2011. december 20., kedd

Chapter 39

Sziasztok!


Igen, megint csalódást okozok, mert még nem születtek meg a válaszaim a kommentárjaitokra, higgyétek el, lelkiismeret furdalásom is van, de örülök, hogy ezt most fel tudom tenni.
A fejezetről el kell mondanom, hogy erősebbnek, jobbnak szántam, de sajnos valahogy nem egy csattanós fejezet jött össze, kicsit /nagyon/ gyengének érzem, tényleg sajnálom! Remélem szünet után újult erővel térek ide vissza, és jobbnál jobbakat írok majd! :))


Valamint! HIHETETLEN, hogy TIZENÖT kommentárt kaptam, telis-tele jobbnál jobb mondatokkal, el sem hiszitek mit éreztem, mikor megláttam, hogy van még egy mondat, még egy, amin elmosolyodhatok, és érezhetem, hogy mit is vár az egyén a történetemtől, SZÍVBŐL KÖSZÖNÖK minden egyes szót, amivel megleptetek!
Sosem volt még egy rakáson ennyi kommentárom, úgyhogy boldog voltam, hát még az mennyit dobott rá, hogy olyanok is írtak, akikről még nem hallottam, ismét köszönöm! :)
Leginkább csak remélni tudom, hogy nem okoztam csalódást, és hogy ezt a játékot máskor is megismételhetjük.
Hálám jeléül, hogy olvastok, ez most egy hosszabb fejezet lett, talán nem is az én érdemem, hanem a tizenöt hozzászólásé. :) Istenem, komolyan sosem jött még fejezetemhez sem ennyi. :)
Kellemes Ünnepeket Nektek, én is holnap reggel hazarepülök, szóval szívjuk együtt azt a finom, remélem havas, magyar levegőt! :)
Csókollak Titeket, és köszönöm a blog megnyitása óta tartó támogatásotokat!
Kíváncsi vagyok, hogy kinek milyen érzései vannak, kérlek írd meg, hogy mennyire volt mókás olvasni a beépítéseket, ez lenne számomra a Karácsonyi ajándék. :)) Persze nem akarok pofátlan lenni. :))))





It’s all about you, Honey…
/Ez csak rólad szól, Édes…/





  
Amint megérkeztünk a helyszínre, megkértem a sofőrt, hogy menjen hátrébb, és parkoljon le valahol a színpad mögött a sötétben. Gyorsan írtam egy SMS-t Ericnek, hogy hova kéne jönnie, és csak reméltem, hogy félre tudja tenni a büszkeségét, a próbákat, és a relaxálást egy percre, és hátra tud értünk jönni.
Idegesen pislogtam ki a sötétségbe, mindenhol az embereket figyeltem, és reméltem, hogy az a pont, ahol szorgosan villognak a vakuk, nem fognak egyhamar a közelünkbe érni, és senki nem szúrja ki Ericet. A sok gondolkozás közben az is felmerült bennem, hogy ezek a riporterek, az újságírók, és a fotósok vajon miért adják el ezeket a képeket, és mennyit keresnek vele?
Hányan állítanak hazugságot ezekkel a képekkel, hogy jobban élhessenek? Azt sem tudjuk ki az az Eric Khaled Saade, számukra csak egy bizonyos Eric Saade létezik, aki egyre nagyobb térben hódít, és emberek milliói rajonganak lassan a zenéjéért, éppen ennek a következtében tudnak róla mindent eladni, hisz a hírek, pletykák, információk, mindenkit érdekelnek.
Abba bele sem merek gondolni, hogy hány és hány ezer lány szerelmes ebbe a férfiba, vagy a kinézetére építve hiszi azt, hogy szerelmes belé. Nem ismerik őt, csak azt, amit mutat magából, és ez könnyen lehet álca. Hisz, ha énekel, és a rajongóival van, nem lehet ideges, mérges, feszült, beteg, vagy bármi más, csak kedves, lojális, bájolgós. És ez érthető is, hiszen ezek mind igazak rá, mint emberre, de soha semelyik rajongója nem lesz a családtagja, hogy megismerje milyen a hétköznapokban. Hogy megtudhassa, hogy Eric valójában bunkó, beképzelt, önelégült, önérzetes, egocentrikus, nagyképű, hiú és…
-          Ninah, Ninah, hahó! – lengette meg előttem a kezét Selly, mire magamhoz tértem, és pislogva néztem rá. – Az ott nem ő?
 Oldalra néztem, és amint megláttam felénk közeledni egy magas alakot öles léptekkel, kifizettem a taxisofőrt, és Sellyvel az oldalamon kipattantam az autóból.
-          Szia – intettem felé, arcomon feszült mosollyal, mire végre elért hozzánk, és semmivel sem törődve kapta el a derekam, rántott magához, és forró csókra kapott el.
Meglepődöttségem egy pillanatig tartott, majd annak elmúltával karjaim körülfontam a nyaka körül, és…
-          Meg vagy!
Eric egy másodperc tört része alatt elszakadt a számtól, és lassan megmeredve húzódott el tőlem.
Lehúztam a karom a nyakától, és megfogva a kezét néztem a hang forrása felé, akiről nem mondanám azt, hogy nem számítottam a megjelenésére.
-          Remélem ez az úriember nem fog megjelenni a lakásodon, és nem fogja a falhoz vágni a telefonomat – lépett mellém Selly, miközben szépen lassan végigmérte Rubent, aki nem viszonozta a pillantást, csak mindössze egy megvető tekintet erejéig.
-          Én is – néztem Rubent, majd barátnőm felé fordultam. – Megvársz kérlek a színpadnál? Mindjárt megyek – mosolyogtam rá feszülten.
-          Csak ha Eric marad – állt meg Selly, de Eric rögtön megnyugtatta egy határozott bólintással.
Bizsergő tenyérrel és sebesen dobogó szívvel néztem Rubenre, miközben figyeltem Eric minden rezdülését. Vajon, ha most Ruben be akar kavarni, akkor sikerrel jár? Egyszer már sikerült, talán most is. Nem számít, hogy mi az igazság, ha ő képes úgy ferdíteni minden tényt, ami engem rossz színben tüntet fel, most minden Ericen múlik, és hogy bízik-e bennem. Bíznia kell, a limuzinnál sem volt kétsége. Vagy éppen ellenkezőleg? Csakis kétségek gyötrik, és próbálja tettetni, hogy erős, és hogy nem fél elveszíteni a menedzserét, a… barátját?!
Ruben arcán kárörvendő mosoly terült el, de nem engedtem, hogy elhatalmasodjon felettem a pánik. Eddig nem döntöttem rosszul, nem volt helytelen lépésem, nem tud ártani nekem, és ezt ma este be is bizonyítom.
-          Örülök, hogy csak hárman maradtunk – vigyorgott Ruben, és kihúzva magát vágta zsebre mindkét kezét, mire Eric még közelebb húzott magához.
-          Mit akarsz Aglander? – böktük ki egyszerre az énekessel, elmosolyodtam.
-          Azt hiszitek, összeilletek? Semmi közös nincs bennetek, egy menedzser és az énekese? Ez botrányos! A sajtó sosem fog elfogadni titeket. Ninah sohasem tud majd úgy döntéseket hozni, hogy ne vegye figyelembe az érzéseit, így pedig nem lehet dolgozni!
