Chapter 74

Sziasztok!


Sűrű bocsánatkérések közepette hozom a friss részt, hisz sokat késtem. Nincs is jó mentségem, vagy... végül is van, csak hát na.. :D Szóval a szüleimet december óta nem láttam, de most kijöttek hozzám Angliába egy hétre, és velük voltam, egészen vasárnapig. Bár próbáltam írni, nem tudtam összehozni egy fejezetnyi szöveget, így idáig tolódott minden, sajnálom!
Nem garantálom, hogy mindenkit kárpótol majd most ez a rész, de azért nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és olvashatok pár véleményt. Nagyon, nagyon köszönöm az előzőhöz érkezteket is, mert sokat jelentettek és hihetetlen löketet adtak az íráshoz. :)
Az előző fejezet végén lévő idézet pontosan azt jelentette, amit írtam. :) Egy fejezet lezárult és egy másik kezdődött, még pedig ezzel a résszel. Nincs vége a történetnek, habár közeledünk hozzá. :)
Nos, jó szórakozást, és igyekszem válaszolni a kommentárjaitokra mostanában.
Csók néktek! :))

Beginnings

/Kezdetek/ 

(Kilenc hónappal később)

/Molly/

-        Utállak! – szakadt ki belőlem üvöltve az érzés, jobban mondva próbáltam túlüvölteni a hangosan bömbölő Elinát.

Tudtam, hogy hallja, a konyhában pakol valami kifogással, de esküszöm, hogy csak egyszer kaparintsam meg a kezeim közé az elkövetkezendő öt percben, és a lányom apa nélkül marad.

Arrébb dobtam egy újabb koszos alsónadrágot, és máig nem hittem el, hogy feladtam a harcot mikor idehozott.

Emlékszem mikor hazamentem a gála után, elbúcsúztam Lénától, akinek mintha kiégett lett volna a tekintete, holott előtte élettel volt telve. Mintha valami történt volna, míg nem láttam, de semmit nem mondott. Így csak elengedtem, és benyitottam a lakásomba. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy megpillantottam a nagymamám által sütött almás pitét az asztalon, és farkas éhesen haraptam bele. Egy pillanattal később szédülés fogott el, émelygés, és pillanatok alatt úgy éreztem, hogy összeesek az álmosságtól. A zuhanás várt vége, hogy koppanok a földön elmaradt, helyette David ismerős arcát pillantottam meg az arcom felett, amikor elkapott.

Meg akartam kérdezni, hogy mit keres itt, hogy mit akar, és mi folyik itt, de egy felismerhetetlen dörmögésre futotta és már nyelni sem volt erőm. A sötétség volt az, ami befogadott és marasztalt.

Ugyanebben a lakásban nyitottam ki először a szemem.

Egy rózsaszínű fal volt az első, amit megláttam, mikor felpattantak a szemeim. A Nap világos fényét rám szórva próbált belém életet lehelni, de képtelen voltam a lélegzésem és a pislogáson kívül mást csinálni. Mozgás nélkül amennyire tudtam szétnéztem, de csak üres, rózsaszín falak fogadtak, ismeretlenül, mégis kedvesen. Nem emlékeztem semmire, mintha emlékek nélkül ébredtem volna, egy fekete fal zárta el minden tudásom lelki szemeim elől. Aztán a semmiből egy hatalmas rúgást éreztem a hasamon. Vagy „ban”?

Lefelé kaptam a tekintetem, de nem láttam, és nem értem el. Fel akartam emelni a kezem, de mintha nem is az enyém lenne. Belül éreztem az erőlködést, de nem működött, meg sem mozdult sem az ujjam, sem a kezem. Semmit nem éreztem, és hirtelen kapott el a pánik. Mi van, ha végleg megbénultam? Mi történt velem? Hol vagyok, és mi történik?

Rettenetes volt az éles kontraszt a külvilág és a bennem lejátszódó vihar között. Hallottam a vidám madárcsicsergést, a Napfényt, ahogy világosabbra színezi a szobát, minden annyira boldog és békés volt. Éreztem egy meleg, enyhe fuvallatot, ahogy meglebbenti a hajam, de nem láttam hol van nyitva az ablak. Vagy, hogy hol van ajtó. Miért nem tudok mozogni? Fáj a képtelenség akármire, fáj, hogy sikítani sem tudok, mert nincs erőm, és fáj, hogy azt sem tudom mi folyik körülöttem, miközben egy kis élet van a hasamban, és jelet is ad magáról.

