2012. július 27., péntek

Chapter 80

Sziasztok!


Sajnálom, ez nem a leghosszabb fejezetem, de meghoztam, és remélem, hogy nagy örömmel, vagy legalábbis boldogan olvassátok majd el. :)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentárokat, vasárnap, illetve a mai nap folyamán igyekszem válaszolni rájuk.
Szóval még egy köszönöm, hogy érezzétek mennyit jelentetek nekem, és jó szórakozást kívánok! :)



I take care of you



/Molly/

Csendben fordultam meg, miután fellélegeztem Ninah igene után, és halk léptekkel sétáltam a dolgozó felé. Nem kételkedtem Ninah érzéseiben Eric felé, de közben tudtam, hogy ezernyi okot tudnék felsorolni, amiért nemet mondhatott volna, és mind nyomos érvekként tűntek volna fel. Nem féltem a habozás alatt, hogy azt latolgatja elég erős-e a szerelme ahhoz, hogy feleségül menjen a svéd énekeshez, viszont féltem attól, hogy talál egy olyan kimondatlan okot, amiért végül nemet mondd. Akaratlanul is a hosszúra nyúló csöndben visszatartottam a levegőt, és éreztem, ahogy az ujjaim egyre erősebben vájnak a kanapé háttámlájának bőrborításába, miközben azt várom, hogy fellélegezhessek, és a lány helyeslően bólintson.  A szívem egyenetlen, abnormális ütemben dörömbölt a mellkasomban, éreztem, ahogy a gyomrom apróra zsugorodik, de ha valaki megkérdezi, hogy miért izgulok ennyire, hogy miről félek, nem tudtam volna jó magyarázatot adni. Egyszerűen csak tudom, hogy nekik együtt kell lenniük, és képtelen lennék elviselni még több drámát, még azután sem, hogy eltitkolták az igazságot Nick-kel, vagy kivel kapcsolatban. David, ez az. Ezt sem hittem volna…
Akaratlanul is, amint elhangzott az igen egy pillanatra lesütöttem a szemem és a saját helyzetemre gondoltam, ami már így is a legmélyebben van a mocsárban, hát, ha még nem is akarom innen kihúzni. Muszáj beszélnem Daviddel, hogy megtudjam mi folyik itt, méghozzá úgy, hogy megpróbáljak ne vádaskodni, hanem helyette elhinni azt, amit mond. Muszáj, hogy meghallgassam. Ha egyszer elrontottam a valamit az életemben és súlyos hibát követtem el, minimum annyit kellett volna belőle tanulnom, hogy figyelek, nem csinálok hülyeséget, és megoldom a problémám, nem elmenekülök előle. Ha nem is magam miatt, de Elina megérdemli.
Tudtam, hogy látja, ha elindulok, és azt is, hogy mind a királynő, mind David megérzi, hogy most ki az, akinek utánam kell jönnie. Könnyű lépteim mögött felhangzott a határozott, férfias lépések zaja, így hirtelen jött adrenalintól megrészegülve sétáltam a dolgozóba, és a semmiből jött bátorsággal vetettem bele magam Mr Miles bőrszékébe. Lehunytam a szemem, úgy vártam meg, míg David elérte a szobát, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Amint kattant a zár nyomasztó csönd telepedett a szobára, és az egyetlen hang, amit hallani lehetett, az az antik állóóra pontos kattogása volt minden másodpercben. David nem jött közelebb, távolságtartó óvatossággal állt meg az ajtóban.
-          Mit gondolsz most? – zökkentett ki sötét elmélkedésemből a férfi, mire felpattant a tekintetem és felnéztem rá. Féloldalasan állt velem szemben, vállát lazán az ajtónak vetette és kíváncsi tekintettel méregette arcom.
-          Mit? – kérdeztem vissza szórakozottan és a plafon felé emeltem pillantásom. – Azt hogy túl akarok lenni a mai napon, mert a holnap már csak más lehet.
-          Mit akarsz tenni? – lökte el magát az ajtótól, miközben felém lépett párat.
Elhajlítottam a hátam a támasztól, és előredőlve néztem farkasszemet Daviddel. Ha nem látnám a néma bocsánatért könyörgést, amit próbál elnyomni, hisz mégis csak büszke herceg, aki seggfej stílusával áll mindenkihez, és mindenhez, akkor sem lettem volna képes elhajtani azzal a mondattal, hogy: végeztem veled.
-          Beszélgessünk!
Mintha csak a varázsszó lett volna kezdett el ömleni belőle a szabadkozás, és a magyarázkodás.
-          Nem akartam rosszat soha. Nem mondom, hogy nem voltak önkényes céljaim veled, vagy Elinával, de megváltoztam, mert megváltoztattatok. Nem leszek az a nyálas lovag, aki tévében vallja be, hogy szeret – forgatta meg a szemét, ami még annak ellenére is megnevetett, hogy imádtam azt, ahogy Eric fejezi ki a szerelmét. Anno én ilyenről csak álmodtam a kapcsolatunkban. – De nem azért nem mondtam el eddig, hogy ki vagyok, hogy ne tudd meg. Vagy, mert önös érdekből akartam volna eltitkolni. Hanem pontosan azért, hogy megóvjalak, és ne kelljen elfoglalnod a trónt mellettem, ami nem csak bálokat, mosolygást és gyönyörű ruhákat takar, mint minden kislány hiszi. Hanem azt is, hogy megmondják mit csinálj. Mit vegyél fel, mikor feküdj le, és mikor lehetsz a lányoddal. Nem akarom, hogy korlátozzanak miattad. Így az volt a legjobb megoldás, ha nem foglalom el a trónt, de úgy látszik a királyi kéz messze is elér – fújta ki magát és lerogyott az előttem lévő székbe.
-          Nem gondolod, hogy mindettől függetlenül elmondhattad volna. Hogy én is tudjak róla, és talán segíthettem volna, vagy nem tudom, de istenem Nick, ez így őrület! – Csaptam visszafogottan mindkét kezemmel az asztalra, és ha lehetséges, még előrébb dőltem, hogy mélyen a szemébe nézhessek.
-          David – suttogta egy pillanatra az ölébe nézve, majd visszaemelte a sötét szempárt.
-          Pláne – fújtattam megadva magam és hátravágtam magam. – Tudod hagyhattál volna a fenébe, és akár megvédésről van szó, akár nem, el kellett volna foglalnod a trónt úgy, hogy hátrahagysz. Így nekem is jó, és te azt teszed, ami az országnak jó, nem?
-          Ezt akarod? – nézett rám szikrázó tekintettel, mire fáradtan megráztam a fejem és hagytam, hogy egy könnycsepp kicsorduljon.
-          Nem. Én… - kezdtem volna, de nem éreztem úgy, hogy nekem kéne kimondanom. Most nem.
-          Szeretlek Molly – éreztem meg tenyerét az arcomon, ahogy letörli a könnyem, és szomorúan néz rám.
Nem érzékeltem, ahogy felkelt a székről vagy azt, amikor felállt és hozzám sétált. Csak akkor tértem magamhoz, amikor tenyerét rásimította az arcomra, amibe az pontosan beleillett. Lehunyva a szemem élveztem ki a lágy érintést, és majdhogynem felháborodva horkantam fel, amikor a kéz eltűnt az arcomról és az állam alá nyúlt. Lágyan közrefogta azt, és leheletnyit megemelve elérte, hogy felnézzek az gazdája arcára.
Félő szerelemmel fürkésztem a kiszámíthatatlan tekintetet, hangos nyelésem mindkettőnk számára feltűnő volt.
-          Velem tartasz ezen az úton? – Suttogta egy halk hang, amitől libabőrös lett az egész testem és kiürült a fejem egy pillanatra.
Szerelem Svédországban? Szerelem a királyi udvarban? A barátom egy herceg, aki hamarosan király lesz. A lányom a trónörökös hercegnő. Királynőként élni, miközben húsz évesen az énekesi karrierem egyengetését tervezgethetném. Soha nem lesz már semmi ugyanolyan. Elhagytam a családom, a hazám, a hírnevem egy férfiéért, aki akkor semmit sem jelentett. Amerikában vagyok egy kislánnyal, aki az enyém, és egy választás elé állítanak, ahol nincs választásom. Szeretem. Mit tehetnék, ha fülig szerelmes vagyok? Mondanék nemet magamnak is fájdalmat okozva, és a lányomnak csonka családot adva, miközben az apja nap, mint nap irányítja a feje fölött az országot? Szalasztanám el a boldogságom, csak mert félek és bizonytalan a jövő? Ha rosszul döntök még mindig van lehetőségem visszafordulni, de most csak fejest akarok anélkül ugrani, hogy lenne racionalitás a döntésemben.
-          Igen – leheltem szememmel az övét fürkészve, majd megéreztem ajkai könnyedségét az enyémen.
Pillanatok alatt foszlott szét minden kétségem, ahogy körülöleltem a nyakát, és magamhoz húztam.

