Válaszoltam mindenki kommentjére, amiket nagyon köszönök, mind a hatotoknak! :)
Ehhez a részhez nincs sok mondandóm, inkább csak az, hogy nagyon sok szemszög van benne, amiket néhol nem fogtok érteni, és kissé kusza lesz, de azért remélem a lényeget, amit át akartam adni le tudod szűrni, a kérdéseidre pedig ígérem, hogy a következőkben választ fogsz kapni!
Kellemes olvasást és nagyon boldog Húsvéti Ünnepeket a legjobb olvasóknak, Nektek! :)
A fejlécet nagyon szépen köszönöm Vikinek, csodálatos lett, én imádom! :)
Firstly everybody was a stranger
/Először mindenki idegen/
/Ruben/
A változatosság kedvéért éppen a kanapén nyúltam el, mikor nyitódott a bejárati ajtó, én pedig abban a percben felpattantam, megriadva, hogy Megan lép be, és megint fejbe üt egy újsággal a kényelmességemért. Felültem, kihúztam magam, és egyenes háttal meredtem a TV-re, és pontosan ebben a percben jelent meg a nő is.
- Te mi a fenét csinálsz? – nézett Ninah először rám, majd a fekete képernyőjű plazmatévére.
- Tudod, otthon nem engedhettem meg magamnak ilyen gyönyörű tévét, még kikapcsolt állapotában sem – próbálkoztam gyenge szöveggel, de a lányt láthatóan nem igazán foglalkoztatta a válaszom.
Hatalmasat fújva dobta le magát mellém, táskája visszapattant az erős becsapódástól. Azt hiszem nem sikerült jól a találkozó.
- Miért jött hozzád Danny? – fordult felém kíváncsian, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy miről beszél, annyira beletemetkeztem azokba a gondolatokba, amik azt firtatták, hogy hogyan fogok rákérdezni a találkája kimenetelére.
- Danny? – kérdeztem vissza idiótán, de nem zavarta, csak bólintott. – Belerakom a filmbe az egyik számát, és meg kellett vele beszélnem a feltételeket és gondolatait. És neked hogy ment Eric-kel? – kérdeztem kertelés nélkül, és életemben először bejött.
Lehet, hogy nem kéne a lányoknál sokat agyalni azon, hogy miként teszel fel egy kérdést, csak kinyögöd?
- Elrohant a kávézóból – vonta meg a vállát, majd elmosolyodott.
Hitetlenkedve vontam fel a szemöldököm és értetlenül néztem rá.
- És ennek te örülsz? Miért mosolyogsz? És miért ment el?
- Mert elmeséltem a drogos estét – felelte könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- Bravó! Jobb ötleted nem volt?! – fordultam felé teljes testemmel.
Komolyan nem értem ezt a lányt. Kiborul, ha valami kis hibát vét, és úgy érzi, itt van a világ vége. Most, hogy a lehető legnagyobb hülyeséget csinálta csak könnyedén vállat von, és mosolyogva néz maga elé. Talán ott rontottam el, hogy szóba álltam vele az épületben. Mennyivel normálisabb életem lenne?!
- Amúgy meg nem vicces, borzalmas helyzet, de aztán odajött hozzám egy kislány, és nagyon édes volt. Megvigasztalt.
- Szóval ennyi kell neked? Lelket öntő beszéd helyett csak egy kislány, aki rád mosolyog?
- Alulértékeled.
- Te meg túl – tettem hozzá, mire képen vágott egy párnával.
- Ha majd oda áll eléd egy gyönyörű arc, csodálatos szempárral és rád mosolyog, akkor mondd azt, hogy túlértékelem.
Ha tudnád – forgattam meg a szemem, és elővettem a papírok a dohányzóasztalról.
- Lenne itt valami. Napokig szenvedtem egy kérdéssel foglalkozva, de végül mégis meg kellett hoznom ezt a számomra igen nehéz döntést.
- Ajaj… hallgatlak!
