2012. május 31., csütörtök

Chapter 73

Sziasztok!
Nos, ma hamarabb hoztam, mert holnap nem tudom felrakni, mert nincs suli a gyerekeknek, és itthon vagyok velük egész nap. Aztán meg végre jönnek a szüleim, és velük vagyok egész héten, szóval a jövő heti friss, bár félek, hogy hogyan lesz meg, rajta leszek, hogy tudjam hozni! :)
El kell, hogy mondjam ezen kívül, hogy köszönök minden kommentet, és volt egyszer egy tízes kérdéssor feltéve, arra válaszoltam. :)
Remélem tetszeni fog nektek ez a mai friss, naaaagyon kíváncsi vagyok! :)
Csókollak titeket!

U.i.: Kissé durva szóhasználat és alpáriság jellemzi az első részét a fejezetnek. :)

Where the future has begun
/Ahol a jövő kezdődött/



(Négy éve…)

/Dylan/

-          Na, hol van az a híres szülinapos? – lépte be a Miles rezidencia nyitott alsó szintjén kezemben egy üveg pezsgővel és két oldalamon egy-egy lánnyal.
Stílusosan érkeztem, azaz három órát késtem, de tudtam, hogy a buli csak ekkorra fog beindulni. Ugyanis kell egy kis idő, míg Liam lazít a barátnője mellett és nem azt figyeli, hogy mikor mit iszik, és mit szed be, vagy, hogy kivel hetyeg. Tulajdonképpen, ha rajtam állna, azt csinálhatna, amit csak akar, mindaddig, amíg csak az én szerszámom az, ami elmerül benne. Ihat, drogozhat, flörtölhet, táncolhat meztelenül, de abban a percben, ahogy valaki hozzáér, vége.
Sejtéseim beigazolódtak mikor megpillantottam a Ninah nélkül üldögélő Liamet a kanapén, amint egy sör és nyolc feles társaságában szórakozik. Széles, önelégült vigyor terjedt szét az arcomon, éreztem, hogy ez az én estém.
-          Látjátok azokat a srácokat? – intettem fejemmel a kanapé felé, miközben az oldalamon lévő lányokhoz szóltam. – Szórakoztassátok őket egész éjjel – néztem a fiúkra gonoszan mosolyogva, majd éreztem, ahogy a két szépség elengedi a karom és ellépnek mellőlem. - Karen várj! -  kaptam el a balomon lépdelő szőkeség karját, és visszarántottam egy hosszú csókra.
Mindig csak fél percig tart a tűz. Addig, amíg meg nem unom a csókot. A hirtelenség tüzében égve vetem rá magam a csábos ajkakra, de amint eltűnik a pillanat varázsa, ellököm magamtól a lányt.
-          Menj! – vetem oda érzéketlenül, majd mikor a száját nyalva arrébb vonul, még utoljára rácsapok a fenekére.
-          Dyyyyyyyyyyylan! – hallom meg azt a hangot, amitől őszinte mosoly kúszik az arcomra, és amitől a nadrágom erősebben duzzad.
Ninah futva lépked felém egy pezsgősüveget lóbálva a kezében, és látom, hogy csak a sebesség akadályozza meg abban, nehogy pofára essen, hisz az egyensúlyát már régen maga mögött hagyta.
Hangosan kacagva esik a karjaim közé, én pedig éppen hogy csak megtudom tartani, nehogy a padlón végezze. Feje erőtlenül dől a mellkasomnak, göndör fürtjei pedig lazán omlanak két oldalt előre, hogy kusza keretbe fogják arcát. Enyhén megemelem a karom, hogy talpra állítsam Ninah-t, amiből annyit sikerült elérnem, hogy felállt, és teljes testével az enyémnek dőlt. Két keze a testem mellett lógott, arca a mellkasomnak nyomódott. Nekem ehhez még innom kell.
-          Üdv kislány! – simítottam végig a haján szabad kezemmel, és a mozdulat által felkavart levegőben, máris megéreztem a lány gyümölcsös samponjának, és édes parfümjének kellemes egyvelegét.
-          Hiányoztál, már azt hittem nem jössz – emelte fel a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
Mámortól és alkoholtól csillogó tekintete tiszta ártatlanságot sugárzott, holott tudtam, azt már rég elvesztette.
-          Dolgom volt, de most itt vagyok, és bulizunk! Boldog Születésnapot! – hajoltam le, hogy az arcára adjak egy puszit, de egy különös véletlen folytán a szája sarkába sikerült.
Lassan, mindössze pár centit húzódtam el, hogy időt adjak neki a feldolgozásra, és megértse, mit akarok. Egy pillanatra eltűnt a mosoly az arcáról, de a szemkontaktust továbbra sem szűntette meg. Összesen egy percig tartott a hezitálása, majd miután meggyőzte magát, hogy a majdnem csók egy véletlen volt, elmosolyodott, és kievickélt a karjaimból.
-          Esetleg kérsz egy kis… - kérdeztem utalva, miközben a zsebemben kotorásztam a cuccért.
-          Bogyóóó – csillant fel a szeme, és kacagva kapott ki mindent a kezemből.
Nem mentem utána, meg volt a saját, jól bevált tervem. Minden drognak kell idő, míg hat, és addig a lányka is kiszórakozza magát. Amíg el nem jön az idő, csak annyi a feladatom, hogy szemmel tartsam élete párját, és a Liamre küldött lányokban pedig tudatosítsam, hogy az egész éjjeli szórakoztatás valóban az egész éjjelt fedi. Kényelmes léptekkel a kanapé mellé sétáltam, Hilary pedig értve, hogy mit akarok felém nyújtotta a markát. Észrevétlenül csúsztattam bele néhány kis fiolát, ami tele volt porral, majd ahogyan jöttem, el is sétáltam.