-          Ja, és veled jobban összeillene, Aglander? – vetette oda foghegyről Eric, és megfagytam a hangjából kicsendülő éltől.
Én tudtam, és remélem Eric is, hogy " Nem szabad törődni mások véleményével, mert sokszor csak az irigység beszél belőlük!" Esküszöm, ha valaha lemezcéget váltunk, tönkre teszem a Roxy Recordingst!
-          És elmondta már neked a kis barátnőd, hogy Amerikába mentek a nyáron? – bökte ki végre Ruben a lényeget, azt, amiért valóban újra megkeresett, ahogy azt sejtettem is.
-          Elmondta, méghozzá pár perce. Mit számít ez? – csattantak Eric szavai erővel duzzadva, és szinte láttam hogyan omlik össze Ruben fala a szavaktól.
Ruben mögé néztem, ahol egy alak közeledett, és egyre hevesebb kézmozdulatokkal kommunikált az énekes felé, show time van.
-          Engedelmeddel! – sziszegtem Ruben felé, majd megragadva Eric kezét a felénk közeledő férfi felé húztam.
-          Eric öt perced van, és indul a show. Hozd a táncosod!
Össze voltam zavarodva. Pár órája még Ruben legyőzött teste felett szónokoltam Sellynek, aztán a taxiban ülve értetlenül gondolkoztam Ericen és a sajtón, később a Legyőzött új életre kelt, és képes megtenni mindent, hogy belerondítson abba, ami még ki sem alakult. Most pedig itt állok a színpad mögött és eljött az idő, hogy teljesítsem a veszteségem jóvátételét.
Szükségem lenne egy pár napra, hogy a rám szakadt Svédországot szépen lebontogassam magamról, és legyen egy védekező mechanizmusom, mert jelenleg csak megjelennek az életemben az emberek, és hirtelen, minden ok nélkül támadnak meg, és akarják semmisé tenni az álmom, azt, hogy karriert építhessek. Senkinek sem ártottam, de Eric múltjából folyamatosan jönnek az emberek, utálnak, és fenyegetőznek, közben azt sem tudják ki vagyok. Persze, ha már a múltnál tartok, én sem panaszkodhatok, elég volt Ty feltűnése, meg a Professzoromé, aztán anyám levele is rátett egy lapáttal. A legjobb lenne, ha úgy csinálhatnék mindent, mint ahogy azt Amerikában elterveztem: Kijövök Svédországba, és magam mögött hagyok mindent, magam mögött hagyom a múltam, de úgy látszik, ez itt lehetetlen. "A múltat le kell zárnod ahhoz, hogy legyen jövőd." Ez lenne a lényeg, de ha a múltam nem akarja, hogy lezárjam, és kísért, akkor mit tehetnék?
Felsóhajtottam, és leküzdve magamban a kétségeket, a félelmet Ericre figyeltem, eljött az ő ideje, most csak másodlagos szerepet játszok.
-          Mehet? – mosolyodott el halványan, tudtam, hogy ha nem is mondja ki, de nincs minden rendben, nem tisztáztuk, hogy miért is nem mondtam el neki mi lesz Amerikával kapcsolatban. Tudtam, ha most nem teszem, ma már nem lesz időm, biztos vagyok benne, hogy Ruben nem hagyja ennyiben a dolgokat, a ma este csak bemelegítés volt számára.
-          Nem, Eric. Beszélnünk kell – fogtam meg mindkét kezét, és szembefordítottam magammal. – Amikor Rubennél voltam, a vacsora meghívás mellé, vagy éppen azzal ellentétben állva kijelentette, hogy csak akkor hajlandó belemenni a munkálatokba, ha Amerikában képesek vagyunk eladni téged – pillantottam fel a hatalmas barna szemekbe, amik, mintha csak a lelkemig láttak volna. Nagyot nyelve folytattam. – Így ha a vacsorát elutasítva is, de ezt a feltételt nem tagadhattam meg. Viszont még nem volt alkalmam elmondani, és… sajnálom – nyögtem ki végül a számomra legnehezebben kimondható szót, ami ellen elvből minden porcikám harcolt.
-          Bocsánatkérés elfogadva – húzta ki kezeit az enyémek közül, mire értetlenül, teljesen ledöbbenve kaptam fel a fejem, és néztem az arcára, ahol az első, amit megpillantottam a hatalmas fehér fogsort kivillantó mosolya volt.
-          „Mi van?!” – bukott ki belőlem, mire a mosoly még szélesebb lett, és az előbbi döbbenet pillanatok alatt alakult át olyan emésztő, sértődött dühvé, hogy legszívesebben felpofoztam volna. – Tudod, mennyire küszködtem, hogy kimondjam, sajnálom? – vágtam csípőre a kezem fortyogva.
-          Tudom, Édes, pontosan ezért mondtam, hogy elfogadom a bocsánatkérésed – nevetett, és lágyan homlokon puszilt, majd megfogta a kezem, és elindult volna a színpad lépcsője felé.
-          Na, álljon meg a menet, Saade! – rántottam vissza a karjánál fogva. – Te pontosan tudtad, hogy bár nem az én hibám, majd elnézést kérek?
-          Tudom, hogy vagyok annyira fontos neked, hogy kimondj olyat, ami nehezedre esik, ám én megérek ennyit.
-          Te nagyképű, önimádó, beképzelt… - járattam az arca előtt a mutató ujjam vöröslő fejjel, mire csak elmosolyodott, és a tarkómnál megragadva magához húzott egy szenvedélyes csókra.
Úgy utálom, hogy kedvelem!
-          Mindenki készen áll?  - hallottam meg Alex hangját a hatalmas hangfalakból, és tudtam, hogy ez inkább a párosunknak szól, mint a közönségnek.
Gúnyos grimaszt vetve a táncos fiúra sétáltam el mellette, és beálltam a színpad szélére.
Füst árasztotta el a színpadot, és meghallottuk a jól ismert Made of Pop introját. Eric felkapva a kalapot, és egy felém tett utolsó kacsintással – amit egy jól irányzott fintorral reagáltam le -, megindult a köd felé, hogy felfedje magát, és kezdődhessen a show. A tömeg őrjöngött, ha lehet még fokozni az általános Saade sikítások hangerejének átlagát, akkor az most megtörtént. Amint realizálódott bennem, hogy eljött a pillanat, amikor nekem is ki kell lépnem, egy pillanatra megdermedtem. Nagyon sokan felismernek majd, mit fognak szólni most, hogy Saade táncosnak álltam? Vajon az bevett szokás, hogy megdobálnak tojással, vagy paradicsommal? Nem merek belegondolni, hogy mi lesz holnap címlapon egész Stockholmban. A gondolatok megállíthatatlanul cikáztak a fejemben, végül megráztam magam, hisz aggodalmaim és problémáim mindig lesznek, magamnak kell túl tennem magam rajtuk. "Az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elvonulását, hanem arról, hogy megtanuljuk, hogyan kell táncolni az esőben." Ehhez tartva magam, leráztam magamról mindent, ami az a Ninah, aki pár perce még a holnapról tanakodott, és úgy léptem ki a reflektorfénybe, mint akinek egy vágya teljesül azzal, hogy adhat valamit a közönségnek, azzal, hogy szórakoztatja őket.