-          Molly! – hallok meg végre egy ismerős hangot, majd végül a pajkos kis szellőnek köszönhetően a képe előtt elér hozzám az illata is.

Ismerem ezt a parfümöt. Ezt éreztem azon az estén, mikor odaadtam magam egy idegennek, aki mindenével levett a lábamról. A mosolyával, a tekintetével, kifinomult szavai használatával, modorával, tetetett gátlásosságával. A határozottságával, amivel táncba vitt, amivel elvette az eszem, hisz minden mozdulata tudásról és mély szenvedélyről árulkodott én pedig túl gyenge voltam, hogy ellenálljak, valamint nyugtatott a gondolat, hogy más sem lenne képes rá. Ahogy meghallottam a hangot, a testem ösztönösen reagált, ellazult, megnyugodott, és mintha minden egyes másodpercben azt vártam volna, hogy mikor ér hozzám, mikor érzem meg a közelségét, a bőrének melegét, a leheletét a testemen. Hallani akartam a szívverését, azt, hogy mellettem van, már a tudat maga is megnyugtatta a testem, hogy ott van. Mindezzel ellentétben a fejemben éreztem, hogy valami nem stimmel a férfi körül. Semmire sem emlékszem az elmúlt órákból, esetleg napokból, nem tudom hol vagyok, és képtelen vagyok mozgásra, ez a hang pedig itt van. Itt van mellettem a semmiben és nagyon jó magyarázattal kell előállnia, hogy ne higgyem, ő van az egész tudatlanságom mögött. Távol akartam kerülni tőle, szembefordulni, ellenállni, ehelyett megbénított a mozdulatlanság, és a belső harc, így némán néztem a szemem sarkából, ahogy a férfi megkerülte az ágyamat és leült mellém.

Némán nézte a hasamat, semmi mást. Egy pillantást sem vetett az arcomra, könyörgő szemeimre, reszkető testemre, csak a pocakot bámulta, mintha belé akarna látni, és választ találni. A szeme oldalról sötéten fénylett, miközben apró ráncok keletkeztek a homlokán, ahogy összehúzta azt. Tökéletes arcán a borosta több napos volt, és kissé idegennek hatott a sokszori találkozások után is, és képtelen voltam elhelyezni a tényeket az idővonalon.

-          Idővel jobb lesz a bénultságod, fel fogsz oldódni – mondta továbbra is a hasamat nézve.

Lehetséges, hogy megnyugtatónak szánta ezt az egy mondatát, de nem úgy hatott rám. Meg akartam szólalni, de egy hang sem jött ki a számon. Nem irányítottam semmi a testemen a szememen kívül, egyszerűen semmi sem engedelmeskedett és ez rettentő érzés volt. Mintha egy használhatatlan testbe lennék zárva, ahonnan ki akarok törni, de képtelen vagyok, akármennyire is harcolok a bénultság ellen. Nick keze a semmiből emelkedett fel a hasammal egy magasságba, és hezitálva lebegtette azt fölötte. Tudtam mit akar, és egyszerre vágytam az érintésére, és féltem tőle. Annyi filmet láttam, és talán lehetséges, hogy nem a legjobbkor jutnak eszembe ezek, de képtelen vagyok kiverni a fejemből a gondolatot, hogy bár ő a gyerek apja, elrabolt, mert ki akarja vágni belőlem. Vagy meg akarja ölni, én pedig semmit sem tudok ellene tenni. Éreztem, ahogy az arcomon végigpereg a kétségbeesés könnye, de ezt Ő nem vette észre. Mert számára jelenleg csak egy valami létezett. Remegve hunytam le a szemem, mikor megéreztem meleg kezének puha, simogató érintését a hasamon, és ezzel egyidejűleg a pici újra hatalmasat rúgott.

-          Huh – kapta el feszült mosollyal az arcán kezét a férfi és végre az arcomra nézett.