***
-          És aztán olyan keményen megtoltam a csajt, hogy sikítva élvezett el – üvöltötte a fülembe Hugh, én pedig pacsira emeltem a kezem.
-          Ez a kemény ember! Ki a következő?
-          Még mindig Ninah-ra utazom. Már két kibaszott éve meg akarom húzni, de sosem sikerül. Lehetetlen – rázta meg a fejét, miközben a vidáman, rettentően részegen táncoló lány felé nézett.
-          Állj be a sorba haver – tette Hugh vállára a kezét, egy harmadik pasas, akit nem ismerek, szavait pedig egyetértő dörmögések követték.
Mindannyian Ninah-t stíröltük, ahogy a falatnyi ruhában féktelenül bulizik, és férfiak karjaiból továbbiakéba botlik, akik pedig mosolyától azon nyomban elfelejtik van-e barátnőjük és előzékenyen engedik, hogy a lány rájuk nehezedjen.
-          Azt hiszem eljött az én időm – húztam ki magam, és megpróbáltam visszahanyatlás nélkül felállni a székemből. – Uraim – igazítottam meg a pólóm, miközben elköszöntem, és lépni akartam, de a tekintetem olyan összevisszaságban mutatta a tájat, hogy a forgó szédülés fogott el, és lehunytam a szemem.
Lehet, hogy csak az ecstasy kellett volna, és a sok pia nem. Mindegy, attól még kanos vagyok – emeltem fel a fejem és elindultam a lány irányába.
-          Szia cica – kaptam el mindkét kezemmel a derekát, és magamhoz rántottam.
A teste törékenyen csapódott az enyémnek, és már az első pillanatban megéreztem bőrének égető tüzét. Most kivételesen ölelésemben megállt a lábán, így én nehezedhettem rá egy pillanatra.
-          Dylan! – mosolygott rám kedvesen, mintha csak a megmentő, kedves barátjára nézne. Igencsak félreszámította magát. – Képzeld el, hogy Dan azt mondja, nem vagyok képes olyan sztriptízt lenyomni, hogy minden férfi megkívánjon – bökött férfitársam felé, akinek arcán kaján, és sajnos annál józanabb vigyor terült el.
-          Mert nem vagy – vontam meg a vállam, mire Ninah hitetlenkedve húzódott el tőlem.
Annyira kiegyensúlyozottan és kimérten tette mindezt, annyira tisztának látszott a tekintete, hogy egy pillanatig úgy tűnt teljesen józan.
-          Nem hiszel nekem? – kérdezte fojtott hangon, mire ledermedtem és csak némán néztem a szemébe. – Jól van – vágta földhöz a pezsgősüvegét, ami hatalmas csattanással ért földet, és megannyi apró szilánkkal lett gazdagabb körülöttünk az egész terület.
Egyedül a zene volt, ami továbbra is hangosan dübörgött, de a körülöttünk álló emberek bamba tekintettel ugyan, de minket néztek. Mintha a pszichiátrián lettünk volna, mindannyian annyira lerészegedve és bedrogozva álltunk, hogy kezünk görnyedten lógott a testünk mellett, szemgolyónk éppen hogy csak nem fordult ki, enyhén nyitott szánkon keresztül csorgott a nyál. Mindezek ellenére a legszexisebbnek éreztük magunkat, még úgy is, hogy láttuk a velünk szemben álló milyen szánalmasan néz ki. Vicces.
Ninah pedig egyenes háttal, kihívásra készen áll előttem, és komolyan minden tiszteletem az övé ezért a mutatványáért. Volt egy hatalmas bárpult tőle kétlépésnyire.
Határozott léptekkel elindult felé, miközben nekem intett, hogy kövessem. Kábán, enyhe forgással a fejemben értem be, majd mikor kezét az enyémbe csúsztatta, felsegítettem a pultra.
Az eleinte még biztos lábak lassan már újra remegni kezdtek, ahogy lenézett az alig egy méter magas emelvényről, de nem adta fel.
-          Dj! – üvöltötte el magát, és kapta ki kezemből az övét.
Gondolkodás nélkül hátrálni kezdtem, és éreztem, hogy elvesztettem a testem felett az irányítást, úgyhogy adja az ég, hogy senki se legyen mögöttem, mert először őt lököm fel, aztán gondolkodás nélkül esem a testére.
Hirtelen a semmiből elemi erővel szólalt meg a zene, Ninah pedig valami hihetetlen művelt. Talpon maradt a magas sarkújában, és a zene ritmusára maga elé rakott lábakkal vonult végig a falapon. Cipősarkának minden egyes koppanása a hosszú, feszes, formás combokra vonzotta a tekintetünket.
A következő pillanatban leguggolt, és széles terpeszbe tárta lábait, majd hirtelen összecsukva felnyomta magát, és csípőjét megtekerve vezettette fel a tekintetünket. Az a magabiztosság, amivel felsétált, és lejtette a táncát, mindenkinek elvette az eszét, és csak egy gondolata volt.
Ma megdugom ezt a csajt!
Mosolyogva, élvezve a figyelmet dobta oldalra a haját, miközben érzékien beharapta alsó ajkát, lehunyta a szemét, és lágyan ringó csípőmozgással lassan levette magáról a ruhát. Amint előtűntek a harisnyakötők és a szexi fehérnemű, szinte lelassult minden, és már nem a jelenben voltam. Hallottam magam körül hangos tapsolást és füttyöket, az elismerő szavakat, és bunkó beszólásokat, de abban a pillanatban, ahogy feltárult előttem a lány teste, semmi más nem számított. A csipkés rész a combja felső felénél vonzotta oda a tekinteteket, miközben táncával továbbra is magára vonta a figyelmet. Ámulva néztem a lányt, amikor megjelent a pult másik oldalán valaki. Oldalra kaptam a fejem attól félve, hogy véget ér a show, amikor megláttam, hogy Shirley-t segítik fel. Elmosolyodtam, és magam előtt keresztbe fontam a karom, volt egy olyan érzésem, hogy ebből vagy bunyó lesz, vagy még annál is jobb este, mint hittem. A lány bár kissé gyatrább határozottsággal, mint Ninah, de a táncolóhoz sétált, aki pedig ledermedve várta a folytatást. A semmiből történt meg, mintha csak Isten most hallgatta meg volna meg az imáinkat. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy álmodom, vagy pedig valami Földön kívüli erőnek köszönhetjük a pillanatot. Shirley egy erős mozdulattal megragadta Ninah nyakát, magához rántotta, és szenvedélyesen megcsókolta. Láttam Ninah testén, hogy először lefagy, és képtelen reagálni, majd keze lassan megindul teste mellől felfelé Shir karján.
Akaratlanul tőrt fel belőlem a taps, és még mindig teljesen megbabonázva néztem a szexi jelenetet.
-          Képtelenség, hogy ezt ne álmodjam – mondtam hangosan bizonyítva magamnak, hogy ébren vagyok, miközben azt néztem, ahogy Shir erősen belemarkol Ninah fenekébe.
Mikor eleresztették egymást másodpercekig csak bámultak a másik szemébe, majd egy rántással eltűnt Ninah testéről a melltartó. Nem pirult el, nem kapta oda a kezét, nem tett semmit, egyszerűen csak eltűnt a mosoly az arcáról.
-          Végem – nyeltem remegő ádámcsutkával, miközben lábaim Ninah felé vittek.
Megálltam a bárpult előtt és a kezem nyújtotta a lánynak. Láttam a szemén, hogy hezitál, mintha még valamit meg akarna tenni, végül nem tette. Mikor egyik kezét az enyémbe csúsztatta, én pedig a derekáért nyúltam volna, hogy lesegítsem, még egy utolsó mozdulattal Shirley felé nyúlt, és máris két monokinis lány állt a „színpadon”. Fojtott nyögések és sóhajok helyett hangos kacagás vágta ketté a feszült csöndet, ami az első vetkőzést követte. Nem Shir volt a nevetés tárgya, vagy a kis mellei, egyszerűen csak Ninah néma haragja, ami bosszúval vegyült.
A Miles lány szélesen mosolyogva vetette magát az ölembe, hogy levehessem a pultról, és miközben emeltem, éreztem magamon minden egyes kanos tekintetet, és csak remélem, hogy nem nekem szóltak. Vagy ha igen, csak irigységből.
Miközben Ninah teste az enyémnek préselődött, tekintetem az ajkát falta, amik nedvesen csillogón húztak maguk fele. Szemére kapva az enyémet néztem rá, és egyre közelebb került az arcunk egymáséhoz, míg le nem ért már a lába, és le nem tettem. Láttam az arcán, hogy érzi köztünk a feszültséget, és azt is láttam, hogy nem tudja mit lépjen. Karja még mindig az enyémen volt, ahogy nekem támaszkodott, enyém pedig a derekát ölelte, közel tartva magamhoz, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe tíz centinél messzebbre menni.
Én tudtam mit lépjek.
Anélkül, hogy bármerre néztem volna felkaptam és meg sem álltam vele az első hálószobáig, amit találtam. A semmiből csaptam le az ajkaira, mohón követelve a viszonzást. Egy pillanatig ellenkezni akart, de erősen tartottam, és mikor ellenkezésre nyitotta a száját nyelvem átcsusszant az ő szájába, és csókommal belé fojtottam minden ellenkezést. Kezéből az erő észrevétlenül tűnt el, majd lassú mozdulatokkal a mellkasomról a nyakam köré fonta azt, és testét az enyémhez préselte.
Erősen szorítottam tarkójára a kezem, és szinte faltam az ajkait, hogy úgy érezzem az enyém. Képtelen voltam betelni vele, szükségem volt rá!
-          Nem lehet – húzódott el hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül és lihegve döntötte homlokát az enyémnek. – Nem csalhatom meg – rázta meg a fejét, és karja erőtlenül hullott a teste mellé.
Csalódottság, harag, düh, és féltékenység egyszerre vette át testem felett az uralmat, kezeim ökölbe szorultak, és úgy éreztem zúznom kell.
-          Az nem megcsalás, ha hárman vagyunk – hallottam meg Liam bágyadt hangját a hátam mögül, de nem fordultam meg. Gondolkodtam.
-          Én ezt… - kezdte Ninah ellökve magát tőlem, de Liam elkapta a karját, maga felé fordította és megcsókolta.
Hezitáltam, nem ez minden férfi álma. A másik hármas felállás, már annál inkább. De ez Ninah Miles…
Közelebb léptem a csókolózó párhoz, és megfogtam Ninah kezét. Vakon hagyta magát vezetni, én pedig tenyerét erősen domborodó nadrágomhoz nyomtam. Az arcát néztem, és másik kezemmel arrébb húztam a haját, hogy lássam őt. Éreztem, ahogy megdermed, majd elfordul a pasijától és rám néz. Vágy volt a szemében, féktelen tüzes vágy, ami üvöltötte, hogy akar. Én pedig meg fogom adni neki. Most én rántottam magamhoz, és miközben élveztem, hogy magára találó kezei a nadrágomat fejtik le rólam, szomjasan vetettem magam a nyaka gyönyörű ívére, hogy csókkal hintsem be.
Apró zihálásai egyre sűrűbbek lettek, miközben kezem megtalálta a melleit, majd a háta mögött megjelent Liam. Nem tudtam mire készül, de nem is akartam. Csak Ninah-ra figyeltem, ma este az enyém…

