Chapter 47

Sziasztok!


Nos, most elértünk egy sorsfordító fejezethez. Még ha nem is nagyon befolyásolj a jövőbeni történéseket, azt hiszem olyat írtam, ami egy kicsit... kedves lesz számotokra. :) Legalábbis remélem.
És már előre elnézést, ha nem tökéletes, szenvedtem a végével, mert nem tudtam, hogy lenne a legjobb.
Hibákért elnézést, a zenéket kérlek nyissátok meg, úgy sokkal jobb lesz, én legalábbis úgy írtam, és úgy jött ki szépen. :)
A kommentárokat köszönöm, és azt hiszem ez a fejezet Adél szíve vágya volt, mint ahogyan Nektek, másoknak is, de most neki ajánlom, az ő szava volt egy, bizonyos a mondatos játékunknál.
Na, haladjunk, haladjunk! :)
Köszönöm, hogy vagytok! Csók


                            More than friendship
                                            /Több, mint barátság/

Ez volt az a pillanat, amikor a szörnyű álmomból visszacsöppentem a való világba, ahol vannak még meglepetések, kiderül, hogy a barátok nem okoznak csalódást, sőt többet kapsz tőlük, mint amit valaha is reméltél.
Ahogy Selly kipirult, vidám arcát néztem, rájöttem, hogy szebb napokat nem is kérhettem volna és minden, amire szükségem van, itt most velem.
-    Ez hihetetlen – nézte körbe, és mindenkit felismertem, aki ott volt, egy olyan meghívott sem volt, akit nem látok szívesen, olyan, akiről tudom, hogy nem vagyok a szíve csücske. – Hogyan és mikor, és hogyan? – tátogtam miközben szorosan megöleltem a felém szökellő Alexet.
-    Ez egy elég hosszú folyamat volt, de te annyira nem sejtettél semmit, hogy az eltitkolás nem volt nehéz dolog – válaszolt Kevin mosolyogva.
-    Csodálatos – suttogtam, miközben immár Selly zárta közre a karjaimmal, és fejemet a vállába fúrva, húztam magamhoz közel.
Olyan melegen öleltem, amennyire csak tudtam, és szorosan lehunytam a szemem, hogy a könnyeim elrejtsem.
-    Annyira szeretlek, nagyon köszönöm – leheltem alig hallhatóan, és éreztem, ahogy Selly elmosolyodik.
-    Ne nekem köszönd, hanem a két jómadárnak, azt hiszem Eric igencsak kivette a részét, Alex pedig istenien megcsinált mindent – hajolt el rám mosolyogva, és könnyed mozdulatokkal letörölte az apró könnycseppeket az arcomról. – Boldog Születésnapot így előre! – puszilta meg az arcom, majd még utoljára megfogta a kezem, és eltűnt a tömegben.
Valaki elkezdte lehúzni a hátamról a kabátot, én pedig engedtem neki, kényelmesen kibújtam a meleg anyagból, miközben sorra öleltem meg a barátaimat, ismerőseimet.
A ház még mindig szemet gyönyörködtetően nézett ki és Alex vidáman el is vállalta, hogy körbevezet, míg lent „berendeznek mindent”, hogy a szavaival éljek. Nem tudom mit kell még lent rendezni, de nem mondtam nemet, hihetetlenül kíváncsi voltam a ház többi részére.
A felső szint is ugyanolyan lélegzetelállító volt, csodálatos kilátás nyílt az összes hálóból a tengerpartra, a naplementére, miközben minden stílusosan volt berendezve. Mintha csak az én ízlésemnek megfelelően készítettek volna elő mindent. Félve mertem bármihez is hozzányúlni, féltem, hogy kárt teszek a lakásban, esküszöm, ha a cipőm miatt egy folt is marad valahol, sohasem bocsátom meg magamnak. Nem tudom kié ez a hely, de biztos nem örülne, ha bármi baja is esne.
Olyan volt az egész, mintha csak egy katalógusban látnám. Szinte már láttam maga előtt, ahogy reggel kikelek az ágyból, nyújtózkodva kémlelő a felkelő napot, vagy éppen kiélvezem, ahogy az már magasról süt be a szobámba. Egy meleg nyári napon lassan kisétálok az erkélyre, és elnyúlok a napágyon, majd órákkal később lesétálok a földszintre, ahol minden tökéletes, már vár a reggelim, én pedig, mint a világ legboldogabb embere találom meg Ericet az egyik medencében úszva, ahogy éppen felbukkan a feje a víz alól.
Önkéntelenül is elmosolyodtam az elképzelésen, és szinte már éreztem a Nap sugarainak melegségét a bőrömön.
-    Szóval akkor tetszik? – rántott vissza a valóságba Alex, én pedig rá emeltem a tekintetem, és szélesen elmosolyodtam.
-    Elképesztő. Kié ez a hely?
-    Ne aggódj, addig maradunk, ameddig jól esik, szóval csak érezd jól magad!
Bólintottam, és újra körbenéztem a szobában, amelyben álltunk.
-    Ez a te szobád – jelentette ki lazán Alex, mire azt hiszem hallottam koppanni az állam. – A ruhád pedig csodás választás, azt kell mondjam, csodálatosan nézel ki ma este.
-    Csak nem akarsz valamit? Túl sok a kedvességed! – nevette rá, majd az ajtó felé fordultam, mert mintha kopogó cipők hangja ütötte volna meg a fülem.