Ahogy észrevette a könnycseppet az arcomhoz nyúlt, lágyan végigsimított rajta, eltüntetve a nedvességet.

-          Bár egy tapló baromnak tűnők, és kétség kívül az is vagyok, hatalmas egóval, tökéletes testtel és észvesztett sármmal, most jól próbálok cselekedni. Soha semmihez sem értettem, csak játszottam magam, az emberek kedveltek, vagy beszéltek rólam, a nők a lábam elé borultak. Hidd el, hogy én sem húszon évesen gondoltam a gyerekvállalásra, de nem akarom, hogy elvetesd, vagy azt, hogy egyedül legyél. Éppen ezért elraboltalak úgymond, és addig nem mész innen sehová, amíg meg nem szülted azt az izét – bökött a hasam felé, majd minden további magyarázat nélkül felállt, két lépéssel átszelte a szobát, és eltűnt az ajtó mögött.

Hallottam, ahogy kattan a zár, aztán a távolodó lépteket, de még mindig csak kitágul pupillákkal meredtem magam elé, és egyszerűen képtelen voltam feldolgozni az előző beszédet.

-          Most nem tudom mi a bajod, de jobban tennéd, ha felvennéd a kölköt, mert huszonharmadik perce üvölt – lépett be egy pohár gőzölgő tejeskávéval a szobába, és kissé ideges, de még minden higgadt és kimért arccal fordult felém.

-          Nem zavar, hogy utánad teszem rendbe ezt a tetves lakást? – tártam szét a karom kilátást engedve a hálóra, ami tele volt Nick szétdobált cuccaival.

-          Engem nem érdekel Sandén, csak maradjon csöndben!

-          Akkor jobb, ha felveszed a bölcsőből, mert én biztosan nem – léptem felé, eldobtam az alsóját, kivettem a kezéből a bögrét, és az ajtó felé indultam.

Elegem volt már mindenből, ami vele kapcsolatos. Nem képes elmosogatni maga után, elvárja, hogy mossak, főzzek, takarítsak, és gyereket neveljek, míg ő semmit sem képes segíteni. Rosszul voltam attól, hogy este hazajött félrészegen és az ágyába akart vinni, rosszul voltam attól, hogy bunkó, önelégült, idióta seggfej – kortyoltam idegesen nagyot a bögrébe, majd megtorpanva az egészet a falra köptem.

-          Mi ez? – fordultam felé mereven.

-          Tea – vont vállat lazán és a bögréért nyúlt, egy undorító önelégült mosoly kíséretében. – Angliában éltem három évet, rászoktam a tea tejjel ivására, és most kiderült, hogy haszna is van – lépett el mellettem, egy gyors puszit nyomva az arcomra.

-          Utállak! – sziszegtem dermedten még az iménti helyét nézve.

-          Én is Édes, én is – visszhangzott a konyhából. – Pakold a bőröndöd, két óra múlva jön a taxi.

Amilyen harag és utálat tombolt bennem, az utolsó mondata után teljesen eltűnt, és helyét átvette az ugyanolyan mértékű félelem, és rettegés.

Tekintetem a kis Elinára siklott, és gondolkodás nélkül léptem hozzá, hogy magamhoz vegyem és megöleljem. Nem voltam jó anya, ezt a gesztust is csak az önzés hajtotta. Amikor a karjaimban tartom a csöppséget, megnyugszom, és nincs semmi baj, és erre most szükségem volt, mert féltem.

/Ninah/

 (Parachute) 

Mély levegő, kar lendít, majd levezet.

„ Ninah szeretlek, egy seggfej vagyok, de nem tudok mást magam mellé képzelni csak téged.”

Szem lehunyva, csak a zene halk dallama vezet, miközben újra mély levegőt veszek, és felemelem a karom, amit egy forgás követ.

„ Tökéletes vagy, még a hibáiddal együtt is. Gyönyörű, okos, híres, tehetséges.”

Előre lép, körbeforog, és meghajol.

„ Csodálatos tested van, benne vagy a határok feszegetésében, és soha senki nem tudja azt éreztetni velem, amit akkor érzek, amikor veled vagyok.”