/Selly/

Azt hiszem néma beszélgetést folytattunk Eric-kel, miközben a fürdőzőket néztük. Tisztában voltam vele, hogy mi megy a fejében, és az nem Molly és a herceg gondja volt, sokkal inkább Ninah.
Én pedig amellett, hogy egyedül vagyok, és mellesleg körülöttem mindenki párban vonul, gondolkodhattam azon, hogy hogyan tovább itt Amerikában, hogyan vonulok be a blogtörténelembe, és még azon is, hogy mit csináljak Daviddel.
Nem hozom le a hírt, mert ha Molly nem tud róla, inkább csak ártok, mint használok. Viszont, mivel az elmúlt órákban nem jött hívás senki felől, nem tudom, hogy mi van Lénával, és semmilyen információ nincs a birtokomban.
Felsóhajtottam, és újra megforgattam a telefont a kezemben.
-          Szerinted mi van köztük? – kérdezte Eric kettészelve a csöndet, de tekintetét le sem vette a tengerpartról.
-          Szikra – mondtam felé fordulva és oldalról lestem az arcára.
Tudom, hogy nem ezt akarta hallani, vagy ha igen, mert sejtette, akkor konkrétabban, de nem tudtam más válaszolni az idióta kérdésére. Tudom, hogy ő is tudja, tőlem ne várjon ellenkezést, vagy megerősítést. Eleget ártottam nekik, vagy ütöttem bele az orrom a dolgukba, most Svájc akarok maradni, és oldja meg maga a problémáit.
-          Szikra? Komolyan? Ez a legnyugtatóbb, amit mondani tudtál?
-          Nem akartalak megnyugtatni, Eric – löktem el magam a korláttól és szembefordultam vele. Francba azzal, hogy nem ártom bele magam! – De ha abban kételkedsz, hogy Ninah szeret-e téged, akkor el kell, hogy altassam a gyanúd. Imád. Nincs benne kétség, hogy kit választana, ha eljönne egy ilyen pillanat, és soha nem is volt. Te vagy az egyetlen, aki kételkedsz benne, hogy nem vagy elég jó neki. Ami röhejes, ha azt nézzük, hogy mekkora arcod van, amúgy. Csak…  - vettem egy mély levegőt keresve a megfelelő  szót, miközben magamon éreztem Eric sürgető tekintetét. – Csak mellette egy egyszerű pasinak érzed magad, mert ő gyengít. Gyengít, mert elveszi az eszed, és egy mozdulatával levesz a lábadról. Félsz, mert nem tudsz nemet mondani neki, és a hatása alá kerülsz. Így nem vagy biztos magadban, főleg ha azt látod, hogy pasik tömege bomlik utána Amerikában, és meg is kaphatná őket, csak egy csettintéssel. Csakhogy neki nem kell egyik sem, Eric, csak te. Tudod mi van a „ruhásszekrénye”, azaz jobban mondva ruhás szobája falán? Egy szalvéta bekeretezve. „Maximum az ágyban, édes”. Ismerős? – vontam fel a szemöldököm, és láttam a tekintetén, hogy elértem a kívánt hatást.
Kigyúlt a kis szikra a buksijában, és lehet, hogy életemben először jót is tettem. Elengedte a korlátot, és villámsebességgel elkezdte lekapkodni magáról a ruhadarabokat kezdve a nadrágjával.
-          Jó, most, hogy segítettem, te jössz – löktem meg, miközben egy lábon egyensúlyozva húzta le magáról a ruhát.
-          Nos, ha rám hallgatsz, még mielőtt riasztanád az FBI-t, még egyszer megpróbálod elérni Lénát, majd kiszedni belőle a legtöbbet, amit tudsz, aztán megbeszélitek, amit tudtok – húzta át a fején a pólóját, mire egy pillanatra a mellkasára vándorolt a tekintetem és meg is torpant ott.
-          Te ezt mikor dolgoztad ki? – néztem végig az izmos hasfalon ledöbbenve, Saade meg rám villantott egy széles mosolyt.
-          Tetszik, mi? Na, ha most megbocsátasz, vissza kell szereznem a csajom – ugrott át a korláton, majd üvöltve eltűnt a homokban.
-          Hajrá – kiáltottam utána nevetve, majd előkaptam a telefonom, és újra rányomtam Léna nevére.

