet, és a másnapossági minden percében a fejébe
veri, hogy délután egy este kilenckor indul a gépe. Ha lekési, meghal. Bár nem
tudom, hogy vajon fellégeznék-e inkább vagy mérges lennék, mikor közli velem,
hogy sajnos lekéste a hazafelé tartó Los Angeles-i járatot.
Már csak három óra volt hátra az útból a repülőn, és
mikor az alvó Rubenre pillantottam biztos lehettem afelől, hogy beszélgetni nem
fogok, felpolcolgattam a férfi vállát, kényelmesen megigazítottam, előkerestem
az iPodom fülhallgatóját, a fülembe dugtam, és miközben a férfinak
dőltem, álmosan kémleltem a kinti Napot a jövőn gondolkodva, amitől csak még
kisebb lett a gyomrom, és amitől úgy éreztem, hogy valahol mostanában
elrontottam.
Gond nélkül, enyhe rázkódásokkal landoltunk, de úgy
látszik ma már a gyomrom kevésbé érzékeny, és meg sem kottyant neki néhány
ütődés. Mosolyogva néztem az éppen felébredő Rubenre, akinek haja
rendezetlenül, kócosan állt fején, mindenki tudtára adva, hogy nem igazán
látott fésűt. Szeme alatti apró karikák, és sápadt arca adott okot arra
következtetni, hogy ő bizony nem keveset ivott a lagzin, és az ő kis pocakjának
már nem annyira tett jót, ez a kora hajnali több órás repülés, mint az
enyémnek. Ruben a fejét fogva állt fel, hogy levegye bőröndjeinket, majd
mindketten megvárva, hogy legyen helyünk soroltunk be, hogy elhagyhassuk a
gépet.
Amint elhagytuk az összes ellenőrzőkaput, és
fellélegezhettem, kíváncsian leskelődtem a kapun keresztül, hogy vajon a sofőr
vár-e ránk, vagy apa elkényeztet, és megjelenik itt.
Aggódva, sűrűn pillantottam hátra Rubenre, ugyanis nem
nézett ki túlságosan jól, és az arca színe aggodalomra adott okot.
-
Jól vagy? – Fogtam meg a kezét, miközben lejjebb
hajtottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
Tekintetében a tompa csillogás csak vízért, nyugodt
körülményekért, és egy két fájdalomcsillapítóért könyörgött, így egy apró
bólintás után kihúzta magát, és mintha semmi baj sem lenne lépkedett mellettem,
hogy kiléphessünk az érkezők kapuján. Nem tudom miért, talán, mert otthon
akkora felhajtás övezett minket, és annyi biztonsági embert adtak mellénk, hogy
senki nem fényképezett és nem fért a közelünkbe, egészen meglepődtem, mikor a
vakuk elvakítottak, és az emberek hangos ordibálás közepette vettek körbe. Az
orrom alá nyomtak minden mikrofont, kamerát, papírt, és tollat. Képeket,
posztereket, párnákat, pólókat, sőt, még Eric Saade lemezeket is. Egy
pillanatra teljesen lesokkolódtam és megálltam egy helyben, eleresztve a
bőröndöm fogantyúját. Kíváncsian méregettem az embereket, akik csak vártak, és
kitartóan taszigálták egymást, hogy még közelebb jussanak hozzánk.
-
Ninah? – suttogott Ruben a fülembe, amivel
észhez térített, és mosolyogva írtam alá az első képet, amin én mosolyogtam
Eric oldalán.
Elfoglalhattuk az egész kijáratot, ugyanis a reptéri
dolgozók kénytelenek voltak egy újabb kaput megnyitni az érkező utasok számára.
Mire mindent aláírtam, és elfogytak előlem az emberek, már órák óta állhattunk
ott, és osztogathattuk aláírásainkat. Fáradtan húztam ki magam, majd újra a
kezembe véve a bőröndöm indultam meg a pár órája megkezdett irányba, mostanra
már azon gondolkodva, hogy vajon mikor érdemeltem ki ezt az érdeklődést és
szeretetet az emberektől. Erre mindig az a magamnak adott válaszom, hogy Eric
miatt, de ő most nincs itt, és tudták, hogy nem is lesz. Miattam jöttek ki?
Figyelmen kívül hagytam a vakuk folytonos kattogását, és
a magánjellegű kérdések tömkelegét, úgy sétáltam el az üvegfal mellett, amikor
egy ismerős hang állított meg.
-
Ninah Miles.
Nem volt kérdés, sem felkiáltás, vagy felszólítás.
Kimért, nyugodt hang volt, pontosan olyan, amit egész életemben hallhattam, és
megszokhattam. Villámgyorsan kaptam fejem a hang irányába, ahol megpillantottam
szüleim egymás mellett állva, rám várva. Nevetve indultam meg feléjük, majd a
pillanat hevében egyszerre vetettem magam mindkettejük nyakába. Szorosan
öleltem őket magamhoz, és életem egyik legörömtelibb pillanata volt, amikor
elmúlt róluk a sokkos dermedtség, és ölelő kezeket éreztem meg a hátamon.
-
Köszönöm – szipogtam lehunyva a szemem, mélyen a
vállukba temetve arcom, mire megéreztem magam alatt apa harsogó nevetésének
folyamatát. – Köszönöm, hogy itt vagytok.
-
Ninah, mi van veled? Kicsim jól vagy? –
bontakozott ki anya az ölelésből, és aggódva fogta arcomat két kezébe ,
miközben hüvelykujjaival a könnyeim törölte le.
Mosolyogva nézett rám, amit én viszonoztam, és jelen
pillanatban egy kedves, aggódó anyát láttam, sehol azt a nőt, aki anno
elrángatott a szépen felépített váramból. Újra a nyakába vetettem magam, és
szorosan öleltem magamhoz, kiszorítva belőle a szuszt is.
-
Igen jól van, csak a hormonok – válaszolt
helyettem Ruben, mire anya megdermedt és kihúzta magát karjaim közül és
érdeklődve lesett felváltva hol rám, hol Rubenre.
-
Hormonok?
Egyetlen metsző pillantással jutalmaztam Ruben tökéletes
beszólását, majd anya felé fordultam. Egy szipogással, majd két gyors
arctörléssel eltüntettem a boldog könnyek minden maradandó utalását, és nagy
levegőt véve néztem szüleimre.
-
Igen a hormonok, mert a buli óta semmit nem
ettem. Az esküvőn pedig a gyomrommal volt valami, úgyhogy nem tudtam sokat
enni.
-
Akkor menjünk, és otthon vár rád a friss reggeli
– mosolygott apa, kivette kezemből a bőröndöm, és körülölelve a vállam indult
meg velem a kijárat felé.
Éreztem anya kételkedő pillantását a hátamban, és tudtam
azt is pontosan, hogy miért marad hátra Rubennel. De esküszöm, a fiú bármit is
elmond, onnantól vége a világraszóló barátságunknak.
A limuzin hatalmas volt, rengeteg sok behűtött vízzel,
amivel boldoggá tehettük a kis, beteg Rubent. Azt hiszem, barátom megivott
minimum nyolc kis üveg vizet, míg hazaértünk, mialatt mi, a család megbeszéltük
milyen volt a svéd királyi esküvő, hogyan is nézett ki Molly, és milyen egy
ottani lagzi. Megpróbáltam minden erőmmel úgy beállítani a helyzetet, hogy jól
éreztem magam, sokat ittam, táncoltam, és buliztam, miközben figyelmeztető
pillantásokkal lövöldöztem Ruben felé, hogy esze ágába se jusson megszólalni,
és az ellenkezőjét állítani annak, amit én.