(Hangover)
-    Jöhettek – tűnt fel Selly, én pedig idegesen pillantottam Alex felé, aki kaján vigyorral a fején vágtatott el mellettem, és megragadva a kezem húzott maga után.
Mire készülnek? Mi folyik itt?
Nem kellett sokat várnom, mert amint leértem a lépcső aljára, mindent megértettem. Az alsó szobákat mind egymásra nyitották, szabad volt az átjárás, miközben különböző fények világítottak mindenhonnan, diszkó gömbök lógtak a plafonról, hatalmas hangszórók voltak szétszórva az immár hatalmas helyiség minden pontján, és abban a percben, ahogy megláttak újabb adag konfetti, és csillám eső vette kezdetét. Beindult a zene, vele együtt a fények is, és a váltakozó színes égők között jelen volt az állandó színvilágot jelentő rózsaszín égők, amik kellemesen csajossá, és bulissá változtatták a helyet.
Nem szóltam semmit, csak álltam ledermedve, mintha szellemet láttam volna, mire mindenki megfagyott és félve, értetlenül néztek rám.
Megilletődést, csalódottságot láttam a szemükben, miközben komolya arccal néztem végig rajtuk. A zene megállíthatatlanul üvöltött tovább, miközben mi úgy álltunk, mintha temetésen lennénk. Ők az én reakcióm lesték, én pedig csak a pillanatra vártam. Éreztem, ahogy feszülnek az idegek, magamban jót mosolyogtam, és be kell vallanom élveztem, de nem húzhattam sokáig.
-    Buliiiiiiiii – sikítottam el magam, és kacagva siettem le a lépcsőn, hogy a táncparkett közepére vessem magam.
Nem kellett több egy pillanatnál, míg mindenki magához tért, és hangos üvöltések közepette vettek körbe, hogy fergetegeset táncoljunk.
Hihetetlen érzés volt a legjobbakkal egyszerre táncolni, boldogan, felszabadultan, soha boldogabban.
Mindannyiunkban ott lüktetett a zene, mindannyiunknak az volt a löket, egyszerre vert a szívünk, egyszerre hallottam a lábunk dobogását.
Egyik szám követte a másikat, fáradásig táncoltam, miközben valahogy mindig került a kezembe valami isteni koktél, aztán sörök, és sosem válogattam, de múltak a percek, a tánc, a meleg és az alkohol lassan meghozta a hatását, éjfélre igazán fantasztikusan éreztem magam még úgy is, hogy a szédülés elég gyakran megkörnyékezett.
Amint véget ért az utolsó szám, amire táncoltam, egy utolsó pillantást vetve Eric készültem a távozásra, hogy friss levegőt szívjak. Átvágtam a tömegen, és szinte már éreztem is a levegő üdítő illatát, amikor egy férfi test elállta az utam, és nem volt hajlandó arrébb lépni, még az állandó lábára taposásom eredményeképpen sem.
-    Figyelj, szerintem jobban tennéd, ha… – kezdtem, miközben lassan felemeltem a fejem, és szembetaláltam magam az arcával. – Ty – suttogtam, és hátráltam egy lépést.
-    Meg sem hívtál? Szép. Attól még Boldog születésnapot neked, Ninah – mosolygott, és az arcom felé hajolt, de elhúzódtam, és még egy gyenge próbálkozást tettem a hátrálásra.
Azt hiszem megfulladok – kapkodtam a levegőt, és gyorsan megkerülve Tyt akartam megszabadulni tőle, amikor megpillantotta Ericet, ahogy Rubennek egymásnak feszülnek.
-    Ezt nem hiszem el – sziszegtem összeszorított szájjal, és megindultam a keverőpult felé, hogy kikapcsoljam a zenét.
Amint az emberek felfogták, hogy nem dübörögnek a hangfalak, egyszerre némultak el, és kíváncsian tekingettek felém.
-    Mi a francot kerestek itt? Miért van itt Ruben és Ty?  - üvöltöttem át a termen, mire egy női hang szólalt meg.
-    És Molly.
-    Isteni – fújtattam, és visszavonultam Tyhoz. – Válaszolj!
-    Ez egy születésnapi buli, nem? És ismerjük az ünnepeltet, csak jöttünk felköszönteni, édes.
-    Csak… csak fejezd be, oké? – kiabáltam rá, de nem hatotta meg, nem tudtam letörölni azt az idióta vigyort az arcáról.
A többek eltűnt mellőlünk, a háttérbe húzódtunk, így most már tisztán láthattam Ericet, tisztán láttam azt a pillanatot is, amikor gondolkodás nélkül húzott be egy hatalmasat Rubennek.
A férfi megtántorodva lépett hátra és fájdalmas nyögések közepette emelte a kezét az orrához, amiből ömlött a vér. Lassan felemelte a tekintetét, és Ericre nézett. Egy pillanat múlva, már nekirohant az énekesnek, és ketten estek a földre, hogy felváltva mossák be a másik arcát.
Mindenki meghökkenve nézte a párost, némelyek kaján mosollyal az arcukon, mire én magamhoz térve a kezdeti sokkból újra Ty felé fordultam, és láttam, ahogy kissé aggódva, mégis nevetve nézi a verekedést. Idegesen szorította össze a szám, ökölbe szorítottam a kezem, és nem engedve magamnak, hogy átgondoljam a helyzetet lendítettem ütésre azt, ami ahogy kell, hihetetlen nagy fájdalommal célba találjon, és leterítse a nagyképű amerikait.
-    Baszki… ez rohadtul fáj – sziszegtem az öklömet szorongatva, mire Alex futott mellém és aggódó büszkeséggel nézte a kissé véres kezem.
-    Ügyes – mosolygott, és kérte, hogy engedje ki az ujjaim, de mielőtt megtehettem volna láttam, ahogy Ty felemelkedik a földről, és dühös tekintettel rohan felém, mire Alex teste megfeszült az enyém mellett, és a hatalmas csattanás után, amit hallottam, csak azt láttam, ahogy Ty újra elterül, ezúttal a szeme körül egy hatalmas pirosló folttal.
-    Barom – üvöltöttem felé, amit mintha mindenki egy csatakiáltásnak vélt volna szaladtak felénk, kettészakadva Eric és köztem, hogy segítsenek leszerelni Tyt és Rubent.
Molly is kapott egy adag csajt a nyakába, és nem akarom tudni, hogy mennyire tépik meg, de azt hiszem, majd olvashatunk róla az újságokban. Hirtelen szállt el a haragom, és éktelen jókedvem kerekedett az egész verekedést nézve, még úgy is, hogy szinte biztos voltam benne, hogy zúzódott a kezem, és reméltem, hogy nem tört el. De a bunyónak hamar vége szakadt, mégsem lehet igazán jót verekedni két ember ellen. Kettő, mert Mollyt nem annak számolom.
Ruben vérző orral lépkedett hátrébb, míg az üvegfalnak nem ütközött, majd segélykérő szemeket meresztve pislogott rám.
Megráztam a fejem, és édes mosollyal az arcomon formáltam felé a szavakat: Csak magadra számíthatsz!
-    Elég! – kiáltotta el magát, mire mindenki megállt. – Elmegyünk – indult el irányunkba, hogy összekaparja az ájultan fekvő Tyt.
Senki nem állt az útjába, én pedig csak nem hagyhattam, hogy cipelje a hátán az eszméletlent, így az éppen a kezemben tartott pohár tartalmát Ty arcába fröcsköltem.
A fiú álmos tekintettel pislogott fel, mire Ruben megragadta a karját, és felhúzta a vértócsából, amit maga körül hagyott.
-    Csak még egy szóra – sétált mellém Eric, majd se szó, se beszéd nélkül ütötte meg még utoljára Tyt, aki összeroskadva nehezedett Rubenre.
-    High five, ember – emelte pacsira a kezét Alex, amit Eric kacagva el is fogadott.
Ahogy figyeltem az énekes arcát, láttam, hogy Ruben néhány ütése betalált. Frusztrált tekintettel néztem a távolodó alakok felé, majd mikor eltűntek az úton, idegesen fordultam Eric felé.
-    Mit képzeltél? Mit csináltál? – csattantam fel, mire újra minden elcsendesedett, eltűntek a gratulációk, és örömteli hangok a levegőből, néztem, ahogy lassan Eric nevető arca is elkomolyodik és értetlenül fordul felém.
-    Miről beszélsz?
-    Rólad! Mégis hogy képzelted ezt? Mindenkit megversz, aki nem tetszik neked, aki beállít, hogy elrontson valamit? Képes vagy összeverni az exem, és azt az embert, akitől függesz? Gondoltál civilizált megoldásra?
-    Jaj, bocsánat Miss Én Nem Vertem Be a Volt Barátomnak, sajnálom, hogy úgy éreztem ezzel tartozom nekik. Őszintén sajnálom, hogy fáj, ha megbántanak téged, és ezek a férgek állandó jelleggel ezt csinálták, és igen, nem érdekelt, hogy Ruben a lemezcégem tulajdonosa, ha úgy beszélt veled, ahogy nem kellett volna. Cseszd meg Ninah, hogy szeretlek! – kiabált miközben csak úgy csattantak a szavak, ahogy elhagyták a száját.
Láttam, ahogy kidomborodott a nyakán az ér, vöröslő arcát, láttam, ahogy egyre idegesebben próbálja visszafogni magát, tudtam, ha most itt lenne valaki, akit gond nélkül leüthet, megtenné. De ez mind nem érdekelt, amikor az a szó elhagyta a száját.
Egy pillanatra megszédültem, megfordult velem minden, és a kirakós hiányzó darabja egyetlen másodperc alatt betalált a helyére, és ahogy becsusszant, minden egész lett.
-    Kimennétek most a medencéhez? Kérlek – mondtam halkan a földet nézve, és megvártam, míg mindenki elhagyja a helyiséget, és csak Eric és én maradunk ott, távolról nézve egymás szemébe.
-    Most meg mi van? – sóhajtott Eric megadva felemelt karral.
Kihúztam magam, és felszegett, parázsló tekintettel néztem a szemébe.
-    Mondd még egyszer! – szólítottam fel, mire kényelmes, diadalittas, hatalmas mosoly terült szét az arcán.
-    „Cseszd meg Ninah!” – idézett és lazán zsebre vágta kezeit.
-    Tudod mit Eric? Cseszd meg te is – léptem felé egyet. – Cseszd meg a nagyképűséged, az önteltséged, az egocentrikusságod, és hogy olyan pokolian jó előadó, és pasi vagy!
Nem válaszolt, csak leszegte a tekintetét, miközben szája szegletében gyermekien édes, mégis gonosz mosoly bujkált, ami akkor sem hervadt le, mikor sejtelmesen fellesett hatalmas szempillái alól, és a szemembe nézett.
-    Szeretlek – mondta hangosan, mire felnevettem, és elfelejtve mindent futottam felé, hogy az ölébe felugorva megcsókolhassam.
Kezei egyből elkapták a testem, és miközben én erősen átkulcsoltam a lábammal a derekát, ő a karjaival tartott meg, és szenvedélyesen csókolt vissza. Csókja égető vágy lavináját indított el a testemben, és éreztem, ahogy elhatalmasodik fölöttem a kéj. Anélkül, hogy megszakítottuk volna a csókunkat indult meg velem a lépcső irányába. Az első lépcsőfok előtt, tudtam, hogy megszakad a pillanat, mert képtelenség velem felsétálni. Lábaim leengedtem a derekáról, és elszakadva az ajkaitól húzódtam hátrébb, de nem engedte. Visszarántott magához, benyúlt a térdem alá, és az ölébe emelve vitt fel a hálóba.
                                         +18
(Wicked game)
Az ágy előtt letette a lábam, én pedig levegőért kapkodva vontam el a szám.
-    Hamarabb nem tudtad volna mondani – lihegtem mosolyogva, és újra a csókja után kaptam, de ő csak játékosan beleharapott az ajkamba.
-    Nem akartam, hogy elbízd magad – lökött az ágyra, én pedig mosolyogva zuhantam a párnák közé.
Pillanatok alatt újra megéreztem forró csókjait a testemen, amik lágyan kalandoztak el a nyakam irányába. Éreztem, ahogy nyelve föl alá járt az érzékeny területen, és mintha csak villámcsapás ért volna tudatosult bennem, hogy mire megy ki a játék.
-    Ne csináld – suttogtam két kezemet a mellkasára helyezve, mire a válasz csak egy apró puszi volt a nyakívi gödröcskébe.
-    Akkor? – simult hozzám a teste, és éreztem mennyire kíván.
Elemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni, és összeszedtem minden bátorságomat.
-    Szeretlek! – mosolyogtam boldogan mire szája újra az enyémen volt, és nyelve őrült, sürgető játékba kezdett az enyémmel.
Kezem lassan simította végig a mellkasát, majd leérve a póló aljához szorítottam meg azt, Eric pedig értve minden néma szavamat hajolt el felőlem, és felült az ágyban. Követtem a mozdulatait, és vele szemben leülve húztam át lassan a ruhadarabot a fején, majd ledobtam az ágy mellé, és le sem véve tekintetéről a szemem húzódtam az ölébe.  Csillogó tekintetem végigvezettem a felsőtestén, majd megéreztem, ahogy a combomhoz nyúl, és egy egyszerű mozdulattal húzza le a testemről a rövid ruhát. Mint éhezők kaptunk egymás ajkai után, semmit sem akartam jobban, csak hogy minél közelebb érezzem magamhoz, hogy szinte eggyé váljon a testünk. Szorosan körülöleltem a nyakát mindkét karommal, és beletúrtam a hajába, ez által is közelebb vonva.
A következő pillanatban éreztem, ahogy a melltartóm csatja megadja magát, és a pánt szinte észrevétlenül siklik le a vállamon, mire én felváltva engedtem el Eric nyakát, hogy lecsúsztassam a ruhadarabot a testemről. Amint az is az ölemben landolt a férfi a fenekem alá a nyúlt, és enyhén megemelve fektetett végig az ágyon.
Megremegtem, ahogy éreztem a férfitestet az enyémhez simulni, és elöntött a forróság mikor megéreztem simogató kezeit, amik lassan csúsztak fel a fenekemtől a hátamon, majd onnan a nyakamra, hogy aztán elől folytassák útjukat, gyönyörű pillanatokat okozva kipirult testemnek.
Nehezen lélegezve nyúltam az övcsatja felé, és egy kis segítséggel pillanatok alatt eltűntettem róla a nadrágot, és végre csak egy boxerben feküdt rajtam.
Ajkai lassan hagyták el a szám, hogy a melleimre vándorolhassanak, és halk nyögéseket szabadítsanak fel belőlem. Nem tudtam semmire sem gondolni, Erickel volt tele a fejem, egyszerűen kitöltötte minden gondolatomat, a mozdulatai elvették minden eszemet, elfelejtettem hol vagyunk, hogy mik történtek, egyszerűen csak ő volt, és én, és az a tűz, amiben porig ég a testem.
Hátravetettem a fejem, és halk zihálásomra figyeltem, amikor megéreztem Eric ujjait az oldalamnál lejjebb siklani, addig, amíg el nem érték a tangám szélét, és finoman bele nem akasztotta az ujját, hogy lazán végigvezethesse azt a combomon, végig a lábamon, végül leejtve a földre, a többi ruha mellé.
Felsóhajtottam, ahogy megéreztem ujjának siklását a hevesen lüktető dombok között, és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, ne kínozzon, nem vágyom többre, csak hogy érezzem őt.
Megragadtam a haját, és a számhoz húzva suttogtam a fülébe.
-    Kérlek…
Válasz helyet egy mosolygós csókot kaptam az arcomra, majd a feje eltűnt, puha csókokkal behintve a testem haladt egyre lejjebb, mindaddig, míg el nem érte ujjai helyét, és bele nem puszit a lágy vonalak közé.
Erősen beleharaptam a számba, nem bántam, ha kiserken a vérem, de egyszerűen úgy éreztem, hogy felrobbanok, hogy mentem megőrülök, ha tovább húzza az időt.
-    Elég! – Megelégelve mindent vettem nagy levegőt, gyűjtöttem egy fordulásra való erőt, és megragadva két karját pördültem át, hogy most ő kerüljön alulra.
Meglepetten pislogott rám, én pedig nem törődve vele kezdtem az őrjítő játékba, halk suttogásba a fülébe, játékos harapdálásba, majd a mellkasától megindulva a pihe könnyű csókok hintéséig, amik szó nélkül találtam újra magam alul, és egy hirtelen mozdulattal éreztem meg magamban kívánatom tárgyát. Hangos nyögéssel sóhajtottam fel, és erősen markoltam meg Eric karját, amin a fejem mellett kétoldalt támaszkodott meg.
Apró lökésekkel egyre tovább fokozta a kéj forró gyötrését a testemben, miközben szája a mellem irányába kalandozott.
Ahogy erősödött és gyorsult a tempója, kezemet lefejtettem a karjáról, és hátán húztam végig az ujjaim. Éreztem, ahogy a körmömmel felszántom a bőrét, de egyikőnk sem foglalkozott a fájdalommal, valami sokkal tökéletesebb vett minket körül.
Halk nyögéseimet apró csókokkal hallgatatta el, én pedig minduntalan többet és többet akartam.
Olyan szorosan vontam magamra amennyire csak tudtam, lábammal körülöleltem az övét, és hagytam, hogy a lökései egyre mélyebbek legyenek, egyre hajszoljanak a gyönyör felé, oda, ahol már egyetlen csók sem lesz képes elnyomni a sikolyom.
Lassan már mindent egy könnyű fátylon keresztül érzékeltem, mintha egyszerre minden tökéletes lett volna, minden kissé elszigetelt. A zihálások tompa hangját elnyelte a körülöttünk lévő világ, és már semmire nem voltam képes figyelni, csak a kéj feszítette testemre, amelynek Eric egy utolsó lökéssel adta meg a kiteljesedést.
Éreztem, ahogy teste az enyémmel együtt feszül meg, majd zihálva hajtja fejét a mellkasomra.
Azokban a percekben tökéletes volt minden. Az érzés, a boldogság, ami átjárta a testem, miközben Eric ernyedt teste az enyémen feküdt, ahogy éreztem a szíve dobbanását az enyémmel egyetemben, az illatát mindenhol a levegőben, a felkelő Nap narancssárgás – rózsaszínes árnyalatait, ahogy befestik a szobát, mintha csak egy csodálatos álomban lettem volna.
Percek múltán sikerült újra normálisan lélegeznem, mikor Eric felemelte a fejét, két oldalt újra megtámaszkodott mellettem és a szemembe nézve közelített az arcom felé.
-    Csodálatos vagy – suttogta, majd hagytuk, hogy az álom tovább folytatódjon…


---------------------------------
Lenne még egy apróság, de ez ne tartson attól vissza, hogy egy kis pozitív megerősítést küldj, szóval készítette még magyar fordítással Eric videókat, ha érdekel lesd meg! :)
Eric Saade - Rocket Science

Chapter 46

Sziasztok!
Megjött a friss, remélem mindenkinek tetszeni fog! :)
Ez sem lett sokkal rövidebb, mint a másik volt. 
Köszönöm szépen a szavakat az előző fejezetnél, ha időm engedi még ma válaszolok rájuk, sajnálom a késést, de ez nem az én napom! :)) De tényleg fantasztikusak voltatok, szerintem ilyen hosszú megjegyzéseket nem is kaptam, és jól estek a kifejtések! :)))
Ezt a fejezetet mindenkinek ajánlanám, aki olvas, de jelen esetben kiváltképp Dórynak a csodálatos levélért, és támogatásért! :)
Köszönöm nektek, hogy vagytok! 

U.i.: Sajnos a blogger még mindig nem az igazi, bár lehet, hogy csak nekem nem, de semmit nem enged, amit akartam, például a képek normális elhelyezését sem, szóval mindenért elnézést! 