Elmosolyodtam, amikor meghallottam az újabb sikolyrohamot, amit a bevonulásom váltott ki a lányokból, és tapsolva kántálták a nevem. Abban a pillanatban mindenkinél szabadabbnak, és boldogabbnak éreztem magam. A második dolog pedig, ami mosolygásra késztetett az az első sorban tomboló Team Saade volt, az összes istenverte táncossal, akik miatt most itt róhatom a köröket. Jessica nevetve mutatta a hüvelykujját, mire nekem is széles mosolyra szaladt a szám.
Követtem a koreográfiát, emlékeztem minden lépésre, és tettem azt, amit Alex megtanított.
Imádták, mindenki imádta az első számot, Eric egyetlen mozdulatával hergelte a közönséget, azzal, ha éppen eltakarta a szemét, azzal, ha felfedte, hogy napszemüveg van rajta, majd azzal, hogy a füstből kilépve eltűnt a szemellenző, és immár mindenki csodálhatja azt a gyönyörű barna szempárt. Amit természetesen csak mondják, hogy mennyire csodálatos, és soha életemben nem állítottam ilyet. A szám átmenettel csapott át az Echoba, majd jött a „Killed by a cop”, ahol tudtam, hogy ezúttal visszakapja azt, amit pár perce kierőszakolt belőlem, sajnálom… pf… most fogod Eric!
A második bevezetőnél megmarkoltam a széket, amit Alex már előre odakészített, és határozott mozdulatokkal elindultam Eric felé.
Mindenem bizsergett, tudtam, hogy bármikor hibázhatok, és ha az megtörténik, oda a határozottságom varázsa, majd a Saade fiú fog fölényesen rám vigyorogni.
Elhessegetve a gondolatot vágtam le a széket, és Ericet vállánál megfogva nyomtam le, majd hagytam, hogy játssza a szerepét, hogy aztán lekoppintva játsszam a csábítót, aki lassan spárgázik előtte. A tömeg sikítva tapsolta meg a produkcióm, de fegyelmezve arcvonásaim álltam fel és folytattam a koreográfiát. A zene ritmusára lépkedve kerültem meg a széket, majd leülve rá vártam, hogy Eric megfogja a hátam, és előretoljon, majd hátrahúzzon miközben egyre csak nőt bennem a várakozással teli feszültség. Felpattantam a székről, mire megéreztem Eric forró kezét a combomon, nem kellett gondolkoznom a következő lépésen, pillanatok alatt megpördültem, kezemmel szorosan markoltam meg a combját, majd a fejét megfogva magamhoz rántottam, és számat a nyakára csúsztattam, egyetlen röpke pillanatra, ami pont elég volt ahhoz, hogy a meleg leheletem végigborzongassa a testét. Elkaptam a fejem, és egy lökéssel visszaküldtem a székre, és jobb lábam egy határozott mozdulattal tettem a vállára. Nem esett ki olyan könnyen a szerepéből, mint gondoltam, folytatta a táncot, lerántva a lábam kényszerített, hogy lépjek tovább, és sétáljak vissza Alexhez.
Képtelen voltam elhinni, hogy Eric nem gyengült el, még egy kicsit sem. Egy pillanatra kiestem a ritmusból, de ez elég volt ahhoz, hogy a felém lépő Alex lába igya meg a levét.
-          " Nem hiszem el, hogy harmadjára is rálépsz a lábamra!" – suttogta felém összeszorított szájjal, ami vagy a fájdalomtól volt, vagy a visszafojtott dühtől, amit abban a pillanatban érzett.
Oké, akkor nem csak egy pillanatra estem ki, hanem másik kettőre is, de védelmemre szóljon, hogy nem egyszerre…
A koncert folytatódott, a tömeg őrjöngött, imádták Ericet, azt hiszem, minden jelenlévő, ha eddig nem volt szerelmes Ericbe, akkor most már az.
Fergeteges showt csinált, én pedig már a harmadik szám után úgy éreztem, hogy végem van. A tüdőm hörgött, sosem kapott elég oxigént, az oldalam szúrt, minden izmom megfeszült, fájt minden mozdulat, és a szívem olyan hevesen vert, hogy elegendő oxigénnel teli vért juttasson mindenhova, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. Lihegve ugráltam egyik helyről a másikra, miközben forogtam és táncoltam, na meg persze próbáltam hű maradni a szerepemhez, eljátszani azt, hogy én vagyok a gonosz, vonzó lány, aki magába bolondította az énekest.
De mindig, amikor éppen feladtam volna, jött egy lendület, amit mindig Ericnek köszönhettem. Nem tudom, hogy hogyan volt képes, egyszerre énekelni, táncolni, és közben rám is figyelni, mert minden alkalommal, amikor látta rajtam, hogy most fogom feladni, odajött hozzám, és megmentett. Megfogta a kezem, megpörgetett, majd szorosan magához húzott, és egyetlen röpke pillanatig megtartott, kényelmesen ölelt, majd ahogy jött, úgy el is ment, egy rántás, és máris egyedül táncoltam tovább. De az a hatalmas ováció, amit Eric ezzel a pár másodperccel kiváltott a közönségből, minden pénzt megért.  Újra éreztem magamban a lendületet, mosolyt varázsolt az arcomra, és a villogó vakuk már felém is irányultak.
Ahogy a szám véget ért, rögtön felcsendült a „Someone new” kezdő akkordja, és nekem akaratlanul is Molly jutott eszembe, végül az, amit Alex mondott erről a táncról. Lassan vonultunk le a táncossal a színpadról, magára hagyva Ericet és a bandát, és vártuk a refrén azon pillanatát, amikor mi jövünk.
-          Meglepetésem van – suttogta csöndesen hátul Alex, majd elhúzta maga mögött a függönyt, ahol megjelent a díszes banda, senki sem hiányzott. Mindenki, aki miatt ma itt szenvedek, ott állt előttem, a fellépő ruháikban, teljesen fitten, miközben én levegőt is alig kaptam.
-          Mi folyik itt? – pihegtem, mire Kevin mellém lépett, és könnyedén a vállamra helyezte a kezét, ám én úgy éreztem, mintha mázsás súly nehezedne a testemre.
-          Azért vagyunk most itt, hogy Ericnek a legjobb közönség előtt előadott fellépése, tánca legyen a mostani. És mivel te itt vagy Ninah, össze is fog jönni.
-          Nem értem – ráztam meg értetlenül a fejem, és elvettem a kezem lüktető oldalamról.
-          Nem baj, elég, ha csak táncolod, amit Alex tanított.
-          Ami pedig most van – jelentette ki Alex, majd megtaszítva engem újra a színpad közepére indultunk.
Kihúztam magam, majd Eric elé sétáltam, és mélyen a szemébe néztem. Elmosolyodtam, miközben kezem a vállára tettem, és lassan kihajoltam előtte, majd megéreztem derekamon átfonódó karját.
Visszahajoltam, és kezét megfogva hagytam, hogy irányítsa mindkettőnket, mialatt láttam, ahogy lassan minden táncos elfoglalta körülöttünk a helyét, és mintha csak egy hatalmas forgatag közepén lennék kezdődött el az igazság tánca, az a tánc, amelynek nyelvét mindenki érthette, ám értelmét fel nem foghatta. "Életem legnagyobb élményét kaptam meg ezzel a tánccal. Egyedül egy zsúfolt színpadon, magányosan sok ezer ember előtt eltáncoltuk azt, amit lehetetlen. A gyűlöletet és a vágyat, az elválást és az egymásra találást, az életet és a halált. Megszületett általunk a zene, amit csak mi hallottunk igaz valójában, míg mások csupán egy gyenge utánzatra ugráltak, mint megkergül és átvert tudatlan állatok."