/Léna/

Pontosan abban a percben, mikor a telefon akkumulátora visszakattant a helyére, és újra éledt a készülék, megszólalt a csengőhangom.
-          Igen? – kaptam fel anélkül, hogy megnéztem volna ki az, miközben idegesen ziháltam a még mindig tartó szitokáradatom okozta levegőhiány miatt.
-          Léna jól vagy? – szólalt meg Selly aggódón, mégis enyhe megkönnyebbülés ütött át.
-          Ja – vágtam rá és trappolva közeledtem a gála helyszínéhez.
Dúlt bennem a harag, düh, kétségbeesettség, és utálat keveréke, miközben a tehetetlenség teljesen lebénított. Mégis mi a fenét csináljak most?
-          Mi történt? Aggódtam érted! Miért voltál kikapcsolva?
-          Mert David kivette az aksit. Mi történt? Megismertem azt a barmot. Aggódtál? Jól tetted, mert hazaküldött.
-          Hogy mi? Nem értem.
-          Ez egy bunkó. Semmi másért nem akar Molly és a gyerek közelében lenni, minthogy jó hírnévre tegyen majd szert a későbbiekben és bizonyítson. Ennyi. Én pedig megmondtam a véleményem, mire kitoloncoltatott az országból.
-          Ezt nem teheti!
-          Nem teheti? – horkantam fel és savanyú kacagás hagyta el a szám. – Ő a leendő uralkodó, hidd el, hogy megteheti. Holnap el kell hagynom az országot.
-          De ez… ez lehetetlen. Mit teszel most?
-          Visszamegyek a fogadásra – kanyarodtam be a sarkon, és már láttam is a csodálatosan kivilágított épületet.
-          Elmondod Mollynak?
-          Nem – ráztam meg a fejem lemondón. – Azzal semmit nem érek el, sőt, talán rontok a helyzeten. És mellesleg nem is az én feladatom kéne, hogy legyen. Hazamegyek és összepakolok.
-          Ne csináld, majd segítek! Valamit ki kell találnunk, valaminek lennie kell.
-          Nos, hacsak nem vagy jóban a királynővel, ez nem fog menni. Még te sem befolyásolhatod egy Bernadotte szavát. Sajnálom Sel, de el kell mennem innen. Értesítsd kérlek Ninah-t.
-          Jó, de…
-          Jó éjt! – nyomtam ki a készüléket és az első mellettem lévő kukába dobtam azt.

***
Nem tudtam az éjjel aludni, és nyugodtan ülni sem. Az itt töltött időmet pakoltam össze egész éjjel a bőröndjeimbe, miközben a gondolatok megállás nélkül kavarogtak a fejemben.
Mégis mihez fogok kezdeni, ha hazamegyek? Nincsen szakmai gyakorlatom, nem mehetek vissza a főiskolára, ráadásul még azt sem tudom, hogy mikor megy a gépem, és hogy lesz-e rajta hely Budapest felé. És ha még a saját problémáim nem lennének elegek, Molly itt van terhesen ezzel a barommal, Ericnek nincsen Svédországban menedzsere, és Ninah-t is cserbenhagyom.
Kevin… Kevint hívtam hajnalban, mikor végre el tudtam érni, és mindent elmeséltem, már úton volt.
Nem tudok mit kezdeni a dühével, szintúgy, mint a sajátommal. Tehetetlenek vagyunk, és esélyünk sincs arra, hogy megoldjuk ezt a problémát.
Fáradt, hangos sóhaj hagyta el a szám, ahogy befejeztem a jövőn való gondolkodást. Tekintetem a seregnyi bőröndre siklott, ahogy azokat sorrendben felállítottam az ágyam mellett. A szobám kongott az ürességtől, és az elhagyatottságtól, már senki nem lakott itt, az emlékek szertefoszlottak. Sírni lett volna kedvem, de annyi minden volt bennem, érzések, gondolatok, emlékek, hogy képtelen voltam, és csak üres, üveges szemmel néztem a mobilom, vártam a végzést, és szuszogtam a csöndben.
Hirtelen az ajtócsengő hangja szakította félbe a csöndet, én pedig az órámra pillantva állapítottam meg, hogy alig múlt hét óra.
Lassan feltoltam magam, és elgémberedett végtagokkal sétáltam az ajtó elé. Halkan kattant a zár, majd megpillantottam egy hivatalos ruhába felöltözött középkorú férfit.
-          Ön Miss Léna Kenderesi? – kérdezte svédül, mire gyorsan elő kellett kaparnom a nyelvtudásom a kétségbeesés mocsarából.
-          Igen.
-          Ez a levél Önnek jött a Királyi családtól. Egy aláírást kérnék – nyújtotta felém a keménytámaszos lapot, én pedig odafirkantottam a nevem. – További kellemes napot!
-          Önnek is – morogtam miközben egyidejűleg csuktam az ajtót, és téptem fel a borítékot.
Kicsit máshogy képzeltem a kitoloncolást. Azt hittem, hogy idejön egy ember a palotából, elmondja, hogy el kell hagynom az országot, odaadja a levelet, és végignézi, az elmenetelem, hogy megbizonyosodjon róla, elhagyom az országot. Elmondja a miérteket, a következményeket, a jogaimat, vagy bármi hasonlót. Ehhez képest egy levelet nyom a kezembe, aláírást kér, kellemes napot kíván, és már itt sincs.
Mire visszatértem az ágyamhoz és lerogyhattam rá, már kibontottam a levelet, és széthajtogatva azt olvastam a kézzel írt sorokat.

Léna,

remélem, hogy már össze van készítve minden holmid, és készen állsz rá, hogy elhagyd a királyi országot, mert a te idődnek itt vége. Hogy képzelted, hogy így beszélsz a leendő királlyal? Még akkor is, ha a barátnődet védted, lehetett volna annyi eszed, hogy tartod a szád. De így?
Ezzel ellentétben viszont tudod mire jöttem rá? Igazad van. Mindenben igazad volt, így most meg is mutatok mindent. Bizonyítok.
Te az országban maradsz. Nem mész sehova, viszont én igen.
Ne beszélj senkinek arról, amit tudsz, különben megbánod, és legközelebb nem leszek ilyen kegyes, értetted?

Üdv,
David Bernadotte

Azt hiszem ilyen lelkes sikoly még sohasem hagyta el a szám, és ilyen hangos szívdübörgés sem hallatszott még a néma szobában. Remegő kézzel olvastam el újra és újra a sorokat, amelyik azt mondták nem kell elhagynom az országot, a szerelmem, a munkám, a barátaim, az életem.
Minden kivilágosodott körülöttem, és máris újra otthonomnak éreztem a kis szobát, az egész lakást, holott pont ugyanúgy festett, mint két perce, amikor csak sivár, kopott szoba volt, élettelenül.
Az első gondolatom máris az volt, hogy kit hívjak, mindenkivel meg akartam osztani a hírt, az örömömet, hogy nem kell elhagynom Svédországot, hogy van jövőm!
A szállodai telefonért nyúltam, hogy Sellyt tárcsázzam, amikor megszólalt a csengő. Nyomtam volna rá a hívásgombra, miközben az ajtó felé sétáltam, amikor megszólalt a készülék, én pedig egyből fel is kaptam, számítva Sel hangjára.
-          Igen? – szóltam bele, mire egy ismerős, aggódó idős hang szólalt meg.
-          Léna?
-          Igen – nyitottam ki az ajtót, ahol Kevin aggódó feje bukkant elő, és egyből rám vetette magát.
Szorosan öleltem, miközben arcomat a vállába fúrtam. Biztonság.
-          Molly nagymamája vagyok. Veled van a lány?
-          Nincs, miért? Mi történt? – húzódtam el a férfitól ijedten, rosszat sejtve.
Molly este még nyugodtan, másnapra semmilyen tervvel ment haza, még fel is kísértem. Minden teljesen rendben volt, nem beszéltünk meg találkozót.
-          Üres a lakása. Most érkeztem, és sehol semmi. Üresek a szekrények, üres a fürdő, teljesen ki van pakolva az egész, mintha elköltözött volna. Nincs egy levél, vagy egy szó. Teljesen kétségbe vagyok esve. Hol van Molly?
-          Nem tudom – szólaltam meg halkan ledermedve, ahogy hallottam az idős hölgy szavait.
 A gyomrom összeszorulva jelezte, hogy valami nem stimmel.