                                                       Unexpected people
                                          /Váratlan emberek/

Azt mondta megoldjuk, de nem tudjuk. Egy órán keresztül ültünk a fürdőben, de nem lett jobb semmi. A mobilom csörgött, de képtelen voltam felkelni, így Eric, ügyet sem vetve tiltakozásomra, hozta oda a telefont, és vetette fel velem.
-    Igen? – sóhajtottam halkan, mire néma csönd volt a válasz.
Sejtettem, hogy ki van a vonal túlsó végén, úgyhogy csak csöndben vártam, és nehéz szemhéjjal pislogtam a padló felé.
-    Michael Bellay elküldte a visszavonásodról szóló papírokat. Egy heted van, hogy mindent elintézz, és vissza kell térned a campusra. Sajnálom Ninah – mondta Mrs Ewans letörten, fáradt hangon.
-    Tudom – válaszoltam csöndesen, és hagytam, hogy kiessen a telefon a kezemből, és visszatérjek Erichez.
Úgy éreztem, hogy ez pontosan az a vég, amire titkon minden gyűlölőm számított. Innentől nincs oka Tynak, hogy maradjon, Molly folytathatja a visszahódító hadjáratot, Ruben pedig végigdughatja egész Stockholmot, és leszállhat Ericről. Vége van. Véget ért egy álom, de így is megérte – mosolyogtam magamban fáradtan, és közelebb fúrtam a fejem Eric mellkasához.
Mit fogok otthon csinálni? El kell intéznem minden papírt, végig kell járnom az egyetemet, és … és… és újra Los Angeles üdvöskéje leszek. Biztosra veszem, hogy mire hazaérek felkérések százai várnak majd mind reklámfilmekhez, mind divatbemutatókhoz nem utolsó sorban filmes főszerepekhez. Képtelen vagyok így élni.
Újra erősen lehunytam a szemem, hátha minden megoldódik, mire kinyitom, de nem így történt.
Fáradt voltam, összetört, álmos, mégsem bírtam elaludni, de megmozdulni sem.
Csak járt az agyam, ahogy hallgattam a fejem alatt dobbanó szív ritmusát, ahogy éreztem a testemet ritmusosan, lassan simogató kéz lágy érintését, gondolkoztam az álmaimon, a jelenen, a jövőn,  a pillanatokon. Eszembe jutott Selly, Eric, Ruben, Molly, anya és… és… apa…

Bántó, idegesítően fülsiketítő csörgésre ébredtem. Általában úgy hat rám, hogy hirtelen kelek fel rá, kiugrok az ágyból, és hihetetlen sebességgel dobogó szívvel rohanok az ajtó elé, hogy kinyissam. Ám most csak fáradtságot éreztem, és egy cseppnyi akarat sem volt bennem az iránt, hogy kinyissam.
Letoltam magamról a takarót, amit hangos és fájdalmas nyögésekkel tarkítottam, hogy kifejezzem nemtetszésemet, majd belebújtam a papucsomba, és magam mögött hagyva az édes álmom sétáltam az ajtó elé, és idegesen téptem fel azt.
-    Jó reggelt Ninah – mosolygott rám anyám, mire morogva elfordultam tőle, és visszaindultam a hálóba.
-    Az volt – tűntem el az ajtóban, és bevetettem magam az ágyba.
Visszahúztam a takarót és Erichez bújva hunytam le szorosan a szemem újra.
-    Azonnal kelj föl! Annyi dolgunk van Ninah, és nem engedhetem, hogy… - hallottam meg felindult hangját az ajtómban, de a végére beléfagyott minden szó, gondolom megpillantotta Ericet. – Azt hittem, csak hazudsz – jelentette ki hidegen, mire elmosolyodtam.
-    Nem szokásom.
-    Nem érdekel, minden esetre, indulnunk kell, már lefoglaltam a repülőjegyet is, és – kezdte, de erre a mondatára kipattantak a szemeim, és idegesen kaptam felé a fejem.
-    Hogy mit csináltál? – üvöltöttem rá, nem érdekelve, hogy ez nem etikus, és hogy egy gyerek nem beszélhet így az anyjával.
Egy pillanat alatt pattantam ki az ágyamból, és szikrázó szemmel álltam Megan elé.
-    Te csináltad. Végig ezen dolgoztál, ez volt az aduászod, igaz? Hogy voltál képes rá? Hogyan tudsz tükörbe nézni? Hogy vagy képes még mindig az anyának hívatni magad? – léptem felé miközben undorodva, lenéző tekintettel mértem végig.
A tekintete feszülten cikázott két szemem között és arcán eluralkodott a feszültség, ideges dühösséggel meredt rám, miközben lekevert egy pofont.
-    Te nem beszélhetsz így velem!
-    Már hogyne beszélhetnék?! – néztem rá pirosló arccal, szememben a düh könnyeivel. – Nem érdemled meg, hogy bárki is máshogy beszéljen veled, és főleg nem azt, hogy én. Amit műveltél, az megbocsáthatatlan. Az lányod vagyok, te meg képes vagy és tönkreteszed az életem? Tudod mit? Most tisztázok veled mindent – szeltem át a centiket a teste és az enyém között, hogy az arcától mintegy pár milliméterre köpjek felé minden szót. – Nem megyek veled sehová! Nem vagyok hajlandó veled egy gépre szállni, egy légtérben lenni, vagy egyáltalán egy államban lenni! Ha haza kell mennem, haza megyek, de nem megyek abba a házba, amit te otthonnak hívsz. Gyűlöllek, és ez nem változik meg, csak azért, mert azt mondod az anyám vagy. Csak azért nem tagadom meg a nevem, mert apa Miles és nem te! Meg se érdemled a nevet! Kicsinyes vagy és öntelt, fáj, hogy elmúlt a fiatalságod, és rajtam éled ki magad, nem foglalkozva azzal, hogy ki vagyok én. Hogy mit akarok. Hallottad te egyáltalán bármikor, ha mondtam valamit? Ha kértem valamit? Ha adtam valamit? Végeztem Megan, és most pedig tűnj el az otthonomból! – kiáltottam rá, mire összerezzent, és értetlenül meredt rám. – Most!
Szó nélkül lépett egyet hátra, és úgy nézett rám, mintha nem ismerne, mintha soha nem látott volna. Azt hiszem ez igaz. Most van az első alkalom, amikor azt látja, ami valójában vagyok. Aki kiáll magáért, és nem bábja senkinek. Aki Ninah Miles, és nem Megan lánya.
Sosem ismert, csak egy képet, akiről azt hitte én vagyok.
Kihúztam magam, és még mindig merev, dühtől feszült testtel álltam előtte, mire ő lassan tette meg a lépéseket az ajtó felé.
Mintha sokkból ébredne kezdte megszaporázni a lépteit, és amint hallottam becsapódni mögötte az ajtót felsóhajtottam, leejtettem a vállam, és az egész feszültség, mintha a szél fújta volna ki belőlem hagyta el feldúlt testem. Eric felé fordultam és szembetaláltam magam kitágult pupillával leső arcával.
-    Basszus ez… ez… most megkívántalak – nyúlt hirtelen a testem felé, és berántott az ágyba.
-    Mi? – löktem le magamról kacagva a testét, de nem adta fel, szája újból a bőrömet borította be apró csókollak.
-    Az a hátorzottság, és elszántság, amivel kiállta anyukád elé, lenyűgöző… Szinte éreztem, ahogy árad belőled. Irgalmatlanul szexi volt – harapott bele gyengéden a nyakamba, mire felsikoltottam.
-    Fürödnöm kell – nyögtem, és megpróbálta eltolni magamtól, de nem engedett.
-    Nekem is – válaszolta vigyorogva, majd újabb csókra hajolt felém, amikor megszólalt a mobilja. – A picsába – szitkozódott, miközben érte nyúlt és felvette.
Felsóhajtottam, és megkönnyebbülve hanyatlottam vissza a párnára.
-    Mi van haver? – mordult bele, majd elhallgatott. – Nem, nem láttam, nem volt…  - felelte unottan, mire a vonal másik végén megelégelték a nemtörődömséget. - Oké, oké, tudom. Tudom. Mondom, hogy tudom Alex, ne csesztess már! Indulok, húsz perc és ott vagyok – csapta le végül, és rám nézett. – Neked mindig irtó nagy mázlid van. Csak egyszer szívd meg… - lehelt csókot az arcomra, majd fellökte magát az ágytól és a fürdő felé indult.
-    De az nekem kell! – kiáltottam utána, mire csak felemelte a kezét, jelezve, hogy hallotta, majd becsapta maga mögött az ajtót, és hallottam, ahogy elkezdi megengedni a vizet.
Fantasztikus. Lehunytam a szemem, és elkaptam egy-egy a fejemen átsuhanó gondolatot, hogy átrághassak néhány kérdést. De képtelen voltam megtartani őket az adott helyen, folyton folyvást kicsusszantak a kezeim közül, és ha elkaptam egy következőt, pár pillanat múlva az is tovaillant, így történt meg az, hogy a mobilom idegesítő csörgésére nyitottam ki a szemem a sötét szobában.
-    Mi az isten? – néztem körbe vakon, miközben tapogatózva kerestem a rezgő, zenélő tárgyat. – Hm? – „szóltam” bele, újra elnyúlva az ágyamon.
-    Szép jó estét Csipkerózsika. Esetleg felkeltettelek? – nevetett bele a telefonba Eric, mire elvettem az a fülemtől, és értetlenül meredtem a kijelzőre. Este öt óra?! Mikor és hogy, és mikor?!
-    Eltaláltad – ásítottam.
-    A fiúk kérdezik, hogy van-e kedved eljönni velünk bulizni, így az utolsó napok emlékére – szólt bele meglepően vidáman, mire nekem az arcom savanyú vigyorba fordult.
-    A múltkor is olyan jól sült el.
-    Most jobb lesz, egy percre sem hagyunk magadra. Gyere át hozzám mondjuk nyolcra, az jó?
-    Ott leszek – válaszoltam, és lezártnak nyilvánítottam a telefonbeszélgetést.
Végignyúltam az ágyon, és éreztem, ahogy közelít az a gondolat, azoknak a dolgoknak a tömege, amikre a legkevésbé sem vágytam, úgyhogy csak erősen lehunytam a szemem, és újra a telefonomért nyúltam.
-    Igen? – szólt bele Selly meglepődött hangon.
-    Szia, vannak problémáim, és el kell mondanom neked. Találkozhatnánk ma? Esetleg van kedved eljönni bulizni?
-    Nem lehet Édes, dolgom van. Tudod, pasi ügy. De holnap hívlak, oké? Mennem kell, kitartást! – vágta rám a telefont, és én értetlenül meredtem a készülékre.
Mi van? Anyám kirúgatott, nincs egészen egy hetem, hogy elhagyjam Svédországot, és az hagyján, hogy én a sokktól abnormálisan viselkedem, nem sikítozom, és sírok egész nap, de az komolyan fáj, hogy Eric is félvállról veszi, bulira hív, Selly pedig nem képes eljönni velem beszélgetni. Mintha nekik nem is számítana, hogy itt vagyok, vagy sem. Ez azért van, mert csak belecsöppentem az életükbe, és ha ők azt látják rajtam, hogy nem zaklat föl, akkor vállat vonnak, és azt mondják, hogy őket sem? Vagy beigazolódik a gyanúm, hogy sosem volt semmi helyem ebben a világban, és Eric csak megünnepli az eltűnésem, kissé visszafogottan ugyan.
Idióta vagyok. Hogy vagyok képes még most is ezt hinni róla?
Inkább azon kéne gondolkoznom, hogy mivel vette rá Megan Mr Bellayt arra, hogy azonnal küldje el a visszavonásomról a papírokat az egyetememnek, akik pedig nem haboztak lehetőséget sem adni arra, hogy kipótoljam a lemaradásom, ami már első hallásra is lehetetlen lenne, de mégis.
Az esély szikráját sem kaptam meg, és most mindent magam mögött hagyva kell hazamennem?
El sem hiszem, hogy hónapok múltán és annyi hülyeség van az életemben, hogy képtelen vagyok megérteni egyet is. Talán el kéne mennem egy pszichiáterhez, elmondani neki mindent, és talán ő képes lesz átlátni, és megmagyarázni.
Röpke másfél óra alatt elkészültem, de a szemem állandó jelleggel a leragadás felé akarta húzni a testem, és magával rántani a sötétségbe, én pedig értetlenül ráztam meg a fejem alkalomról, alkalomra, hisz többet aludtam, mint tizenkét óra.
Ettem, betettem egy mosogatást a képbe, és elindítottam a ruhákat is, majd fél nyolckor hívtam egy taxit és elindultam Eric felé.
Nem sokat vacakoltam a ruhával, és a sminkkel, a ruhaválasztásom a kedvemtől függetlenül egy parti ruhára esett, és ehhez mérten választottam ki a sminkem színeit.