***
Kéz a kézben sétáltunk ki Daviddel a nappaliba, ahol a díszes társaság még mindig az Ellen show-t nézte. Csöndben vártuk meg, míg bejelentették a reklámot, amihez nem is kellett sok idő, hisz ilyen dráma után, és hogy persze megtudjuk a folytatást, muszáj berakni egy blokkot. Óvatosan köszörültem meg a torkom, mire pillanatok alatt kaptam meg mindenki figyelmét.
-          Kérhetnék öt percet?
-          Persze – bólintott Sel, és egyszerre pattantak fel a kanapéról Rubennel, amit akaratlanul is jelekként fogadtunk, hisz azt hiszem, mindenki nevében szólok mikor azt mondom, hogy pontosan tudjuk hogy együtt vannak, mindössze egy apró jelre várunk, egy csókra, vagy simogatásra, bármire, ami egyértelművé teszi mindenki számára a kapcsolatot.
Mindketten elmosolyodnak, ahogy elmennek mellettünk, és hallom, ahogy Selly azt mondja hálókban is van tévé, így csak kiválasztanak egy szobát, és nézhetik együtt.
Nem jönnek ide vissza, és ezért csak hálás lehetek. Egyre több dolog van, amiért tartozom Sellynek, túlságosan kedves velem, lassan csak az életem a kezébe ajánlásával tudom visszaadni azt, amit megtett értem az elmúlt hónapokban.
-          David, neked el kell foglalnod a trónt, nincs apelláta, akármit is találtatok ki a kedveseddel – kezdte a királynő abban a szent percben, ahogy az utolsó személy körvonalai is eltűntek az ajtórésen. Ha Viktória tudná azt, amit én… Rubenék pontosan tudják, hogy a reklámblokk minimum öt perces, és ebből még bőven hátra van három perc. Ez a tudás már elég bátorságot ad ahhoz, hogy tudják, amint nem látjuk őket elkezdődik a vita, így ők csak oldalra suhannak és az ajtófélfa két oldaláról fülelnek minden egyes szóra.
-          Természetesen – bólintott David egyetértően, majd kezét a derekamra csúsztatta és közelebb húzott magához. – De Molly és a lányom velem jönnek, és mellettem élnek majd. Egy rossz szavad sem lehet feléjük, beveszed őket a királyi családba, kitaníttatod őket, és elfogadtatod a többi családdal, a kancellárokkal, és a palotában dolgozó összes emberrel. Nem érdekel mibe kerül ez, az sem, ha zendülés tör ki. Molly mellettem lesz, ha királyként kell uralkodnom.
-          De ez elfogadhatatlan! Mégis hogyan vezessek be a közösségbe és az udvarba egy olyan lányt, akinek még csak távolról sincsenek királyi felmenői, nem jelent meg egyszer sem annak előtte a palotában, és aki mindeddig csak énekesi karrierjével foglalkozott. A legtöbben még mindig Eric Saade-hoz kötik, és az egyik műsorban előadott dramatikus viselkedését emlegetik – vetett rám egy sötét pillantást, de jelen esetben a legkevésbé sem érdekelt.
-          Ez nem választási lehetőség Viktória. Ez van, vagy nem uralkodom. Ha Molly bármi olyat tesz, ami mélyen sérti az udvart és a családot, én magam tagadom ki. De neked mindent meg kell tenned, hogy ez ne forduljon elő. Szeretném, ha Molly gondoskodna a kicsiről, nem kell dajka. Szeretnék Mollynak címet szerezni, és egy megye királynőjévé tenni, valamint azt is, hogy velem mutatkozzon minden eseményen.
-          David, ezt te sem gondolod komolyan! Tudod mennyi idő, míg legalább az alapokat elsajátítja? Mit képzelsz ki vagy? Bármikor találok a családban egy önként jelentkező királyt – emelte fel a hangját a királynő. Láttam rajta, hogy itt telt be a pohár, és bár eddig tartotta magát, és próbált egyezségre törekedni, lássuk be, David feltételei mellett én is elvesztettem volna a fejem.
-          Akkor csináld! – legyintett a férfi, de tartott a szemkontaktust a nővel.
Bár rólam beszéltek a közvetlen közelemben, mégis teljesen kívülállónak éreztem magam, mindössze egy portékának, aminek az eladási áráról alkudoznak. Megértettem Viktória királynő ellenvetéseit, a helyében én is pontosan ugyanezt tenném, csakhogy ő most matt helyzetben van. Nem alkuképes. Vagy megteszi, amit David kér, vagy a királyságnak annyi. A legrosszabb az egészben, hogy hallom miket kell kitanulnom, miken kell majd átesnem, hogy elfoglalhassam a helyem David mellett a trónon, és közel sem hangzik úgy, mint egy Disney-s hercegnős mese. Félek a jövőtől, a feladataimtól, és attól, hogy elbukom, de semmi féleképpen nem vallhatom be Davidnek, a királynőnek, vagy akár saját magamnak, mert a gyengeség legkisebb jele is elég ahhoz, hogy esélyem se legyen bekerülni a zárt körbe. Mély levegőt vettem, és mióta elkezdődött a beszélgetés, először szólaltam meg a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, amibe beleerőltettem annyi határozottságot, amennyi csak tőlem telt.
-          Én készen állok rá – néztem Svédország fejének a szemébe, mire az kitartóan szúrta tekintetét az enyémbe.
Percekig tartott a néma szemharc, miközben azt éreztem, hogy a leghőbb vágya, hogy a vesémbe lásson, mennyire gondolom komolyan. Úgy nézett belém, mintha közben tesztelne, hogy meddig bírom tartani magam vele szemben. Ha feladom, elvesztem az a kis megbecsülést is, amit eddig sikerült a fellépésemmel elnyernem. A szigorú pillantás biztosított afelől, hogy nem fog kegyelmezni velem, ha végül mégis igent mond. Nem fog kímélni tanulás közben, a vizsgákon, sem akkor, ha egy egyszerű vacsoráról lesz szó. Már nem vonulhatok vissza, eldöntöttem, hogy belevágok ebbe Davidért, szóval a beleegyezése hiányzik. Nem tudom, hogy megkönnyebbülök, ha igent mond, vagy fájni fog. Attól félek, hogy nem is ő a legrosszabb a leendő életemben, hanem lesz sokkal, sokkal rosszabb is, akik ellenem fordulnak, és még visszasírom azokat a napokat, amikor a Királynővel harcoltam.
Egyenes tartással néztem a nőre, aki merőn nézett vissza. Nem tudtam meddig kell még bizonyítanom bármit is a néma tekintetharccal, mikor a csöndben egy visszafogott, de félreérthetetlenül igenlő bólintással adta szavát, és beleegyezését az új körökbe való belépésemről.
Belül legszívesebben felsikoltottam volna, és nevetve akartam David nyakába vetnem magam, de gondolván, hogy ez nem éppen a legmegfelelőbb viselkedés, amit egy jövendőbeli királyné tanúsíthat, visszafogtam magam, és mutatva tiszteletem, apró pukedlit lejtettem, majd kiegyenesedve újra a királynő szemébe néztem.
-          Viszont akkor nincs vesztegetni való időnk. Azonnali hatállyal hazatérünk, és elintézzük a legsürgősebb papírokat, és pár hét múlva átveszed a trónt!
-          De!
-          Ezek után nincs de, David! – emelte fel kezét a nő láthatóan a türelme határának feszegetésével.
-          De a lányom! – léptem elő hevesen, nem foglalkozva vele, hogy egy királyné ilyet nem tesz.
-          Egy napra megyünk haza, pontosan huszonnégy óra múlva itthon leszel. Addig bízzátok a legjobb kezekbe a lányt, vagy hozzátok magatokkal, de akkor más fogja gondját viselni egy napig.
David nem válaszolt, helyette ujjait összefűzte az enyéimmel, és erősen megszorította azt. Tudja, hogy féltem Elinát, és hogy jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy joga legyen dönteni Elina felől. Ha azt mondom, nem akarom magára hagyni, akkor nem fogjuk azt tenni. Nekem viszont nem megengedett, hogy önző legyek, három emberre kell gondolnom.
-          Oké. Mikor indulunk?
-          A gépem este nyolckor száll fel. A legközelebbi magánrepülőtérről. Megadom a pontos címet. Ott találkozunk.