„Mindenben igazad volt, így most meg is mutatok mindent. Bizonyítok.
Te az országban maradsz. Nem mész sehova, viszont én igen.”

Idéztem fel magamban David levelének sorát, és hirtelen minden a helyére került, és reszketve talált rám a felismerés.


„A chapter ending but the story's only just begun…”




2012. május 25., péntek

Chapter 72


Moments 

 

Lassan, elgondolkozva sétáltam végig a nappalin, amit úgy istenigazából most láttam először. Nem számolom a sikítással egybekötött gyors sprintet, amit hátam mögött félszáz emberrel nyomtam le, miközben körbezengtem a házat.
A jó időnek, és a kellemes víznek köszönhetően alig páran lézengtek a hatalmas nappaliban, úgyhogy nyugodtan felsóhajthattam, és fáradtan ledobhattam magam a kanapéra.
Nem arról van szó, hogy nem érezném magam jól, vagy hogy rossz lenne a kedvem. Minden tökéletes a ma estében és ezt semmi, de semmi nem teszi tönkre. Egyszerűen csak eluralkodott rajtam a kellemes fáradtság, ami legyintésszerűen küldött a kanapéra. Boldog voltam, és euforikus álmosság vett rajtam erőt.
Mindenki itt volt, akit szeretek, aki számít, és mostantól hivatalosan is huszonegy éves vagyok, nagykorú, felnőtt amerikai állampolgár. Csak egyvalami nem stimmel, Dylan seggfej stílusa és ittléte mellett.
Hol van Megan és apa? Bár ahogy ismerem Hollywoodot, és a szüleimet, úgy tervezték az egészet, hogy a mai este az enyém legyen, a barátaimmal, a meglepetésemmel, és tudják, hogy holnap úgyis haza megyek és találkozunk. Ezen rész a szüleimre vall. Los Angelesre pedig az, hogy ez az én bulim, de napokon belül meg kell jelennem a hivatalos születésnapi „bulimon”, ahol a buli főnév semmilyen féleképpen nem takar jelzőt, akárhogyan is szeretném. Ezeken a különleges alkalmakon, akárcsak máskor, egy villás reggeli keretében, esetleg egy estélyen minden híres és valamirevaló ember eljön a házunkba, esznek, isznak, beszélgetnek, gratulálnak, hogy sikerült élnem huszonegy évet, majd az est végén egy pár ember felszólal, és engem dicsér, persze szemérmetlenül hazudva, hisz a rosszat úgysem mondják ki, a gondolataik pedig csak azzal vannak tele.
Újabb sóhaj szakadt fel a torkomból és fáradtan dőltem hátra. Lehet, hogy ez a kimerültség nem is éppen a napnak köszönhető, hanem az ezt megelőző medencés kalandomnak – merengtem némán, és azon kaptam magam, hogy mosolyogva bámulom a falat.

A következő pillanatban a semmiből elhallgatott az eddigi üvöltetett Rihanna szám és egy halk, lassú zene vette kezdetét, ami csak még jobban elmélyítette melankolikusságom. 
-          Szabad? – Nyúlt felém egy kéz, mire lassan felnéztem és szembetaláltam magam Ruben mosolygó arcával.
-          Komolyan? – Vontam fel a szemöldököm gyenge éllel a hangomban, de a férfi nem vette magára csak bólintott, és nyomatékosításképp újra enyhén megemelte a kezét.
Egy pillanatig még méregettem, majd elemelve magam mellől a karom, kezem az övébe csúsztattam, ami tökéletesen közrefogta azt. Egy határozott mozdulattal felhúzott, és egy, a derekamra csúsztatott balkezes erős fogással megtartott, hogy ne zuhanjak vissza.
Óvatosan lestem fel arcára sűrű szempilláim mögött, és éreztem, ahogy a hajam oldalról átsiklik a vállamon és két oldalról fogja közre az arcom. Ruben nem mosolygott, valami komolyság fénylett a szemében, és mindenképpen a higgadtságot akarta magára erőltetni. Miért néz így rám? Miért nem vagyok képes elvenni szemeiről a pillantásom?
Apró, de annál sejtetőbb mozdulattal közelebb húzott magához, én pedig eleresztve magam nyaka köré fontam két karom, és a mellkasának döntöttem az enyémet.
Ahogy testem az övének simult éreztem, hogy egy pillanatra elakad a lélegzete, és megdermed a keze, de nem foglalkoztam vele, továbbra is csak úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre.
Mellkasomon keresztül éreztem szívének minden apró dobbanását, és kellemes melegség járt át, mikor fejem lassan a vállára hajtottam, és biztonságban érezve magam lehunyhattam a szemem.
Mindkét keze a derekamon nyugodott, és aprókat lépve kezdett bele toporgó táncunkba, ami a legkevésbé sem volt most ellenemre.
Parfümjének illata kedves emlékeket felidézve kúszott az orromba, és szinte egy pillanatig éreztem azt a gyomorösszerántó idegen érzést, mikor kikezdett velem az irodában első találkozásunkkor, majd pedig érezni véltem a klóros víz marását a torkomban, ahogy literszámra nyelem, mert Ruben a medence fenekére kényszerített.
Érzem, ahogy elmosolyodom, és halvány vonal választott el a hangos kacagástól. Aztán egy gondolat, mint villámcsapás cikázott végig rajtam, és eltörölte a jókedv nyomait az arcomról. Kissé megszorítottam Ruben nyakát, és megigazgattam az arcom, miközben továbbra is követtem a lépéseit.
Miért csak a jó dolgokra emlékszem vissza vele kapcsolatban, miközben gyakorlatilag a köztes időben pokollá tette az életem? Hogyan képes a szívem ily mértékben ellenállni a nyers érveknek, melyeket az eszem sejtésem szerint, szíves örömöst sorakoztatna fel, és amelyek minden bizonnyal meg is állnák a helyüket, a semmibe taszítva a szív dolgait. Ehhez képest itt állok mellette, vele táncolva és csakis arra emlékszem, hogy milyen érzést váltott ki belőlem először, mennyire magamat láttam benne, hogy milyen boldog voltam a medencében és mennyire felszabadult minden egyes pillanatban, amelyeket vele töltöttem. Ő nyújtotta nekem a legnagyobb biztonságot, míg nem volt itt Eric, ő védett úgy is, hogy nem tudtam róla, és ő volt az, aki azt mondta, amit hallanom kellett. Segített és támogatott. Tönkre tette az életem. Hol van az egyensúly?
Kinyitottam a szemem, ás apró sóhaj hagyta el a szám. Újra.
-          Tönkre tettél – motyogtam a vállába, és szorosabbra fontam akarom a nyakán.
-          Sosem akartalak bántani – éreztem meg leheletét a hajamban, mire egy pillanatig átfutott rajtam a kellemes borzongás.
-          Szar szöveg – mosolyogtam fáradtan, mire egyik keze átsiklott a hátamra, és lágyan megsimogatta azt. Kellemetlen érzés volt, ahogy meleg keze elhagyta derekam ölelését, ami szinte már abban a pillanatban elkezdett kihűlni és a keze nyomáért könyörgött.
-          Tudom – döntötte fejét az enyémnek, mire újból lehunytam a szeme, és figyeltem a zene lassú ritmusára.
-          De képtelen vagyok utálni téged. Miért vagy jó hozzám most?
-          Mert megbántam, és próbálom helyre hozni.
Miért beszél folyamatos jelen időben? Még most is a bólintásomért küzd? Azért, hogy azt mondjam semmi baj? A lelkiismerete miatt segít nekem és van mellettem?
-          Megbocsátottam – vágtam rá halkan, mire hátamról a kezét előre vezette, és alulról nyúlt az állam alá, és vonta el a fejemet a válláról.
-          Dehogy bocsátottál – nézett a szemembe mélyen, bűnbánón, és egy percig azt kívántam bár ő lenne a világ legrondább pasija, bár ne akarná ennyire a bocsánatom, bár ne lenne ilyen csodálatos szeme, bár ne nézne rám így, és egyáltalán bár ne így nézne ki.
Kiestem a zene ritmusából, és dermedten néztem Rubenre. Kezem már rég nem a nyakát fogta közre, hanem lehullott a derekamat tartó karjára, így teljes egészében a férfi tartott, még sem éreztem félelmet az eséstől, vagy bizonytalanságot.
-          Ki vagy te az életemben? Mit akarsz? – jártattam tekintetem két szeme között és a néma igazságot kutattam.
Csöndes pillanatok voltak, míg a válaszra vártam, majd kintről hangos neszek ütötték meg a fülem és bár kéretlenül, de oldalra néztem, ahol éppen Danny lökött félre mindenkit az útjából. Mögötte pasik tolongtak, sehol egy lány, azokat leszámítva, akiket fellöktek. A svéd énekes szeme keresve kutatott a szobában, és amikor megpillantott megcsillant valami a szemében. Elmosolyodott.
-          Nem! – kiáltottam fel, és elkaptam mindkét kezem Ruben karjáról. – Ó, nem, nem – suttogtam kitágult pupillákkal és a fiú mögé bújtam a felém közelítők elől.
-          De – villantotta ki fogait Danny, majd egy ugrással előttünk termett, oldalról megragadta a derekam, elrántott Rubentől, majd a vállára kapva, mögöttünk a seregnyi úszógatyás félistennel az ajtó felé vette az irányt. – Elrabolták a szülinapost! – kiáltotta és lefutva a lépcsőn biztos határozottsággal vetette magát a tenger felé.
Mielőtt feldolgoztam volna, hogy a végzetembe visznek, még hallucinálva láttam egy képet, ahogy az ajtóban Dylan és Eric egymás mellett állva néznek rám valami furcsa fénnyel a szemükben. Kihívás?