- A filmnél van egy olyan jelenet, ahova betétdalt keresnek, és elkezdtem válogatni. Végül a lecsökkent számok közül kiemelkedően jól illett volna Eric egyik dala, de nem vitt rá a lélek, hogy berakjam. Csupán érzelmi okok miatt. De… - nyújtottam a lány felé a lapokat, aki belemélyedt és sebesen száguldok szemmozgással falta a sorokat – végül döntöttem és az Eric Saade szám mellett döntöttem. Feel alive – mondtuk ki a szám címét egyszerre pedig a lány csak először olvasta el a forgatókönyv szövegét, annak is azon részét, amiben az a jelenet van, ahova a szám illik.
- Engedélyezve – állt fel megragadva a táskája fülét, majd szó nélkül felsétált az emeletre és jól hallhatóan tudtomra adta, hogy ne zavarjam.
Csatt!
/Eric/
Amint elhagytam a kávézót, kiléptem a friss levegőre, és anélkül, hogy fellélegeztem volna, vagy bármilyen felszabadulást jelző mozdulatot tettem volna csak a kocsim felé indultam, és meredt tekintettel, köd lepte gondolatokkal, teljesen lesokkolva és lefagyva ültem be, majd indítottam.
A hívásaimat állandó jelleggel egyetlen határozott mozdulattal nyomtam ki anélkül, hogy megnéztem volna ki az, vagy anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, hogy mit csinálok.
Reflexből vezettem végig hazafelé, nem tudtam hol vagyok, hogy mit csinálok, csak követtem a táblákat, ha piros volt a lámba megálltam, ha zöld elindultam és követtem a kocsisort.
Rezzenéstelen volt az arcom és csak bámultam előre, képtelen voltam felfogni, feldolgozni, vagy akár bármi mást csinálni a kapott információval.
Csakis az volt a lényeg, hogy a szállodába „haza érjek”, és nyugodt legyen körülöttem minden.
Hitetlenül megráztam a fejem abban a pillanatban, ahogy újból kinyomtam egy hívást, és kikapcsoltam a telefonom.
Beparkoltam a mélygarázsba, leállítottam a motort, kipattantam a kocsiból, és köszönés nélkül átviharoztam a lobbyn a lift irányába.
Beléptem a felvonóba, amikor a recepciós nő felém szaladt kezében tartva egy hatalmas papírtömböt.
- Mr Saade, ezeket magának kül… - mondta volna, de hagytam, hogy a liftajtó becsukódjon és nem törődtem vele.
Amikor minden elcsendesült és csak a felvonó lágy zenéje fogott körbe neki dőltem a falának, hátradöntöttem a fejem, és szorosan lehunytam a szemem.
Mély lélegzetet vettem, miközben bal kezemmel az orrnyergemet kezdtem masszírozni. Egy pillanatig átszáguldott rajtam a gondolat, hogy megállítom a liftet, végül elvetettem, és megvártam, míg felvánszorgott a tízedikig. Amint akkora rés nyílt az ajtón, hogy kilépjek megtettem és határozott mozdulatokkal az szobám felé indultam. Elővettem a mágneskártyát, végighúztam az ellenőrzőn, majd a csipogás után felrántottam az ajtót, beléptem, és visszarántottam az ajtót, ami hatalmas csapódással csukódott be mögöttem.
Az ágyhoz sétáltam és háttal rádőltem. Mindkét kezem az arcomra szorítottam és jól eső mozdulattal végighúztam azokat rajta.
- Mi a büdös picsa van?! – kiáltottam fel, ahogy újra eszembe jutottak Ninah szavai.
/Ninah/
Két tervem volt. Az egyik, hogy újabb találkozót beszélek meg Eric-kel és megpróbálom kideríteni, hogy van-e még esélyem, a másik, hogy Dylanhez futok megoldásért, amit szinte biztos, hogy fizikai valójában, kézhez egy kis bogyóban fogom megkapni.