/Ninah/
Hangosan nevetve léptünk a házba, kezem Ericével összekulcsolva, ujjamon a már bőröm melegét átvett csodálatos gyűrűvel, amikor nem éppen az a látvány fogadott, amit vártunk. A nappali üresen állt, kivéve két személyt, akik komoly arccal méregetve álltak előttünk, kezük a mögöttük lévő egy-egy poggyász húzókáján nyugtatva.
-          Beszélnünk kell! – kezdte David, nekem pedig lehervadt a mosoly az arcomról.
Ha ezzel a mondattal kezdődik egy beszélgetés, annak sosincs jó vége. Nem beszélve arról, hogy ezek a kőszoborszerű merev arcok sem kecsegtetnek túl sok jóval.
-          De mindenekelőtt nagyon, nagyon gratulálunk nektek, ez halál édes volt – lépett széles mosollyal az arcán Molly Eric felé, és cuppanós puszit nyomott az arcára, majd engem is szoros ölelésben részesített, ami sajnálatos módon egyáltalán nem tudtam viszonozni. Mindvégig teljesen mereven, lefagyva álltam karjai között, kezem szálegyenesen a törzsemhez szorítva, még mindig a kezdőmondat és az arcok sokkjának hatása alatt.
-          Mi folyik itt? – szólalt meg végre Eric, amiért hihetetlen hálás voltam neki. Molly elengedte a tetem, és még mindig mosolyogva, ellépett előlem, majd megfogta a bőröndjét, és mély levegőt véve belekezdett.
-          El kell mennünk. David elfoglalja a trónt, én pedig a helyemet mellette – mondta valamiféle olyan veszélyes mosollyal, amitől csak azért félek, mert legutóbb akkor láttam ezt az arcán, mikor halálosan bele volt esve Ericbe, és harcolt érte. Molly szerelmes.
-          Úgyhogy most haza kell utaznunk egy napra, hogy elintézzünk pár fontos ügyet – vette át a szót David egy mondat erejéig, amit a kedvesebb hangnemű Molly azonnal vissza is vett.
-          Az pedig, amiért ilyen sietősen távozunk – kezdte, miközben lassan megdöntötte a bőröndjét, és maga után húzva megkerült – és amiért valószínűleg megöltök, amikor hazaértünk az az, – tartotta a szemkontaktust az ajtóból, ami még mindig csak azért maradt fent, mert én reflexből sétáló teste után fordultam – hogy Elina itt marad. Méghozzá veletek. Minden információt, és tippet kiírtam, Ninah neked külön papír van. Egy nap múlva itthon vagyunk!
-          Ciao!
És ennyi. Vége. Már ott sem voltak, és mire képes voltam becsukni a szám, már csak a porzó utat láttam magam előtt és egy távolodó rendszámot. Az utolsó löket, amit kaptam, hogy rájöjjek, ez nem vicc volt, az a momentum volt, amikor az emelet egy anno csendes zugából hangos babasírás tört fel.