Spicc, ugrás, majd megtekerem a csípőm, és érzem, ahogy magával ragad a hév. A következő ugrásnál kiszalad egy könnycsepp a szememből. Megpördülök…

„ Nem érdekelnek a titkok, a pasijaid, a szüleid. Akarlak, és meg foglak szerezni.”

Kezem végigvezettem a testemen, majd felpattant a szemem és szembetaláltam magam a tükörképemmel. Fényesen csillogtak a könnycseppek az arcomon, miközben éreztem, hogy megtörök belül.

„ Mondd, hogy szeretsz. Mondd, hogy velem maradsz, és tökéletesek leszünk. Mondd, hogy csak az enyém vagy.”

Balra kilép, jobb mellé zár, és meghajlás. Törzsdöntés, és engedni, hogy a testem a földre zuhanjon, és ne folytassam a táncot.

„ Mondd, hogy legyőzhetetlenek leszünk!”

Ejtettem a testem a föld felé, miközben a derekam még próbálta megtartani a testem súlyát, és lábaim megőrizni az egyensúlyom. Mélyebbre és mélyebbre engedtem magam, és egyre inkább távolodtam attól a ponttól, hogy fel tudjam rántani magam, és szimbolizáljam az erőt, amivel legyőzőm a fájdalmat.

„ Dylan én… Én nem téged szeretlek.”

Éreztem, ahogy megbicsaklik a térdem, ahogy kitör belőlem a zokogás, és ahogy vészesen közeledem a padló felé. Az utolsó, koppanás előtti pillanatban éreztem, ahogy valaki elkapja zuhanó testem, és megtart a levegőben. Semmit nem éreztem, csak ürességet. Nem érdekelt volna, ha leesem, már elengedtem magam, már felkészültem rá. Lehunytam a szemem és csak vártam, hogy valahogy, valamikor jobb legyen.

„ Akkor is az enyém leszel! Nem kell szeretned, csak velem lenned. Mutatni, hogy azt akarod nekem jó legyen. Bebizonyítom most, és az sem érdekel, ha teherbe esel!”

-          Ninah jól vagy? – simított végig az arcomon egy kéz, én pedig törődésre éhesen mozgattam tenyere alá a fejem.

-          Én öltem meg – suttogtam minden fájdalmat elnyomva magamban, mikor megéreztem, hogy a testem tartó kéz megmozdul, és pár másodperccel később, már a férfi ölében feküdtem.

-          Jaj Kicsim, dehogy te ölted.

-          De… - mondtam ellent, majd megéreztem, ahogy megfeszül a teste az enyém alatt.

-          Ninah ezt fejezd be! Nem te voltál, te ebben az egészben az áldozat voltál. Az meg egy barom volt, és esküszöm, ha a túlvilágon találkozunk, nem szabadul tőlem, és még megölöm egy párszor. Nem kell, hogy lelkiismeret furdalásod legyen, nem tettél semmit. Nem tudtad megmenteni.

-          De megtudtam volna – nyitottam ki a szemem és a könnyfátylon keresztül néztem fel rá.

-          Én azt nem hiszem – mosolyodott el halványan, majd a homlokom felé hajolva meleg puszit lehelt rá.

***

-          A szüleid mikor indulnak? – szólt ki a nappaliból Eric, miközben én még a ruhám cipzárjával vacakoltam.

-          Nem tudom, de ahogy apát ismerem, már ott vannak – kiáltottam vissza, majd elgondolkodtam. – Ahogy pedig anyát, az utolsó, jól időzített percben érnek oda. Szóval valahol ott tarthatnak, mint mi – vontam le a következtetést, és végszóra a cipzár is felcsusszant.

Kiemeltem a hajam a ruha pántja alól, és a tükör felé fordultam egy gyors átvizsgálásért. Borzasztóan néztem ki. Még vöröslött a szemem a tánctermi sírástól, és mégis látszott az erő, és a feszültség, amivel nyugodtságot erőltettem az arcomra. A fekete ruha könnyedén siklott a testemen minden mozdulatomkor, és szabadon hagyott mozogni, és lélegezni, ez utóbbira nem szükségem volt.

Mély levegőt vettem, ahogy farkasszemet néztem a tükörképemmel. Szemében kétségbeesettséget, fájdalmat, szégyent, és félelmet láttam, majd pedig megvetést, ahogy végig néztem a testén.