Végigdőltem az ágyamon, az arcomra szorítottam egy párnát, és hangosan belesikoltottam.
- Francba – haraptam bele a puhaságba, majd félredobtam és legyőzötten meredtem a plafonra.
Vajon az tette fel az „i”-re a pontot, hogy elmondtam drogoztam, majdnem mással is voltam, és végül profiként szívbe is döftem egy lányt, vagy csak szimplán egyesével a tények is betettek, végül az utolsó pont volt az, ahol már nem tudta elfogadni és feldolgozni.
Csak hálás lehetek, hogy nem tud a múltam ügyeiről, és ahogy elnézem jobb is, ha lesznek olyan ügyek, amiket nem tudunk a másik múltjából.
Mintha csak kínozni akarnám magam vettem az ölembe a gépem, és bekapcsolva, mint az első napon, újra felnéztem a közösségi portálokra és az e-mail címemre.
Rákerestem a nevemre, és míg egyik-másik oldal betöltött kíváncsian böngésztem magam után.
Unalmas nap
Nem akartam ma nektek írni, de olyan dolgon gondolkodtam el, amiről nem hittem volna, hogy valaha írni fogok. Semmi sem történt a suliban, és mindenki pont leszarta, hogy ma van a tizenötödik születésnapom, úgyhogy mintha meg sem születtem volna. Valószínűleg ezt a bejegyzést is legtöbben azért fogják elolvasni, mert megtalálható lesz a lány neve.
Igen, Ninah Miles.
Ismerem, mindenki ismeri, mégsem tudunk róla semmit. Hírességként kezeljük, pedig nem csinált semmi érdemlegeset, csak élt. Tanult, táncolt, pont ugyanúgy űzött bizonyos hobbikat, mint bármelyik más fiatal lány. És mégis vannak olyanok, akiknek példaképként szolgál, akik felnéznek rá, vagy akik utálják. De miért?
Sosem szolgáltatott pletykaalapot önmagától, csak mindig a nyomában van egy-egy pletykaéhes fotós, akik frissítenek helyette. Normális ember akar lenni, aki elmegy mellettem az utcán, és nem várja el, hogy félreálljak. Miért ezt a példát hoztam fel? Mert egyik nap láttam őt az utcán, majd ma egy kávézóban.
Nem kért külön elbírálásból, mégis az emberek amint ránéztek és felismerték csak bámulták, és kérés nélkül vált szét előtte az út. Sok hírességet látunk az utcán smink nélkül és rájuk sem lehet ismerni, Ninah pedig mindenhogyan gyönyörű.
Ma, mikor láttam, egy feltűnően helyes pasival volt, de egyik sem a szakközepes slepp tagja. Szimplán besétáltak a helyiségbe, mire minden egyes szempár rájuk szegeződött és egy pillanatig sem vették le róluk a szemüket. Köztük sajnos én sem. Láttam rajtuk, hogy idegesíti őket a bámulás, de képtelen voltam elfordulni, képtelen voltam nem az arcukat nézni, hogy miket éreznek, hogy hogyan néznek ki, hogyan viselkednek, és mindennél jobban érdekelt az egymáshoz fűződő viszonyuk. Ninah arcát hatalmas napszemüveg takarta el, gondolom már előbb felismerték anélkül, minthogy belépett volna közénk. Végül levette azt, és gyönyörű volt. Kissé idegesen nézett ránk, majd szemérmesen lesütötte tekintetét, és beszédbe elegyedett a fiúval. Bár egy idő után elfordultam tőlük, a szemem sarkából néztem őket, és elmosolyodtam.
Édesek voltak együtt, és végre úgy láttam Ninah-t, mint egy átlagembert, akit megváltoztatott egy fiú. Talán azért éreztem, mert bár mindig, amikor látom, egyenesnek és határozottnak mutatja magát, most észrevettem, hogy nem uralja a helyzetet, és nem tudja mit csináljon, hogy kedvére tegyen a férfinak és az figyeljen rá.