A limuzin a családi házhoz vitt minket, így arra a
következtetésre jutottam, hogy, amíg Eric meg nem érkezik, itt fogunk lakni.
Mosolyogva néztem a hatalmas házra, ahol újra kezdtem az életem, bár akkor még
merőben más hírnév övezett engem, és Rubent is. Sőt, tulajdonképpen akkor még
Rubennel nem is volt felhőtlen a kapcsolatunk.
Lassan léptem ki a kocsiból, hogy szokjam a klímázott,
hűvös kocsi után a forró, száraz Los Angeles-i levegőt.
-
Üdv itthon – karolt belém anya, és elindult
velem a bajárat felé.
Hatalmas, levakarhatatlan mosollyal az arcomon követtem,
és napok óta először most nem gondoltam a jövőre.
***
Megigazítottam arcomon a napszemüveget és felhúztam a
lábam, kiélvezve a Napfény melengetését a bőrömön, miközben végre le tudtam
magam mellé tenni a telefonom. Abban a pillanatban, ahogy haza érkezésem után
bekapcsoltam a telefonom több tíz hangüzenet és SMS várt, valamint már a
második másodpercben meg is szólalt csengve a készülék. Kevesebb, mint öt perc
alatt terveztem be Eric következő három hónapját, és még mindig hátra voltak a
legfontosabb telefonhívásaim.
Egészen addig a percig csörgött, míg Ruben ki nem vette a
kezemből és le nem száguldott vele az emeletről. Az ablakom alá állt, és a
véleményem iránti érdeklődés nélkül közölte a tényeket:
-
Addig nem kapod vissza a telefonod, amíg át nem
öltözöl fürdőruhába, és le nem vonszolod a segged a medencéhez, értve?
A válasz meghallgatása nélkül fordult meg, és sétált el,
amit én egy egyszerű sóhajtással rendeztem le. Úgy sincs esélyem ellene.
Fészkelődve a napágyon fordultam oldalra, és ahogy
kinyitottam a szemem szembe találtam magam Ruben kutakodó pillantásával, amivel
a hasamat fürkészte.
-
Fejezd be – fűztem össze karjaim az említett
testrészen, és tüntetőleg elfordultam a férfitól.
-
Nem értem miért vagy ilyen. Tökéletes még most
is az alakod, és ez az egész egyszerűen hihetetlen, te pedig úgy kezeled,
mintha bűnt követnél el. Csodálatos dolog – ült fel lazán, és nézett rám teljes
értetlenséggel.
-
Mert ez nem jó – ültem fel szembe vele, miközben
arcomról olyan hévvel téptem le a napszemüveget, hogy majdnem felsértettem a
bőröm. – Eric a karriere csúcsán van, én pedig jövök az én „jó” híremmel, és
minden kettétörik.
-
Szerinted érdekli majd? És mégis mit hiszel
meddig tudod eltitkolni előle? Nem fog feltűnni neki, hogy nem iszol alkoholt?
Hogy rosszul vagy, és meghízol?
-
Kösz, most már mindjárt jobban érzem magam –
húzom el a szám, és belekortyolok a citromos frissítőbe.
Ruben nem szólal meg, csak a válaszom várja. Megint ő
vezeti, és uralja az egész beszélgetést.
-
El akarom mondani neki. Tényleg – teszem hozzá,
ahogy látom arcán a kétkedést, és felvont szemöldökét. – Hisz joga van tudni,
és nem akarom titkolni. Csak… csak félek és időre van szükségem.
-
Nincs félnivalód – fogta két keze közé az enyém,
és rám vetett egyet abból az elbűvölő Ruben féle mosolyból.
-
Kösz – öleltem körül hálásan széles hátát, és
pontosan ebben a percben a telefonom is megszólalt, a régen várt számmal a
kijelzőn. – Bocs, ezt fel kell vennem.
-
Jó, csak még egy szóra – kapta el a csuklóm,
miközben én már a ház felé tartottam. – Arra, hogy Ericnek eddig nem mondtad
el, viszonylag jó kifogásod van, de hogy a szüleid sem tudják, az számomra
érthetetlen. Szóval még ma, Ninah Miles – engedett el, viszont ekkor már a
legkevésbé sem éreztem magamban a kedvet ahhoz, hogy felvegyem a telefont, és
tovább lépjek.
-
Most utállak – sziszegtem, miközben kirántottam
kezem a szorításból.
/Ruben/
-
Hallo, itt Ninah Miles – szólt bele a telefonba
és behúzta maga után az ajtót.
Idegesítő, hogy mennyire lefoglalja a sok barom, akik
képtelenek megoldani a gondjukat egyedül, és vagy, képtelenek megvárni a
hétfőt, hogy zaklassák a lányt. Hisz mégis csak vasárnap van, amikor
megérdemelné a pihenést. De nem. Ha valaki bekapcsolja a telefonját hétvégén
azzal szabad utat enged minden idegesítő… vá… Én csak képtelen vagyok felfogni,
hogy miért csinálja ezt a lány magával.
Visszaültem a napozóágyra, és elnyúltam volna
kényelmesen, amikor az én istenverte telefonom is teljes hangerővel megszólalt.
Gondolkodás nélkül akartam a piros kis elutasító gombra nyomni, amikor az
ismeretlen szám helyett, egy igencsak ismerős kép bukkant fel. Sóhajtva nyomtam
rá a fogadás gombra, miközben újfent felültem, és kíváncsian vártam, hogy mi
lehet az oka a hívásnak.
-
Igen Miss Sweanson?
-
Segítened kell – szólt bele olyan kétségbeesett
hangon, amilyet nem hogy tőle, de még nőtől sem hallottam.
-
Minden rendben? Jól vagy?
-
Nem, nem vagyok – szipogta, és egy hosszabb
csend állt be a vonal túlsó végén.
Így viszont megbizonyosodhattam afelől, hogy nem megölni
akarják, vagy akár bántalmazni, viszont
sokkal rosszabb, mert sír. De miért engem hív fel, ha bármi lelki eredetű baja
van? Furcsa ez az egész, és nem jelent túl sok jót.
-
Cathy elmondod mi bajod van? Kezdek aggódni.
-
Szakítottunk Patrickkel – suttogta bele a
telefonba némileg megnyugodva, mire én a kelleténél hangosabban sóhajtottam
fel. Ennyi?
-
És miért?
-
El tudnál jönni a lakásomba? Szükségem van rád.
-
Nem hiszem, hogy ez jó ötlet Cat. Inkább mesélj
el mindent.
-
Ruben, kérlek! Beszélnem kell veled.
Idegesen megforgattam a szemem és körbenéztem. Sehol
senki, aki most kimenthetne, bár azt hiszem, jelen körülmények között Ninah-ra
nem is számíthatnék, hisz dolgozik, ha pedig éppen nem azt teszi, akkor ő neki
van szüksége az én támogatásomra akár bevallja, akár nem.
-
Jól van, de miért? Mondd el, miért?