/Dylan/

Mit képzel magáról, hogy csak úgy kitépi a kezét az enyémből, és elsétál? És miért érzem úgy, hogy utána kell mennem? Ő az a lány, akit senki sem kap meg, mert nem érdemli meg. És nem azért, mert ő nem ad esélyt, hanem mert alapjában véve tudod, hogy elcseszted, így bunkó vagy, és úgy viselkedsz, amit ő utál.
Így te nem vagy sebezhető, és bár elúszott az esélyed, ő sosem tudja meg te mit akartál, és nem fog szánakozva rád mosolyogni.
Jó volt szakközép, simán belement a dolgokba, mocskos dolgokba, amiket ha most felidézek máris forr a vérem, és a közelében kell lennem, hogy érezzem, visszahozható az az idő.
Az az idő, amikor túlságosan híres volt, felkapott, mindenki kedvence és a rossz lány. Amikor csak ránk számíthatott, amikor a barátai voltunk, akikkel átbulizott minden éjszakát, akikkel hihetetlen és vakmerő dolgokat kipróbált, és akikkel ezt titokban tudta tartani.
Azt hiszem minden férfi azóta is azzal az estével álmodik, mikor Ninah betöltötte a tizenhatodik születésnapját, a szülei elutaztak, és mivel Liam a jófiú szavát adta, hogy vigyázni fog rá, bulit tarthattunk a házukban. Miss Miles az italok és drogok hatása alatt úgy elfelejtkezett magáról, hogy azon az estén minden volt, amit csak egy tizenéves pasi el tudott képzelni. Mindannyiunk álma valóra vált.
Most pedig? Most itt van ez a két seggfej, akik minden lépését vigyázzák a lánynak, akik óvják őt, szeretik, és éppen ezért figyelnek rá. Kapásból ez az Eric gyerek teljesen oda van a lányért és bármit megtenne érte, szerelmes, akárcsak Liam volt és lesz mindig is. Esélytelen, hogy levegye róla a szemét, vagy, hogy elhagyja. Aztán az a másik svéd, akiről lerí, hogy szerelmes Ninah-ba mégis tagadja, az isten tudja miért. Ha az, miért nem harcol érte? Lerendeznék Eric-kel, aztán ha ott meg van a győztes, jöhetek én! Aztán persze jönne Liam, és megmentené.
-          Szánalmas – horkantam fel eszmefuttatásomból, majd észbe kapva a lány után indultam, tudom, hogy beszóltam, és mégis csak születésnapja van. – Hé – szóltam a lány után, de már nem hallotta, hangomat elnyelte a zene.
Még egy lépést megtettem, amikor utamat állta egy kar. Idegesen pillantottam a pasas arcára.
-          Tűnj már az utamból, te barom – mordultam rá, és ellöktem a kezét, de nem hatotta meg, visszafordult, és teljes testével állta el az útvonalat.
-          Tudsz adni cuccot? – nyújtotta a markát.
Szánakozva néztem sötét tekintetébe, ami már bódultig volt kokainnal, ez a harmadik találkozásunk az elmúlt négy órában.
-          Sok lesz már, haver – csaptam a vállára, majd egy lépéssel kikerültem volna, ha nem kapja el a karom.
-          Nem tanácsot kértem. Ha az kell, majd anyámhoz fordulok – üvöltötte az arcomba, mire gondolkodás nélkül lendítettem a jobb karom, és egy egyenessel a földre küldtem.
Egyik lábam átvetettem a teste fölött és ideges, lekicsinylő tekintettel néztem végig rajta.
-          Lehet jobban is tennéd – köptem a felsőjére, majd kiegyenesedtem és újra Ninah után indultam.
Ezúttal eljutottam az üvegajtóig, amin keresztül láttam, ahogy a lány a kanapén ül, és láthatóan magába roskadva mered a semmibe. Az arcán mindennek ellentmondva, egy kényelmes, fáradt mosoly ült, ami átragadt rám is. Egyik kezem az ajtó keretére csúsztattam, és belépni készültem, amikor hátulról egy kéz érintette meg az ajtókeret azon pontját, ahova én akartam tenni a sajátom, és egy test lépett el mellettem, egyenesen a nappaliba.
Hátulról láttam csak a palit, de eltéveszteni sem tudtam volna. Megtorpantam, és szó nélkül néztem végig, ahogy a svéd egyik kezét a lány felé nyújtja, az pedig kis habozás után elfogadja azt, és lassú táncba kezdenek. Ha lett volna valamennyi eszem, most én csinálhatnám ezt, de nincs. Mert egy amerikai, gazdag, agyatlan barom vagyok – kocogtattam fejemmel az üveget.
Láttam, ahogy a lány fejét a pasa vállára hajtja, elmosolyodik, beszívja az illatát, és csak lépked a zene ütemére. Ninah még mindig csak egy szál bikiniben volt, lévén, hogy csak most kászálódott ki a medencéből, és meg tudtam volna fojtani a svéd gyereket, amiért kezével a lány szinte meztelen testét érinthette.
-          Mi ez? – hallottam meg magam mellett az erős akcentust, mire savanyú mosoly terült szét az arcomon.
-          Ez? – böktem fáradt arccal a táncoló pár felé. – Ez a kezdet.
-          Miről beszélsz? – nézett rám Saade értetlen barna tekintettel, mire egy pillanatra rá emeltem pillantásom, és megvontam a vállam.
-          Te is pontosan tudod ki ez a pasas Ninah életében. Szar érzés, mi? Szokj hozzá – vágtam a jól ismert Dylan-flegma fejet, és visszavezettem tekintetem a párra.
Kíváncsi vagyok nekem hisz-e ez a balfék, vagy bízik a barátnőjében és ismeri őt. Nagyon ajánlom neki az előbbit, hogy nekem könnyebb dolgom legyen, de a szerelem vak. Főleg ha nem is egy egyszerű lányról van szó, hanem Ninah Miles-ról.
-          Tűnés! Menjetek arrébb – lökte nekem valaki Saade-t, mire magamhoz tértem a bámulásból, és eltoltam magam az üvegfaltól, amin keresztül eddig bámultam.
-          Mi a… - kezdtem volna bele, aztán megpillantottam, ahogy egy szőkésbarna izomsrác kiverekedi magát a tömegből, és Ninah felé indul. – Ezt már láttam valahol – jegyeztem meg a csávót végigmérve, majd kíváncsian néztem mi lesz a következő lépése.
Nem hallottam a bent elhangzott szavakat, csak azt, ahogy Ninah a másodperc tört része alatt kiugrott a svéd gyerek karjaiból, amely mozdulatára Saade-val egyszerre válaszoltunk egy enyhe rángással a testünkben. Mindketten ugrottunk volna, de aztán kapcsolt az eszünk, és nem tettünk semmit, visszadőltünk, és csak néztünk. Végül már csak azt láttam, ahogy a szőke a vállára kapja, és felénk fut.
Egy másodpercig mintha látni véltem volna, ahogy Ninah engem néz, de ez a pillanat, ahogy jött el is múlt, és már csak legyőzve néztem távolodó alakjuk után, amit a buli összes résztvevője követett.
-          Ninah-nak jó teste van – jegyeztem meg, mintegy kegyelemdöfésként Saade-nak, majd elfordultam, és miközben átléptem a még mindig a földön fetrengő gyerek fölött, kihúztam egy zacskót a zsebemből, és a mellkasára dobtam. – Remélem nem halsz meg – mondtam a semminek, és tovább sétáltam az immár kihalt ház teraszán.