Ninah beszélt, és láttam, hogy aggódik, és végtelenül pofátlannak éreztem magam, hogy belenézek az intim szférájába. Végül valahogy nem is jött össze, és egy hangos szó elhangzása, vagy rosszindulatú mozdulat nélkül pattant fel a fiú, és elhagyta a kávézót.
Itt valami eltört a lányban, mert hangot adott idegességének, mindössze két mondatban, amik se nem sértőek voltak ránk nézve, se nem kedvesek, de ahelyett, hogy többen magukba szálltak volna, továbbra is bámulták a lányt.
Egy csöppség sétált oda Ninah-hoz és mentette meg a helyzetet és mindannyiunk becsületét.
Egy aláírást kért a lány, és ölelést. Mindazok után, ahogy a nézőközönség viselkedett az elmúlt percekben, azt hittem, hogy Ninah kedvesen, de elküldi, ám, ehelyett mosolyogva írta alá a papírt, és ölelte meg a kislányt, majd kedvesen végigsimított az arcán és valamit halkan mondott a kislánynak.
Abban a percben azt kívántam bárcsak süllyednék el az összes olyan emberrel együtt, akik anélkül, hogy ismernék az áldozatot, ítélkeznek és beleszólnak más dolgába. Mintha ők jobbak lennének.
Nem ismerem Ninah Milest, de meggyőződésem, hogy ember, méghozzá nem is a rossz fajtából.
Kedvelem és nem ítélem el, ellenben kívánom, hogy a helyes pasival minden rendben legyen.
- Húha – szakadt fel belőlem, ahogy végigolvastam a szöveget. – Lehet, hogy vannak még normális emberek?!
De aztán a facebookon, és Missy blogján máris kellemetlenebb meglepetések értek.
Sziasztok Ribik,
tudtátok, hogy mióta Ninah Seggfej Miles visszatért közénk, egyre többen olvassátok a blogom? Ez egyrészt elszomorító, másrészt a napi egy milliós olvasottság jól esik. Az pedig még figyelemreméltóbb, hogy mostanában jelentős részetek Svédországból kattint ide, utána keresve Miss Miles múltjának. Biztosan készen állsz Sweden? Mert ez kemény menet lesz!
Oké, elég! Csaptam le a gépem, majd elindultam átöltözni.
/Cathy/
Igyekezve fordultam rá a felhajtóra, majd lassítva vezettem fel a ház elé, hogy körülnézhessek hol parkolhatok. Sejtettem, hogy nem lesz túl sok helyem, de még így is volt egy, a háztól távol eső ponton, amiért hálás voltam. Nem akarom, hogy sok közöm legyen ehhez az egész réteghez, de nem lehetek ennyire ítélkező sem, különben sosem élek meg itt.
Leparkoltam a fa árnyékában, rányomtam a zárat a kocsira, majd kikaptam a táskám, és megindultam az ajtó felé.
Felpillantottam a hatalmas és kétség kívül gyönyörű házra, amiről csak úgy sugárzott Los Angeles, majd az órámra, és sokkot kaptam, így felgyorsítottam lépteim, és simán besétáltam valahol lent a házba.
- Hahó – kiáltottam el magam, mire a semmiből előtűnt egy pasas.
- Maga kicsoda?
- Ninah Milest keresem – jelentettem ki, és megindultam beljebb a házba, de egy mozdulattal elém került.
- Azt hiszem kérdeztem valamit.
- Én meg azt hiszem mondtam valamit – néztem a szemébe egy hosszú pillanatig, majd újból kikerültem és tovább nézelődtem a házban.
Családi képek az asztalokon, szekrényeken, fiókok tetején, festmények a falon, és nem egy közülük gyermek rajzolta képek voltak. Színes, világos, kedves háznak tűnt belülről, csak még senki nem állította elém Ninah-t.