„Someone new, someone new, can’t believe it’s true, you’re in love with someone new…” - visszahangzottak Eric szavai a fülemben, miközben a koreográfiának hűen hajolt a vállamra, én pedig elfordítottam tőle a fejem, és a lehető legridegebben szemléltem a távolt.
Másodpercekig maradtunk így, miközben a tömeg tombolt, a taps ütemesen követelte a ráadást, és úgy éreztem megértettem valamit, és megleltem a helyem.
-          Can’t believe it’s true, You’re in love with someone new – hallottam meg újra a sorokat, és a szívem megállt verni egy másodpercre. Semmi sem stimmelt. Ez nem Eric hangja volt. Minden elnémult, a közönség egy másodperc csend után duruzsolva kereste a hang forrását.
Éreztem, ahogy Eric belecsókol a vállamba, majd lassan felemeli a fejét, és egyenesen a nő szemébe néz. Kimérten, még mindig Eric kezét fogva fordultam meg, hogy a közeledő Mollyra emeljem a pillantásom, aki lassan ereszti le a teste mellé a mikrofont, és kemény, égető tekintettel nézi a párosunkat.
Úgy látom, az újságok ma többet kapnak egy egyszerű Eric Saade koncertnél – nyögtem magamban, és a szemem sarkából láttam, ahogy a csapat minden tagja, ahelyett, hogy levonultak volna a színpadról, támogatva körénk álltak.
Pillanatok alatt visszaszállingóztak az aggodalmak a fejembe, nem tudtam, nem foglalkozni velük. Itt van Molly, egy koncert közepén vagyunk, és ezt képes tönkretenni?! Ha valóban szereti Ericet, akkor nem tenné ezt. Minden csendes volt, nem zúgolódott a tömeg, nem szóltak a dobok, ha valaki elköhintette volna magát, pontosan meg tudtam volna mondani, hogy honnan jött a hang. Minden szempár ránk szegeződött, és az értetlen arcok Molly és köztem forogtak, valahogy ők is sejtették, hogy ez most a mi harcunk. "A néma csend, ami köztünk már jó ideje beállt, meghozta hatását, amit tettekkel bizonyított is." Molly szikrákat szóró szemmel lépett felém, hirtelen felemelte a kezét, ami pofonra lendítve suhant az arcom irányába.
Egy másodperc törté része alatt kaptam el a levegőben a csuklóját, és fenyegetően megszorítottam. Iszonyatosan nagy szerencséje van, hogy nem csattant az arcomon pofon. Ajkaim keskeny vonallá préselődtek, és erőből taszítottam el magamtól a kezét, mire a lány arca fájdalmasan megvonaglott, és magához szorította a pirosló csuklót.
Eric némán figyelte a jelenetet, de abban a pillanatban, ahogy felfogta, hogy Molly mire készül, éreztem, hogy az ő teste is megfeszül, és készen áll rá, hogy megfékezze a lányt, mielőtt hozzám érthetne.
-          Eric, én… - kezdte Molly könnyes szemmel, amit fájdalmasan szegezett volt barátjára. Úgy tesz, mintha a következőket fájna kimondania, mintha a szenvedő áldozat ebben a történetben ő lenne. - "Nem tudom, hogy te mit érzel irántam, de én, amikor a közeledben vagyok különlegesnek, szabadnak és sebezhetetlennek érzem magam, mintha egy másik világban lennék, ahol csak te és én vagyunk, és nem bánthat senki... és már magamban jó párszor kimondtam azt az egy szót, ami nekem ezt mind magába foglalja és most itt az ideje, hogy te is megtudd, hogy... szeretlek" – lehelte halkan, mire belőlem a visszafogott nevetés miatt egy horkanással szabadult fel a kacagás.
Másodpercekig nevettem, miközben körülöttem mindenki némán nézett, egyedül Eric arcán láttam egy visszafogott mosolyt, amit csak, mert úriember, tartott vissza.
Lassan letöröltem a könnyeket a szememből, és kiegyenesedve, abbahagyva a röfögést néztem mosolyogva Mollyra.
-          Oké, oké, köszönjük Sandén kisasszony, de sajnos ez jelenleg nem egy Stand up Comedy, pedig higgye el, biztos vagyok abban, hogy ha az lenne, Ön nyerte volna. Most pedig, ha megbocsát, egy koncert közepén tartottunk, mikor belépett – nyúltam a mikrofont tartó keze felé, és kivettem azt belőle. – Alex, kérlek – mosolyogtam a fiúra, aki megértve a célzás fogta közre a csapattal Mollyt, és levezették a színpadról, miközben a lány a földtől elemelt lábbal kapálózott a levegőben, és kiabálva próbálta felhívni magára Eric figyelmét. – Molly Sandén, Hölgyeim, és Uraim – mondtam hangosan a mikrofonba, és mutattam kezemmel abba az irányba, ahol elvitték a lányt.
Ez egy komédia. Viszont a kis incidens után a show újult erővel folytatódott, a közönség új életre kapott a jelenet után, nevetve éljenezték tovább a koncertet, én pedig az eddiginél nagyobb lendülettel táncoltam végig a showt, miután még mindig tombolt bennem a visszafogott pofon dühe.
Az utolsó szám végeztével több perces tapsolás hangja töltött be a levegőt, amit szerintem egész Stockholmban lehetett hallani. Fergeteges érzés, mikor a taps neked is szól, amikor egyedül te hajolsz meg a színpadon, és mindenki neked fütyül, és tapsol. Azt hiszem, hogy növeljem az egómat, órákig tudtam volna ott állni, és csak élvezni minden egyes percet. De a koncertnek vége lett, és mi egy ráadás szám után elhagytuk a színpadot, hogy kezdetét vehesse a dedikálás.
Amint lementem a lépcsőn és megpillantottam Mollyt, tudtam, hogy az estének még közel sincs vége. Lihegve locsoltam le magam egy üveg vízzel, és élveztem, hagytam, hogy a hideg nedű, lassan folyjon végig a nyakamon, isteni érzés volt, és valahogy a legkevésbé sem érdekelt, ha emiatt holnap tüdőgyulladással kell nyomnom az ágyat.
A dedikáláshoz a lassan felállították az asztalt a színpadon, hozták oda a vizet, és a két biztonsági őr is már beállt a helyére két oldalt. Sóhajtva elfogadtam Erictől a törülközőt, és végigtörölve az arcom, és a mellkasom, majd fáradtan indultam meg utána a színpadra, hogy még vagy három órán keresztül szobrozzak mellette, szinte semmit sem csinálva.
Eric leült a számára odatett székhez, miközben gyorsan aláírt pár kártyát előre, de a harmadik dedikálásnál érezte, hogy eljött az idő, és rám nézett megerősítésért. Lassan bólintottam, mire ő intett, és megindult a kilométer hosszú sor a színpad közepe felé. Szebbnél szebb lányok jöttek felé, mind svédül bájolgott, miközben én csak szorgosan adogattam Eric kezére a kártyákat. Az énekes mindenkire mosolygott, beszélgetett, és nevetve fogadott el minden kis plüssállatot, ajándékot, és kézfogást. A percek teltek, a rajongók jöttek, és egyre kedvesebbek lettek, Eric után, már nekem is köszöntek, gratuláltak a ma esti showhoz, sőt némelyikük aláírást is kért. A közös képek sem maradhattak el, néha – néha Saade, Miles, és Rajongó triós kép. Nem tudom mivel érdemeltem ki a szeretetüket, mindenesetre imádtam, és fürödtem benne. Elköszöntem az egyik legkedvesebb csajtól, akivel a mai nap találkoztam, és rögtön ezután megjelent egy kisminkelt, miniszoknyás, "mellkidobott", göndör fürtű lány, aki magas sarkúban, lassan, a fenekét riszálva sétált Eric elé, hogy aztán az asztal előtt megállva, mélyen behajolva, teljes belátást adva az énekesnek, tolja Eric elé a képet aláírásra. Az énekes egy pillanatig elveszett a keblek bámulásában, majd felvont szemöldökkel nézett a lány szemébe.