***
-          Css, Édes, kérlek – ringattam a kezemben lassan hisztérikusan az éjszaka közepén is még mindig bömbölő kislányt. Fel s alá sétálgattam vele már vagy félórája, de nem az, hogy nem alszik el, de még a sírást sem képes abbahagyni. Molly ezért csúnyán megfizet. – Eric! – kiáltottam ki hangosan a szobánkból, kicsit megsürgetve a már jó pár perce eltűnt énekest.
Tudom, hogy már ő is a háta közepére kívánja a síró Elinát, és jót tesz neki pár perc, ha nem is csöndben, de legalább a távolság és a falak miatt tompábban átütő sírással. Ettől függetlenül nagyon jó lenne, ha fürgébben csinálná azt a tejet, mert lassan a kiakadás határát súrolom.
-          Jövök már – hallottam a hangos választ, mire megfordultam, és erősen „csüssögve” ültem le az ágy szélére, és Elina vörösödő fejét néztem szánakozva. Neki is, és nekünk is sokkal jobb lenne, ha abbahagyná. El fog ájulni, ha így folytatja. Jobb ötletünk nem lévén áthoztuk a kiságyát Eric-kel közös szobánkba, és megpróbáltuk a jelenlétünkkel nyugtatni és alvásra bírni, de úgy látszik, hogy mint a többi embernél, nála sem működik nyugtatón a Saade-Miles páros.
-          Kérlek Édes, fejezd be, mert percek kérdése és én is sírni fogok. Akkor tudod ki nem lesz boldog? Eric bácsi.
-          Itt vagyok – toppant be Eric álmosan ideges fejjel, fején kócos hajjal, amibe fáradtan túrt bele, miközben kezembe nyomta a cumisüveget.
Elvettem tőle, és kihasználva, hogy Elina üvöltve tartja hatalmasra nyitva a száját, beledugtam a műanyag cumit, és megvártam, míg beleszív és megnyugszik. Legalábbis nagyon, nagyon remélem, hogy megnyugszik. Egy pillanatra abbamaradt a könny nélküli sírás, és az üvöltés, kíváncsian szlopált bele az üvegbe, Erickel pedig együtt feszültünk meg reménykedve, és még levegőt sem mertünk venni, nehogy esetleg az zavarja meg a megnyugodásában. De a követező pillanatban…
-          Ez nem jött be – temette mindkét kezébe arcát a férfi, mikor meghallotta az újra üvöltő lány hangját, amit immár egy kis hörgéssel is megfűszerezett a le nem nyelt tej eredményeképp. A gargalizálás miatt erősen féltem attól, hogy félrenyel, és már a mentőket is hívhatjuk hajnali kettőkor.
-          Na, jól van, befejeztem. Tegyük le és aludjunk – álltam fel, és lendületesen megindultam a kiságy felé. Egyik kezemmel gyorsan letöröltem a kislány szája szélén lefolyó meleg tejet, és a kiságyba raktam volna bele, amikor megláttam benne egy hatalmas párnát.
Felsóhajtva helyeztem a rácsok közé Elinát, majd parázsló tekintettel fogtam kezembe a párnát, és felpillantottam Ericre.
-          Ez mi? – mutattam felé kérdőn a tollas puhaságot, mire megvonta a vállát, és visszaigazította vállár a trikót.
-          Párna.
-          Párna? Komolyan? Egy ekkora gyereknek beraksz egy ilyen párnát? – Emeltem meg a hangom, hogy túlüvöltsem a sírást.
-          Most velem veszekszel, mert képtelen vagy elcsitítani egy gyereket? – nézett rám gonoszan, mire csak meglendítettem a kezem, és pillanatok alatt puffant Eric arcán a párna, aminek lendületétől az énekes hanyatt esett az ágyon.
A következő percben megmerevedve álltam meg, és hitetlenkedve néztem Ericre, aki lassan felült, és arcán a harag helyett meglepődöttség tükröződött. Pillantása az enyémmel együtt vándorolt Elina felé, aki meglepő módon abbahagyta a sírást, és egy sokkal dallamosabb hanggal örvendeztetett meg minket.
-          Most nevet? – Nézett rám Eric sokkolva, mire csak elvigyorodtam, és lazán válaszoltam.
-          Nem bírok vele, mi?!
Hihetetlen volt, hogy a kiscsaj egyik percről a másikra hagyta abba a véget nem érő sikító menetet és kacagott olyan hévvel, hogy az én arcomra is mosoly kúszott. Ha nem sír, mindjárt édesebb a kis pirospozsgás arca. Éppen az a gondolat jutott az eszembe, hogy olyan boldog vagyok a sikeres elhallgattatás miatt, és olyan mértékben elöntött a jókedv és a szerelem, hogy odamegyek Erichez és édesen megcsókolom, amikor a semmiből két hatalmas párna döntött le a lábamról, majd az elhagyhatatlan csilingelő kacagás.
-          Hupsz – hallottam a csöppet sem bűnbánó hangot, miközben letoltam magamról a párnákat, és kisöpörtem az arcomból a hajam.
Haragos, bosszúálló tekintettel kerestem Ericet, akit meg is találtam éppen akkor, amikor Elina kezét emelte fel, hogy pacsit adjon neki.
-          Saade – sziszegtem előreszegett állal, és görnyedt testtartással, mire az rám nézett és riadtan húzta be a nyakát. – Véged – mondtam utoljára, és nekifutásból a nyakába vetettem magam.
Sokáig hallgattuk a kislány nevetését, egészen addig, míg végül végre valahára azt egy halk, egyenletes szuszogás váltotta fel. Egy utolsó párnát nyomtam Eric arcára, hogy érezze a törődést, majd gyorsan felugrottam az ágyról, a fal felé futottam, hogy elérjem a villanykapcsolót. Egyetlen gyors mozdulattal kattintottam le a fényt, de amint a sötétség eluralkodott a szobában egy kéz fonódott a csuklómra és erősen megszorította azt.
-          Nem lehetsz ilyen gyors – méltatlankodtam, amire egy halk kuncogás volt a válasz.
Az erős kéz a falnak lökött, és testével szorított oda, csapdába estem. Mindkét csuklóm a fejem mellé szögezte, és meleg lehelete csiklandozta a nyakam ívét, amitől akaratlanul is széles mosoly terült el az arcomon.
-          Eric ne – állítottam meg halkan suttogva, mikor szája lejjebb vándorolt, és az igen lenge felsőm bevágásánál kalandozott el. – Itt van Elina – tettem hozzá, amikor az ajkak még mindig lejjebb furakodtak volna.
-          Akkor nem sikítsz majd hangosan – lehelte a fülemhez hajolva, és elhúzta jobb kezét a csuklómról, hogy végigsimíthasson az arcomon, a vállamat elrejtő hajamon, majd a melleimen.
-          Eric – leheltem szemem lehunyva, átadva magam az érzésnek.
-          Css, Édes – éreztem meg száját az enyémen, és forró csókban forrtunk össze.

2012. július 26., csütörtök

Elmaradás

Sziasztok!


Mint a cím is mutatja, nagyon régen jelentkeztem frissel, amit sajnálok, de egyszerűen nem volt időm! 
Szóval most a bocsánatotokért esedezem, mert tényleg ég az arcomról a bőr a késésem miatt.
Oka pedig, hogy mint írtam, múlt csütörtökön elhagytam Angliát, és hazaköltöztem, de ezzel pedig annyi minden is jött, amiket már az első héten meg kellett csinálnom és oldanom.
Fél éve lejárt személyim miatt ültem egy napot az okmányirodában, a sulimat kell elrendeznem, telefont akartam venni névnapom alkalmából, de nem hozott szerencsét a nap, és nincs telefonom. Vásárolnom kellett, és jaj.. sok minden, de nem traktállak Titeket. Egyszerűen csak elmegyek és írom tovább a fejezetet, ami vagy a mai napon, vagy legkésőbb holnap, de felkerül! :)

Köszönöm a kitartásotokat, a szereteteteket és a támogatásotokat! :)


Csókom

2012. július 16., hétfő

Chapter 79

Sziasztok!


Igen, késtem. Nem is keveset. És... nos, igen, megint van valami mentség félém. :) Hazaköltözöm, és jézusom! Össze kell pakolnom minden cuccom, el kell rendeznem minden folyamatban lévő ügyem, és le kell zárnom egy időre az angol életem, mert csütörtökön indul a gépem. Úgyhogy jelenleg a teljes szétszórtság uralkodik az életemen, ami legfőképp a szobám kinézetén ütközik ki. Így sajnálom késésem, és azt is, hogy a következő fejezet megjelenési időpontja igencsak képlékeny, de igyekszem! :))
Köszönöm a csodás szavakat, a chat és a kommentár támogatásokat, mindent jelentenek! :))
A történetből most már tényleg csak pár fejezet van hátra, maximum 4-5, de majd kiderül! :)


Szóval köszönök mindent, és kellemes olvasást! 