/Selly/

El. Kell. Mondanom. Valakinek.
Mi történt Lénával? Hogyan segítsek neki Amerikából? Ha legalább biztos lehetnék abban, hogy jól van, de nem vagyok. A telefon egyik pillanatról a másikra némul el, és úgy, hogy azt nem lehetett azután visszahívni. Kikapcsolták. Vagy kikapták a kezéből és összetaposták. Vagy arcon csapták a lányt, kirepült a kezéből a készülék miközben elterült a földön, és mikor utána nyúlt volna ráléptek a kezére, és aztán a telefonra is. Vagy mi van, ha megerőszakolták? És egyáltalán kivel van, hol, és miért engem hívott fel ezzel a hírrel?
Időtlen időket szórakoztam el azzal, míg minden ismerősét felhívtam és megkértem, hogy keressék meg, vagy, hogy tudják-e hol van, ám mindtől azt a választ kaptam, hogy hetek, vagy hónapok óta nem látták. Egyedül Kevin volt, aki tudott valamit, ő viszont annyira kétségbeesett az első pár mondatom után, hogy információval nem lettem gazdagabb.

-          Hol van Léna? – kezdtem vele köszönés nélkül. Elegem volt a formaságokból és ez volt már az ötvennyolcadik hívásom az elmúlt órákban.
-          Miért? Valami baj van?
-          Beszéltünk, és valami fontosat akart mondani, vagyis folytatni, de egyik pillanatról a másikra megszakadt a beszélgetés, mintha valami történt volna, és nem tudtam visszahívni.
-          Mennem kell – csapta rám a telefont, én pedig pontosan ugyanott voltam, ahol órákkal ez előtt.

-          Mi a franc van itt? – túrtam a hajamba idegesen, mire válaszul csak egy hangos sikoly hallottam a ház felől.
Felkaptam a fejem a hang forrása felé, és egy jelnek vettem. Miközben felálltam és elkezdtem a süppedő, vizes homokban futni, amitől már a huszadik másodpercben minden izmom elfáradt és lihegve kapkodtam a levegőt, valamint a futásból túlélő séta lett; még mindig nem tudtam eldönteni, hogy jó, avagy rossz jelnek vegyem a hangos női sikolyt. Mire elértem a kivilágított és zenétől hangos parti házat, szinte senki nem volt ott, ellenben hangos, vidám kacagások hallatszottak fel a tengerpartról. Kifulladva kaptam el a korlátot, és lassú, biztos léptekkel indultam meg felfelé, hátha ott megtalálom a választ minden némán feltett kérdésemre. Nem is tudom mire számítottam, talán egy égő bokorra, ami elmondja mit kell tennem, vagy talán egy hívásra a magyar lánytól, amiben elmagyarázza, hogy mi történt, mi folyik ott, és mégis jól értelmeztem-e, hogy Molly egy hercegtől terhes-e.
-          Selly? – nézett rám Eric fentről a korlátról.
Lazán támaszkodott, és mintha a fáradt, gondolkozó arca lett volna, amivel rám nézett. Sosem jelent jót, ha egy pasi gondolkodik, főleg akkor nem, ha ezt Eric teszi, és a szemeiben Ninah-láz ég.
Azt hiszem ezt most jelnek veszem – bólintottam magamnak, majd megtettem az utolsó lépést is, és felérve Eric befordultam Eric mellé. Összekulcsoltam ujjaim, és én is a korlátra támaszkodtam, ahonnan tökéletes kilátás nyúlt a mulatozó enyhén ittas és lightosan drogos fiatalokra.
-          Ugye már beszélő viszonyban vagy Mollyval? – néztem oldalról a férfi arcára, óvatosan megkörnyékezve a kérdést.
-          Mondhatjuk – bólintott maga elé meredve, majd rám nézett. – Miért baj van vele?
-          Attól függ honnan nézzük – tértem rá a lényegre.
Azt hittem nehezebb lesz. Azt gondoltam, hogy Eric egyből elutasító lesz, nem számít neki semmit a volt barátnője, és hogy valami hülye szöveggel kell felkeltenem majd az érdeklődését iránta. Ehhez képest már az első mondat után érdeklődött, ezzel teljesen meglepve engem.
-          Nézzük reális szempontból – fordult felém ezzel is nyitva, és üzenve, hogy mi sem tenné boldogabbá, mintsem hogy megosszam vele, amit tudok.
-          Jól van – forgattam meg kezemben a telefont, és a fürdőző tömegre vetettem egy pillantást. – Molly terhes egy sráctól, akivel ugye egy egyéjszakás kalandja volt egy buliban.
Eric néma bólintása úgy érzem ösztönzés volt a folytatásra, így megtettem.
-          Megtudtuk, hogy tudott egyes mást a fiúról, többek között, hogy pénzes, és igencsak közszemély, ugyanis Svédország egyik legnagyobb bankjának fejese.
-          Kemény – mondta teljesen érzéketlenül, miközben mögém bámult a semmi.
Egy percnyi szünetet tartottam és néztem a távolba révedő tekintetet, ami egyik pillanatról a másikra villant meg, még mindig hátra bambulva. Megfordulva szembetaláltam magam Ruben álmodozó arcával, ahogy mintha azt sem tudná, hogy hol van és mi folyik körülötte, sétál el a nappali ajtajából egyenesen a medencéhez és gondolkodás nélkül veti bele magát ruhástul.
-          A pasas nem a bankszakmában dolgozik. És a neve nem Nick, ahogy Mollynak mutatkozott be, hanem David Bernadotte – hadartam el egy szuszra, majd kíváncsian lestem fel Eric arcára.
Mintha csak egy lassított felvételt néztem volna, láttam, ahogy megváltozik az arca minden vonása, a tekintete, a testtartása. Hitetlenkedő, mégis feszült arccal fordult felém és nézett le rám.
-          Ez egy olyan David Bernadotte, aki nőcsábász, semmirekellő, svéd herceg, és akinek el kell foglalnia a svéd trónt.
-          Ja, valami hasonló – vontam meg a vállam lazán és visszafordultam a korlát felé.
Rákönyököltem a rúdra, és a horizonton felbukkanó Nap felé pislogtam.
-          Molly tudja ezt?
-          Nem.
-          A média tudja?
-          Nem.
-          Mit akar David?
-          Nem tudom – hajtottam le a fejem, és eszembe jutott Léna, és hogy még mindig nem tudom mi van vele.