Visszafordultam abba az irányba, ahol az imént még a férfi állt, ám eltűnt, és szokatlanul nagy csend volt az egész lakásban. Kettőt léptem az imént még ott álló irányába, mikor hangja újból megütötte a fülem.
- Halló, rendőrség? Igen, egy illetéktelen behatolást szeretnék bejelenteni, miszerint… - kezdett bele, de egy mozdulattal kivertem a kezéből a telefont, majd a lábammal a lehető legmesszebbre rúgtam tőle, hogy ne érhesse el.
- Rendőrség? Ki a fene vagy te? Mert, hogy nem angol az biztos, üvölt róla az akcentusod. Nem kérek mást, csak hogy hívd ide nekem Ninah Milest. Ennyi, oké?
- Ki va… - kezdett bele újból, mire felsóhajtottam. Untam a kérdést.
- Cathy Sweanson – zártam le a témát és újból hátat fordítottam neki.
- Ninah! – üvöltötte el magát a fiú, én pedig hirtelen összerezzentem és mindkét kezem a füleimre tapasztottam.
- Te meghibbantál? – löktem meg a mellkasát, mire felvont szemöldökkel nézett rám.
- Ninah kell, nem?! – nézett rám, majd elhátrált. – Amerikai picsa… - tette hozzá sziszegve, mire felkaptam a fejem.
- Na, ide figyelj te nagyképű Neandervölgyi! Fogalmam sincs, hogy honnan a francból szalajtottak ide, de ha még egyszer meghallom azt a rettentő akcentusod, ahogy felém intézed a szavaid, nem sokáig maradsz az Egyesült Államokban!
- Te most fenyegetsz? Mit képzelsz magadról? Azért mert te is egy vagy az amerikai nagymenőkből már lenézel?
- Tudod te, ki vagyok?
- És te, hogy én? – feszült nekem, és esküszöm egy hajszál választott el attól, hogy megpofozzam.
De ez a hajszál megjelent és érdeklődve szólított meg minket az emeletről.
- Mi a fene folyik itt?
/Eric/
Percekig kotorásztam a zsebemben, míg a sok szemét között megtaláltam a telefonom, majd a következő perceket már azzal töltöttem, hogy megkerestem a telefonszámot, és rányomtam a hívás gombra.
Általában pár csörgés után felveszi, ám most mintha az örökkévalóság telt volna el, míg az idegesítő sípoló hang elhalt, és helyét átvette az övé.
- Szevasz ember! – köszöntem bele fellelkesülve, hogy remény csillant a sötétben.
- Eric? Mi van veled? Rég hallottam felőled. Sínen van minden?
- Nem éppen. Éppen ezért egy szívességet kérnék – fogta bele, és reméltem, hogy könnyen megkenhető lesz majd.
- Még semmit sem tudok te meg a lényegre térsz? Mennyire nagy a baj?
- Menthető. Ide tudnál jönni?
- Most viccelsz? – röhögött a telefonba, de mikor nem csatlakoztam, elhallgatott és megköszörülte a torkát. – Nem, te nem viccelsz.
- Szükségem van rád. Állok mindent, és még hírnévre is szert teszel.
- Esélytelen. Dolgozom. Nem mehetek most el.
- Akkor ezt figyeld: Jay-Z, Kanye West, 50 Cent, Snoop Dogg…
- Oké, oké, ha ez mind meglesz, meggyőztél. Részletek?
- Küldök mindent e-mailben. Pár napon belül készen állsz?
- Sima ügy lesz, csak még ma írj!
- Kösz, haver – köszöntem el, és leraktam a telefont.
Oldalra dobtam az ágyon, a kezembe vettem egy hatalmas jegyzettömböt, és tollat majd a velem szemben ülő Dannyre néztem és bólintottam.
- Akkor hajrá!
/Ninah/
Miután egyetlen kérdésemmel megállítottam a majdnem elkezdődött harcot, elengedtem a korlátot, és gyors léptekkel megindultam a lépcsőn, nehogy megkezdődjön a következő kör.