-          Milyen névre írhatom? – forgatta meg a tollat a kezében, miközben várta a választ.
A lány kényelmesen megrázta a haját, és egy laza mozdulattal a kezével hátradobta, ezzel szabadjára engedve a gyilkos erősségű parfümjének bűzét. Erickel egyszerre kaptuk hátra magunkat, de a szag így is elért, mire prüszkölve fordultam el a lánytól.
-          Emma – lehelte csábosan, kivillantva a nyelvpiercingjét, ami Erickel ellentétben az én figyelmem nem kerülte el. – Tudod Eric, imádok mozogni, és "Azt mondják, esőben olyan jó táncolni. Én hóesésben akarok, Veled."
Eric hatalmasra tágult pupillával nézett fel a lányra, miközben átadta neki az aláírt képet.
-          Azt hiszem, az együtt táncolás nem fog összejönni, Emma. Sajnálom, de barátnőm van – mosolyodott el, mire a lány a kegyelemdöfés után kiegyenesedett, és egyetlen másodpercre rám villant a tekintete.
-          Még találkozunk, Eric – suttogta, és a fiúra kacsintott, aki félretéve az úriember viselkedést, hangos kacagásban tört ki.
Én teljesen lesokkolva az előbb történtektől álltam Eric mellett, és megmeredve próbáltam feldolgozni Emma megjelenését. A bámulásból Eric keze ébresztett fel, ami megpróbálta kihúzni az autogramkártyákat a tenyerem alatt lévő kupacból.
-          Ú, bocsi – suttogtam, és gyorsan elé toltam egy párat, amit mosolyogva el is kezdett aláírni.
Órák teltek el fotózással, beszélgetéssel, autogramosztogatással, míg végre az utolsó lányt is boldoggá tettük, és lesétálhattunk a színpadról.
Korai volt azt hinnem, hogy az, hogy az idő lassan éjfélhez közelít, és az idő kezd hűvössé válni, azt jelenti, a mai napnak vége. Amint leértünk a színpadról és lenyeltem az első kortyokat, a semmiből újra előttem termett Molly, és pár perce rá a villanó vakuk is megtalálták a tanyánkat, tudni sem akartam, hogy hogyan.
Botrány lesz, és tudtam, hogy képtelen lennék most elküldeni egy maréknyi, rendelkezésünkre álló biztonsági őrrel ez a több tíz fotóst, és riportert, így ma van az az éj, amikor végre, egyszer és mindenkorra tisztázunk.
-          Mit akarsz még, Molly? – sóhajtottam megadva magam, mire kivillantotta fehér mosolyát, és enyhén balra fordult. Tekintetem a mögötte lépkedő Rubenre vándorolt, akinek az arcát ugyanaz a vérfagyasztóan győzelemittas mosoly fedte.
-          Az igazságot, mint, ahogy én is, Ninah – felelte a lány helyett, miközben elém sétált.
Nem kellett oldalra néznem, hogy tudjam, Eric is megérkezett, és mellettem áll, mindenben.
-          Oké, akkor lássuk az igazságot – pillantottam a felgyülemlett riporterek felé, akik tőlem csak pár centire voltak, az egyetlen, ami elválasztott minket egymástól, az a vékony szalag volt. - "Mindenki előtt elmondom... Gyűlöllek!!!" Mindkettőtöket – néztem Molly szeméből Rubenébe, majd melegen elmosolyodtam, és kérdőn néztem rájuk. – Még valami?
-          Én szólnék! – sétált ki egy férfi a riporterek közül, mire a vakuk őrült iramban kezdtek kattogni.
Az ereimben egy pillanat alatt megfagyott a vér, és őrülten kapkodtam levegő után, miközben ijedt tekintettel néztem a felém közeledő alakot. Mi az isten folyik itt ma este?
-          "Sokáig űztük ezt a macska-egér játékot, nem gondolod? Szeretném, ha végre abbahagynánk és elmondanánk egymásnak mit is érzünk! Tudom, azt gondolod, hogy én nem vagyok képes érezni semmit csak téged is bolondítalak, mint a többi lányt, de ez nem igaz! Megbolondulok, ha nem mellettem vagy, hanem mással!" – nyúlt a kezem felé Ty, én pedig egy határozott lépéssel elhátráltam, és magamhoz szorítottam a kezem.
-          "És ebben hol volt a poén?" – lestem fel rá teljesen összezavarodottan, mire megrázta a fejét, és csillogó szemmel nézett rám.
-          Sehol Ninah, ez az igazság. Tudom, hogy kéreted magad, és játszol velem, de nem tudsz féltékennyé tenni, ezzel a nyálas popsztárral. Te hozzám tartozol, én pedig hozzád, és ez így van jól. Gyere, menjünk haza – nyújtotta újra a kezét. Komolyan azt gondolta, hogy megfogom, és minden rendben van?!
-          Ty, te megbolondultál? – léptem felé két szemem az övén tartva. – Hallottad most magad? Emlékszel mit tettél a lakásomban? Ha most azonnal nem tűnsz el innen, esküszöm a rendőrséggel vitetlek el!
-          Ninah, én… - kezdte, és éppen leállítottam volna, amikor Eric végigsimított a karomon.
-          Azt hiszem, azt mondta, hogy takarodj! – sziszegte visszafogottan, de éreztem a benne tomboló düh mennyire feszíti a testét.
-          Ó, nézd csak ki szólalt meg – hallottam meg újra Molly gúnyos hangját, amit rögtön Rubené követett.
-          Na, igen Saade, ha már ennyire kiállsz a kis menedzseredért, akkor most már ideje elmondanod, hogy mit is érzel valójában iránta, nem? Tudod azt a részt, amit Mollynak mondtál, mikor megjelent Ninah. Vagy, tudod mit?! – vitte fel úgy a hangsúlyt, mintha csak spontán ötletről lenne szó, amiben minden megvetés, és epés rosszindulat benne volt. – Megspórolom neked a fáradtságot, majd én elmondom, hogy csak azért kezdesz ki vele, hogy minél jobban magadhoz édesgesd a nagyobb hírnévért, azért, hogy legyél valaki, és általa kijuthass a világba. Nem igaz, Saade?
-          Nem – vágta rá egyből Eric, mire én Mollyra néztem.
-           Elismered végre, hogy vesztettél a barátoddal együtt – villantottam Ruben fele a tekintetem.
A lány haragosan jártatta a tekintetét a felgyülemlett emberek között, kerülte az őt célba vevő fotósok gépeinek vakuját, miközben idegesen remegett meg a szája. Azt hiszem, itt mára végeztünk, bár nem akarom tudni, hogy mi jöhet még a következő öt percben.