-
Mert szeretlek, Ruben…
/Ninah/
Kinyomva a hívásomat eldöntöttem, hogy mára éppen elég
volt a „sürgős” telefonokból, így egy egyszerű mozdulattal kikapcsoltam a
készüléket. Igaza van Rubennek, és ha ezt nem is vallom be neki szemtől
szemben, mert túl büszke vagyok, azért egy fekete kijelzővel ellátott telefon
orra alá nyomásával tudtára adhatom. Megkönnyebbült mosollyal az arcomon
indultam vissza a medence felé, amikor a bejárati ajtóban belefutottam Rubenbe.
Egyszerre pördültünk meg, de míg az én arcom inkább boldog volt, addig az övé
aggodalmas, és némiképp érthetetlen.
Némán felvontam egyik szemöldököm, mire csak egy
fejrázást kaptam válaszul.
-
Ennyivel nem úszod meg – fogtam meg a karját,
mire felsóhajtott.
-
El kell mennem itthonról, de néhány órán belül
visszajövök. Erősen ajánlom, hogy addigra anyukád ne úgy nézzen rám, mint egy
UFO-ra, ha hormonváltozásról beszélek – utalt erősen arra, hogy itt az ideje,
hogy elbeszélgessek a szüleimmel.
Ezzel a szépen kerekített mondattal, és azzal, hogy az én
problémám helyezte előtérbe, nagyon okosan eltért a tárgytól, és el is tűnt
minden szó, amit róla válthattunk volna. Okos. De ennyivel nem ússza meg, ha
hazajön.
-
Ninah, előállt a fekete limuzin – hallottam meg
magam mögött a bejárónő hangját.
-
Köszönöm – mosolyogtam rá, és immáron sokadszor
visszaindultam a lakásba.
Felszaladtam a szobámba, és az itt maradt ruháim közül
igyekeztem megkeresni a legideálisabb fekete darabokat. Rá kellett jönnöm, hogy
olyan mértékben kiköltöztem a szülői házból, hogy az egyetlen, amit találtam,
az a temetésen viselt fekete kosztüm volt. Pillanatok alatt magamra kaptam a
darabokat, felkötöttem a hajam, és Dylan kedvenc parfümjét magamra fújva úgy
döntöttem kész vagyok, és lesiettem az emeletről. A nappaliban magamhoz vettem
egy kis táskát, amibe szándékosan nem tettem bele a telefonom, és a limuzin felé
vettem az irányt. Az egyetlen ember, akivel utam során találkoztam az anya
volt, ő pedig pontosan tudta, hogy hova készülök, így egyetlen szót sem szólva
lehelet finom csókot az arcomra, és utamra engedett.
Csendesen szemléltem a nyüzsgő Los Angelest, és
akaratlanul is elgondolkoztam azon, hogy Svédország mennyivel csendesebb volt.
Nyugodtabban tudtam sétálni az utcán, nem villantak vakuk az arcomba egész
úton, és a riporterek is valahogy nagy ívben elkerültek. Megkockáztatom ama
kijelentésem, hogy abban a pár napban, míg otthon voltam, egészen úgy éreztem,
mintha egy normális ember lennék, sztár háttér nélkül, egy hétköznapi
párkapcsolatban.
Bár jól kéne, hogy hangozzon ez az elképzelés az életről,
hogy nem követik minden lépésem, hogy nem fényképezgetnek, és nincsenek
pletykák, annyira hozzászoktam most, hogy újra itt élek, hogy attól tartok,
fájna, ha nem lenne körülöttem ez a zsongás. Persze, most azért harcolok, hogy
nyugodt életem legyen, és hisztizek, ha nem tudok öt percre sem lefeküdni, de
az igazat megvallva nagyon hiányozna a pezsgés, hisz ez az, ami lendületben
tart. Nem hiszem, hogy nyugodt szívvel tudnám kijelenteni, nem hiányozna ez az
élet Svédországban. Nem tudom, mi lenne jó nekem, mert bármelyik életet is kéne
magam mögött hagynom, biztosan nagyon hiányozna, és az elszakadás pillanatában
azért könyörögnek, hogy hagy választhassam a másik lehetőséget. Viszont lassan
nekünk is döntésre kell jutnunk, csakúgy, mint Rubenéknek. Maradjunk
Amerikában, vagy térjünk haza a nyugodtabb Svédországba?
-
Megérkeztünk, Miss – szólt hátra a sofőr, én
pedig néma bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem.
Mély lélegzet, egy apró mozdulat a virágcsokor felé, és
ki is léptem az autóból. A temető csendes volt, néptelen, és hatalmas. Los
Angeles legnagyobb magántemetője terül el előttem, ahova a leghíresebb
embereket viszik utolsó útjukra, és amit még soha életemben nem láttam ennyire…
ennyire kietlennek. Általában rokonok, barátok, családtagok vannak itt, vagy
legalább néhány ember, akik a szerettükhöz jöttek, ám most, mintha a meleg
mindenkit elriasztott volna. Tekintetem végig futtattam a kerítésen, ami gyakran
elhatárolja a hírességhajhász turistákat a gyászolóktól, hisz Hollywoodban, még
a halál sem akadály. Nem adják meg a tiszteletet az elhunytaknak, ugyanis
hatalmas örömmel fényképezgetek a sírköveket, családtagokat, vagy akár a
templomot.
Lassú, kimért léptekkel indultam meg a hatalmas kapu
felé, majd a kis bódénál megálltam és várakozón pislantottam be az ablakocskán.
-
Jó napot! – Lépett elő egy férfi a nem várt
helyről, egyenesen velem szemben állt, mindössze pár lépésnyire.
Összerezzentem és hirtelen meglódult szívem ki akart ugrani a helyéről.
Bele sem merek
gondolni, hogy honnan jött, hogy miért volt ilyen halk, és mióta állhat
itt
előttem úgy, hogy azt sem tudom ott van.
-
Üdv – emeltem fel a kezem köszöntőleg. – A nevem
Ninah Miles.
Mintha ez lett volna a varázsszó a férfi összekapta
magát, és öles léptekkel a bódéba sietett. Egy komputeren percekig pötyögött,
míg végre megkaphattam az engedélyező bólintást. Miközben azon morfondíroztam
vajon a helyes ösvényen sétálok-e végig a síron, vagy képes vagyok, és
eltévedek egy temetőben is, gyakran hátrapillantottam, hogy a hátborzongató
férfi követ-e, elsétált-e oda, ahonnan jött, vagy pedig továbbra is maradt a
kis házban. Utolsó feltevésem bizonyult igaznak, a férfi ott ült, és anélkül
hogy akár egyetlen pillantást is vetne távolodó alakomra nézi a számítógépét,
és továbbra is gépel. Kissé felengedve szenteltem innentől minden figyelmem a
zavaros útvesztőre, és igyekeztem visszaemlékezni a helyes irányra, amikor
megpillantottam a sírkövet.
A fehér márványkő a többi közül kimagasodva, tiszteletet
parancsolón állt, halomnyi virággal és zölddel övezve. Az én kis csokromra
tekintettem és rögtön elszégyelltem magam, hogy mindössze ennyivel állítok ide,
míg a szülők valószínűleg kamionnal hozatják a gyönyörűbbnél gyönyörűbb
virágokat. Mosolyogva léptem a kő mellé, és immár sokadszorra olvastam el az
arannyal kifestett szavakat.
„A halálnak éjszakája vissza
őt nem adja már,
Mert a sírok éjszakája
át
nem léphető határ.