Egyrészt nem értettem, hogy ki ez a csaj, másrészt nem tudtam, hogy ismerik-e egymást Rubennel, hogy így összekaptak.
Amint leértem és megindultam feléjük mindketten elvették a másikról a pillantásuk és rám néztek.
- Cathy? Cathy Sweanson? – léptem felém ámulva és a kezemet nyújtottam.
Egy pillanatig a lány flegmán Rubenre nézett, mintha jelezne valamit, aztán elfogadta a kezem és megrázta azt.
- Örülök Ninah!
- Azt hittem holnap találkozunk – húztam vissza a karom, miközben gyorsan végigmértem Rubent, aki furcsa kihívó tekintettel méregette a lányt.
- Igen, de akadt ma pár szabad percem, és gondoltam eljövök, de lassan már így is késésben vagyok, mert a perceim rohamosan fogytak anélkül, hogy bármi értelmeset csináltam volna – mondta feszült mosollyal az arcán, miközben metsző tekintete Rubenre siklott.
- Na, vegyél vissza, oké? Szerinted normális, hogyha egy idegen házba mész, én megkérdezem, hogy mégis ki a fene vagy, mire annyit vagy képes kinyögni, hogy Ninah-t keresed? És ezt is olyan nagy kegyesen, mintha te tennél nekem szívességet – fakadt ki Ruben és szembefordult a lánnyal.
- És neked fájt volna további kérdés nélkül csak felkiabálnod az emeletre? – Vágott vissza szemrebbenés nélkül, majd felém fordult. – Hova valósi a… khm… fiatalember?
- Svéd – rántottam meg a vállam. Már rég elvesztettem a fonalat. – Velem jössz? – indultam meg a dolgozószoba felé, a lány pedig válasz nélkül követett, még egyszer utoljára végigmérve Rubent.
- Szóval miről lenne szó? – vágott bele egyből, ahogy leült a bőrfotelbe.
- Klipet rendeznénk, és te nagyon jó vagy, ahogy hallottam.
- Vannak nálam jobbak is, akiket megengedhetsz magadnak – utalt Los Angelesi rangomra, de nem vettem magamra.
- Nos, én mindenféleképpen rád gondoltam.
- Megtisztelő. Miről lenne szó tulajdonképpen?
Az egyik fiókba nyúltam és előhúztam azt a változatot, amit ma reggel nyomtattam ki. Gyűrődés és kétségbeesés mentes papír volt. Vonakodva, ám végül mégis átnyújtottam a lánynak, aki rögtön végigfutotta a sorokat.
- Ötletes, és kézenfekvő. Átdolgozhatom?
- Ahogy tetszik – bólintottam, és láttam rajta, hogy máris menni készül.
Követtem a mozdulatait, és vele együtt álltam fel az asztaltól, majd kikísértem a nappaliba, ahol megint találkoztunk az éppen telefonáló Rubennel.
- Nem, nincs esélyed megelőzni. Épp most adta át és… oké, most lerakom, majd beszélünk – tette le villámsebességgel, majd mintha tudta volna – és sejtésem szerint tudta is -, fordult meg felénk engedve egy hatalmas és csodálatos mosolyt.
Talán a nagy titkolózás közepette azt is elfelejtette, hogy utálja Cathyt, akivel mellesleg nem értem, hogy mi baja van.
- Minden oké? – tárta szét a karját engem nézve, mire bólintottam, majd megkerültem Cathyt és mutattam az utat.
Rubennel való különösebb búcsúzkodás nélkül hajtott el a házunktól, én pedig kifújva magam ballagtam vissza házba.
Mostantól nem változtathatom meg a döntésem, nála vannak a papírok, ő irányít mindent. Megkönnyebbülés is és fájdalmas is. Nem akarok ott lenni a forgatáson, ahol valaki mással bújik ágyba, ahol mással játssza azt, amik mi vagyunk.