                                                
Sokkal jobban megy a készülődés, ha segít nekem Selly. Mostanáig nem sikerült megértenem, hogy miért koptatott le, és hogy milyen pasiról beszél. Napokig, hetekig nem volt senki, nem hiszem el, hogy pár nap alatt olyan komolyra fordult volna valami, hogy emiatt leszerel, ráadásul nem is beszél róla.
Fújtatva engedtem ki a hajam, majd a mobilomra pillantva elérkezettnek láttam az időt, hogy elinduljak a taxim elé. Reméltem, hogy lesz olyan jó a buli, hogy nem tudok majd hazavezetni, így erre készültem. Nincs az a dolog, ami megakadályozna ma abban, hogy ittas állapotomig igyam magam, és végigtáncoljak minden egyes számot.
-    Hello – vágódtam be a taxiba és a sofőr felé hajoltam. – Kunsgatan 24.
-    Eric Saade háza? Elég csak ennyit mondania, Kedves – mosolygott rám, mire én értetlenül néztem rá.
-    Ez mindennap így megy? – néztem a visszapillantó tükörbe, miközben ő lassan visszasorolt és elindultunk.
-    Ha tudná – nevetett fel – És Ön milyen ügyben? Ahogy látom a fejét akarja elcsavarni, de figyelmeztetem, hogy az egész házat be kellett kamerázni, és biztonsági őrök vannak mindenhol. Az a lakás fokozottan ellenőrzött, és ha nem ismeri fel Mr Saade, nem fog bejutni, erővel ne is próbálja.
-    Köszönöm az aggódását, de biztos vagyok benne, hogy be fog engedni. A menedzsere vagyok.
-    Ezzel a szöveggel is kevesen próbálkoztak még – húzta fel kétkedve a szemöldökét, és tovább vezetetett, néha - néha az arcomra lesve.
Nem akartam, hogy higgyen nekem, nem erőltettem a beszélgetést, csak azt akartam, hogy vigyen oda, ahova kell, tőlem aztán higgye azt, amit akar.
Fáradtan néztem a mellettem elsuhanó tájat, miközben azon gondolkodtam, hogy alig voltam Ericnél, szinte mindig nálam voltunk. Az első napokat töltöttem nála, ehhez képest egyből felismertem mikor megközelítettük a helyet, ha akartam volna sem tudtam volna nem tudomást venni a megérkezésünkről, ugyanis a gyomrom fájdalmasan összeugrott, és mintha csak lepkék százezrei repkedtek volna odabenn. Amint éreztem, hogy lassul alattam a kocsi, erősen elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha adnék egy másik címet és autókáznánk még egy órát. Azt kívántam, bárcsak lenne még időm felkészülni.
Nem értem mi ez az idegesség, hisz ismerem. Voltunk együtt, a barátom, mégis minden egyes alkalommal, mintha a levegőt elzárták volna előlem, remegek, mikor tudom, hogy mindjárt találkozunk, és egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. De amint ott van mellettem minden aggodalmam a semmivel válik egyenlővé, én pedig úgy érzem a karjainál biztonságosabb hely, nincs is.
De az autó megállt, én pedig a taxiórára tekintve előkotortam a pénztárcám és fizettem.
Köszönés nélkül szálltam ki az autóból, és éreztem, ahogy a sofőr minden egyes mozdulatom követi a szemével. Amint becsaptam az ajtót, az utas oldali ablak lassan lehúzódott, és felém dőlt a férfi. Kíváncsian hajoltam kissé lejjebb, hogy halljam, mit mond.
-    Örültem Miss Miles – tűnt máris el, és a felhúzódó alakon keresztül, teljesen lesokkolva, tátogva néztem utána.
Még akkor is így álltam, mikor a taxi régen eltűnt a főúton.
Végül erőt vettem magamon és felszegett fejjel indultam el a ház felé, amit senki nem tudott volna eltéveszteni, mintha karácsonyi kivilágítás díszelegne rajta villogtak mindenhol a kamerák fényei, amik szétszórtan helyezkedtek el az épület szinte minden részén.
Beléptem és behúztam magam mögött az ajtót, mire a semmiből került elém egy hatalmas fickó, nem titkolva, hogy sejti miért vagyok itt.
Mióta fokozták meg ennyire a biztonságot, legutóbb alig volt itt valaki.
-    Segíthetek?
-    Egy barátomhoz jöttem, már vár – mosolyogtam rá és kiléptem volna mellette, de elállta az utam.
-    Ki a barátja?
-    Eric Saade – vetettem oda sziszegve, mire undorító mosoly terült szét az arcán.
-    Gondolhattam volna. Meg kell kérnem, hogy azonnal hagyja el az épületet, kisasszony!
-    Hogy mondja? – szaladt fel hitetlenül a szemöldököm, és komolyan egy pillanat választott el attól, hogy ne pofozzam fel.
-    Tudja bizonyítani, hogy Mr Saad Önre vár?
-    Maga bolond – néztem a szemébe, és elnevettem magam.
-    Azonnal távozzon, kérem!
-    Nem megyek innen sehova, Eric pontosan tudja, hogy itt vagyok. A nevem Ninah Miles.
Ahogy kiejtettem a nevem, a férfi egy lépést hátrált, és összehúzott szemekkel nézett rám.
-    Tudja bizonyítani?
-    Magának minden bizonyítani kell? – morogtam, miközben a táskámban kutattam az irataim után. – Tessék – böktem alá, mire az a kezébe vette és gyanúsan forgatta.
-    Minden rendben van Tom, a hölgy, hozzám jött – bukkant fel Eric, és elismerőn nézett a monstrumra, aki közben visszaadta az igazolványom.
-    Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Minden rendben? Azt hittem kidob – dühöngtem szikrákat szóró szememmel nézve a biztonsági embert, miközben Eric belekarolt a karomba és sietve húzott maga után, ki az ajtón.
-    Gyere már – rángatott, míg én még mindig csak Tomot néztem.
-    Meghalsz – sziszegtem a férfi felé, mire az felnevetett, és bájosan intett.
Némán dühöngve mentem Eric után, aki megkerülte a hatalmas háztömböt, majd hátul megállt, és bevárt. Amint megtorpantam mellette a semmiből tűnt fel egy hatalmas, fekete limuzin, ami elegánsan fékezett le mellettünk.
-    Ez? – böktem az autó felé.
-    Adjuk meg a módját – mosolygott rám azzal a mosolyával, amitől összerándul a gyomrom, és nem csak a szívdöglesztősége miatt, hanem azért is, mert ez jelent valamit, ami nekem nem lesz túl jó a közeljövőben.
Becsusszantam, és a lehető legtávolabb ültem az ajtótól, így Erictől is. Néztem ahogy a fiú lassan beül, és csak ekkor néztem rajta végig, bár nem kellett volna. Ha így áll elém, és kér valamit, amit nem akarok megadni, csak meg kell csókolnia, végighúznia a kezemet a mellkasán, vagy a hasizmán, és máris az övé, amit akar.
Egy laza fehér póló föle egy fekete dzsekit vett, és hogy csak még jobban kínozzon a fekete nadrághoz piros cipő dukált, mindezt meghintve a legjobb parfümmel, amit életemben éreztem.
-    Gyönyörű vagy ma – hallotta meg a hangját, és egy pillanatra összerezzentem, hogy nem-e az én számon szaladt ki ekkora hülyeség, bár ez ellen szólt, hogy biztos más szóval éltem volna.
-    Köszönöm – kaptam el egy bizonyos helyről a nadrágján a pillantásom, hogy azokba a szemekbe nézhessek.
-    A ruhaválasztás… – futtatta végig a lábamon, amitől egy szempillantás alatt úgy éreztem, hogy megsülök a kocsiban.
Óvatosan letoltam a vállamról a kabátot, így utat engedve a bőrömnek a levegőhöz, és Eric szemeinek a leskelődéshez.
Szikrázó, feszültséggel teli légkörben, némán, csábító, nagyképű pillantások tömkelegével tettük meg az utat, ami nem lehetett több egy óránál.
Nem tudtam, hogy hova akar vinni, nem tudtam, hogy hogyan is állhatnék ellen mindennek, ugyanis a parfümje már belengi az egész kocsit, és már nincs egy épeszű gondolatom sem, csak azt tudom elképzelni, hogy ott ülök mellette, szinte érzem, ahogy a keze lassan csúszik végig az oldalamon, miközben szorosan magához von. Érzem a leheletét a bőrömön, a pillantását a számon, hallom a szíve dobogását.
Lassan pillantottam fel az arcára, miközben hatalmasat nyeltem, hogy eltitkoljam az érzéseim, gondolataim. Egyre melegebb lett, egyre szomjasabb lettem, úgy éreztem, hogy Eric az egyetlen, aki megmenthet a hőtől, és a szomjúságtól, mégsem adhatom oda neki magam úgy, hogy nem is kéri.
Látom azokat a pillantásokat, amiket felém küld, azokat a szemeket, amikből csak úgy süt, hogy tudja, hogy kell nekem, tudja, hogy megkaphat. Nagyképű, és önelégült, tudja, hogy fantasztikusan néz ki ma este, tudja, hogy nem engedem éjjel csak úgy elmenni.
Az ablakra tapasztottam a tekintetem, muszáj voltam, egyszerűen úgy éreztem kezdek megőrülni, ha nem támasztom a hideg, nyirkos üvegnek a homlokom, ami viszonylag visszavesz a testemben tomboló tűzből.
A semmi közepén állt meg a kocsi, én pedig értetlenül néztem az ajtót kinyitó Ericre, de az szó nélkül lépett ki az autóból. Utána másztam, és miközben kiléptem belekezdtem a mondandómba.
-    Először nem említettem meg, de most, hogy van konkrét kérdésem, elkezdem körvonalazni, hogy miket is nem értek – engedtem el a kezét, amivel kisegített.
Eric becsukta mögöttem az ajtót, mire a limuzin elhajtott, egyedül hagyva minket az út mellett. Tisztán hallottam víz moraját, kétségkívül a tengerparton voltunk, és továbbra sem értettem semmit, így folytattam.
-    Azt hittem bulizni viszel, és tekintve, hogy a belvárosban laksz, nem hittem el, hogy nincs egy szórakozóhely sem a közelben, furcsállottam, hogy limuzinnal viszel el valahova, de oké, legyen. De jelenleg a semmi közepén állunk, egy tengerparti helyen, és halványlila dunsztom sincs arról, hogy mi folyik itt.
Eric nem válaszolt, csak elmosolyodott, megragadta a kezem, és elkezdett befelé húzni a kietlen úton, mígnem megpillantottam a véleményem szerint egyik legcsodálatosabb házat. -    Ez… - kezdtem, de nem állt meg, nem figyelt rám vagy a megdöbbenésemre, csak húzott tovább.
Végül a bejárat előtt álltunk, jobban mondva az egyik nyitott részen, hitem szerint a nappalin keresztül léptünk be a csodálatosan kivilágított házba.
Tátott szájjal, és nevetve néztem körbe, miközben csak lépkedtem Eric után. Lenyűgöző volt minden. Az elegancia, a környezet, a kilátás, a belső elrendezés, egyszerűen kifinomult, és elképesztő.
Eric hirtelen megállt előttem, én pedig kérdőn néztem a szemébe, de nem mondott semmit, csak összefűzte ujjait az enyémmel és előre pillantott. Követtem a tekintetét, és megláttam, hogy az előttünk lévő helyiségben sötét van, de ahogy jobban megnéztem, megpillantottam egy apró, pislákoló fényt a szoba túlsó végében, mintha gyertya lángja lett volna, de nem voltam benne biztos.
-    Mi folyik itt? – böktem ki, miközben még mindig a lángot szuggeráltam, de a következő pillanatban aranyfény árasztotta el a szobát, és arcok tízei jelentek meg a szemem előtt, én pedig a szívemhez kapva szökkentem hátrébb.
Mind vigyorgott, és hatalmas szemeik csillogtak, ahogy felkiáltottak, konfetti rakéták robbantak, és dudák szólaltak meg.
-    Boldog Születésnapot Ninah!