What does everyone think?
/Mit gondol mindenki?/ 

 



/Selly/

Hallottam a hangokat annak előtte. Éreztem mindenki jelenlétét, az illatokat. Láttam a mozdulatokat. Tisztában voltam vele, hogy mögöttem Molly és Victoria királynő beszélget igencsak megemelt hangerővel, míg mellettem Ruben ül, kezében egy hatalmas tál pattogatott kukoricával. Imádtam a sós kukorica ízét, miközben tudat nélkül rágom azt, és az Ellen show-t nézem, ahogy Eric hengerel le mindenkit. Kezem mélyen merült el a hatalmas kukorica rengetegben, hogy kimerhessem a legnagyobb marokkal, miközben feljebb veszem a hangerőt, hogy értsem is miről van szó, mert a királyi dráma a legkevésbé sem érdekelt. Még pont láttam Davidet feldúltan belépni az ajtón, aztán egy mondat után minden megfagyott. Mintha megállt volna a Föld a forgásban, és ezt mindenki megérezte volna. Kezem megállt a levegőben, ahogy a számhoz emeltem a sós nassolnivalót, és dermedten, kitágult pupillával meredtem a képernyőre. Minden néma volt, és nem csak bennem. Úgy éreztem, hogy a szobában nincs egyetlen egy gondolat sem. Mindenki fejéből kiszaladt minden tudás, minden érzelem és csak vannak. Ruben laza testtartása megmaradt, amivel a kanapé háttámlájának dőlt, ám mozdulatlansága pillanatok múltán sem engedett fel. A veszekedő páros zaja teljesen elhalt, némán, mozdulatlanul álltak pontosan abban a pózban, amiben az imént még hevesen érveltek. Nem hullt ernyedten egy kéz sem a test mellé, erre nem volt idő, vagy erő. Csak a merevség, és a sokk volt az, ami mindenkit uralt. Az imént belépő David már korántsem akart csípős szavakat a nőkhöz vágni, valahogy a további lépések sem estek jól. Megállt, mert így reagált a teste.
Mert mindenkié így reagált. Nem csak a mi lakásunkban honolt síri csönd, a stúdió sem szólalt meg. Ninah mosolyogva bár, de szótlanul állt, miközben nem mozdult, barna szemeit Ericen tartva állt egyenesen.
-          Ő most…
-          A rohadt mázlista bunkó – nevetett fel Ruben, mire megtört a feszültség és mindenki az ő arcát fürkészte.
De én voltam az egyetlen, akinek viszonozta a pillantását, és akire édes mosolyt vetett nem foglalkozva a kíváncsi tekintetekkel. Ettől a tekintettől akaratom ellenére is a múlt éjjel jutott eszembe, amitől kezdetben hol összeszorult a gyomrom, hol mosolyognom kellett az elégedettségtől és a boldogságtól.