„Csodálatos tested van ” – visszhangzott bennem Dylan mondata, amitől felfordult a gyomrom, és újra elkapott a szorongató érzés.

Az plafon felé emeltem a tekintetem és szánalmas féloldalas mosolyra húzódott, sírástól görbülő szám.

-          Egy barom vagy Dylan, és esküszöm, hogy ezért még megfizetsz! Nem ráztál le! Szeretlek – suttogtam, majd meghallottam magam mögött Eric torokköszörülését.

Lassan felé fordultam és végignéztem öltönybe bújtatott testét.

-          Megkötnéd? - mutatott a nyakkendője felé, én pedig aprót bólintva, és hatalmasat nyelve léptem elé, és kezembe vettem a két megcsomózatlan véget.

Nem néztem a szemébe, képtelen voltam. Ő nem hiszi, hogy bármi felelősségem lenne Dylan halálában, és szeretettel néz rám, nem úgy, mint ahogy megérdemelném, megvetéssel.  Hatalmas támogatást kapok mindenkitől, beleértve Dylan szüleit is, és mindenki úgy bánik velem, mintha én lennék a legártatlanabb bárány a történetben, és mintha csak áldozat lettem volna. Még több szeretetet kapok, mint általában, ami csak megfojt. Nem értik, hogy megöltem valakit, miközben megmenthettem volna? Miért nem üvöltenek velem? Miért nem küldenek el? Miért nem akar senki megölni engem, azért, amit tettem?

-          Gyönyörű vagy – nyúlt az állam alá Eric, hogy felemelje az fejem és ránézzek, de kikaptam azt a simogató kézből, és elfordultam.

Hányingerem volt magamtól. Leeresztettem kezem Eric felsőtestéről és elfordultam volna, amikor megragadta a karom, és olyan erősen megszorított, hogy éreztem, ahogy ujjai a karomba marnak.

-          Elég legyen! – emelte fel a hangját, mintha csak rendre utasítana. – Megőrülök, hogy magad ostorozod, mikor csak egy undorító gyökér volt az az ember, és emellett ostoba is. Semmi közöd nincs a halálához, és nem fogom tovább nézni a szenvedésed miatta. Elég legyen Ninah Miles! – fordított szembe magával. – Elrabolt téged, felfogtad?

-          De aztán elengedett – néztem fel rá szikrázó tekintettel, és kitéptem magam a szorításából, miközben a könnyek újra megállíthatatlanul szántották végig az arcom.

-          És mit akarsz, erre most mit mondjak? – vonta meg a vállát tettetett lazasággal, de testéből hullámokban áradt felém a visszafojtott feszültség és harag. – Bedrogoztatott és majdnem megerőszakolt. Ez semmit nem számít?

-          A barátom volt, Eric! – üvöltöttem az arcába, miközben a mellkasát ütöttem. – A barátom! – ütöttem volna meg újra, de elkapta a kezem és a mellkasára szorította azt. Fáradtan dőltem a biztonságot nyújtó kemény testnek, és éreztem, hogy újra felszakad a seb, és hagyom, hogy a fájdalom elhagyja a testem. – A barátom – suttogtam miközben megéreztem Eric egyik kezét, ahogy magához szorít, míg a másikkal csitítóan simogat.

-          Tudom Ninah, tudom – csitított halkan, de meg sem rezzentve a bennem tomboló vihart.

-          Engedje el a lányt! – mondta valaki lentről egy ki hangosítóba, én pedig összerezzentem a hangos férfihangtól.

Féltem. Féltem, hogy Dylan annyira kiszámíthatatlan, hogy bármit megtesz, hogy vele maradjak, még akkor is, ha ehhez nem az evilági lét szükséges. Ott volt a fegyver a kezében, és ha már nem is magamat, akkor a lenti rendőröket és „isten tudja kik lehetnek lent” – eket féltettem. Eddig nyugodt volt, kiegyensúlyozott, mert csak ketten voltunk és nem volt semmi, ami megzavart volna minket. Már nem adagolta folyamatosan belém a drogokat, beszélgettünk.  A legtöbbje igazság szérum volt, mégis éreztem, hogy mást is kaptam, és az első percekben alig tudtam magamról. Képtelen voltam akár pislogni, vagy nyelni, a megmozdulás gondolata pedig távol járt tőlem. Túl akartam élni. Megérteni a miérteket, amik Dylan szándéka mögött voltak, és hazajutni. Ericet akartam.