-----…------
Pár kép a rezidenciáról… :)
 
 
 

Chapter 45

Sziasztok!
Köszönöm a kommentárokat, a válaszaimat már meg is pillanthatjátok ott. :)
Ami az esztétikai kinézetét illeti a mai, meg az előző fejezeteknek, valami nem stimmel a blogerrel, nem akarja azt, amit én, ezért nincsenek beljebb a bekezdések, és a többi, ezért elnézést! :)
Mint ígértem, ez egy hosszabb fejezet, és történik is benne egyesmás, remélem tetszik, és kapok itt is, néhány megjegyzést, hogy hogyan is érzel, hidd el, hihetetlenül sokat segít!
A zenéket, amiket megszavaztatok, most már beraktam, linkként ott vannak a részletek előtt, egyből új lapon nyitja meg, szóval nem kell a jobb klikk.
Köszönöm, és akkor nos, itt a friss, kellemes olvasást! :)))




                       Life as a house of cards
                                       /Élet, mint kártyavár/

Holding On and Letting Go

Vannak napok, amikor azt érzem minden rossz, és talán megérdemlem, hogy ennyi minden történik velem, de vannak napok, amikor tudom, hogy nem érdemlem meg, mert nem vagyok rossz ember.
Van negatív tulajdonságom, és ha akarnám, mondhatnám, hogy a szüleim nem törődtek velem, egyedül nőttem fel, és ennek következtében vagyok önző, meggondolatlan, hirtelenharagú, hangulatember, irigy, szarkasztikus, de nem mondom, mert ez mind az én hibám.
Húsz éves vagyok, és már legalább öt éve fel kellett volna találnom egy időgépet, vagy bármi mást, ami kicsit is megváltoztatja az életem azon pillanatait, amiket nem akartam átélni, amiknek meg sem kellett volna történniük.
Csak egyetlen egyszer szeretnék külső szemlélő lenni, hogy lássam a dolgokat igaz valójukban megtörténni, és biztos lehessek abban, hogy az én szemszögem egyáltalán nem részre hajló. Mert ha csak én állítom, hogy velem történik meg minden, ami a többi több tízmillió ember életéből kimarad, akkor lehet, hogy szerény személyemmel van a probléma, és valójában minden egyes alkalommal, amikor csak lépek egyet a földön, lélegzek egyet a levegőből, vagy pislogok, hogy lássam a következő másodpercet, bűnt követek el, és ezt kamatostól meg is torolják rajtam.
Külső szemlélőként láthatnám, hogy én vagyok-e a rossz, vagy esetleg én vagyok-e az áldozat, mint ahogy ezt gondolom minden alkalommal, amikor ilyesmi történik velem.
Lehet, hogy jobb lenne feladni most a harcot, megengedni, hogy mindenki nyerjen, így ők boldogabbak lennének, nekem pedig békém lenne. Nem kellene félnem Molly állandó atrocitásaitól, nem érdekelne, hogy feltűnik-e Ty az életemben, avagy sem, és attól sem kéne félnem, hogy Ruben újra össze akarna kavarni az érzelmi szálaimat, mert ha feladom, végleg elhagyom Svédországot, és úgy élek, ahogy soha nem akartam, de ami a sorsomban van, amit képtelen vagyok magam mögött hagyni, akármennyire is próbálkozom, és akármilyen messzire is futok előle. Akkor visszamennék Amerikába, és új életet kezdenék, bár a mostani kezdésből kiindulva az sem menne.
Egyszer szeretnék reggel úgy belenézni a tükörbe, hogy egy szép, mosolygós, vidám csajt látok, aki meg van elégedve magával. De sosem érzem ezt, és akárhányszor megpillantom az arcomat, azt kérdezem, hogy miért nem lehetek én is egy a sok gyönyörű lány közül, akiknek már attól jobb a napjuk, ha reggel látják magukat a tükörben, mert tudják, a szépség meg van, onnan minden könnyebb. Az emberek befogadnak, elfogadnak, így te jóban vagy önmagaddal, elfogadod a pozitív és negatív tulajdonságaid egyaránt.
Én pedig az érett női gondolkodás helyett gyerekesen önző vagyok, és szánalmas, ahogy azt nézem ki népszerűbb nálam, és ha akarnám sem tudnám tagadni, fáj, hogy Mollyt szeretik jobban az emberek, és nem engem, holott nem is ismernek egyikünket sem. Talán Mollynak van már látszata, kialakította köré a média az aranyos, kedves lány imidzsét, míg nekem marad a gonosz amerikai lány, aki elrabolta a párját, és aki most svédországi hírnévre tesz szert.
Össze – vissza kavarognak a gondolataim a hírnév és a sors között, semmi értelme egy mondatomnak sem. Képtelen vagyok gondolkodni, képtelen vagyok lélegezni, egyszerűen csak azt akarom, hogy ez a mámorító szédülés ne múljon el, vegye át a testem felett a hatalmat, és zuhanjak, ameddig csak tudok.
Remegő kézzel kapaszkodtam meg a mosdókagyló szélében, és ki-kibicsakló könyökkel próbáltam megtartani magam, hogy ne essek össze.
Zihálva szívtam be a levegőt a számon és az orromon keresztül egyaránt és mereven bámultam a fehér porcelán belsőt. Tudtam, ha lehunyom a szemem, nem leszek képes újra kinyitni, és megadva magam, esek össze.
Teltek a másodpercek, és az előbbi hideg vizes arcmosás hatása kezdett elmúlni, a testem újra lángolt, gyöngyöző homlokom fáradtan támasztottam a tükörnek. Óvatos mozdulatokkal kerestem meg újra a csapot, és lassan folyatva a jéghideg vizet tettem alá két tenyerem, és rádőlve a kagylóra permeteztem újra és újra hideg cseppeket az arcomra. A szívem sebesen dobogott, zúgott a fülem, és minden egyes izmom megadásra készült, éreztem a hajlataimban, hogy egyetlen apró jelre várnak, hogy végleg megadhassák magukat.
Szaggatottan sóhajtottam fel, és szorosan lehunyva a szemem, figyeltem a szívem gyors ritmusára, arra, hogy lelassítsam, érdektelenséget mutatva a hajamat eláztató hideg zuhany felé. A víz halk csordogálása nyomta el hüppögő sírásom, ami a bensőmben vívott harc eredményeképp fakadt ki belőlem.
A könnyek fájdalmasan száguldottak végig az arcomon, néhol éreztetve, hogy a csiklandós érzés, ami kellemetlen és kedves egyben, nem fog még elmúlni, minden egyes pillanatot kihasznál, hogy gyötörhesse a lelkem. Erős akartam maradni, azt akartam, hogy hihessek magamban, hogy én legyek az egyetlen saját magam számára, akiben nem csalódhatok, akiben nem fogok. Soha.
Közben pedig éreztem, ahogy a bensőm megtör, ahogy a fűszál végére most túl nagy vízcsepp nehezedik, és a talaj felé hozza, el akarja érni, hogy megtörjön, de a fűszál, csak meghajlik, ám azt a földig. Nem biztos, hogy képes a lelkem mindig fűszál maradni. És mi lesz, ha egyszer nem egy vízcsepp jön, hanem valami sokkal rosszabb, sokkal nagyobb?
Egy gyors mozdulattal jobb kezemmel letöröltem az ostoba könnycseppeket az arcomról, és újra a víz fölé hajoltam.
Fájt, de nem fogom beismerni! Meg fogja tudni, hogy mit éreztem. Ismerni fogja, hogy ki vagyok valójában.
-    Ninah, jól vagy? – kopogott be lágyan az ajtón, mire, kibicsaklott a könyököm, és megadva magam zuhantam a földre.
Hirtelen fogott el az „ez most nem velem történik, ez csak egy rossz álom, és mindjárt felébredek” érzés, ahogy a szédülés újra megkörnyékezett, és a gondolataim részeg zagyvaságokként folytak össze a fejemben.
Hátam lassan a kád hátuljának támasztottam és mindkét kezemmel támasztottam a fejem, hogy ne adjam át magam ájulásos tudatlanságnak.
-    Kérlek, küld haza az urat. Majd keresem, jelenleg nem vagyok jól – próbáltam megütni a hallható, és magabiztos hangsúlyt, de csak gyenge, erőtlen próbálkozásnak tűnt, még a saját fülemnek is.
Lépések távolodó zaját hallottam, egyszerre éreztem magam megkönnyebbültnek, és fuldoklóbbnak.
Érdesen csengő füllel, remegő lábakkal, és verejtékező testtel kúsztam közelebb a vécéhez, hogy felhajthassam az ülőkét, és megadva adjam át magam a kényszernek.
-    Ninah – suttogott megint az ajtónál aggódva, mire megtöröltem a szám, és felsóhajtottam.
Lehunytam a szemem és fejem hátravetve küszködtem magam vissza a kád szélének.
Még mindig háborgott a gyomrom, pedig már régen nem volt benne semmi, mégis minden egyes gondolattal, ami keresztülszáguldott a fejemen, hányingerem támadt. Rosszul voltam mindentől és mindenkitől.
-    Ninah - ismételte meg újra, mire összeszorult torokkal nyeltem, és hagyta, hogy egy könnycsepp végigperegjen az arcomon.
-    Menj Eric – leheltem, és tudtam, hogy hallja.
Az már más kérdés, hogy nem akarta meghallani.
-    A férfi elment, csak én vagyok itt.
-    Kérlek – próbáltam kimondani határozottan, de elcsuklott a hangom, és erőt vett rajtam a kétségbeesés.
Minden csendes lett, csak a saját szaggatott légzésem hallottam, és a még mindig lágyan csordogáló víz hangját.
Hogy jutottam el idáig? Mióta futok el a problémáim elől? Miért nem engedek, hogy segítsen?
Képtelen lennék elviselni, hogy sírni lát, mert összetörtem, képtelen lennék elviselni, hogy látja megadtam magam, gyenge vagyok, és semmit sem érek.
Kinek kell egy ilyen ember? Nem bírnám ki, ha a szemébe nézve szánalmat látnék a szenvedélyes csillogás helyett. Nem tudnám elviselni, ha az általam áhított szerelem helyett csak a sajnálatot olvasnám ki a barna szempárból. Nem.
Éppen ezért egyedül küzdök meg, nem fontos, hogy mennyire nehéz, nem fontos, hogy nincs esélyem egyedül.
Aztán a csendnek vége lett, és halk motoszkálásra lettem figyelmes, de túlságosan lekötött a belső fájdalmam ahhoz, hogy különösebb figyelmet fordítanék rá.
-    Tudtad, hogy – kezdte, és halkan kattant valami, mire elvettem két kezem az arcom elől, és óvatosan az ajtó irányába lestem – több időt töltöttem a táncos barátaimmal, mint gondolod? És ellestem ezt-azt – bukkant elő a feje az ajtó mögül, majd maga elé emelt egy hajcsatot –, köztük ezt is – forgatta meg a kezében, majd lágyan elmosolyodott.
Nem akartam tudni, hogy hogyan nézhetek ki. Borzalmasan festhettem, ő mégis olyan óvatossággal csukta be az ajtót, és úgy sétált felém, mintha az első alkalommal látna meg egy gyönyörű nőt, egy porcelánbabát, aminek nem akarja, hogy bármi baja essen.
Elvettem róla a pillantásom, és nem néztem rá, miközben mellém sétált, és akkor sem, amikor leereszkedett mellém, és követve a példám a kád oldalának döntötte a hátát.
Némán fogta meg a fejem, és húzta a mellkasára, én pedig minden elvemet feladva karoltam át, és tartottam olyan szorosan, amennyire csak tudtam, és azt kívántam bár sose kéne elhagynom ezt a helyet, ezt a pózt, ezt a pillanatot, ezt a férfit.
Éreztem, ahogy keze lágyan simogatja a karom, ahogy apró csókot lehel a hajamra, és érezte, hogy ideges gyerekességgel attól fél nem kényelmes nekem ez a póz.
Nekidőltem a testének, és engedtem, hogy megtartson, érezni akartam, hogy képes megtartani, bármi is történjen.
Nem csalódtam. Ott volt, sziklakeménységgel állta a rá nehezedő testem, miközben pihe lágysággal védte megtört lelkem minden apró darabját.
/Két órával előbb…/