-          Nem biztos, hogy ez… – kezdtem mikor végre kicsit el tudtam tolni magamtól a férfit, de abban a pillanatban, ahogy az első pár másodpercben ki tudtam mondani ezt a négy szót, máris megéreztem ajkait az enyémen, ahogy hevesen ostromol bebocsátást kérve.
Beljebb tolt a sötét szobában, és éreztem, ahogy egyik lábát megemeli, és sarkával berúgja az ajtót.
Okos akartam lenni, de annyira hihetetlen jól esett volna egyszer, csak egyetlen egyszer ostobának lenni, és engedni magam az árral sodródni. De amint végiggondoltam ezt a mondatot, rájöttem, hogy meg volt az egyetlenegy alkalom, mikor elengedtem magam és annak a következménye a több ezer kilométeres távolság lett a férfitól, akivel az éjszakát töltöttem, és napokig küszködtem az elesettséggel, az egyedüllét érzésével, és azzal, hogy megint elcsesztem. Szóval mi lenne, ha most a jóleső szex helyett megmondanám neki, hogy nekem ez így bár testileg igen, érzelmileg nem jó, és megvárnám azt a pillanatot, mikor egyszer majd egy férfival nem a szex jön el, hanem a szeretkezés.
-          Ruben, én… – húztam el a szám, és megakadályozva, hogy visszarántson, leszegtem azt, és a mellkasának döntöttem a homlokom. – Én… - akartam folytatni, de éreztem, ahogy megmerevedik, és állát a fejem búbjára helyezi, kezei pedig a karomon siklanak föl és le, simogatón, nyugtatva. Nem tudtam, vajon most engem akar biztosítani afelől, hogy ne érezzem feszélyezve magam azt illetően, hogy megálljt parancsoltam a testi vágyainknak, vagy magában számol most éppen százig, hogy lehiggadjon. De nem gondolkozhatok, azzal csak magamat zavarom össze, és tántorítom el, így mély levegőt véve folytattam. – Beszélhetnénk?
-          Nos… az időpont klafa, mondhatni jobb már nem is lehetne, úgyhogy ha nem zavar az alsógatyámban ágaskodó valami, ami egyébként nem tudom, hogy került oda, akkor ja, beszélhetünk – próbálta mondani lazán, de idegessége összeszorított fogain keresztül akarva is átjött.
Összehúzott szemöldökkel néztem fel rá, és hátráltam egy lépést. Nem szólaltam meg, csak óvatos, lassú mozdulattal visszahúztam a ruhám pántját a vállamra, és keresztbe összefontam magam előtt a karom. Tudom, hogy az én hibám, hogy bunkó, mégis csak akkor mondtam az éhezőnek, hogy a palacsinta mégsem az övé mikor már beleharapott volna, de ettől függetlenül az, hogy így beszél se nekem, se neki nem lesz jó, nem beszélve a konklúzióról.
-          Oké, bocs. Beszéljünk – nézett az arcomra végül, és ledobta magát az ágyra. – De máskor mondjuk akkor szólhatnál, amikor még másra is gondolni tudok.
-          Seggfej vagy – léptem felé habozva. Szavaimra a férfi felült, és halvány mosollyal az ajkán pillantott fel rám.
-          Tudom. De ez egyrészről nem igaz. Most azért kaptam a leseggfejezést, mert kimondtam azt, amit érzek, amit gondolok. Nem tartottam magamban, mint ahogyan a legtöbb ember teszi, ami bár túlzással, de felér egy képmutatással, Édes. Semmi baj nem lenne azzal, ha nem gondolkodnál azon, hogyan mondd el, hogy csalódtál bennem, vagy, hogy elmond mi fáj, és hogy egy pillanat miért kínos neked – vonta meg a vállát, én pedig hitetlenkedve meredtem az arcára.
-          Most ez komoly? Szerinted az, hogy jól nevelt vagyok, és nem mondom ki minden gondolatom, ami az eszembe jut, hanem lenyelem őket, átrágom és szebben mondom, vagy megtartom magamnak, az már képmutatás? – néztem rá karba font kézzel, és komolyan nem hittem el a szavait. Hogy lehet valaki ennyire arrogáns, önfejű…
-          Ha valaki nem szimpatikus, és nincs ok rá, hogy miért, akkor megmondod az illetőnek? Vagy csak simán megpróbálsz a legkevesebbet a közelében lenni, és lehetőleg hozzá sem szólni? – vonta fel a szemöldökén mindentudóan, mire megvontam a vállam.
-          Minden ember ezt tenné.
-          Igen, de ez miért jó? Mi lenne, ha megmondanád, hogy nem vagy szimpatikus? Vagy mi lenne, ha adnál neki egy esélyt, és elhívnád valahová?
-          Szóval, ha te utálsz valakit, akkor odamész hozzá, és megmondod, hogy rühellek?
-          Ja – támasztotta meg mindkét kezét a háta mögött, és rátámaszkodott. – Na, miről akarsz beszélni a szex helyett?
-          Úgy utálom, hogy nem lehet veled normálisan beszélni Aglander! Flegma vagy, és egyáltalán nem érzem magamban a hajlandóságot arra, hogy bármit is mondjak, mert tudom, hogy nem érdekel.
-          Nem érdekel, és tudod miért? – állt fel hirtelen, és egy lépést tett felém, mire elhátráltam.
Meghökkenve néztem rá, mert a határozottsága, a szikrákat szóró szemei, mosolytalan arca azt követelte meg, hogy hatalmasat nyeljek, és ne merjek felnézni rá. Fájtak a szavai, még ha azt is mondja, hogy ez csakis az igazság. Attól függetlenül fájhatnak úgy, mintha minden egyes szava egy kés volna, amivel hasba szúr.
Összefont karom engedetlenül hullt a testem mellé, és éreztem, ahogy a felém magasodó férfivel szemben semmi sem vagyok.
-          Azért, mert tudom. Fáj, hogy akkor azt mondtam gyönyörű vagy, és bárkit megkaphatnál, és nem vagy egyedül, másnap reggel mégsem volt melletted. És még csak nem is az, hogy nem voltam melletted, de a világ másik végére repültem. De nem azért, mert bármit megbántam volna. Nem azért mert előled menekültem. Szóval megértem, hogy megbántottalak, és most félsz, hogy újra itt vagy velem, mert félted a lelked. Félsz, hogy megadod magad nekem, én pedig visszaélek a bizalmaddal és itt hagylak. Megint. Csak tudod mit? Nincs bizalmad, Sel! Úgyhogy nincs veszítenem, így miért ne tenném meg? – vonta fel egyik szemöldökét kérdőn, mire enyhén megráztam a fejem, és elléptem volna előle, de nem engedte. Elkapta a karom oldalról, és maga előtt tartott, hogy esélytelen legyen menekülésem az igazság elől, amit most úgyis megmond.
-          Én… - pislogtam ki egy apró könnycseppet a szememből, és félve néztem fel az arcára.
Nem csinált semmit, csak kíváncsian, mégis fájó szigorúsággal nézte az arcom és a válaszom, a reakcióm várta.
-          Én nem akarok már zsákbamacskát játszani, Ruben. És te már egyszer kibújtál belőle.
-          Akkor miért vagyunk most itt, így? – Mutatott végig rajtam. Zihált, szétbomlott hajamon, kipirult arcomon, duzzadt ajkaimon, és félig lecsúszott, rendetlenül álló ruhámon.
-          Mert hülye vagyok – hajtottam le a fejem, majd elléptem előle, és az ágy felé indultam, hogy lerogyhassak rá.
-          És most mit akarsz, mit mondjak? – fordult utánam, és szembe állva vágta zsebre a kezeit. Lazán megvonta a vállát, és fejét oldalra döntve várta a tökéletes válaszom.
-          Hogy rendben lesz minden, és nem kell még egyszer csalódnom – fixíroztam hosszan a padlót, majd a pár másodperces csönd után fellestem az arcára, és megpróbáltam leolvasni róla, hogy mit gondol.
Hogy vajon kimondja-e azt, amit gondol. Nem akarom azt hallani, hogy elhajt, nem akarom érezni a csalódottságot, és az összetörtséget. Soha többet!
-          Nem vagyok jós, Selly! Azt sem mondhatom, hogy mindvégig melletted fogok élni. Afelől viszont biztosíthatlak, hogy ezerszer fogsz még csalódni.
-          Akkor – sóhajtottam lemondón, és az ajtó felé intettem Rubennek.
Kíváncsian kapta fejét a mutatott irányba, majd felvont szemöldökkel nézett rám.
-          Komolyan Sel? Nem fogsz az ágyra dőlni és álomba sírni magad miután elmentem? Nem fogják a falak gonoszan visszaverni a hüppögésed hangjait, miközben átfut az agyadon az összes jobb megoldás, amit tehettél volna? Az összes jobb szó?
-          De igen, és akkor mi van? – kaptam fel a fejem idegesen. Egyetlen mondatával sikerült eltüntetni belőlem a fájdalomtól való félelmet, aminek helyét átvette a düh, és az, hogy azt gondolja mindenkinél jobb. Szikrákat szóró szemmel néztem az arcát, és azt kívántam bár átadhatnám a fájdalmam egyetlen pillantással. Éreztem, ahogy fülig pirulok, és mélyeket kell lélegeznem, hogy ne bőgjem el magam. – Mégis mi a francot akarsz tőlem? Nem vagyok olyan kurva okos, mint te! Mégis mit kéne tennem, hm? Gyere és mondd el! Oldd meg helyettem. Hallgatom az okos mondataid, amik megoldják a bennem tomboló vihart.
-          Jó – válaszolta olyan hévvel, mintha csak egy kihívást fogadott volna el, és indulna a háborúba azzal a kimondatlan céllal, hogy megnyeri. Felém lépett, megfogta az egyik kezem és felrántott magához, hogy mindössze pár centiméter távolságról a szemembe tudjon nézni. – Hagyod, hogy azt mondjam gyönyörű vagy, és nem ellenkezel. Ha azt mondom kívánlak, elhiszed, mosolyogsz, és hagyod magad, hogy jót tegyek. Ha azt találnám mondani, hogy szeretek veled lenni, ne menj el, és ne kelj ki az ágyból, mert fáj, hogy kihűl mellettem a hely, és te nem vagy ott, akkor is elhiszed, nem mész el, hozzám bújsz, és fejed a mellkasomra hajtod, hogy érzed, tényleg szükségem van a jelenlétedre. Nem mellesleg ha most itt hagysz, képtelen lennél úgy nézni más férfira, hogy ne az én arcom lásd, vagy hogy ne az én illatom érezd. A testemet akarnád minden másik féfié helyett, és azt kívánnád, bárcsak meggondoltad volna magad – villantott rám egy féloldalas mosolyt, és visszatért az a Ruben Aglander, akit ismertem.
-          Ó, hol is tartanék, ha nem mondanád meg mi a jobb nekem.
-          Tudod, hogy számíthatsz rám!
-          Tudod, hogy hihetetlen mértékben önelégült és egocentrikus vagy?
Valahogy sem ő, sem én nem voltunk érdekeltek a válaszában, így elengedve magam hagytam, hogy a derekam mögé nyúljon, magához húzzon, és kínzó lassúsággal hajoljon felém, miközben pillantását az enyémbe fúrja. Másik keze lágyan siklott végig az arcomon, amit a ragyogó szempár végigkövetett, és mosolyogva figyelte akaratlan reakcióm. A szám kissé elnyílt, és lehunyva a szemem adtam át neki magam. Kezének érintésének érzése elillant az arcomról, és éreztem, ahogy a hajam lazán hátrasimítva a szája a fülemmel kerül egy vonalba. Meleg lehelete megborzongatta felhevült testem, és abban a pillanatban oly annyira elgyengülten, hogy szinte bármit tehetett volna velem anélkül, hogy én az ellenkezés legapróbb szikráját is mutassam. Hallottam halk suttogását, éreztem meleg mellkasának kidolgozottságát az enyémen, éreztem nadrágjának feszülő férfiasságát, amint a lágyékomnak nyomódik. Csókja volt az egyetlen, ami megmenthetett volna, de ő azt a lovagiasságát elnyomva magában addig húzta, amíg csak azt nem érezte, hogy képtelen vagyok tovább bírni. Száját lepkeszárny könnyedséggel érintette az enyémre, miközben nyelvével megérintette az alsó ajkam, és lágyan végigsiklott azon. Vajon mekkora közhely lenne azt állítani, hogy ebben a percben megpecsételődött a sorsom?