Lengjen hát sírodon béke,
Bárha
dűljön
a világ,
Semmiségek éjjelébe
Jó
barátid hű emléke
Halhatatlan mécsvilág.”
„Mint a szelíd
tavaszalkony, olyan volt ifjú halálod,
S gyász örök éje borult ránk a bús alkony után.”
-
Szia, Dylan – suttogtam halvány mosollyal az
arcomon.
Lassan leereszkedtem a sírkőre, és magam mellé fektettem a
virágot. Mindig nehéz itt lennem, mert akárhányszor meglátom Dylan nevét, és
azt a huszonegy évet, amit élt, elszorul a torkom, és egy hang azt döngeti a
fejemben megállás nélkül, hogy: Te tetted, te tetted, te tetted!
Az én hibám, és ha valamit jól csinálok, akkor most élne, itt
lenne velem, bulizhatnánk, és már az sem érdekelne milyen, és mennyi őrültséget
csinálnál. Hallgatnám éjt nappallá téve a hülye szövegeit, azt, hogy mennyire
akar, hogy kit hogyan fog megszerezni, és esküszöm, még bunkó is lehet, csak
itt legyen velem.
Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, és újra
elmosolyodtam.
-
Tulajdonképpen elköszönni jöttem, és mesélni.
Annyi minden történt, és bár nem tudom, hogy komplett hülye vagyok-e, hogy
elmesélek neked mindent, vagy kedves gesztus, azért nekem jobb, ha elmondhatom
egy barátnak. Molly esküvője csodálatos volt, a menyasszony ruhája gyönyörű
volt, akárcsak maga Miss Sandén is. Titkon irigylem azért, hogy eljött az ő
happy endje, miközben én úgy érzem, hogy nekem sosem fog. Emlékszel mikor
gimiben csak hülyeségből állt az életünk, és nem érdekelt minket semmi, és
senki? Na, azt hiszem akkor volt utoljára, hogy kifejezetten boldognak éreztem
magam, miközben szabad voltam, és nem volt semmi okom, hogy aggódjak bármi
miatt. Bár ha akartam volna, sem hagytál volna, ismerlek. Egyre több munkám
van, nincs egy szabad percem, és el sem tudom mondani, hogy mikor voltam
utoljára a barátaimmal. Eric viszont már a csúcson van. Hihetetlen szinten ível
felfelé a karrierje, amiért egy kicsit büszke is vagyok magamra, viszont tudom,
hogy amint elindul a koncertturné, egy szabad perce sem lesz nem hogy magára,
de rám sem. Ebbe pedig már most belehalok. Nem akarom elveszíteni, és annyival
szebb, okosabb, és sikítozóbb rajongója van, akik millióan vannak világ szerte,
és akik bármit megtennének érte. Én pedig itt állok mögötte, és az útját
egyengetem. És ha elveszítem? – Néztem kérdőn, mintha választ várnék a sírkő
arany betűire, de a válasz néma volt, én pedig nem értettem. – Persze ez még
mind semmi ahhoz képest, amilyen hírrel akarok ma elé állni. Hidd el,
akármennyire is fáj, hogy hónapokra külön leszünk, nem akarom félbevágni a
karrierjét, ellenben, ha a híremmel szembesül, majdnem biztos vagyok benne,
hogy ő fogja megtenni ezt helyettem. Esetleg, ha mégsem, akkor is mindent
megváltoztat a tény, hogy nem vagyunk már egyedül. Amerika, Ausztrália, és
Európa turné egész évben, amit nem tudok végigcsinálni mellette. Mit tegyek?
Titkoljam el, vagy mondjam azt, hogy csak akkor vagyok hajlandó megosztani vele
a hírt, ha megígéri, hogy nem adja fel az éneklést? Az is lehet, hogy a sok
spekulációm teljes káosz, és Rubenre hallgatva szimplán el kéne mondjam Ericnek
az igazságot. Viszont azok után itt maradunk, vagy visszatérünk Svédországba?
Dylan én… - révedtem el a távolba teljesen tanácstalanul. Vajon ide születtem,
ahol minden rólunk szól, vagy a sors volt, hogy Svédországba mentem, ahol
találkoztam Erickel, és most ott is kéne élnem?
Arcomhoz emeltem a zsebkendőmet, és letöröltem a sós cseppeket,
amelyek már szép arányban áztatták az arcom.
-
Félek Dylan, és tudom, hogy te adnál valami
idióta tanácsot, szóval rajta! Elcseszem az életem, vagy vágjak bele, és lesz,
ami lesz? Komolyan nem tudom – vontam meg a vállam, majd végigsimítottam a
márványon, és akaratlanul is eszembe jutott a tengerparti, drogos buli. Az
egyetlen dolog, ami miatt meghalt, az az volt, hogy szeretett és szerelmes
volt. – Hiányzol, te hülye – szakadt fel belőlem a sírás, ahogy rádőltem a
keménységre.
Nem volt körülöttem senki, nem figyeltek rám, így átadtam magam a
kétségbeesésnek, a fájdalomnak, és a fáradtságnak. Fáj, ha nem tudom melyik a
helyes út, és mégis választanom kell.
***
/Eric/
Széles nagy jókedvvel pattantam ki a limuzinból, amit a Miles
família küldött ki elém a reptérre. Csekély két és fél órás késéssel jelentem
meg most, annyira rajongóm várt a repülőtéren. Bár lehet, hogy ez ideálisabb
időpont, hiszen legalább nem reggel hétkor verem fel a házat, hanem kényelmesen
kora délelőtt toppanok be, hogy meglephessek mindenkit. Van egy olyan fura
érzésem, hogy pozitív meglepetéssel csak egy lány számára szolgálok majd.
-
Jó reggelt Saade – sétált a nappaliba velem
egy időben Megan, mire én elhúztam a szám, és elengedtem a bőröndöm fülét,
hagyj zuhanjon kényelmesen, és a maga koszosságával a krémszínű szőnyegre.
Megan hűvösen nézte a leendő folt helyét, majd rám vetette öldöklő pillantását,
és kihúzta magát.
-
Üdv magának is Mrs. Miles – mosolyodtam el
negédesen, és a nő felé léptem, hogy egy az arcához sem érő puszival köszöntsem
rég nem látott anyósjelöltem. – Hogy vagy?
-
Szép reggelem volt – villantott rám egy
elbűvölő mosolyt, majd mikor elfordult és a konyha felé tartott hozzátette –
eddig.
-
Én is örülök, hogy látlak. Tudtad, hogy
mostantól huzamosabb ideig leszek Amerikában, és majd’ mindennap
meglátogathatlak? – Futottam utána a konyhába.
Ma nem menekül, ugyanis szokatlanul jó kedvemben nincs az az
isten, hogy magára hagyjam, és felszabaduljon Saade nyomása alól.
-
Olyan jó lenne, édes fiam. Viszont ez esetben
fel kell bérelnem egy bérgyilkost, és azt hiszem Ninah ennek nem örülne.
-
Ó, igen. A Drága Ninah. Az egyetlen ok, amiért
még élek, igaz? – huppantam le az egyik bárszékre a nővel szemben, csak hogy
érezze a törődést, és a magának kitöltött narancslevét egy pillanat alatt
eltüntettem.
Ahogy visszahelyeztem a poharat a halk csörömpölésre a nő
megfordult, és ideges tekintettel mérte végig az üres poharat, majd a gyorsan
elillanó kezem, amivel még az imént toltam vissza a helyére a tárgyat.