Eltelt három nap, és még élek. Anya itt van, mindig a közelemben van, és mindig pontosan akkor bukkan fel, amikor nem kéne. Szállodában, megbeszéléseken, a konyhámban, vagy éppen az irodámban, bár az még az egyik legelviselhetőbb látogatása volt.
Megszállottja lett annak, hogy engem hazaráncigáljon, és hogy az ötletem, hogy Svédországban építsem újra az életem halálos, és velejéig romlott.
Órákig beszélt hozzám arról faggatva, azt kutatva, hogy miért nem jó nekem a tökéletes amerikai életem. Több tinédzser is szívesen lenne a gazdag helyemben, hogy több ezer dolláros ruhákat hordjon, hogy gálaestek járjon, és hogy bálok központi szereplője legyen.
Már a gondolattól is rosszul lette, hogy meg kell játszanom magam mások előtt, akik az otthonomba jönnek, ismerősöknek, barátoknak mondják magukat, ám ha úgy kívánja meg az etikett, a sors, vagy a balszerencse, egy mozdulattal hátat fordítanak, és az állítólagos családi barátok által hirtelen közutálat kincsévé válunk. Nem egy ilyen fordult már elő, még ha nem is kifejezetten velünk.
Apa túlságosan befolyásos, senki nem mer egyszer és mindenkorra hátat fordítani nekünk.
De nem tudnám elviselni, hogy megint a kétszínű embereknek akarjak megfelelni, akik azért a barátaink, mert befolyásosak vagyunk, és jómódúak, csakis azért, mert egy körben mozgunk.
Tudom, ha szegényebbek lennénk, nem ismernénk őket, és ha a társadalmon múlik, nem is beszélhetnénk velük, mert azt nem tudná elviselni az elit.
És én ebben nőttem fel. Ebben a képmutató, és utálkozó világban, ahol addig lesznek az emberek a barátaim, amíg gazdag vagyok, amíg jóképű barátom van, amíg megjátszom a tökéletességet, amíg szép vagyok.
De ez nem é vagyok, és nem vagyok hajlandó visszamenni ebben a világba.
-    Anya, hagyj! Nem megyek haza. Azt mondtad tanulhatok a főiskolán, és tanulok is. Éppen a gyakorlatomat töltöm, én küzdöttem azért, hogy most itt legyek. Tanultam, és sok munkámba került, nem veheted ezt el tőlem, csak azért, mert pár ember mondott valamit. Nem megyek – fejeztem be a vitát, és visszamélyedtem a papírok közé, amik az irodámban tornyosultak.
De nem tudtam a papírokra figyelni, a szemem sarkából azt lestem, hogy anya miként reagál.
Egyszerre akartam, hogy elmenjen, és békén hagyjon, és azt is, hogy mellém sétáljon, felhúzzon, és szorosan magához öleljen. Azt akartam, hogy az édesanyám legyen, aki mosolyog rám a büszkeség miatt, ami eltölti a szívét, ha látja hova jutottam önerőből, ha látja, hogy milyen nővé váltam az évek folyamán, amikor nem volt mellettem. Eszébe jutna, hogy milyen erős vagyok, hogy sikerült elérnem ide, hogy életem van, és mindezt nélküle tettem meg, mert tudtam, hogy neki az élete, az egyéni élete fontosabb, mint én, fontosabb, mint a családja. És nem róttam fel, elfogadtam. Hagytam, hogy élvezze a munkáját, hagytam érvényesülni, sosem nyavalyogtam, mindent megoldottam, és most is csak annyit szeretnék, hogy a lányaként kezeljen és szeressen, ne bábuként, akit irányíthat.
Akiben a második esélyét látja, hogy helyrehozzon hibákat, amiket elkövetett. Hogy a segítségemmel olyan körökbe jusson el, ahova nélkülem nem tudna.
Nem, én nem ezt akarom. Én nem Megan Milest akarom, hogy az édesanyámat.
De azt hiszem elveszítettem, mert jobban érdeklik a külsőségek és a látszat mint én. Nem azért küldöm el, hogy elmenjen, hanem azért, mert azt akarom rájöjjön hiányzik, és fáj. Fájnak a napok, amiket nélküle töltöttem.
Azt akarom érezze, hogy fáj azt látnom egy repülőtéren, ahogy megérkeznek az utasok, és kisétálnak előttem elmosolyodnak, mert meglátták a családjukat, a barátaikat, akik rájuk várnak. Várnak a barátok és a család, és a lány tudja, hogy szeretik. Mert a barátai megvárják, míg elfut mellettük, és megöleli a mögöttük álló édesapját, akit hónapokig nem látott.
Fáj. Fáj, mert rám a limuzin sofőr várt, amikor megérkezte, egy táblával a kezében, amire a nevem volt írva. Fájdalmas mosollyal az arcomon sétáltam el a lány, és szerettei mellett, akik vidáman ölelkeztek, és a sofőr mellé állva elindultam az autómhoz.
De nem mondtam el, mert már megtettem. Annyiszor mondtam, és mindannyiszor süket fülekre találtam.
Láttam, ahogy anya felnyomja magát a szemben lévő székből, és elindul az ajtó felé. Szorosan lehunytam a szeme, és hagytam, hogy egy könnycsepp a papírokra hulljon, miközben belül mindenem megremegett. Az ajtóban megállt egy pillanatra, hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, de nem lép.
-    Sajnálom, én nem akartam ezt tenni, de muszáj lesz. Te Amerikához tartozol Ninah – mondta lágy hangon, majd kilépett.
Nem értettem miről beszél, de nem volt jó érzés bennem. Felemeltem a fejem, és halkan szipogtam, miközben újra nyílt az ajtó, és Léna lépett be.
-    Jól vagy Ninah?
Némán bólintottam, mire nem válaszolt, csak bátortalanul közelebb lépett.
-    Eric keresett, azt mondta adjam át, hogy este otthon találkoztok, nincs ma próba.
-    Köszönöm – köszörültem meg a torkom, és összecsaptam a papírokat.
Ne bírta tovább nézni a számokat, a betűket, ne tudtam tovább abban a helyiségben maradni, úgyhogy gyors mozdulatokkal felkaptam a táskám és a kabátom, és elindultam a lift felé.
-    Kérlek, maradj bent, amíg a munkaidőd tart, és ha bármilyen hívás jön, azt jegyezd fel, holnap átfutom. Most mennem kell – mondta még gyorsan, majd hagytam, hogy bezáródjanak a lift ajtajai, és feszülten toporogtam a liftben, alig vártam, hogy végre kiszabaduljak.
Nem tudta hova tenni a feszültségem, képtelen voltam feldolgozni, és miközben a behelyeztem a slusszkulcsot, végig azon járt az agyam, hogy mit csináljak? Hova menjek? El vagyok maradva a munkával, most mégis ott hagytam az egészet. Képtelen lennék visszamenni, és semmi értelme sem volna, de valahogy ki kell adnom magamból a feszültséget.
Bekapcsoltam a biztonsági övet, és megadva magam hajoltam rá a kormányra. Mélyeket lélegeztem, és hirtelen ötlettel vezérelve felkaptam a fejem, beindítottam a motort, és ismerős irányba indultam.
Sorra hagytam magam mögött a háztömböket, az embereket, hol kietlenebb lett a táj, hol élettel telibb, miközben mellettem folyton szólt Eric hangja a rádióban; Saade nap volt.
Néhol elmosolyodva vezettem, és vártam a pillanatot, hogy kiszálljak, és fellélegezhessek.
Lassan fékeztem le az épület előtt, és miközben gondosan leparkoltam, az előttem lévő úton gondolkodtam. Képtelen leszek egyedül végigmenni rajta, de muszáj lesz, és ha bele halok is eljutok az ajtóig.
Kiszálltam, és miközben rányomtam az autóra a riasztót futva tettem meg a távot a fotocellás ajtó és köztem. Beérve éles kanyart vettem, és levágtatta a hosszú lépcsőn, de a végénél megtorpantam, és mintha egy jeges fuvallat szorította volna belém a levegőt, hőköltem hátra.
Most sem nézett ki jobban, mint a múltkor. Merev mozdulatokkal lehajoltam és ujjaimmal pihe könnyedén, épphogy hozzáérve az anyaghoz, simítottam végig rajta. Remegve szívtam be a poshadt levegőt, miközben visszaegyenesedtem, és bal lábamat ráhelyeztem az anyagra. Valami megmozdult a hasamban, mikor megéreztem magam alatt a süppedést, de nem foglalkoztam vele, összezártam a szám, lenyeltem a hányingerem és a kezem erősen ökölbe szorítva lépkedtem végig a sötét folyóson, és nem engedtem magamnak a fellélegzést akkor sem, mikor az ajtónál megállva benyomtam a születési dátumom, és hallotta kattanni a zárat.
Magam mögött hagyva a rossz érzést léptem be a tükrökkel teli terembe, bedobtam a táskám a sarokba, majd kihúztam az iPodom a zsebemből, és a hangrendszerhez lépve összekötöttem őket.


Say ok

Megnyomtam a lejátszás gombot, és a terem közepére sétáltam. Nem törődtem a bemelegítéssel, azzal, hogy nem szabadna itt lennem, jelenleg ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhettem magam, itt nem talál meg senki, itt magam lehetek, és kiadhatom magamból azt, ami fáj. 
Lassan áthúztam a fejemen a pulcsimat, és eldobtam azt is a táskám mellé. Előre hajoltam, összeborzoltam a hajam, majd hátravettem a fejem, és élveztem, ahogy a lágy hajszálak végigsimítanak a bőrömön. Megpördültem és elmosolyodva léptem ki oldalra, éreztem, ahogy a zene bekúszik a bőröm alá, irányítani kezd, és minden eltűnik az elmémből, ami gátat szabhat a szabadságomnak. Lépés lépést követett, könnyed mozdulatok árasztották a termet, mindenhol magamat láttam, ahogy előrelépek, és lágyan ringatva a csípőm közeledem a tükörképem felé.
Lassan végigsimítottam az arcomon, a hajamon, az oldalamon, és akaratlanul is elkezdtem énekelni a dalt, és éreztem, hogy a szempár, amit nézek már nem a sajátom, és azt akarom, hogy Ő értse meg.
Megállta a tükör előtt, lágyan végigsimítottam rajta, majd könnyen nekidőltem, és oldalra pillantva néztem magammal farkasszemet.

„Say that it's gonna be alright, that it's gonna be ok
Say ok”

Egyetlen mozdulattal húztam le magamról a felsőmet is, és nevetve löktem el magam a tükörtől.
Körbe – körbe forogtam, hagytam, hogy érezzem a szabadságot, a lebegő hajam, az életet, az érzést.
Jobbra léptem, meghajoltam, majd lassan leguggoltam, és éreztem, ahogy összegyűlik bennem az erő, és már semmi sem érdekelt, felugrottam, beleharaptam a számba, miközben kezemmel játszottam a mozdulatokat, majd felpillantottam és kihagyott a légzésem.
Hagytam kicsusszanni az ajkam a fogaim közül, és kiegyenesedve, magabiztosan álltam a férfi előtt.
Szemében nem láttam gonosz csillogást, nem volt az arcán sejtelmes mosoly, csak komolyság, szenvedély, és tűz. Tétovázva álltam, nem akartam megmozdulni, nem lépek felé, nem megyek oda, csak nézem – döntöttem el magamban, ám ő ebben a percben indult el irányomba, és a lépések közben ledobta magáról a kabátját, majd egy fél méterre a testemtől megállt, és felém nyújtotta a kezét.
Lágyan elmosolyodtam és az övébe helyeztem a sajátom. Nem rántott magához, mint szokott, ehelyett ő lépett közelebb és másik kezét a derekamra fonta és felkapva forgatott meg.
Kacagva éreztem meg újra a földet a talpam alatt, miközben mélyen a szemébe néztem, és magamhoz húztam. Keze lassan siklott le a derekamról a lábamra, végig a combomon a térdemig, ahol megállva benyúlt alá, és kilökve alólam a lábam emelte azt a teste mellé, miközben másik kezével a hátam tartotta maga előtt. Ráérősen, nagyon mélyen döntött be magával együtt, szinte a földet súrolta a fejem, miközben a lábam az egekben tartotta, de nem féltem, bíztam benne, hogy nem fog elengedni. Nem állt meg a lejjebbengedésben, nem húzott vissza, lassan helyezte le a fejem a padlóra, hogy aztán ő is rám ereszkedve érjen földet, legutoljára elengedve a lábam.
Parázsló tekintettel nézett végig a testemen, hogy aztán a szemembe nézve elkomolyodjon az arca.
Sebesen dobogó szívvel, szorgosan pihegve lestem rá, félő kíváncsisággal várva a következő lépését.
Tartva a szemkontaktust csókolt könnyen a szám sarkába, mire lehunytam a szemem és kiélveztem ajkai érintését a bőrömön, miközben tapintása égette a testem.
Úgy éreztem meggyulladok, és semmi sem képes elontani a testemben tomboló tüzet, viszont ha kell, inkább égjek, csak ne húzódjon el tőlem, ez az a tűz, amit boldogan táplálnék, ha kell.
De ő elhúzódott, ha csak pár centire is, mire kinyitottam a szemem és tekintetünk találkozott.
Egy őrülten hosszú pillanatig nem tudtam, hogy mit érezzek, hogy mire várunk, csak azt tudtam, hogy ő most vár, és nekem tennem kell valamit.
Óvatosan, úgy, hogy éppen csak észrevegye húzta fel a bal térdem az ég felé, és az ő testének döntöttem azt. Egyetlen másodperc erejéig kapta oda a tekintetét, amit én kihasználtam egy remegő nyelés erejéig, majd megéreztem mosolygó száját az enyémen. Nem nyitottam szét az ajkaim, vártam, hogy akarja, hogy érdemelje, hagytam, hogy nyelve végigszántsa az ajkaim vonalát, lágyan ingerelve a szám sarkát, majd mikor kalandozó keze lágyan simított végig a nyakamon, felsóhajtottam, és elnyílt a szám.
Egyből megéreztem sürgető nyelvét, csókja tüzét, ami nem hagyott hidegen, és szorosan magamra húzva, kiszorítva a legkisebb légüres teret is kettőnk között, öleltem magamhoz, esélyt sem adva neki a menekülésre.
Teste súlya az enyémen, érzéki csókjaink, mindent megadtak, amire ma szükségem volt, mindent eltűntettek, amit nem akartam érezni.
Hevesen csókoltam vissza, ha most jönne el a világ vége is tökéletes pillanat lenne, mert sosem lenne vége, sosem jönne újabb rossz, és minden sokkal szebb lenne.
Eric lihegve húzódott el, én pedig szerelmesen néztem az arca  összes rezüdlését, majd szólásra nyitottam a szám.
-    Mit keresel itt?
-    Hasonlót akartam én is kérdezni – nyelt halkan, majd elnézett mellettem a fölre, és arra hajolva letette homlokát a fejem lette a padlóra.
Elmosolyodtam, és erősen belemarkoltam a fenekébe.
Felszisszenve emeltem meg a fejét, és kérdőn nézett a szemembe.
-    Ezt most miért?
-    Muszáj volt kipróbálnom, már annyiszor akartam – nevettem, majd legurítottam magamról a fiút, és a helyet cserélve, a hasára ültem. – Kiakadtam, anya rosszat forral, és muszáj volt elmenekülnöm. Ez a hely jutott az eszembe, és jól is tettem.
Eric némán figyelte az arcom, furcsa fénnyel a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Nem tűz volt, vagy szenvedély, utálat vagy harag, sem értetlenség, valami más. Mintha belém akart volna látni, mintha a fejemből akart volna olvasni, és látni a gondolataim, látni azt, amit nem mondok ki.
Láttam rajta, hogy megszólalni készül, amikor a telefonom félbeszakította a pillanatot, és hangosan csörgött a táskámból.
Sóhajtva ugrottam fel Ericről, és sietve, miközben a táskám felé tartottam vettem fel a pólóm, majd valami csoda folytán sikerült egyből megtalálnom a telefonomat és rányomtam a fogadás gombra.
-    Ninah, azt hiszem nagy bajban van, azonnal menjen haza! – szólt bele köszönés nélkül a nő.
-    De Mrs Ewans! – mondtam gyorsan, mert éreztem, hogy le akarja tenni a telefont. Pillanatok alatt szökött az egekbe a szívverésem, és éreztem, ahogy kiver a víz. – Miről beszél?
-    Bajban vagy, és nem, nem tudok mit tenni ellene. Remélem felkészültél, de nem mondhatok semmit, mert nem kétlem, hogy lehallgatják a hívást, vagy, hogy valaki hallgatózik. Azonnal menj a stockholmi otthonodba – szakította meg a beszélgetést.
A kezem ernyedten, teljes sokkban hullt a testem mellé.
-    Mi történt? – kérdezte Eric felülve, de nem tudtam ránézni, megfagyott tekintettel néztem magam elé.
-    Azt hiszem, nagy baj van – suttogtam újra a szavakat elhűlten, aztán minden felgyorsult, és csak arra emlékszem, hogy Ericet magam után rángatva lépkedik a süppedős talajon.