Mert a dal rólunk szól, és rólunk íródott. De már nem én vagyok a másik főszereplő Eric mellett.
- Odaadtad neki a gondolatokat? – szólított meg Ruben hangja, miközben az emelet felé indultam.
Bólintottam, és tovább indultam volna, de valami megakadályozott. Visszafordultam, és tekintetemmel az arcát pásztáztam.
- Mi volt az a jelenet Cathyvel?
- Miről beszélsz? Az a csaj egyszerűen bunkó volt, és nem bírtam. Nem jövünk ki jól.
- De ő rendezi a klipet és neked is ott kell majd lenned. Mellesleg köztudott, hogy szereted a kihívásokat és a bunkó nőket – vontam meg a vállam kissé elmosolyodva.
- Addig ne vegyél levegőt, míg én ennél a csajnál bepróbálkozom – kacsintott rám, majd szó nélkül megfordult és elhagyta a szobát.
Fájdalmas sóhajjal lépkedtem fel a lépcsőn, amikor az a hang állított meg, akire a legkevésbé sem számítottam, és akit mindennél jobban elküldtem volna most melegebb éghajlatra.
- Ninah szívem, beszélgessünk!
Nincs. Az. Az. Isten…
/Léna/
Nem tudom mi folyik Amerikában, mint ahogy lassan már azt sem tudom mi folyik Svédországban.
Ruben elhagyta az országot és Ninah-val él, Ninah drogozik és szakított Eric-kel, miközben Selly bár bevallotta Eric-nek a blog mibenlétét, továbbra is üzemelteti, holott már régen nem azt a célt szolgálja, mint kezdetben.
Fejemet megigazítottam a kanapé támláján és a tapétára meredtem.
Samnek már el kell utaznia holnap, és ezzel minden munka, ami valaha az övé volt, vagy Ninah-é, most rám szakadt. És bár Ninah újra a csapat tagja, és ő intézi Eric ügyeit, a tengerentúlról nem tudja irányítani mi történik Svédországban, így rám marad, hogy törődjek a médiával, a lemez kiadásával, és az összes többi dologgal, ami már igazán nem az én területem kéne, hogy legyen, lévén, hogy gyakornok vagyok.
Egy perc nyugtom sincs, és ha mégis, mint jelen pillanatban, akkor azon gondolkodom, hogy mi folyhat a másik oldalon. Mi az, ami miatt Ruben a Miles házban él? Mi az oka annak, hogy a viszontlátás örömével ellentétben pár nappal később a szerelmes pár szakít, és szinte biztos vagyok abban, hogy nem azért, mert elmúlt a szerelem. Vajon kiderültek a titkok? Molly terhessége és a féktelen bulizások? Nem kétséges, hogy az énekesnek van mit megmagyaráznia, de én így hogyan adjak sajtóközleményt, ha azt sem tudom mit mondhatok, és hogy mi a helyzet.
Beszélnem kell Ninah-val és a lehető legjobban letisztázni, hogy képtelen vagyok egyedül mindent a hátamon vinni, úgyhogy tanulnom is kell, és szakdolgozatot írnom.
Sosem hittem volna, hogy egy ilyen körbe csöppenek, mikor megismertem a lányt azon a stúdiófelvételen. Azóta képtelen vagyok eldönteni, hogy vajon hálás legyek, vagy kívánjam a pokolra az egészet, kezdve Eric Saadeval.
A mobilom halk pityegése zökkentett ki a három perces nyugtomból és máris éreztem, ahogy felmegy a vérnyomásom és ellep az idegesség.
Kelletlenül nyúltam az asztalra a telefonért, majd anélkül, hogy megnéztem volna ki az a fülemhez emeltem a készüléket és a köszönés mellőzésével vártam, hogy megszólaljon valaki a vonal túlsó végén.
- Léna?
- Őt hívtad? – tettem fel a kérdést flegmán.
- Igen.
- Akkor én vagyok – nyögtem és lehunytam a szemem
- Ninah telefonszámát szeretném elkérni.