-
Igaz – bólintott, miközben szó nélkül töltött
magának egy újabb pohár juice-t.
Furcsa. Ilyenkor már vagy kiküldött a házból azzal az utánam
hajigált szöveggel, hogy tűnjek el az életéből, és vissza se jöjjek, vagy
szimplán hívatta a sofőrt, aki ezt az állását megelőzően hivatásos birkózóként
kereste a kenyerét. Így most alig tudom visszatartani a meghatódottságom
könnyeit, hogy nem küld el, sőt, meg se szólal, hanem tovább lép.
-
Valami történt? – kérdezem komoly hangnemben,
mire a nő úgy összerezzen, mintha ráüvöltöttem volna.
-
Nem, semmi – mosolyog zavartan, majd tovább
matat a hűtőben.
-
Ninah-val van valami?
-
Komolyan, Eric, nincs semmi – csapja be a
konyhaeszköz ajtaját, és hátát annak vetve figyel engem kimért, félő
tekintettel.
-
Gyanús vagy – bökök felé az ujjammal, mire
Megan felvonja egyik szemöldökét, és mindentudóan elmosolyodik. Eddig tartott,
hogy nem bírta fegyelmezni arcvonásait. Innentől megint nem tudom mire gondol,
hogy mi a baj, vagy hogy mi játszódik le benne. Ha eddig nem találtam ki, most
már nem is fogom. Ezt a kört is megnyerte.
-
Nem tudom miről beszélsz – vonta mega a vállát
lazán, magához vette a narancslevét, és újra elhagyta a konyhát, ezúttal a
medence felé igyekezve.
Ismét nem hagyhattam, hogy elszökjön, úgyhogy sietve utána mentem,
és a kérdéseimmel bombáztam. Valamelyikre csak válaszolni fog.
-
Tudom, hogy valami történt, és mivel nem
reagáltál, kénytelen vagyok a folyamatosan beszédhez folyamodni, amit tudom,
hogy úgy utálsz – vigyorogtam az arcába tenyér bemászón, miközben ő már
leheveredett az egyik nyugágyra, és pihenésre hajtotta volna a fejét.
-
Hagyj Eric – nyögte, és tüntetőleg a szemére
húzta a napszemüveget.
Itt jön az a rész, amikor bekeményítek. Kérdés nélkül foglaltam
helyet az ágyon, és a nőt nézve belekezdtem.
-
Ninah-val történt valami, amit te tudsz, de én
nem, mert nekem nem mondta el? Elfogja? Vagy te mondtad neki, hogy ne tegye?
Esetleg egy másik férfi van a dologban? Apropó, hol van Ruben? Vaaaaagy –
nyújtottam el a szót a hatás kedvéért – nem is Ninah-val van probléma, hanem
veled, mert valami őrültséget csináltál megint, csak nem akarod, hogy bárki
megtudja, és mivel tudtad, hogy harapni fogok a Ninah témára, azt akarod, hogy
azt higgyem, hogy vele van gond. Ez esetben viszont nem érdekelsz. Lehet az is,
hogy…
-
Fogd már be Saade – vetette oda nekem
foghegyről, pedig én úgy folytattam volna a spekulációim. – Ninah beszélni szeretne veled, és lent van a
parton – ült fel, és lehúzta szeméről a szemüveget.
-
Hol?
-
A nyugatin, valahol a H-nál – vonta meg a vállát,
majd visszatolta a sötétítő üveget a szeme elé.
-
És ez miért tartott ennyi ideig?
-
Élveztem – mosolyodott el, és visszadőlt az
ágyra.
Egy másodpercig elképzeltem, ahogy ujjaim vékony, kecses nyakára
fonódnak, majd egyre erősebben szorítja azt, de elkergettem a képet. Jobban
érdekelt miért akar velem Ninah beszélni úgy, hogy itthon sincs. Felpattantam a
nyugágyról, és az ajtó felé vetettem magam, amikor a hangja újból megállított.
-
Mostál már ma fogat Saade?
-
Ez most komoly? Amúgy nem. Egy tizenkét órás
repülőúton vagyok túl, még mosdóba sem mentem el.
-
Nesze – dobott felém egy almát, amit reflexből
elkaptam. Érdeklődve forgattam meg kezemben a gyümölcsöt, méregbemártás nyomait
kutatva, de az alma zöld volt, és egészségesnek tűnt. Túlságosan is
egészségesnek. – Okosan – intett felém utoljára, majd visszafeküdt, és innentől
mindketten lezártnak tekintettük a beszélgetést.
Az almát a kezemben dobálgatva futottam le a lépcsőn, miközben Ninah
tűzpiros kocsijának slusszkulcsát a zsebemben csörgettem. Egyszerre vártam, és
ódzkodtam a találkozástól. Még ez a pár nap is megviselt a lány nélkül, a
mosolya, a nevetése hiánya, de az, hogy beszélni akar velem, és nem vár a
reptéren, aggodalomra adott okot.
/Ninah/
A tengerpart ezen része csendes volt, hűvös, és nyugtató. Nem
lehetett hallani Los Angeles zaját, az autóforgalmat, emberek kiabálásait,
gyerekhangokat, csakis kizárólag a tenger morajlását, és a sirályok hangját. A
Nap már magasan sütött le rám, és nem tudnám megmondani, hogy mióta sétálok a
tengerparton. Kora reggel jöttem le, amikor még nem kelt fel teljesen a Nap,
amikor még szükségem volt egy kabátra is, hogy ne fázzak. Lassan taposom
meztelen lábammal a vizes homokot, ami minden egyes lépésemkor mélyen
besüllyed, megőrizve pár másodpercig a talpam alakját, ami aztán eltűnik a
tenger felől jövő hullámok által. Csiklandozva nyaldossa a bokám a sós tenger,
és néha úgy érzem, hogy legszívesebben csak belefutnék, elengedném magam, és történik
majd, ami történik. Talán ez a gondolat volt annak az oka, hogy most itt
vagyok, hogy döntöttem, és pontosan ezt is fogom tenni. Elmondok Ericnek
mindent, hagyom, hogy elmondja, mit gondol, és hogy azt tegye, amit jónak lát.
Nem félek, amíg velem van, amíg magam mellett érezhetem, ha pedig úgy dönt,
most időre van szüksége és térre, hagyom. Szeretem, és azt akarom, hogy a
legjobb legyen neki.
Szorosabban húztam magamra a kardigánom, és továbbra is a tenger
felé, a távolba révedtem.
-
Ninah – hallottam meg egy hangot a távolból,
mire arra kaptam a fejem, és megpillantottam a felém rohanó Ericet.
Elmosolyodtam, és elpirulva szegtem le a tekintetem a homokra. Megérdemlem én
ezt a pasit?
A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy közeledett a vesztem, el
kell mondanom neki. Éreztem, ahogy összezsugorodik a gyomrom, kiráz a hideg, és
egyszerűen még nyelni is képtelen vagyok. Mindez összesen pár másodperc alatt
alakult ki bennem, és már most biztos vagyok benne, hogy Eric az első
pillanatban észre fogja venni, hogy valami baj van. A szandálom átvettem a jobb
kezembe, tudtam, hogy Eric a balomon fog végigsétálni. Hogy őt idézzem: A pasi
balján csak a kurvák mennek.