Remegő kézzel kotortam elő a kulcsot és próbáltam beletalálni a lyukba, de minduntalan félrecsúszott a kezem, és már félő volt, hogy beletöröm a kulcsot, amikor egy reménytelen próbálkozás alkalmával kicsúszott a kezemből, és a földre esett a bejutásom lehetősége.
Éreztem, ahogy a sírógörcs kerülgetett, mert Mrs Ewans szavai ott voltak a fejemben, és amilyen érzés a hatalmába kerített, azóta nem hagyta el a testem, tudtam, hogy ő sosem hozná rám a frászt, ha az nem lenne teljesen valós. Sírni akartam, és talán az volt a legfájdalmasabb, hogy nem tehette meg. Nem tehettem meg, mert biztos vagyok abban, hogy az elkövetkezendő félórában valami történni fog, és ha már előtte sem vagyok elég erős, hogy szembenézzek vele, akkor végleg elvesztem. Lehajolni készültem a kulcsért, de nem láttam át a könnyfátylon, és sebes mozdulatokkal próbáltam eltűntetni a gyengeségem jelét. Újra a kulcsra néztem, felkaptam, és hangosan szipogva közelítettem a kulcslyuk felé, de hirtelen egy gyors, határozott kéz félretolta az enyémet, kikapta belőle a kulcsot, és pillanatok alatt feloldotta a zárat, és beljebb lépett.
Furcsán elesett, mégis nyugodt érzéssel léptem be mögötte, és éppen becsukni készültem magam mögött az ajtót, amikor egy férfi csúsztatta be a lábát, és halkan kopogott az ajtón. Megfordultam, és meglepődve pislogtam az arcára.
-    Igen? Miben segíthetek?
-    Ön Miss Ninah Miles?
-    Igen – bólintottam, mire elvette a lábát az ajtóból, kihúzta magát, és felém nyújtotta a kezét.
-    Michael Bellay, a Los Angeles University– től jöttem, felügyelő biztos vagyok, és azt hiszem, éppen Ön az, akit keresek.
-    Jöjjön beljebb – remegett meg a bensőm, éreztem, ahogy leszakad a szívem, és szédülés kapott el.
Óvatosan, nagyon lassan csuktam be az ajtót, hogy minél később kelljen szembenéznem vele.
Mit keres itt? Miért jött, ki szólt neki? Ha Mrs Ewans csak most tudta meg, és anya pedig… anya. Anya reggel mondott valamit a „nem szeretné megtenni, de ha muszáj, akkor nincs más választása” szövegről, de nem hittem, hogy erre is képes.
Lesütött szemmel fordultam a kedélyesen mosolygó férfira, és hellyel kínálva ültettem le a nappaliba. Egyetlen percet kértem tőle, és kisiettem a szobámba, utolérve Ericet. Meglöktem a vállát, és halkan sziszegtem meglepődött arcába.
-    Itt van egy férfi, és biztos, hogy most olyan rész jön, ami nem végződik jól. Kijönnél?
-    Így? – mutatott végig magán, egy szál alsónadrágban.
-    Fél perced van – hagyta faképnél, és visszaindultam a nappaliba. – Sajnálom a távollétem, de csak most értem haza. Esetleg inni adhatok valamit?
-    Egy pohár víz jól esne – mosolygott, én pedig megindultam a konyhába.
Mit mondjak neki? Képes leszek kimagyarázni mindent? Az isten ba…
-    Ninah, ki ez?
-    Michael Bellay, az egyetememről.
-    De… - kezdett, mire leintettem.
-    Nincs de! Nem tudom, mit akar, de semmiképp nem jó megvárakoztatni. Kérlek, vedd fel a legjobb formád, és gyere utánam. Bemutatom – fordultam ki mellett tálcával a kezemben.
Michael amint megpillantott, melegen elmosolyodott.
-    Miss Miles, látom, hogy ideges, de nincs rá oka, nem akarok semmi rosszat, csak ellenőrzöm, hogy minden rendben megy-e.
-    Értem – mosolyogtam visszafogottan, és lehelyeztem elé a vizet, majd megvártam, míg Eric is megjelenik. – Mr Bellay, engedje meg, hogy bemutassam az énekes Eric Saade-t, akinél dolgozom.
Látszólag semmi baj nem volt, Eric magabiztos volt, és férfias, vállalta a kihívást Michealt illetően.
-    Örvendek – fogtak kezet, majd mindhárman leültünk, és elkezdődött az, amit mindennél jobban ki akartam hagyni. – Nos, Miss Miles, hogy mennek a dolgok? Láthatnám a papírokat? Úgy értem a feljegyzéseit, és a dolgozatát?
Minden levegő kiszorult a tüdőmből, és a szívem kihagyott egy pillanatra. Úgy éreztem minden felfordult, és ez egy rossz álom.
-    Nos, azt hiszem ez lehet probléma, ugyanis, nincsenek itt a dolgozataim.
-    Igen, ez probléma. De gondolom gépen írta, ha esetleg tudna mutatni valamit… – pillantott oldalra a laptopom felé.
-    Nem, nem tudok – ráztam meg a fejem.
Michael arcáról eltűnt a kedélyes mosoly, helyét átvette a komoly arckifejezés, és előredőlve nézett mélyen a szemembe.
-    Miss Miles, ugye tudja, hogy rengeteg feltétele volt annak, hogy eljöjjön elvégezni egy ilyen munkát, ilyen messzire, és most szegi meg éppen a legtöbbet. Itt van egy ideje, de még semmit sem hallottunk Önről, nem kaptunk sem egy szakdolgozatot, sem beszámolót. Attól félek, hogy Ön nem is dolgozik, Miss.
-    Én tudom bizonyítani, és garantálni, hogy Ninah tökéletes munkát végez, és mindennap dolgozik. Az egyetlen lehetséges oka, hogy még nem olvasott egy dolgozatot, naplót sem a hölgytől, az talán éppen azért van, mert egy percnyi szabadideje sincsen, csak a munkának él, mióta Svédországban van. Imádja ezt csinálni, lefoglalja az egész napját.
-    Ha az eddigi napokat nem tudják elszámolni, és garantálni, hogy valóban munka folyt, kénytelen vagyok most azonnal felfüggeszteni Miss Miles gyakorlatát és haladéktalanul visszaküldeni Amerikába – felelte ellentmondást nem tűrően, mire összeszorult a torkom, és felerősödött a szédülés.
Ez valóban lehetséges pillanat most? Ez reális? Hogy mindenem, ami volt egyetlen perc alatt omlott volna össze?
-    Elnézést – suttogtam feszülten, gyorsan a szám elé kaptam a kezem, és felpattanva a fürdő felé vettem az irányt.
Nem érdekelt a hátamba fúródó pillantások, csak az, hogy még időben elérjek a mosdóba.
-    Nagy hibát követ el Mr – hallottam még Eric hangját, mielőtt becsaptam volna magam mögött az ajtót, és a WC felé vetettem volna magam.

Chapter 44

Sziasztok!
Először is, sajnálom az időugrálásokat, de mint ahogy az előző fejezetetet is, ezt is belevalónak bíráltam el. :)
Másodszor pedig, nagyon köszönöm, annak a négy embernek, akik a fejezet érdekessége ellenére is kommentáltak nekem, valamint egy levélnek, szóval köszönöm neked Dóry, Sziszaa, Zoey, Becksie és Adél, nektek ajánlanám ezt a fejezetet! :) Köszönöm!
Jó szórakozást mindenkinek! :)))
Csók


                                                          The third spectator
                                                                 /A harmadik néző/