-          Nem engedlek el! Nem vehetnek el tőlem pont akkor, amikor már megszereztelek. Mondd meg nekik Ninah, hogy velem akarsz maradni – guggolt le elém csillogó tekintettel hevesen, és két kezével közrefogta könnyektől nedves arcom.

Bal kezében tartott fegyverének hideg fénycsöve az arcomhoz ért, hűvösségétől összerezzentem és félve hunytam le a szemem. Annyira akarta, hogy ez igaz legyen. Láttam rajta a lázas izgatottságot, hogy nyerésre áll, és igent mondok. Hogy vele leszek, és pontosan tudtam, hogy csak a magába adagolt drogok miatt hiszi, hogy ebből bármi reális. A válaszom függvénye, hogy rajongó marad, vagy egyetlen pillanat alatt kifordul mostani állapotából és mindennek az ellenkezőjébe torkollik, elhomályosul a tekintete, sötét lesz, és haragosan fogja megszerezni azt, amit magának akar, bármi is az ár.

-          De én félek Dylan… - suttogtam halkan, miközben rettegve a reakciójától néztem fel az arcára. – Nagyon félek.

-          Ó, Édes, megvédelek – mosolyodott el, és száját az enyémre nyomta.

Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanat múlva elhúzódott, és könnyes, fájdalommal teli tekintetembe nézett. Újból a rendőr hangja törte meg a csendet.

-          Ha nem adja meg magát és Miss Milest sem engedi el, kénytelenek leszünk erőszakkal kihozni onnan magukat. Ez az utolsó felszólításom!

-          Gyere, menjünk! – bogozta ki a csuklómat tartó köteleket, és minden további beszéd nélkül az ölébe kapott és elindult velem az ajtó felé.

Egy részem megkönnyebbült, és úgy éreztem minden jó lesz, hogy végre megint az ágyamban aludhatok, és Eric illata fogja belengeni a szobát. Másra sem vágytam, csak hogy ebből a pokolból kiszabaduljak, és minden a helyére kerüljön. Dylan a rehabilitációs központba, én pedig haza.

Lehunytam a szemem, mert miközben megyünk nem akartam azon izgulni, hogy vajon a felfelé tartó lépcsőt veszi irányba, ami a tetőre vezet, vagy pedig a lefelé tartó felé, ami egyenesen a rendőrök felé visz minket.

Az érzékeimet teljesen elveszítve nem tudtam megkülönböztetni a haladásunk irányát, de mikor pár perccel később felpattant egy ajtó és a meleg Napfény erősen tűzött rám, majd a szél is kellőképp felborzolta a hajam, biztosra vettem, hogy nem a rendőrök felé sétálunk.

-          Nézzük meg őket, jó? – suttogta a fülembe, miközben határozott léptekkel elindult.

Mély levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek, mielőtt kinyitom a szemem. Pontosan akkor néztem fel, mikor Dylan megtorpant. Csodálatos kilátás nyílt Los Angeles fényes városára, szinte mindent be lehetett látni, egészen a tengerig. A párás, sós levegő nehezítette a légzésem, aminek rendszerességében már így is elég sűrűn kételkedtem.

-          Nézzék, ott vannak! – hallottam meg egy nagyon halk hangot valahonnan lentről.

Lenézve több száz embert pillantottam meg, akik elhűlve néztek fel ránk, és némelyikük egy lencse másik végéről, természetesen.

-          Azonnal menjen onnan! – szólalt meg újfent a hangosbemondó, mire összerezzentem.

Mégis milyen észérv bírta rá, hogy felüvöltsön egy belőtt embernek, aki egy több száz magas épület tetejének szélén lépked egy lánnyal a karjában?

-          Ninah szeret! – kiabált le, és hátrébb lépett a tátongó széltől.

Megkönnyebbülve felsóhajtottam, amikor újra a széles tetőn voltunk, közelében sem a meredek mélységnek.