Egyre közelebb ért, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy a
lehető leglazábban viselkedjek, így a Nap felé fordítottam arcom, és tartva a
tempóm sétáltam a parton. Lehet, hogy kívülről nyugodtnak, és nemtörődömnek
tűnhettem, ám belülről marcangolt a kétség és az izgulás.
-
Szia, Szépség – kapta el a derekam egyből
Eric, ahogy hozzám ért, és maga mellé döntve hosszan, forrón, vágyakozón
csókolt meg.
Teljesen lesokkolva álltam karjai közt egy pillanatig, a
következőben pedig már mohón viszonoztam az édes köszöntést, és teljesen
átadtam magam a férfinak.
-
Szia – leheltem miután elengedett, és segített
felegyenesednem. – Milyen volt az út?
-
Hosszú, és fárasztó. Kikaptam egy Eric Saade
rajongót magam mellé, így azt hiszem, most van még egy ember rajtad és rajtam
kívül, aki mindent tud rólam – emelte meg a vállát egy pillanatra, majd
visszaejtette azt, ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és kéz a kézben
sétáltunk tovább a Napsütésben.
-
És a tied? Jobban vagy már? A lagziban nem
tűntél túl élénknek.
-
Nos, azt hiszem, te kettőnk helyett is
végigtáncoltad az egészet, szóval ne izgulj, de igen, jobban vagyok. Sajnos oly
annyira, hogy amint hazaértem megtalált a munka – kezdtem a legkönnyedebb
témával, ami valamennyire is kapcsolódik a jelenlegi legnagyobb problémánkhoz.
-
Mit ügyködtél össze? – húzott közel magához
átölelve a vállam. Nem hagyhattam ki a kínálkozó pillanatot, úgyhogy fáradtan,
és végre biztonságérzettel a bensőmben hajtottam fejem a karjának.
-
Turnét. A leghosszabbat és a legnagyobbat.
Miután a jegyeladási listákon mindenkit megelőzöl a kevesebb, mint három perces
jegyértékesítéssel, ami alatt több millió belépőt adtál el, mindenki téged
akar, és hajlandóak lemondani olyan előadók fellépését az országok, mint
például Madonna, Justin Bieber, vagy Usher. Úgyhogy most mind Amerika, mind
Ausztrália, mind Európa kíváncsi rád, mi több. Téged akarnak, méghozzá rengeteg
koncerttel – magyaráztam kezdetben a homokot vizslatva, majd ahogy éreztem,
hogy Eric egyre jobban megfeszül mellettem felnéztem rá. Láttam, hogy képtelen
feldolgozni a híreket, és el sem hiszi, hogy ezt ő érte el, és hogy vele
történik meg.
Én pedig ebből kéne, hogy kiszakítsam? Most, hogy hangosan is
kimondtam mi mindent ért el, nem kérhetem, hogy dobja el ezt értem. Istenem,
ilyenről a legtöbben csak álmodoznak, neki pedig itt van, le van fixálva és már
csak el kell mennie. Hogyan kérhetném, hogy ne tegye? Egyáltalán hogyan
gondolkozhattam erről? Én sem adnám fel az álmaim. Eric arcán lassan egy
széles, nagyon széles mosoly terült szét, én pedig fellélegeztem, hogy örül a
hírnek. A megkönnyebbülésem mögött azonban kicsordult egy könnycsepp, amit,
hogy elrejtsek elfordultam a férfitól, és újra a tengert néztem.
-
Ez most komoly? Csak viccelsz! Ez hihetetlen!
Hogyan csináltad?
-
Te tetted Eric. Imádnak, és csodálatos hangod
van. A turné alatt forgatnak majd egy videót, amit kiadnak DVD-n, valamint egy
számodhoz is ezek alapján vágják majd össze a klipet. Minden ki van találva,
eszméletlen leszel – nézek fel az arcára enyhe mosollyal az arcomon, de ő nem
néz rám. Maga elé mered, a távolba, mosolyogva. Boldog.
Elfordulok, és kezemmel megtörlöm az arcom, amit most valamiért
mégiscsak észrevesz, és megtorpan. Megszorítja a kezem, ezzel engem is
megfékezve, hogy tovább sétáljak, miközben én próbálom kerülni a pillantását.
-
De hát ez jó hír, Édes. Ígérem, melletted
leszek, és annyit leszünk együtt, amennyit csak tudunk – húz magához lassan,
majd mikor előtte állok az állam alá nyúl, és lassan felemeli a fejem, hogy
lássa az arcom, és a szemembe nézhessen.
-
Ez nem ilyen egyszerű Eric. És ne hidd, hogy
nem örülök, mert tényleg nagyszerű, ami veled történik, de… - szipogtam, mire a
férfi halkan felnevetett, megfogta a tarkóm, és erősen a mellkasához húzott.
Lehunytam a szemem, mélyen beszívtam az illatát, és hallgattam
csöndes szívverését. Imádtam az érzést, ahogy hozzám ér és vigyáz rám, hogy azt
hiszi minden rendben lesz, mert még nem tudja mire számítson. Ki akartam
élvezni ezt a pillanatot, csak állni így a Napsugarak melegében, érintésével a
testemen, illatával az orromban, miközben a tenger halkan morajlik mögöttünk,
de nem lehetett.
-
De interjúk, felvételek, televíziós fellépések
élőben késő este és korán reggel. Próbák, új táncok, fellépések és utazások,
miközben szervezni kell már a következő helyszínt. Dedikálások, közönség
találkozók, rádiós fellépések, és még annyi háttér munka, amit el sem tudsz
képzelni. Képtelenség ezt együtt végigcsinálni Eric úgy, hogy közben együtt is
legyünk. Nekem állandóan dolgoznom kell, ahogy neked is. És ha ott tartunk,
hogy egymáséi vagyunk, akkor vagy bezuhanunk az ágyba és alszunk, vagy pedig
másra sem vágyunk mintsem, hogy vegyünk egy forró fürdőt és csak lazítsunk. Ez
így… - kezdtem, de nem tudtam folytatni, csak gyengén megráztam a fejem, hogy
elmossam könnyeim, és ne szakadjon fel belőlem a zokogás.
-
Akkor lemondunk pár koncertet – jelentette ki
a világ legtermészetesebb hangján, mire elmosolyodtam és eltoltam a fejem a
mellkasától.
-
Nem jó megoldás, én akkor sem bírnám.
-
De hát erős csaj vagy, eddig is bírtad. És ha
kell, akkor akár Lénát is idehozhatjuk, vagy velünk jön, hogy könnyebben menjen
a munka. Ne mondd azt Ninah kérlek, hogy ki akarsz szállni.
-
Én nem akarok, csak… - sóhajtottam a cipőjét
nézve, miközben én a lábujjaimat a homokba ástam. Tekintetem akaratlanul
siklott lapos hasamra, a látványtól pedig le kellett hunynom a szemem, szorosan
összeszorítani azt, és azt kívánni, hogy a bejelentésem csoda legyen, ne átok.
-
Mi a csak? – Simított végig az arcomon egyik
kezével Eric, míg a másikkal a szandálom tartó karomon. Belebizseregtem az
érzésbe, és éreztem, ahogy ellazul a kezem és kihull belőle a lábbeli.
Bágyadtan néztem utána, de sem engem, sem Ericet nem érdekelte annyira, hogy
felvegyük.
-
De már nem vagyok annyira erős, mint voltam.