Újra Rubenre néztem, és bár tudtam, hogy Ninah sosem volt közömbös számára, és máig a tökéletes nőnek tartja, a régi, vágyódó szerelem helyét átvette a mélyről jövő szeretet, és aggódás, nem érzek féltékenységet. Tökéletesen megbízom benne, és ez a legmeglepőbb információ számomra. Hisz elképzelni sem tudom honnan jöhet ez a bizalom azok után, amik történtek. Én csak egyszerűen látom a szemében. Azt pedig tudom, hogy minimum mindenki azt hitte ki fog borulni, és a csapkodás következik, ezzel ellentétben ő tűnik most a legkiegyensúlyozottabbnak, és a legboldogabbnak. Hangjára mindenki rákapta a tekintetét és furcsállva mérték végig, elgondolkozva, hogy vajon ez most egy szarkasztikus megállapítás volt, amivel csak elfedi a féltékenységét, vagy egy szívből jövő kacagás, amivel megmutatja, hogy örül a lány boldogságának, akármi is legyen a válasza.
A szoba még mindig néma csöndbe burkolózott, ellenben halk léptek hangja közeledett felém, amit Molly és a királynő lábainak ítéltem. Csöndben dőltek neki a kanapé háttámlájának, és kíváncsian nézték a képernyőn feltűnő két ismerős alakot. Hirtelen már senkit nem érdekelt, hogy Molly újból terhes, hogy David nem akar király lenni, vagy, hogy M a királynéi posztra is igencsak esélyes. Azt hiszem, vannak még furcsán jó dolgok a világban.

/Léna/

-          Nagyon finom volt az ebéd Anna – léptem Kevin anyukája mellé, aki éppen a maradékokat takarította el utánunk.
Már legalább ötször felajánlottam a segítségem, hogy mosogatok, elpakolok, összeszedem legalább a poharakat, és berakom a mosogató gépbe, de hallani sem akart erről, így nem tehettem mást, mintsem hogy tétlenül lengtem a nő körül, és beszélgetni próbáltam, hogy ne érezzem magam feleslegesnek, és ha már utánam pakol, akkor ő is jól szórakozzon.
-          Örülök, ha ízlett. Őszintén, nem nagyon tudtam mivel is készüljek, hisz Kevin eddig egy barátnőjét sem hozta haza. Nincs ebben még rutinom. De örülök, hogy ennek is eljött az ideje – fordult felém nevető szemekkel, miközben egy újabb lábost vett a kezébe, hogy elmossa azt.
Felháborodva, és végtelenül lustának érezve magam kiegyenesedtem, és az öblítős víz felé fordultam.
-          Ugyan, kérlek, hagy segítsek! Úgy utálok itt állni, és nézni, hogy te csinálsz mindent. Ha mást nem, legalább az öblítést hagy vállaljam el.
-          Veled megütötte a főnyereményt Kevin – nevetett rám a vidám asszony, és átadta a tisztára mosogatott edényt.
Mintha csak valami idegesítő isteni fuvallat lett volna toppant be Kevin, és megállva a konyhaajtóban, kíváncsian lesett be.
-          Hú, Kicsim, még sosem láttalak mosogatni – nézett rám nagyra tágult szemekkel, mire Anna halkan felkuncogott.
Frankó Kevin. Buktass csak le! Épp most édesgettem be magam, és hát… nem tartott sokáig.
-          Kösz – néztem rá, és grimaszolva hozzátettem, igencsak megnyomva a szót – Szívem.
Láttam rajta, hogy nem igazán vette az adást, de nem idegesítettem magam rajta, hisz csak egy napi munkám veszett most kárba. Senki nem fogja már elhinni, hogy rendes kislány vagyok, aki képtelen tétlenül ülni, segítségnyújtás nélkül legalább öt percig.
-          Kezdődik a show, szerintem nézned kéne – intett a fiú a nappali felé, én pedig kivettem a kezem a vízből, megtöröltem, és egy bocsánatkérő mosolyt küldtem Anna felé, aki bólintván el is fogadta azt. Biztos meg van a véleménye.
Kifordultam a konyhából, majd a fiú mellé érve átbújtam felemelt karja felett, majd a testéhez bújva hagytam, hogy szorosan megöleljen, és apró léptekkel elinduljunk a hatalmas, de csendes házban.
-          Szerinted mi történik, ha kiderül, hogy rühellek mosogatni, nem tudok főzni, és a mosás is igencsak késik nálam? – Kérdeztem mintegy elmélkedve az előbbi pillanatokon, miközben az egyszerre a földre érkező talpaikat néztem.
-          Anya akkor is imádna, ha három fejed lenne – nyomott egy csókot a fejemre, miközben egymás mellett a nappaliba értünk.
Kevin leült a legterebélyesebb fotelba, én pedig kényelmesen helyet foglaltam az ölében, és odahúztuk a laptopot, amiben már javában ment a műsor. Nem félve, hogy bárki megzavar minket kényelmesen hátradőltem, és a mellkasának döntöttem a fejem, kiélvezve, hogy így bármikor kaphatok egy-egy kívánt csókot meztelen nyakamra.
-          Ninah Miles az a lány, akiért minden férfi epekedik, aki mindenkinek kell, mégis én kaptam meg, és a világ legszerencsésebb férfija vagyok. Úgyhogy ha azt akarom neki mondani, hogy szeretem, akkor azt elő adásban, több millió ember előtt fogom kimondani, miközben megteszem azt a lépést, amire hónapok óta készülök, hisz már biztos vagyok benne, hogy nincs szükségem másra. Ninah Miles, leszel a feleségem?
Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, és hatalmasra tágult szemekkel pislantottam a képernyőre, ahol a térdelő Eric Saade várt Ninah válaszára. Annyira képtelennek, és hihetetlennek tűnt az egész, hogy muszáj voltam észrevétlenül körbesandítani, hogy vajon, ezt csak én láttam és hallottam, vagy más is. Mert ha ez csak egy álom, és nem igaz a leánykérés, akkor semmi gáz sincs, mert Anna nem volt jelen, mikor Kevin porig alázott. Tulajdonképpen ez meg sem történt, és a jó színem még mindig tündököl. Pompás lenne. De attól félek, hogy Kevin megmerevedett teste, ahogy pislogás nélkül mered Eric arcára, nem azt jelenti, hogy ő nem hallotta.
-          Baszki! – szisszent fel idegesen, és öklét enyhe erővel a fotel karfájába fúrta.
-          Mi az? – kérdeztem érdeklődve, mire összeszorította a száját, de még így is átjöttek a halk káromkodások, amiknek tengere sodrás közeli állapotba hozott.
-          Alex nyert. Azt mondta idén még nyár előtt megkéri Ninah kezét – bökött Eric felé idegesen. – A francba… most lógok háromszázzal Alexnek.
-          Háromszáz korona? Ennyiben fogadtatok?
Nem kaptam választ, csak egy goromba kitessékelést az ülőhelyemről, miközben Kevin azt morogta: Vége Saade! Ilyen barát vagy…
Szegény Eric biztos totálisan ki lesz bukva, ha megtudja, hogy egy táncosa soha többé nem áll vele szóba, mert képes volt még nyár előtt megkérni a barátnője kezét. Undorító…
Elmosolyodtam magamban miközben várón néztem a képernyőt, hogy megtudjam a lány válaszát. Várható volt, hisz annyi mindenen mentek már keresztül. Abból, amit hittem, hogy végződni fog ez a kapcsolat, egy olyan szerelem lett, amik sokan csak álmaikban látnak. Bár nem ismertem a veszekedő, és istenigazából utáló énjüket, nekem bőven elég volt az a dráma, amit azóta éltem át, hogy találkoztam velük a stúdiófelvételen. Már az sem volt egy egyszerű menet. Úgy látom Eric specialitása lett az élő műsorban való szerelemvallás, ami valljuk be, mostanra egész jól megy.
Ninah még mindig némán nézte a férfit, és egy örökkévalóságnak tűnik mire végre megszólal és kinyög valamit. Mint éhes ragadozó vetem rá magam a számítógépre, és közelebb húzva magamhoz lesem az arcokat, és dübörgő szívvel akarom, hogy az a szó, amit kimond, az igen legyen.
-          Eric… - mondta ki gyönyörűen a lány az énekes nevét, majd folytatta…