-          Eric! – leheltem teljesen elhagyva magam, ahogy megpillantottam a felénk siető férfit.

A következő pillanatban éreztem, ahogy kitépnek a meglepően szorosan, és biztonságosan fogó karok közül, és egy másikba, egy ismerősebbe kerülök át. Félve öleltem körül a kedves nyakat, és arcomat az illatos ingbe rejtettem.

-          Szóval ő az, akit választasz? Ő az, akit szeretsz Ninah? – hallatszott Dylan kétségbeesett hangja, amire Ericé volt a válasz.

-          Mégis mi a jó büdös francot képzelsz te magadról ember? Elrabolod, bedrogoztatod, és majdnem megölöd? Képes vagy még megkérdezni, hogy engem szeret-e? Teljesen idióta vagy? Az nem világos jelzés, hogy nem akar veled lenni, és hogy az én barátnőm? Az fáj neked évek óta, hogy nem dugtad meg? Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, esküszöm, hogy…

-          Megdugtam – jött a tömör válasz, mire Eric teste megfeszült. – Nem is egyszer, ha most neked jobb Saade. És nem is utoljára – mosolygott rám, én pedig ijedten néztem az őrülten csillogó szempárba.

Nem törődve Eric tiltakozásával kikecmeregtem karjaiból, és gyenge lábakon, de Dylan felé indultam.

-          Igen, őt szeretem. Viszont téged is van, aki szeret, úgyhogy kérlek, ne tegyél semmi hülyeséget – nyújtottam felé a karom, mert már ismertem ezt a tekintetet.

-          Engem? Senki! Vagy, ha mégis, akkor inkább a pénzem. És már neked sem kellek. Tudod, hogy hova nem fogok menni Ninah? A dutyiba, ahonnan a szüleim sem tudnak kihozni egy héten belül. Ott fogok megrohadni azért, amiket tettem.

-          Ne mondd ezt, te…

-          Én megerőszakoltam egy lányt, és aztán hagytam meghalni, igen – üvöltötte az arcomba idegesen, miközben egyre közelebb lépkedett a tető pereme felé. – Droggal kábítottam el más tízet, hogy az enyémek legyenek, végül is, ez semmiség, ugye? – mosolyog felé őrülten, arcán a kétségbeesés fájdalmával.

-          Jézusom – hallottam meg Eric elhűlt hangját a hátam mögül, de nem foglalkoztam vele.

-          Te voltál az egyetlen, aki mindent tudott rólam, mégis mellettem volt, és támogatott. A barátom voltál, akibe szerelmes voltam, de most már…

-          Én még mindig melletted vagyok Dylan! Szeretlek, csak…

-          Csakhogy ez már nem elég – lépett fel a peremre, lentről pedig visszafojtott sikítás hallatszott.

Éreztem, ahogy egyre sebesebben ver a szívem az ijedtségtől és a félelemtől, hogy elveszítem. Nem tudtam mit is mondhatnék, amivel nem csinál hülyeséget, nem tudtam, hogy egy felé közelítő lépésem milyen reakciót vált ki. Hazudnom kéne, hogy túlélje, és majd később jöjjön rá, hogy egy szavam sem igaz, vagy mondjam, hogy az nem leszek az övé akkor sem, ha lelép onnan. Izzadt a tenyerem, szaporán vettem a levegőt, és mintha mindennel a félelem szaga lett volna tele.

-          Ne csinálj semmit, amit megbánhatsz – léptem felé, és kezemet még mindig felé nyújtottam, de ő csak hátrált.

-          Ne csináld ember – szólalt meg végre Eric is szokatlanul gyenge hangon.

Egy pillanatig nem vettem levegőt, ahogy megláttam cipősarkát lelógni a peremről, és próbáltam tekintetem az övén tartani.

-          Már megtettem Ninah, és nem megyek börtönbe – intett, és éppen abban a pillanatban mikor ingadozó léptekkel felé léptem vetette le magát a mélybe.

Sikítva vetettem utána magam, de a peremnél megbotlottam és a betonra estem. Feltolva magam, minden erőmet összeszedve másztam el a peremre, hogy a zuhanó férfi után nézzek, de már semmit nem láttam, csak a beton vörösségét és a folt közepén, természetellenes pózban fekvő férfit.