-          Elnézést Mr Saade, de elárulná végre, hogy milyen kapcsolat is van Ön, és Miss Miles között? – bökték Eric orra alá a mikrofont, aki elkomolyodva fordult felém.
-          „Tudod, a karrieremnél nincs fontosabb, legalábbis eddig azt hittem, de jöttél te, és megmutattad, hogy igenis van!” Esélyt kaptam egy régi barátság visszanyerésére, és közben olyat kaptam, amiről álmodni sem mertem volna. Most választanunk kell, Ninah – nézett a szemembe csillogó barna tekintettel, mire elmosolyodtam, és a lehető legmelegebb érzés áradt szét a bensőmben.
-          Próbáljuk meg Saade – hajoltam a szájára egy apró csókra, mire mintha vakuk százezrei villantak volna az arcomba.
-          Mit hagytam ki? – hallottam meg Selly értetlen hangját az oldalamról, de mire felé kaptam a fejem, már felismerte a helyzetet. – Te? – nézett megrökönyödve Tyra, aki rá sem hederített. – Te egy paraszt vagy! Te meg – bökött Ruben felé – egy szarkeverő. Ó, és hogy téged se hagyjalak ki, te meg csak szimplán egy idióta, manipulatív picsa – villant Mollyra a tekintete, majd a minket fotózó emberek felé fordult. – Maguk meg mi a francot keresnek még mindig itt? Megkapták a sztorit, nem? Tűnjenek már el – hadonászott pirosló arccal, mire elnevettem magam.
-          Köszönöm Sel, "Szeretlek!" – öleltem magamhoz, és szorosan tartottam, amíg csak azt nem éreztem, hogy több szeretet már nem tudnék az ölelésen keresztül adni neki.
Felsóhajtottam, és befejezettnek tekintettem a mai estét. Mostantól akár bomba is csapódhatott volna be mellettem, nem érdekel. Ha ezt túléltem, akkor mindent. Még mindig hatalmas, elégedett vigyorral az arcomon fordultam meg, amikor egy utolsó, de annál halálosabb meglepetés hangja ért el a fülemig.
-          Ninah?
Az a hang, az a hangsúly… bár a legkevésbé sem akartam, hogy bármi érzelmet, vagy reakciót kiváltson belőlem, remegve álltam meg. Szorosan lehunytam a szemem, mélyet sóhajtottam, és egy ijedt gombócot nyeltem le, esdekelve kértem a Mindenhatót, vagy bármit, ami a világon van, hogy ez csak egy rossz álom legyen, és a következő percben mikor kinyitom a szemem, nem a színpad piros függönyét fogom megpillantani. De azt pillantottam meg, és a hang újból megszólított.
-          Ninah, reagálj már!
Lassan fordultam meg, és hogy a realitások mezején maradjak, szorosan kapaszkodtam Eric karjába.
Ólomnehéz szemhéjam fájdalmasan emeltem fel, és szemem végighordoztam az előttem álló nőn.
-          Anya?!
„A múlt velünk marad, de lehet, hogy csak a megfelelő pillanatra vár,hogy jól összekuszálhassa a jelent.”




2011. december 18., vasárnap

Chapter 38


If you cannot lose...
/Ha nem tudsz veszíteni/



Percekig néztem némán Ruben arcát, miközben ő mintha ott sem lennék bámult ki az ablakon, és merev arccal nézte a suhanó tájat. Tulajdonképpen ezernyi, és ezernyi ötlet futott át az agyamon, hogy mégis miért volt ennyire sürgős, hogy találkozzunk, ám egy sem bizonyult teljesen meggyőzőnek, ahhoz, hogy azt hitessem el magammal. Háromszor átfutott a gondolataimon, hogy felpofozom a múltkori viselkedéséért, de az nem lett volna jó beszélgetés nyitány, így nem tettem.
Elgondolkoztam az arcát nézve, hogy vajon hogyan is kezdhetnék neki annak a beszélgetésnek, amiről azt sem tudom, hogy miről fog szólni, és mikor belekezdtem volna végül meggondoltam magam, és némán zártam össze újra ajkaim.
Tökéletesen beállított haját néztem, majd rátértem a gyűrődés mentes zakójának megtekintésére, miközben magammal vívtam hatalmas csatát, ahol sem a jó, sem a rossz oldalam nem tudott felülkerekedni.
Ez a pasi tökéletes, még ha nem is a belsőjéről beszélünk. Makulátlan megjelenés, tiszta, érthető beszéd választékos fogalmazással, és még ha a modora nem is a legjobb, az egy tárgyaláson biztos nem bontakozik ki. Ruben egy olyan ember, akivel szívesen köt üzletet bárki.
Látszik, hogy anyagi gondjai soha nem voltak, és nem is a közeljövőben fognak kialakulni, tudja, hogy mije van, és azt mire használhatja fel, tisztában van vele, hogy ki ő, és azzal is, hogy mindenki más az országban ismeri azt a nevet, hogy Ruben Aglander.
Talán ennek is köszönhető hatalmas egója, és beképzeltsége, ami már az első pillanatban meglátszott rajta, amint rám nézett és felmérte, hogy én nem egy üzlettárs leszek, akitől a havi jövedelme függ, amit mellesleg rosszul térképezett fel, mint utóbb kiderült. Így is került arra sor, hogy megismerjem már az első percben azt a Rubent, akit, mint egy külső üzletember, sosem ismernék meg, és ezt ő is tudja, ezért is nem próbálkozott a találkozásunk elfeledésével, és az újrakezdéssel.
Tudta, hogy nem dőlök be a második körnek, és azt is, hogy egy súlycsoportban vagyunk, ha a visszaszólásokról van szó. Ez az a Ruben, akit megismertem, és aki egyre antipatikusabb személlyé növi ki magát a szememben azzal a sok háttér információval a kezemben, amit megtudtam róla az utóbbi napokban.
De egy jó angyal is ült a jobb vállamon, aki mindezek ellenére még védeni próbálta, és bemesélni nekem, hogy talán ő csak az események áldozata. A sors keverhette ilyen helyzetekbe, ahonnan meg kellett tanulnia kivágni magát, majd öt perccel később szélesen mosolyognia a következő üzlettársára, akit talán a háta közepére sem kívánt. Talán sosem akarta az örökséget, és nem akarta vezetni a Roxy Recordings-ot, és csak ráerőszakolták.
Az is megeshet, hogy a való életben, ha egy számára szimpatikus személlyel találkozik, vele másképp bánna, talán az az egyén megismerhetné a vicces, kedves, szimpatikus Rubent, akinek közel sincs ekkora arca, nem beszél vissza, minden ok nélkül, ha tudja, hogy nincs igaza, és nem fog kidobatni az irodájából, ha nem úgy áll az üzlet, hogy az Aglander fiú nyer.
Ja, igen talán, ha ez mind megvan benne, akkor hibátlanul félreismertem, és/vagy, nem én vagyok számára a világ legszimpatikusabb embere, és azon van, hogy minél jobban megutáltassa magát velem, hogy fájjon vele találkoznom, vele dolgoznom, ezzel elérve, hogy Erickel közös megegyezés alapján elhagyjuk a Roxy Recordings-t, ami persze emiatt hatalmas haszonra tesz szert.
Nagyot sóhajtottam és elfordultam a fiútól.