/Léna/
A találkozó napján

Amikor beléptem az épületbe, el sem hittem, hogy ez valóság. Egy sima főiskolás hallgató vagyok, és lehetőségem van külföldön szerezni munkatapasztalatot, méghozzá egy hírességnél.
Percekig vártam a folyóson elhelyezett székben, és azon gondolkodtam, hogy vajon álmodom, és csak egy álom, amiből felébredek, vagy tényleg lehetséges, hogy ekkora mázlista vagyok, és hogy ilyen nagyszerű tanárom van? Aki bár nem mondta el, hogy mégis melyik helyre adta be a jelentkezésem, biztosra állította, hogy nem bánom meg, ha eljövök a mai interjúra.
Idegesen topogtam a lábammal, és már azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi van, ha el sem jön a menedzser a meghallgatásra, amikor halk csilingeléssel megérkezett a lift. Gyorsan talpra ugrottam, és sebesen dobogó szívvel néztem végig magamon, hogy jól nézek-e ki, megnyerő-e e külsőm első pillantásra, de minden pillanatban csak egy nemmel tudtam válaszolni. Izzadt a tenyerem, sosem kaptam elég levegőt, és úgy éreztem, hogy a gyomrom helyén már csak egy apró kavics van, ami már sosem változik vissza. Ujjaimmal idegesen babráltam a ruhám szegélyével, képtelen voltam abbahagyni a mozgást, kényszer cselekvés volt, ha megállok, úgy érzem, hogy elhatalmasodik fölöttem a pánik, és vagy sírni kezdek, vagy elfutok, és meg sem állok Magyarországig.
De a percek nem álltak meg, és a lift ajtaja szétnyílt.
Abban a pillanatban, ahogy megláttam az ölelkező párost, tátva maradt a szám, a gombóc eltűnt, semmi idegesség, hirtelen farkaséhesnek éreztem magam és azt hittem most jön a pillanat, amikor felébredek.
De most sem jött el, és a pár még mindig ott állt, engem nézve. Egyetlen szót tudtam csak kibökni.
-    Ninah?
A lány ahelyett, hogy elvörösödött volna, vagy szégyenkezve elfordult volna, csak kivillantotta széles mosolyát, és ellépett a fiú mellől.
-    Szia, Léna!
-    Hé, ez nem az a csaj a stúdióból? – szólalt meg Eric, én pedig abban a pillanatban, ahogy tudatosult bennem, hogy felismert, úgy éreztem, nincs nálam boldogabb lány a földön, pedig kétségkívül van, és ő itt is áll előttem.
-    De, ő az. Léna Kenderesi, az új asszisztensem – mosolygott Ninah kedvesen, majd elsétált mellettem és benyitott az irodájába.
Megdermedt testtel, mereven fordultam utána, és amint megpillantottam az iroda belsejét, elképedve formáztam „o” betűt az ajkaimmal.
Bár nem ismerem a lányt, úgy éreztem, egy teljesen ő. Az iroda megtestesíti a lány bensőjét, jellemét, külsejét, ugyanolyan elragadó, és gyönyörű, mint, amit akkor éreztem, amikor először beszéltem a lánnyal. Nem lehet nem szeretni, egyáltalán nem olyan, mint amilyen kialakult kép van bennem az amerikai lányokat illetően.
Az egyetlen, ami talán nem a legpozitívabb benne, hogy egyáltalán nem látom rajta, hogy boldog lenne, hogy Eric Saade barátnője. Mintha magának is tagadná, és nem akarná magát átengedni az érzésnek. Bár ez még a jobbik feltételezésem, a másik, hogy egyáltalán nem szereti a fiút, ezért nem látszik rajta, hogy szerelmes lenne, és csak testi vonzalom van köztük.
Ericben nem tudok olvasni, egyszerűen túl… messze van tőlem. Én egy egyszerű európai lány vagyok, aki tanul, ő meg a nagy svéd sztár, Eric Saade, akiről nem tudom eldönteni, hogy szerelmes-e, vagy csak tetszik neki valaki. Minden ismeretem felőle az újságokon alapszik, ami valljuk be, egyáltalán nem mérvadó, emberismereti szempontból. Mollyval való szakításuk után klubokból klubokba járt, nőket csábított el egy-egy éjszakára, és csak az éneklésnek adta át magát. Mostanra megváltozott, mert nem olvasok már ehhez hasonló cikkeket, nem látom egyik nagyobb szórakozóhelyen sem, kivéve, ha nincs ott az oldalán Ninah Miles.
Mindent egybevetve tagadhatatlanok a kettejük között pattogó szikrák, már csak idő kérdése, hogy mi is lesz, vagy, hogy lesz e lehetőségem megismerni mindkettejük történetét, nézőpontját.
-    Gyertek már – intett minket beljebb Ninah, mire Eric felé lestem, aki a hátam mögött állt.
Idiótán, tanácstalanul álltam, vajon most előtte kéne egyszerűen elmennem, vagy ő megy előre, esetleg elindulok, és leint, hogy mégis mit képzelek, hogy bemegyek előtte.
A fiú, csak kifejezés nélkül mutatott maga elé, mire halvány mosollyal az arcomon bólintottam, és elindultam Ninah felé, aki eközben már benyitott a következő helyiségbe is.
Újabb invitálására léptem beljebb és körbenéztem a belső szobában, ami tele volt… Ninah-val. Festmények, képek, színek, dolgok, növények… Festmények…
Érdeklődve sétáltam a furcsa mázolások felé, amik mondhatók absztraktnak, és akkor se nem minősítem le, se nem emelem a magasba, de kétség kívül érdekes ábrázolások voltak.
Percekig tanulmányoztam őket, magamba mélyedve keresgéltem nevek után, akiknek a festményeik hasonlíthatnak ezekre a képekre, de egy reális sem jutott eszembe, amikor halk torokköszörülésre kaptam fel a fejem.
-    Ha azon gondolkodsz ki festhette ezeket a képeket, ne törd magad, sosem jössz rá – mosolygott Ninah, miközben lassan mellém sétált. – A Saade gyerekek festményei egytől egyig. Igen, ki ne mond! Nem a festészet az erősségük – nevetett, majd egy férfias köhintésre megperdült, és széles mosoly áradt szét az arcán, miközben szemében megcsillant valami. – Nos, az éneklés sem – nézett újra rám figyelmen kívül hagyva Ericet, és a kezét nyújtotta nekem. – Ninah Miles, Eric Saade menedzsere. Gondoltam jó, ha lerendezzük a formaságokat köztük a rendes bemutatkozást is. Tulajdonképpen új minden, így úgy csinálom, ahogy nekem tetszik – rázta meg a kezem, majd átkarolt és kivezetett az irodájából, hogy bemutassa a külső részt.
Az első irodába vezetett vissza, ami rögtön a liftre nyílik, és teret enged a saját személyiségem szerinti helységformálásra, már ha megtehetem majd.
-    Ez a te irodád, tulajdonképpen úgy rendezed át, ahogy szeretnéd, ha valami nem tetszik, akkor csak szólj, viszont azt hagy kérjem, hogy a képeimből, ha leveszel, akkor szólj – beszélt hozzám, ellenben az én tekintetem lekötötte egy kisgyermekkép, amin mintha Ninah-t ismertem volna fel, és… nem, az nem lehet.
-    Ninah, azt hiszem, Léna nem figyel – hallottam meg Eric mosolygó hangját, mire egyből odakaptam a fejem. Szánalmas első benyomást kelthetek.
-    Sajnálom, én csak… annyi minden van, ami leköt, de tényleg sajnálom, figyelek – húztam ki magam, és egyenesen Ninah szemébe néztem, hogy még véletlenül se higgye azt, nem gondolom komolyan.
-    Tudod mit? – mosolyodott el. – Elmegyünk ebédelni, és akkor elmondom neked, hogy mik lesznek a teendőid, és a többit, most pedig tedd fel a berendezéssel, és ha jól sejtem a magánéletemmel kapcsolatos kérdéseid. Viszont, ha bármit elmondok, nem szeretném visszahallani a médiában, mostanában eléggé rám álltak – húzta el a száját, majd továbblépve a témán nézett az előbb még általam vizslatott képre.
-    Ezen kik szerepelnek? Téged már sejtelek, de ki a másik kettő kisgyerek? – tettem fel kissé félve a kérdést.
-    Régen még Svédországban éltem, ez a kép akkor készült. Gyermekkoromban Helsingborg volt az otthonom – kezdte el, mire nekem akaratlanul is Eric felé rebbent a pillantásom, aki némán hallgatta Ninah történetét. Ki ne tudná, hogy ő is onnan jött?! – És mivel itt is jártam óvodába, és itt éltem, megvoltak a saját barátaim, és a két legközelebb álló, ezek a gyerekek voltak. A fiú a szomszédom volt, név szerint Eric Khaled Saade. A legviccesebb, hogy bár imádtam a srácot, most mikor visszaérkeztem a nevére sem emlékeztem – nevetett, mire Eric mögé lépett és átölelve a derekát magához húzta a lányt.
-    És én ezek után mindent megtettem, hogy újra emlékezz – csókolt bele a lány nyakába, aki erre édesen elmosolyodott.
Kissé feszengve éreztem magam, de próbáltam lazának tűnni, ne higgyék, hogy zavar, ha szerelmesek, vagy ha együtt vannak. Jobb, ha úgy kezelnek, mint egy barátot, és nem pedig, mint rideg munkatársat, viszont ahhoz az is kell, hogy ne érezzek féltékenységet, hisz esélyem sincs, hogy Eric valaha is úgy nézzen rám. Örülök, ha befogad majd a köreibe, ha elfogad, és nem utál ki, és nem hiszi, hogy én is csak egy lány vagyok, aki közel akar hozzá kerülni, és akinek éppen szerencséje van, hogy a munkája folytán sikerül is.
-    És a lány? – tereltem vissza a témát.
-    A lány az egyik legjobb barátnőm, még most is. Szóval ez a mi hármasunk, ami sajnos mostában nem éppen pozitív értelemben, bővülni kezdett. Lassan a mindennapi szoros hármasomból szoros hetes lesz – húzta el a száját Ninah.
Nem tudtam, hogy most mire gondol, mire érti ezt az egészet, de nem kérdeztem meg.
Javasoltam az ebédet, és Ninah kapva kapott az alkalmon, és izgatottan igyekezett ki az épületből.
Elgondolkoztam, hogy vajon limuzinnal jöttek, egyáltalán együtt vagy külön – külön, de a kocsi előtt hirtelen megtorpanó lány reagálása mindenre megadta a választ.
-    Eric – kezdte, mire a fiú elé lépett és belefojtotta a szót.
-    Nem. Biztos, hogy nem – rázta a fejét ellentmondást nem tűrően.
-    Kérlek – nyomta meg a szót Ninah, és láttam az arcán, hogy igen nagy erőfeszítésbe került kimondania.
-    Nem. Tudod te milyen kocsi ez? Nem adom a kezedbe – zárta le a beszélgetést, én pedig mintha ott sem lennék kezdtem el kémlelni az eget, és úgy forgatni a fejem, hogy minden egyes szavukat tisztán halljam.
-    Ez esetben holnap találkozunk az irodában – válaszolta Ninah, és ahogy lefelé pillantottam, láttam, hogy felém igyekszik.
-    Holnap táncpróbánk van, ahogy ma este is – szólt utána az énekes, és éreztem, hogy most kezdődik a második kör.
-    Tudod te, hogy mi vagyok én? Menedzser, nem táncos. Azt hiszem, most teheted azt, amit az előtt kellett volna, hogy belerángattál. Keresel egy táncos párt magadnak. Lesznek páran a csapatból, akik odáig lesznek érte, hidd el!
-    Így játszunk?  - húzta össze a szemöldökét Eric és furcsán csillogó tekintettel nézett Ninah-ra. – Jól van, legyen – nyúlt a zsebébe, majd kirántotta belőle a kulcsokat, és a lány felé dobta. – Nesze, de akkor ma éjjel behajtom a ma reggelt.
Tudtam, hogy Ninah érti azt, amiről nekem fogalmam sem volt, és azt is éreztem, hogy nincs ínyére a dolog, vagy egyszerűen nem szeret veszteni. Pedig a jelen állás szerint igenis arra áll. A fiú szavai úgy hangoztak, mintha az este a szexet rejtené, amivel Ninah tartozik neki. De miért, és hogyan, és egyáltalán miért gondolkozom ezen?
-    Vannak még trükkjeim, Saade – vetette oda fenyegetően a lány, miközben újra megindult az autó felé.
Idegesen cikázó tekintettel követtem, és beültem mellé az ülésre. Úristen, el sem hiszem, hogy Eric Saade kocsijában ülök. Sikítani tudtam volna, de elnyomtam magamban, és csak széles vigyorgást engedtem meg magamnak, nagyon mélyen lehajtott fejjel, hogy a másik kettő lejátszhassa a játékát.
Ninah beindította a motort, ami rögtön felbőgött, és hogy Eric érezze a törődést, Ninah kissé megtúráztatta a gépet.
-    Ha megpróbálod, nem éled túl – hajolt be az ablakon Eric, mire Ninah elkapta a nyakát és magához húzta egy csókra.
-    Majd igyekszem – suttogta halkan, majd megvárta, míg Eric kicsit feleszmél, elhúzódik az ablaktól, és abban a pillanatban már ki is lőtt a parkolóból. – Ugye mindegy hol eszünk? – fordult felém arcán fesztelen mosollyal, mire bátortalanul bólintottam és titokban erősen markoltam az ülés két oldalát.


A blog

Sziasztok Olvasóim!

Tudom, hogy még elég kevesen vagytok, de a hír terjed, nem lesz sokáig alulolvasott a blogom.
Hiszen egy főiskolában is ugyanúgy járnak pletykák, mint egy szakközépiskolában, főleg, ha megtudják, hogy a fő témánk Eric Saade lesz, mindamellett, hogy minden erőnkkel azon legyünk megismerjük az embert, megismerjük az ellenséget, megismerjük Ninah Milest.
Minden posztomnak valós hírértéke lesz, ha hiszitek, ha nem, egy fogadás jóvoltából pontosan tudni fogom, hogy a svéd dalos pacsirtával éppen mi, és hol történik. És, amit én tudok, azt ti is tudni fogjátok!
A nyomában leszek, mindent tudni fogok, és mindenről hírt is adok, amit így az első bejegyzésem felavatásaként el is kezdek.
Eric Saade és barátnője, esetleg csak menedzsere, Ninah Miles ma elment egy irodaházba, ahol egy főiskolás hallgatóval találkoztak. Valószínűleg Ninah irodája található itt, de hogy mi köze is van a főiskolai hallgatónak az énekeshez, és annak menedzseréhez, azt hamarosan megtudjuk.
Sok újságban jelentek meg hírek, miszerint bár Eric Saade és Ninah Miles felvállalta egy fellépés után a kapcsolatukat, már aznap más oldalán távozott az énekes, meg kell cáfoljam, ugyanis ez nem igaz.
Valóban felvállalták a kapcsolatukat, és az este folyamán Eric Ninah oldalán hagyta el a fellépés helyszínét. Ami megbonyolítja a történetet, az az, hogy a koncerten megjelent Molly Sandén, és Ruben Aglander is, valamint a távolból hazánkba repült Megan Miles is. Vajon mi fog kisülni a nagy találkozóból? Van egy olyan érzésem, hogy a Saade-Miles páros mindennapjai nem telnek csendesen és minden tele van titkokkal, kísértésekkel, és meglepetésekkel.
Kiszűrődtek információk, miszerint Molly Sandén és Eric szakítása egy harmadik fél miatt következett be, aki nem volt más, mint Ruben Aglander. Akkor vége lett a történetet, ám most megint megjelent a férfi, és újra lecsapni készül az énekesre, ám most jelenlegi barátnőjére pályázik. Lehetséges, hogy ezúttal összefogott Molly és Ruben, hogy szétszakítsák a szerelmeseket? Ugyanis Molly a koncert közepén felsétált a színpadra és mindenki előtt megvallotta érzéseit az énekesnek, valamint meg akarta pofozni Miles kisasszonyt. Ezek után vannak kétségeim, hogy az anyai látogatás a Miles familíából szeretet miatt történt-e meg, vagy netalántán egy meghívásos alapon, ami Molly közbenjárásával valósulhatott meg. A hírek szerint Ninah nem igazán örült anyja megjelenésének, ami arra enged következtetni, hogy semmiféleképpen nem a lány hívta meg a svéd fővárosba, és félő, hogy Megan Miles egyáltalán nem is támogatja Ninah svédországi karrierjét, ami kezd összefolyni a magánéletével.