-          Nem – mondtam halkan, mintegy bebizonyítva magamnak, hogy ez a valóság, és nem a drogok miatt bekövetkezett hallucináció.  – Nem, nem, nem, nem, nem – sírtam el magam hangosan, és teljesen megadtam magam az erőnek, ami mindvégig lefelé taszított, lentről pedig húzott.

-          Csss kicsim, csss – ölelt karjaiba Eric, de most elmaradt a jóleső biztonságérzet, és megnyugvás.

-          Nem állok készen – ráztam meg a fejem elhúzódva tőle, és gyors mozdulatokkal letöröltem a könnycseppeket az arcomról. Kezdhetem elölről a sminkelést.

-          Muszáj lesz, de ha ez eltereli a gondolataidat, akkor elmondom, hogy április huszonhetedike van.

-          És? – néztem fel rá pislogva, teljesen értetlenül.

-          Vendégeink érkeznek ma – segített ki, és hirtelen minden világos lett.

Molly és Eric az utóbbi hónapokban egyre többet beszélgettek telefonon, méghozzá nagyon jó hangulatban a kezdeti feszültségek után. Bár először senki nem tudta, hogy hol van Molly, a lány ahelyett, hogy az eltűnését követi első hónap után először a szüleit hívta volna fel, Ericnél csörgött a telefon. Végül Svédországban is csitultak a kedélyek, mindenki megnyugodott, még ha nem is száz százalékosan, hiszen máig senki nem tudta, hogy hol is tartózkodik Molly azzal a bizonyos svéd herceggel, Daviddel. A Sandén lány többször is említett egy bizonyos Nicket, akivel együtt él, és nekem csak később esett le, egy részletes beavatás után, hogy kiről is van szó. Azt hiszem lassan mindenki számára világos lesz Mollyt kivéve, hogy a hercegnek el kell foglalnia helyét a trónon, ugyanis a királynő nincs éppen fenséges állapotában.

Mostanra pedig ha jól tudom, már a királyi unoka is megszületett, akit még be kell vezetni a köztudatba. Érdekes évnek néz elébe Molly Sandén, ha végre megvilágosodik.

-          Molly és David meg a baba, igaz? – sóhajtottam fel megadón.

Mert bár belementem, hogy itt töltsenek a mi házunkban egy kis időt, ettől függetlenül sem eddig, sem ezután nem szándékozom hosszabb beszélgetésbe bonyolódni vele, vagy egyáltalán egész napokat a társaságában tölteni. Megelégszem a köszönéssel, és ha néha kérdez valamit, akkor válaszolással, de ezen kívül nem szándékozom legjobb barátnőjévé válni. Erről jut eszembe…

-          Voltál bent tegnap Sellynél a szerkesztőségben?

-          Ühüm – bólintott Eric miközben megigazította nyakkendőjét, hogy rásimuljon. – Azt mondta eljön a temetésre.

-          És holnap pedig jelenésed van az Ellen showban – mosolyodtam el halványan, bár biztos vagyok benne, hogy még mindig, vagy jobban mondva újfent rettenetesen nézek ki a sírás miatt.

-          Neked köszönhetően – húzott magához, és lágyan megcsókolt.

Eddig a pillanatig nem is emlékeztem arra, hogy mennyire hiányzik a csókja, vagy egy-egy intim érintése. Teljesen lefoglalt a gyász, a fájdalom, a tehetetlenség, és az, hogy mindent feldolgozzak, ami legjobban úgy ment, ha a munkába temetkeztem, hogy egyáltalán nem figyeltem arra Ericnek mire van szüksége, hogy nekem mire van szükségem, és sajnos a kapcsolatunk az utóbbi két hétben kimerült a vigasztalás és köszönés két végletében.

-          Szeretlek – suttogtam homlokom az állának döntve, majd a következő pillanatban megéreztem meleg ajkainak csókját a hajamon. – Most pedig menj, rendbe kell hoznom magam.

-          Rendben, de tíz perced van, így is késésben vagyunk – fordult az ajtó felé, majd óvatosan behúzta azt maga mögött.