/Megan/

-          Jól döntöttél! Biztonságban lesz – fogta meg erős kezével a vállam Brenton, és megállt mögöttem. Együtt néztünk a fél térdre ereszkedő Eric Saade-t, miközben az amúgy állandó jelleggel zajos stúdió némaságba burkolózott.
-          El sem hiszem, hogy egy olyan férfinak adtuk oda a lányunk kezét, akit soha életünkben nem ismertünk, nem tudunk róla semmit, és még csak nem is amerikai. Arrogáns, és mindig van valami idióta válasza.
-          Itt az ideje, hogy megismerjük. Ne ásd el, mellesleg van egy olyan érzésem, hogy kihívásként tekintesz erre a fiúra, és igenis imponál a viselkedése – kezdte, miközben elengedett, és visszaindult a dolgozóasztala mögé, hogy helyet foglaljon a kényelmes, süppedősen puha forgószékében. Okoskodva nézett fel az arcomra, amire én megpróbáltam a lehető legkevesebb érzelmet felvinni. – Nem olyan talpnyaló, mint akiket megszoktál.
-          Dylan nem volt „talpnyaló” – idéztem szavait, macskakörmöt rajzolva a levegőbe. – És Ruben sem tűnt rossz partinak – tettem mindkét tenyerem a szépen kidolgozott faasztalra, és ránehezedve néztem farkasszemet a férfival.
-          Neked nem tűnt rossz partinak, de úgy tűnik Ninah másképp vélekedett. Roppant okos lányunk van. Egyedül gyűrte le az akadályait, amit legfőképp te gördítetté elé – mondta, mire éles pillantással mértem végig – úgyhogy most csak dőlj hátra, és élvezd nevelésed gyümölcsét.
-          Éppen kérni akartam, hogy okozz egy kis lelkiismeret furdalást - húztam fájdalmas mosolyra a szám, mire Brenton halkan felnevetett.
-          Teljes mértékben fel van készítve az életre a jóvoltadból. Eric pedig kedves srác – kezdett újra bele a védőbeszédbe, de én csak egy kézfeltartással leintettem, és halk léptekkel kivonultam a dolgozóból.
Nem érdekelt Ninah válasza, kétség sem fér hozzá, hogy igennek felel, erre az igen egyszerű, ám annál meghatározóbb kérdésre, és onnantól megint rám szakad minden feladat és felelősség. Ha már leánykérés, akkor házasság. Meghívók, ételek, hely bérlése, templom, ceremónia mester, italok, virágok, színek, a ruha, a díszítés és még annyi minden, amihez rengeteg idő kell. Sosem hittem volna, hogy a lányomnak sikerül kilépnie apja árnyékából, ez mégis összejött, és most ő számít az egyik legnagyobb Los Angeles-i hírességnek, ami azt vonzza magával, hogy hatalmas esküvővel kell megünnepelni a boldogságukat. És akkor itt van Eric Saade. A fehér mosolyú, felvágott nyelvű énekes, akinek kiejtését a mai napig képtelen vagyok megszokni. Idegesít a beszédstílusa, a kihívó mozdulatai, az, hogy nem fél előttem magához rántani Ninah-t és egy csókot adni neki. Mégis hogy képzeli? Sosem volt az elit tagja, soha nem tanulta meg, hogy hogyan kell viselkedni, hogy kivel hogyan illik beszélni. Vagy azt, hogy az étkezés alkalmával a hat kanál közül nem azzal eheti a levest, amelyik tetszik. Nem rendezhet jelenetet, és nem verekedhet mindenki előtt, csak mert ő úgy érzi. Fogalma sincs arról, hogy hogyan mennek itt a dolgok, most pedig bebocsátást kér az otthonomba? Az életembe? Ha nem tudnám, hogy Ninah boldog és jól érzi magát vele, és ha nem lenne Brentonnak igaza abban, hogy kihívást látok ebben a fiúban, biztos, hogy nem élné meg a holnapot.

/Eric/

Másodpercek, percek, órák, napok, hetek óta térdelek itt válaszra várva, és minél több másodperc telik el, annál inkább érzem azt, hogy valahogy, valamikor negatív irányba fog fordulni az egész nagyszerű elhatározásom. Talán inkább hónapok teltek el.
Még mindig a hatalmas, csodálatosan barna szempárt nézem, ahogy csillogón fürkészi az én zavart tekintetem, és úgy viselkedik, mint aki nem veszi észre a több száz szempárt maga körül, ahogy a kamerákkal, és a fél világgal egyetemben a válaszát lesik.
Sosem voltam még ennyire biztos semmiben. Nem félek, és nincs kétségem, egyszerűen csak szerelmes vagyok. Úgy, és annyira, hogy soha, soha nem akarok más mellett lenni.
Talán, ha akkor nem jelenik meg Ő, ha Sam felesége nem lesz beteg, Molly pedig a szakítás után is normális marad, akkor…
-          Igen – hallom meg azt az egy szót, ami felrobbantja körülöttem a világot. Minden apró darabjaira hullik, és mégis mindennél egységesebben áll össze. Hallom a sikításokat, a hangos tivornyát, a tapsot, a „Neric” kapcsolat nevet, és minden hangosabbnál hangosabb zajt, de amit látok az csakis ő, ahogy közelebb lép.
Észbe kapva feltolom magam a földről, nevetve húzom fel a gyűrűt az ujjára, majd elkapva az ölembe ugró testét ölelem szorosan magamhoz, és mosolyogva fúrom arcom a hajába. Újra és újra megcsókolom, újra és újra mondom, hogy szeretem, és addig forgok vele körbe-körbe, amíg az egész világ egyetlen elmosódott színes csíknak nem látszik.