Nem fogom bírni. Eric én… - néztem fel a csokoládébarna szemekbe, amik
kétséggel és félelemmel telve viszonozták pillantásom, és amik egyben meg is
adták a végső löketet. – Én gyermeket várok.
Itt volt az a pont, hogy ezt a kínos csöndet nem akartam hallani.
Láttam az arcán, ahogy megfagy, és nincs reakció. Se egy lélegzetvétel, se egy
nyelés, mosoly, vagy pislogás. Semmi. Kétségbeesetten néztem fel az arcára,
próbáltam előtte mozgatni a fejem, hátha ez észhez téríti, de láthatóan nem
hatott.
-
Eric, Eric hallasz? Mondj már valamit, kérlek!
– Suhogtattam meg előtte a kezem, mire végre megmozdult és hatalmasakat
pislogva nézett rám. Mindkét kezem megfogta és erősen szorította azokat.
-
Terhes vagy? – Válaszul aprót bólintottam, és
reménykedve néztem az arcát. Ha most elküld azt nem élem túl.
-
Tőlem? Én vagyok a gyerek apja? – Kérdezte úgy,
mintha ez valamiféle csoda lenne. Nem azzal a hangsúllyal, mintha arra kérdezne
rá, hogy megcsaltam-e, hanem azzal, amivel arra kérdez rá, amit
képtelen felfogni. Mintha ő nem tehetne ilyen jót. Azt hittem megcsapom…
-
Van még ilyen idióta kérdésed? Persze, hogy
tőled. Istenem Eric, te akkora egy barom vagy – téptem ki mindkét kezem az
övéből és puffogva elfordultam volna tőle, amikor megéreztem karjait a derekam
körül, majd a következő pillanatban maga felé fordított és eltűnt a lábam alól
a talaj.
Hallottam vidám kacagását, és testét az enyém alatt, de, amint felemelt
és elkezdett velem körbeforogni valahogy minden elmosódott és igen közel álltam
egy „terhességhez semmi köze” féle hányáshoz.
-
Apa leszek? Én? Komolyan? Istenem úgy
szeretlek, ez annyira… - kereste a szót egy pillanatig, majd felcsillant a
szeme – hihetetlen – nevetett fel újfent, és magához vonva csókolt annyiszor,
és addig, amíg csak azt nem éreztem, hogy képtelen vagyok újra elszakadni az
ajkaitól.
-
Én is szeretlek – simítottam végig az arcán
boldogan, majd megöleltem olyan szorosan, amennyire csak tudtam. Fejem a
mellkasának támasztottam, két kezem a hátát ölelte körül, miközben megéreztem
állát a fejemen, és simogató kezeit a fenekemen.
-
És ezért volt az egész nagy kérdésáradat? –
Kérdezte halkan, mire egy halk igent dörmögtem el, sejtve, hogy csak most jön a
neheze. – De hát ez pofonegyszerű, Ninah. Amint azt mondod, hogy már nem bírod,
lemondunk mindent. Nem érdekel Sidney, vagy Melbourne, sem Párizs, és Budapest.
Csak az a fontos, hogy melletted lehessek, és mellette – lesett le a hasamra,
mire szélesen elmosolyodtam, és újból ajkaira vetettem magam.
Hevességemre nem számítva estünk a homokba, de ez sem zavart meg
és boldogan másztam rá Ericre, hogy folytathassam ott a csókom, ahol
abbahagytam.
-
És
akkor ez azt jelenti, hogy meg fognak nőni
a melleid? – Terül szét egy pofátlan, hamis vigyor az arcán, mire
válaszul
elfordítom a fejét, és gyengéden beleharapok a fülébe. – Játszunk így –
préseli össze ajkait, majd felhúzva a ruhám szorítja meg a fenekem.
Egy pillanatába telik míg rájön,hogy nincs rajtam alsónemű, és
máris látom megcsillanni azt a pajkosságot a szemében.
-
Ez most komoly? – néz rá az arcomra kérdőn,
mire kissé feltolom magam a mellkasáról és megvonom a vállam.
-
Bíztam a pozitív válaszban.
-
Ó, édes, hát, ha így kezdted volna, esélyem
sincs ellent mondani – simítja hátra a hajam, majd tekintete lejjebb téved, és
beles felülről is a ruha alá. Egy pillanatra eláll a lélegzete, majd egyetlen
mozdulattal maga alá fordít, és kissé elemelkedik a testemtől. Meglepődve nézek
fel rá, mire megvonja a vállát.
-
Ez az egész túl szép, hogy igaz legyen, tennem
kell egy próbát – mosolyog, miközben visszahajol egy csókra a számra.
Körülölelem a nyakát, és magamra húzom, hogy a testem minden
lehetséges porcikáján érezzem őt, őt, aki mindent jelent számomra.
-
Ugye tudod, hogy most tettél a világ
legboldogabb férfijává? – Tekint komolyan az arcomra, mire én engedek a
szorításon, hogy feljebb emelkedhessen és viszonzom a mély pillantást.
-
Szeretlek – suttogtam kifogyva a szavakból, és
a tettek mezejére léptem. Mindkét térdem felhúztam, ezzel elérve, hogy Eric
pontosan beférjen két lábam közé.
Értve minden jelből, kikapcsolta a nadrágja gombját, lehúzta a
cipzárt, majd az alsóján található gombokat is pillanatok alatt oldotta ki.
Felhúzta a szoknyám teljesen a combomig, majd óvatosan a hátam alá nyúlt, és
enyhén megemelt. Epekedve vártam, hogy újra közelebb jöjjön, és
megcsókolhassam, amikor egyetlen mozdulattal elmerült bennem. Elnyíló szájjal
vetettem hátra a fejem, és kívántam őt. Kívántam minden testrészét, a gondolatait,
az érzéseit, a tetteit, és soha nem akartam elengedni őt magam mellől. A
tökéletlen tökéletes férfi az életemben.
Svergie Magazin
A sztárpár hazatér
Fél év telt el, hogy Eric Saade elkezdte világ körüli turnéját, és
sokak bánatára ennek máris vége. Senki számára nem titok, hogy Ninah Miles, az
énekes menedzsere, aki barátnője is egyben, várandós közös gyermekükkel. Miután
az egyre kerekedő pocakot a lány már nem tudta eltitkolni, fel kellett
vállalnia állapotát és bejelenteni terhességét. Ezek után Saade elmondta, hogy
csak addig tudja folytatni a turnét, amíg ez menyasszonyának nem jelent
gondot, aminek most jött el a pillanata. Eric Saade egy időre visszavonul a
köztudattól, és hogy ezt megünnepelje, és kellőképpen kipihenje magát,
barátnőjével együtt hazatérnek Svédországba. Bár a svéd énekes nem csinál
titkot abból, hogy honnan jött, sőt büszkén vállalja fel nemzetiségét, a pár
Amerikában éli mindennapjait, ami alól csak az a pár hét jelent kivételt, míg a
barátok és családtagjaikat meglátogatják.
Közeli barátok szerint Amerika álompárja már azt is tudja kik
lesznek a születendő kisgyermek keresztszülei. Azt hiszem, eme címre boldogan
pályázna Danny Saucedo, Ruben Aglander vagy akár a királyné, Molly Sandén is.
Biztosat azonban nem tudunk, így várjuk mikor bukkan fel kis hazánkban a pár,
hogy végre saját szemünkkel is láthassuk a boldogságukat, és a hatalmas
pocakot.