Talán most jól elbeszélgetek magamban róla, de egyik oldalam sem győzhet, mert egy, nem fogok elsőre elítélni senkit, kettő, az angyalom bármilyen erősen is próbál arra rávilágítani, hogy nem biztos, hogy olyan rossz, mint hiszem, Ruben első bemutatkozása nem nyűgözött le.
Ugyanolyan bunkó volt, mint én. És kettőnk között az az alapvető különbség, hogy ő már benne volt a szakmában az apja által akkor is, amikor én még először hallottam meg Mr Lonin professzor első előadását. Valamint, én Ninah vagyok, ő pedig nem – vontam vállat akaratlanul is, aztán megéreztem magamon a férfi pillantását.
Visszanéztem rá, de nem kapta el a tekintetét, nem érezte rajtakapva magát, nem fészkelődött kínosan, és nem is vándorolt el a tekintete semerre.
Megőrülök.
-          Elmondod végre, hogy miért kell furikáznom téged a limuzinommal, vagy még élvezed egy kicsit a pillanatot?
-          Tulajdonképpen eddig élveztem a pillanatot. Azt a pillanatot, amikor láttam a Saade kölyök arcán a dühöt, hogy velem jössz, és azokat a pillanatokat, amíg engem bámultál magadban elmélkedve.
-          Ezt a főiskolán tanították? – húztam össze a szemem, miközben végignéztem rajta. – Miért kellett veled jönnöm?
-          Nem volt annyira sürgős, de mint mondtam, megérte.
Felpofozom, biztos isten, hogy felpofozom! Az egész nem volt jó semmire, csak hogy lássa, ahogy Eric szenved? Hogy láthassa, milyen fejet vág, amikor nem Eric, hanem mellé ülök be az autóba? Ez beteg.
-          Szerény véleményem szerint orvoshoz kéne fordulnod. Ez volt az egy. Kettő, állj be a sorba, ha keresztbe akarsz tenni Eric Saade-nak. Három, nem hiszem, hogy én lennék az, akivel ezt megtehetnéd, nem én vagyok az eszköz, hogy kést döfj a szívébe, és elérd, hogy összeessen.
-          Megfontolom a tanácsaidat Ninah, de ne fűzz túl sok reményt ahhoz, hogy el tudod hitetni magaddal, minden, amit mondtál okos dolog volt – mondta higgadtan úgy, hogy minden egyes szót megfontoltan, artikulálva ejtett ki a száján.
-          Ez esetben Ruben – kezdtem, és megnyomtam egy gombot az ajtón úgy, hogy ne vegye észre – ha nem térsz a lényegre, és nincs értelme, hogy a kocsimban ülsz, azonnal szállj ki, és menj haza, nekem dolgom van.
Legnagyobb szerencsémre, hogy elég hatásos legyek, és ne érezzem úgy, hogy ilyen mázlija csak egy filmben főszerepet játszó határozott nőnek van, a limuzin lelassított, majd a padkához lehúzódva megállt.
Felhúzott szemöldökkel néztem Rubenre, miközben a Marxot, és minket elválasztó fekete üveg lassan leereszkedett, és megjelent a férfi arca.
-          Probléma van Miss Miles?
-          Nem tudom – feleltem a sofőrre mosolyogva, majd újra Rubenre néztem. – Mr Aglander?
-          Még nem fejeztük be a megbeszélést, kérem, folytassuk az utat – válaszolt Ruben, és éreztem, ahogy Marx előrefordul, de tekintetével a visszapillantó tükörben engem néz.
Halványan bólintottam, mire a feketeség újra felhúzódott, és aprót köhintve adtam Ruben tudtára, hogy epekedve várom a folytatást.
-          Elintézted az amerikai utat?
-          Hm, lássuk csak… igen, nos, mind a negyven órában, ami azóta telt el, hogy kikényszerítetted belőlem ezt a döntést ezzel foglalkoztam, amellett, hogy átestem egy idióta beavatáson, el kellett mennem Samhez, ki kellett választanom az asszisztensem és el kellett mennem egy táncpróbára, és hoppá, máris a jelenben vagyunk. Úgyhogy nem, nem sikerült elintéznem.
-          És szándékozol az ügy végére járni?
-          Mármint azt kérdezed, hogy inkább ezt választom, vagy a veled való vacsorát?
-          Nagylelkű vagyok, nem veszem zokon a múltkori botlásod, megbocsátok, és új esélyt adok, ha szeretnéd – simította ki a nyakkendőjét, és fölényes hangsúllyal a szavaiban tette fel az ajánlatot.
Mély levegőt vettem, és próbáltam magam lenyugtatni.
-          Nem, nem érdekel a vacsora meghívás. És nem botlás volt, hogy faképnél hagytalak, etikátlan volt, ahogy beszéltél velem – emelkedtem felül saját idegességemben, és tetetett nyugalommal a hangomban fordultam felé teljes testemmel. – Miért játszol, ha semmid sincs?
-          Mert így nincs vesztenivalóm, viszont enyém lehet minden, miközben az ellenséget a földdel teszem egyenlővé.
-          Ekkora egóval ne hidd, hogy valaha is mindent nyerhetsz. Ha már itt tartunk, miért nem kezded már most? Miért adod ki a lemezt?
-          Mert hülye nem vagyok. Saade hozza a lemezcégem legnagyobb bevételét, nem fogom sutba vágni, és keresni még egy ilyen gyereket. Majd, ha már csak egy valami marad, akkor adom meg a kegyelemdöfést.
-          Sok sikert, csak nehogy minden rosszul süljön el! – húztam szélesre a szám, hogy kivillantsam fogaim.
-          Akad vetélytársam?  - húzta fel a szemöldökét, és közelebb hajolt hozzám.
Éreztem a leheletét a bőrömön, pillantását a számon. A levegő megfagyott mégis forró volt, szinte hallottam a saját lélegzetvételem, éreztem, ahogy jólesőn önti el a tüdőm a friss levegő. Az autó lassan fékezett alattunk, és felismertem a környékemet. Édesesen veszélyes mosoly játszott az ajkamon, amikor közelebb hajoltam a férfihoz, hogy majdnem összeérjen az orrunk, és halkan suttogtam.
-          Imádok játszani és sosem vesztek – néztem a szemébe, majd hirtelen elhajoltam, és kinyitva az ajtót szálltam ki az autóból. – Szállj le rólunk Aglander! – vetettem oda neki, majd rácsaptam az ajtót, és megkocogtattam Marx ablakát a vezetőülésnél.
Lassan húzódott le az ablak, de amint felbukkant a gonoszul vigyorgó arc, tudtam, hogy segítségre leltem.
-          Tudom, hogy tudod hol lakik, kérlek vidd onnan a legmesszebb, a legkihaltabb helyre, ott tedd ki. A koncerten találkozunk, oda taxival megyek.
-          Meg lesz – nevetett, és az ablak felhúzódott.
-          Köszönöm – tátogtam némán felé, mire bólintott, és láttam, ahogy megnyomja a hátsó ablakok elsötétítésére való gombot, valamint az ajtózárat.
Vidáman lépkedve indultam meg a lakásom felé, amikor egy lányba ütköztem.
Gyorsan elléptem, és bocsánatot akartam kérni, mert éreztem, hogy rátapostam a lábára, amikor felnéztem rá, és mindkettőnkből kitört a nevetés.
-          Mondtam, hogy SMS-t küldök – mosolyogtam vidáman, majd megfogtam a karját, és elkezdtem behúzni a lakásba.