/Léna/

-          Azt hiszem világosan fejeztem ki magam, te mégsem értetted meg. Mennyire vagy gyengeelméjű? – szorította meg elkapott karom, és magához húzott.
-          Öömm… sajnálom?  - néztem az arcára félve a következményektől, és ahogy a szemébe néztem úgy láttam, hogy jó okom is van arra, hogy féljek.
-          Ostoba – lökött el magától, én pedig tántorogva hátráltam néhány lépést. – Honnan jöttél ide, Svédországba?
-          Nem toloncolhatsz ki! – szakadt fel belőlem gondolkodás nélkül az ellenkezés, és felé léptem, mire kihúztam magát, és összevont szemöldökkel mért végig.
-          Hidd el, ha átveszem a trónt, ez lesz az első dolgom – sziszegte felém idegesen, és a bál épülete felé pillantott. – Menjünk innen – kapta el újra a karom és húzni kezdett maga mögött az utcán, én pedig hiába nyomtam satuféket a sarkammal, meg sem érezte.
-          Már nem azért, hogy neveletlennek higgyél, de biztos isten, hogy nem megyek veled az éjszaka közepén sehova, pláne, ha olyan idegesség és harag csillog a szemedben, mint most.
-          Most tegezel? – torpant meg rám meredve, mire a rémület kiült az arcomra.
Szinte bármit megtehet velem, nekem pedig esélyem sincs az ellenkezésre, vagy arra, hogy jól jövök ki. Ha most megüt, megrúg és itt hagy, az a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne, és ha látná egy rendőr, az is szem lesütve sétálna tovább.
Talán mert látta a halálfélelem kivetülését az arcomon, vagy talán csak jól szórakozott magában, de egy hatalmas mosoly terült el az arcán.
-          Szóval Léna? – kérdezett rá a nevemre, nekem pedig már az is elég meglepő volt, hogy egyáltalán emlékezett rá.
-          Magyar vagyok – vallottam be megadva magam, gondolatban már a cuccaimat csomagolva.
-          Ó, így már értem a szépséget és a felvágott nyelvet – bólintott mindentudóan és érezhetően enyhített a szorításon.
-          Most azt mondtad, hogy szép vagyok? – néztem utána, miközben engem elengedve elsétált előttem az utcán.
Nem szólt egy szót sem, hogy hova megy, hogy én elmehetek-e, vagy, hogy van e terve még velem. Megdöbbenve néztem feszes, izmos hátát, ami bár jól takart volt az elegáns öltönyben, mégis jól látszott. Képtelen vagyok kiigazodni ezen a pasin. Most vissza kéne futnom, és elmondanom Mollynak, hogy ki a gyereke apja? Mit szólna a lány? Vajon a kotnyeleskedésemmel mennyit rontok a helyzeten?
-          Hé, várj! – ráztam meg magam, és a fiú után futottam.
Hihetetlen, hogy ezt elérte, holott pár perce még menekülni akartam előle. Nem lassított, de még nem volt túl messze, be tudtam érni.
-          Miért akarod felvállalni a babát? – lassítottam le mellette lihegve.
-          Nem akarok a trónra ülni, és akármennyire is kegyetlennek, és bunkónak tűnök, nem hagyhatom magára azt a nőt, aki az én gyerekemmel terhes. Minimum pénzzel kell segítenem.
-          Mollynak nincs szüksége a szánalmadra.
-          Ez nem szánalom, nem érted? – fordult szembe velem, szeme az utcai lámpa fényében megcsillant. – Nem akarom egyedül hagyni, hogy aztán, ha valaki megtudja mit tettem, a szememre vethesse. A szüleim állandóan csak dirigáltak nekem, és megmondták mit csináljak, miközben azt hallgattam, hogy semmirekellő vagyok, nem csinálok semmit, és sosem vállalom a felelősséget. Most vállalom.
-          Szóval nem Mollyért, vagy a babaért teszed, hanem önmagadért. Hogy a hülye egódon segíts, és bizonyíts úgy, hogy talán két ember életét is elcseszed – köptem a szavakat idegesen.
-          Elcseszni? Szegény Molly Sandén, mindenkinél gazdagabb lesz egész Svédországban, hogy sajnálom – felelte szarkasztikusan, mire elé sétáltam, megálltam és egy erős lökéssel hátrébb taszítottam.
-          Barom vagy!
-          Ezt ne csináld még egyszer, mert megbánod!
-          Nem érdekel, hogy egy beképzelt, bunkó herceg vagy, és az sem, hogyha emiatt a beszólásom miatt kitoloncolsz az országból. Nem vagy érett egy ország elvezetésére, és ezt pontosan tudod te is, és a szüleid is, Svédországnak még sincs más választása, csak te. Tudod mit? Vállald el az országot, és szakadj le Mollyról. Jobb lesz neki nélküled. Te pedig mindenkinek bizonyíthatsz azzal, hogy elvezeted az országot.
Egy percig láttam a szemében a meghökkenést a kirohanásom és szemtelen igazságom miatt, de ez rövid ideig tartott, mert aztán átvette helyét a düh, és a sértettség érzése.
Egyetlen mozdulatba sűrítette hátralépését, elhúzódását, hátának kiegyenesítését, és rideg távolságtartását, majd egyetlen mondat hagyta el a száját.
-          Még ma pakolj össze, mert holnap érkezik a végzés a távozásodat illetően. Soha többet nem térhetsz vissza Svédországba.