Epilógus
Vége. Leütöttem a történet utolsó karakterét is, miközben a
bensőmben fájdalommal gondolok arra, hogy egy majd’ egy éves munkámnak szakadt
most vége. Imádtam írni ezt a történetet, imádtam Ninah-t, Ericet é a
többieket, még ha néha teljesen értelmetlenül is cselekedtek. Fáj, hogy nincs
tovább, de azt hiszem egy kis boldogság is munkálkodik bennem, hisz végre
befejeztem életem második fanfiction-ét is. Azért ez már valami, legalábbis
nekem.
Mosolyogva nyomok a közzététel gombra, hogy felkerülhessen az
utolsó fejezet, és már most várom epekedve az összes kommentárt, hogy mit is
gondolnak az emberek erről a végről. Kíváncsi vagyok, hogy úgy érzik gagyi
lett-e a történet és többet vártak volna, vagy esetleg azt mondják szerették.
Várok minden szót, minden mondatot, és reménykedem, hogy akik eddig nem is,
most mégis megajándékoznak akár egyetlen szóval is, névtelenül, de őszintén.
De
azt hiszem ez még messze van, hisz még csak most tettem fel a
fejezetet, és ideje sem volt senkinek, hogy elolvassa, így egy hatalmas
sóhaj
után leteszem tálcára az internetet és lecsukom a laptopom. Felállok a
kis
asztalomtól és kislattyogok a konyhába. Gyors pillantást vetek az órára,
ami mindössze fél-tizenegyet mutat, így bőven van időm, hogy ebédek
készítsek, vagy hogy a
gyerekekért menjek az iskolába. Kinézek a hatalmas ajtón, ami a kertre
néz, és
megállapítom, hogy a megszokott angol időjárással ellentétben most
gyönyörűen
süt a Nap, és szinte egy felhő sincs az égen. Akaratlanul érzek
boldogságot, és
feltöltődést, hihetetlen, hogy az élet apró kis örömei, mint például a
szokatlan, esőmentes jó idő, hogyan dobja fel az embert. Mosolyogva
lépek az
ajtóhoz, elfordítom a kis kallantyút és kilépek a fényárba. Érzem, ahogy
a
Napsugarak melengetik a bőröm, és ahogyan a D vitamin belém áramlik és
feltölt.
Szükségem is van rá, mert van egy olyan érzésem, hogy nem marad egy
egész hétig
ez a Napsütéses idő. Mélyen beszívom a friss, angol levegőt, amikor
meghallom,
hogy csengetnek.
Összeszorul a gyomrom, mint mindig, amikor tudom, hogy egy angol
akar tőlem valamit, amit lehet, hogy nem fogok megérteni, mert hülye magyar kis
csaj vagyok, nekem mégis ki kell elé állnom, meg kell értenem, amit mondd, és
válaszolnom is kell. Hiába csináltam már végig ezt ezerszer, és tudom, hogy
menni fog, mindig félek. Gyors pillantást vetek a tükörbe, gyorsan a szobámba
rohanok, hogy előhalásszam a kulcsom, amikor újból megszólal a csengő.
-
Jól van, megyek már – dörmögöm magamnak,
miközben egyre inkább érzem azt, hogy fogom magam, és nem megyek ajtót nyitni.
Úgyse tudja, hogy itthon vagyok, úgyhogy nem fog fájni neki, ha nem nyitom ki.
Végül győznek az ész érvek, miszerint mi van, ha a postás az, és
ajánlott küldeményt hozott, úgyhogy sietős léptekkel indulok meg az ajtó felé.
Gyorsan beillesztem a kulcsot, elfordítom, és egy mély levegő után kinyitom az
ajtót.
-
Hi – int a fiú széles, mégis kissé zavart
mosollyal az arcán, mire én megfagyok.
Képtelen vagyok megmozdulni, beszélni, vagy akár gondolkodni. Csak
állok és nézem őt, és pontosan tudom, hogy ez egy álom. Itt áll előttem fekete
nadrágban, piros Nike cipőben, fehér pólóban, miközben nyakában lazán lóg egy
fekete headseat, kezében pedig az iPhoneja foglal helyet. Tudtam, hogy helyes,
de hogy ennyire lehengerlő élőben, még sose gondoltam. Nézem a sötét, vidám
tekintetet, a széles mosolyt, és a tökéletesen belőtt hajat.
-
Hello – húzom szét a szám két szélét, hogy ne
tűnjek teljesen hülyének, miközben gyorsan a fiú mögé lesek, hogy ez a való
élet-e. De az emberek pontosan ugyanúgy járnak a ház előtti járdán, mint
mindig, és képtelen módon a postás is megjelenik. Mosolyogva köszön nekem, és
míg az első vendégem arrébb lép, hogy a piros ruhás oda tudja nekem adni a
leveleim, zavartan kutatok a realitás egyetlen jele után. – Thank you –
mosolygok a levelet szállító férfira, aki bólintva megfordul és tovább sétál.
Félénk, ideges tekintetem újból vendégemre siklik. Nem beszélek, megvárom, míg
ő mondja mit akar.
-
Te vagy Nina Law, igaz? – kérdezi olyan
akcentussal, amit az angol riportokból és interjúkból már megismertem.
-
Kinga – bólintok, és nem tudom miért, de nem
akadok fent azon a tényen, hogy az írói álnevemen szólít, és hogy tudja, én
vagyok az. Ennek tényleg álomnak kell lennie.
-
Eric. Eric Saade – nyújtja felém a kezét, mire
újra egy zavart mosoly terül el az arcomon, ahogy a meleg, barna szemekbe nézek,
és a széles, önelégült vigyorra. – Olvastam a történeted, ahol egy igencsak
bunkó seggfejnek mutattál be, és egy kis segítséggel lenyomoztam az IP címed.
Mivel éppen Londonban tartok egy kis showcase-t, itt vagyok.
-
Hogy feljelents? – szakad fel belőlem
akaratlanul, mire Eric hangosan felnevet, és vállát könnyedén az ajtófélfának
veti.
-
Nem. Hogy megismerjelek. Ilyet úgysem
csináltam még azelőtt – néz fel rám csillogó, pajkos tekintettel, amitől azt
érzem, hogy a térdem megadja magát, és képtelenség, hogy ez igaz legyen.
-
Azt hiszem, álmodom – merülök el a barna
tekintetben, és sehova máshova nem tudok nézni, és képtelen vagyok gondolkodni.
Lehet, hogy valóban vámpír és egész egyszerűen most a tudatom befolyásolja.
-
Ahogy írtál rólam, minimum azt hittem, hogy immunis
vagy rám, nem azt, hogy azt hiszed, álom a jelenlétem és elájulsz tőlem. Bemehetek? – Bök kezével
a folyosó felé, mire hátrapillantok és realizálom magamban, hogy a szobámban
előfordul néhány Eric Saade poszter, amit a világ minden kincséért sem
engednék, hogy meglásson.
-
Ühüm – bólintok, és még mindig enyhe
merevséggel ellépek az útból, hogy a férfi beljebb kerülhessen.
Mosolyogva lép be, szemben velem oldalaz el, felsője az enyémhez
ér, ahogy elhalad előttem, én pedig be tudom anélkül szívni az illatát, hogy rá
vetném magam. Ez hihetetlen…
Vége...