- Kizárt Molly, szerintem hallani sem akar rólad.
- Nem érdekel. Ha munkaügyben keresem, gondolom meg kell adnom azt a telefonszámát.
- Hátulról kerülsz? Nem lesz ennek jó vége Sandén.
- Csak add ide! – Kérte mindenféle további kertelés nélkül, mire sóhajtva húztam el a telefont a fülemtől, beléptem a névjegyekbe és e-mailen keresztül már el kis küldtem a telefonszámot.
- Tessék – nyomtam ki a hívást és visszatettem volna a készüléket, amikor az újból megszólalt.
Idegesen nyomtam rá a hívásfogadásra és felültem fekvő helyzetemből.
- Mi van még Molly?
- Molly? Mi az istenért beszélgetsz te Mollyval? – Esett nekem Eric hangja, mire egy pillanatra azt kívántam bárcsak megszűnne létezni minden és többet aludhatnék három óránál.
Csak leteszem ezt a telefont, minden megáll körülöttem, és végignyúlok a kanapén, vagy jobbik esetben, ha eljutok az ágyamig, akkor azon, lehunyom a szemem és napokat alszom anélkül, hogy akár egyetlen hívást kellene fogadnom, vagy megbeszélést levezetnem, vagy promóciós anyagokat összeszerkesztenem. Csak pár napot kérek svédek nélkül.
- Mindegy. Miért hívtál?
- Segítségre lenne szükségünk. A te segítségedre.
- Tudod Saade, nekem már lassan arra is ember kéne, hogy megfürdeni tudjak, vagy fogat mosni, mert se időm, ha meg az van, akkor energiám, szóval ne szívass olyanokkal, hogy a segítségem kell, oké? Nem tudok segíteni.
- És ha felajánlom, hogy kapsz magad mellé még egy embert Svédországban, míg haza nem érünk?
- Tetszik a többes szám használatod, és a megvesztegetésed is. Miről lenne szó?
- Átküldtem az alapot e-mailben. Értesítened kéne Sam-et, és mindenből kihagyni egyelőre Ninah-t.
- Ugye tudod, hogy ő a te menedzsered és nem fordítva? – ásítottam, és akaratlanul is lecsukódott a szemem.
- Aham, tudom, kislány, de te ezzel ne törődj! Menj aludj, és az első dolgod legyen, ha felkelsz, hogy átnézed a szöveget.
- Biztosíthatlak – bólintottam, és már ki is esett a kezemből a telefon.
Elnyúltam, és éppen akkor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Egy erős kéz emelt fel, és amint a fejem közel ért a mellkasához, mélyen beszívtam férfias illatát.
- Esküszöm megölöm Ericet, ha kicsinál téged – sziszegte halkan, majd megéreztem magam alatt az ágyam puhaságát.
- Gyere – nyújtottam előre egyik kezem, és vártam, hogy megszorítsa azt, és megérezzem testének melegségét közel az enyémhez.
- Még le kell fürödnöm Édes, büdös vagyok, egész nap táncoltam.
- Nem érdekel – ráztam meg gyengén a fejem, és erőszakkal rávettem a szemem, hogy nyíljon ki.
Megpillantottam kedves arcát, ahogy aggódva engem méreget, és addig nyújtózkodtam, míg el nem értem, és magam felé nem rántottam. Nevetve landolt mellettem, és apró csókot lehelve a számra hajolt közelebb. Körülöleltem a derekát, és éreztem, hogy elhúzódni akar, így megszorítottam és közelebb láncoltam magamhoz. Nevetve fektette le fejét az enyém mellé a párnára, míg végre nyugodtan lehunyhattam a szemem.
- Kevin – suttogtam, és éreztem, hogy beszippant a kellemes sötétség.
- Hm? – simított végig gyengéden az arcomon, mire nekem gyenge mosolyra húzódott a szám.
- Szeretlek.
- Én is téged kicsim.