-          Te szálltál ki abból a limuzinból? – nézett rám Selly úgy, mint aki kimaradt pár részből, és valóban. Az utolsó két napom még nekem sem feldolgozott.
Gyorsan fellifteztünk a lakásomig, majd benyitva lerúgtam magamról a cipőmet, és belekezdtem a történetembe.
-          Tulajdonképpen a lemezkiadó cég vezérigazgatója, aki egy… - kezdtem, de hölgyhöz illően elhallgattam – nos, mindegy, kikezdett velem, miközben két opciót is felajánlott annak érdekében, hogy ne rúgassam ki Ericet a Roxy Recordingstól.
-          Milyen kettőt? – vonta fel a szemöldökét, majd szélesre tárta a szekrényajtót, és ruháért kutakodott.
-          Vacsorát vele, és azt, hogy Eric amerikai hírnévre tegyen szert. Elküldtem, és ez után elraboltak.
-          Mi? – perdült felém.
-          Hosszú, Team Saade beavatás volt – húztam le a pulcsim cipzárját.
-          Ja, szóval olyan elrablás volt, mint amikor Eric elvitt megnézni egy tavat, mi? Na, ezért nem fogok aggódni miattad, ha szóba hozod az elrablást – fordult vissza a ruhákhoz.
-          Kösz – grimaszoltam felé, miközben dobáltam le magamról a ruhát, hogy beállhassak a zuhany alá.
-          És tovább? - faggatott, miközben célba vettem a zuhanykabint, és törülközőbe csavarva beálltam alá, tudva, hogy úgysem hagyja abba a kérdezgetést.
Lassan megnyitottam a csapokat, és élveztem, ahogy beleremegek a forró víz élvezetébe.
-          Aztán döntöttem. Hazajöttünk, és…
-          Jöttünk? – csúszott feljebb megint a hangja.
-          Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy kiről van szó! – morogtam kifele, majd folytattam. – Reggel elmentem Samhez, bejelentettem, hogy a lemez ki lesz adva, és a svédországi koncertezés helyett, irány Now York. Erre kaptam egy kulcsot az irodámhoz, ahol ki nem találod miket láttam, kiválasztottam egy asszisztenst is, és végül táncpróbára mentem, mert a beavatáson többek között ez is egy veszteségem volt. Ma Erickel együtt lépek fel a koncerten – sóhajtottam, majd elzártam a vizet, és lerántva a törülközőt a helyéről magamra tekertem, és kiléptem Selly mellé. – A limuzin Samé, aki egy nagyon, nagyon tehetős menedzser, és amikor hazajöttem nem más ült mellettem, mint a Roxy Recordings-os pasas, Ruben. Játszani akar – fejeztem be, és visszaindultam a hálószobámba.
Gyorsan, szinte pillanatok alatt magamra rántottam azt a ruhát, amit Selly választott ki, majd a tükör felé fordulva vettem elő a sminkkészletemet.
Nem tudom, hogy miket hagytam a próbateremben, de az biztos, hogy a ruhám, és a telefonom ott maradt, és ezeken kívül dunsztom sincs mi volt a táskámban. Istenem, egy csődtömeg vagyok, nem hogy még embert is menedzseljek.
-          Majd én – lökte arrébb a hajamat matató kezemet Selly, és hozzálátott, hogy nőt varázsoljon belőlem. Ő az egyetlen, aki képes rá.
Hálásan néztem vissza rá a tükörből, mire elmosolyodott.
-          Nem semmi életed van, te csaj! És nem mondtad Rubennek, hogy Ninah Miles mindig veszít?
-          Majdnem így – húztam ki magam, és felszisszentem, amikor Selly meghúzta a hajam.
-          És most? – nézett rám felvont szemöldökkel a tükörből, mire fáradtan sóhajtottam.
-          Megpróbálom túlélni a ma esti nagy koncertet, és azt hiszem, nem tévedek azzal, ha azt mondom, Ruben meg fog jelenni. Mindemellett a sajtó is be fog támadni a fellépés után, és ez lesz az, amivel ma Eric foglalkozik. Hajtson el mindenkit, holnap találkozóm van.
-          Az asszisztens – bólintott Selly, és feladta a hajammal folytatott harcot. – Térjünk át a sminkre. – És mi lesz Amerikával? Mikor indultok?
Szégyenkezve lehunytam a szemem, tudtam, hogy nem cselekedtem jól, hogy még nem mondtam el, de se időm, se energiám nem volt még ezzel foglalkozni.
-          Eric még nem tudja – böktem ki, és láttam, ahogy Selly karja megmerevedik, és hitetlenül mered rád, kezében szorongatva az alapozót.
-          Ó, és mikor akarod beavatni abba, hogy el kell hagynia hónapokig a szülőhazáját?
-          Nem volt választásom, vagy ez, vagy a vacsora. Bár az is lehet, hogy ilyen választásom nem is lett volna. Bele kellett mennem, és ezt Ericnek is meg kell értenie. Meg tudjuk majd csinálni!
-          Már nem azért Ninah, de mégis hogyan képzelted, hogy kapcsolatok nélkül egy énekessel az oldaladon fogod magad, kirepülsz Amerikába, és sztárt csinálsz belőle? Se egy ismerősöd, se semmid, egyszerűen semmid sincs, amivel Ericet a köztudatba tudnád beépíteni. Egy svéd énekes Amerikában, olyan, mint… mint nem is tudom. Elefánt a dinoszauruszok között.
-          Dinoszaurusz? Komolyan? – néztem a szemébe, mire megvonta a vállát.
-          Nem jutott jobb az eszembe. De érted a hasonlatot, nem?
Némán bólintottam, majd lehunytam a szemem, hogy Selly elvégezhesse a simításokat. Egyáltalán nem biztos, hogy most rosszat tettem azzal, hogy még nem mondtam el Ericnek, hisz időm sem volt rá, nem direkt nem mondtam el. Mellesleg min változtatna az egész, ha tudná, visszalépni, akkor sem tudnánk már, nem igaz? Rájöttem, hogy utálok magamban mérlegelni dolgokat, mert tulajdonképpen magammal veszekszem, és sosem jövök ki jól a buliból. Ma el kell mondanom Ericnek, és ennyi. Ez nem nagy cucc.
Mélyen beszívtam az édes levegőt, és magamban mélyen elraktároztam ezt az amerikai kérdést, amit nem szándékozok a koncert vége előtt feleleveníteni.

Sellynek hála fél órán belül készen álltam, és két kávé után, már képesnek is éreztem magam több órás ugrálásra. A sminkem tökéletes volt, a hajam pedig, a lány türelmének elfogyásának következményében csak lazán, természetes hullámban omlott lazán a vállamra.
Amint a taxi is megérkezett, elkezdődött az este, tele meglepetésekkel.

--------------------------
Nos, egyrészt köszönöm a sok kommentet, a mondatokat, már el is kezdtem a beépítést, remélem tetszeni fog nektek! :) Ha valaki még nem küldött, de szeretne, ennél a bejegyzésnél is még írhat egy mondatot, még mindig szívesen várom, mondjuk legkésőbb HOLNAP azaz HÉTFŐ estig.
Örülök, hogy olyanok is írtak, akiknek eddig nem igazán láttam színre lépését, szóval köszönöm! :)
Sajnos a kommentekre nem volt időm még válaszolni, de ma megteszem, és remélem, hogy ez fejezet is kap pár megjegyzést! :) 
Szép napot!