Chapter 62

Sziasztok!
Igen, el vagyok csúszva a válaszokkal, de igyekszem, csak minden felpörgött körülöttem, sajnálom!
De nagyon hálás vagyok minden egyes szóért, és a a világ legpofátlanabb emberének tartom magam, hogy nem vagyok képes válaszolni, remélem megbocsátotok. Ígérem, vagy vagy ma, vagy holnap, de mindkettőre megkapjátok a válaszokat. :)
Ehhez a fejezethez nem fűznék hozzá semmit. Igaz, nem 22 oldal, de nem lehet mindig jó, majd igyekszem. :) Próbálok a miértekre választ adni és a végén is lesz egy rész, amit nem értetek, de jobb lesz ez! :)
És igyekszem most már vidámabb fejezeteket hozni. Szeretlek titeket és mindent köszönök! :)

Everything is not what it seems

(Semmi sem az, aminek tűnik)

Nem tudtam kiolvasni belőle semmit, félve löktem el magam a kocsitól és álltam elé.

Vajon elveszítettem, vagy van esélyem, és nem rontottam el végleg az életem?

Ha nem lenne bennem kétely, hogy miért csinálta, ha tudnám, hogy semmi nem történt, és tudom is, én csak… Képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy mást csókolt meg. Hogy nem azért tette mert részeg volt, hanem mert nem érdekelte, hogy fáj-e majd nekem, vagy, mert nem számítok már.

De tudom, hogy szeret, egyszerűen csak nem tudom kiverni a képeket és gondolatokat a fejemből, és tudnom kell, látnom kell, hogy kellek neki. Hogyha eltaszítom magamtól, akkor is vissza akar szerezni, akkor sem fog kikezdeni mással, mondván, hogy én szakítottam.

Azt szeretném, hogy ne féljek, mikor majd egyszer kettesben látom egy lánnyal, ne rohanjanak meg idegőrlő képek a fejemben, és teljesen megbízzak benne.

Nem akarok félni, hogyha tereli a témát egy lányról, vagy hívást kap, esetleg SMS-t egytől, arra kelljen gondolnom, hogy titkol valamit és az az egy éjszaka, vagy csók, nem csak rövidtávú volt. Félek, mert szeretem…

-          Szia – intettem felé halványan mosolyogva, de továbbra sem tettem felé egyetlen lépést sem, csak néztem rá, és reméltem, hogy visszaköszön.

-          Szia! – terült el hatalmas mosoly az arcán, gyors lépésekkel átszelte köztünk a távolságot, és hatalmas öleléssel magához szorított.

Egy pillanatig csak ledermedve álltam, és hagytam, hogy körülzárjon karjaival, és hogy arcát a hajamba fúrja, miközben testem mellett lógó kézzel néztem el a távolba, és értetlenül álltam.

Ez most megtörténik? Komolyan nem utál? És ez az illat – hunytam le a szemem, miközben mélyet szippantottam az őt körüllengő levegőből.

Kezem lassan felemeltem és viszonoztam az ölelést. Az egész nem volt több egy percnél, de belül sokkal többnek éreztem, míg feldolgoztam magamban a pillanatot.

Mikor éreztem, hogy kezei lecsusszannak a hátamról, gyorsan észbe kaptam, kinyitottam a szemem, és én is elengedtem.

-          Mehetünk? – nézett rám, én pedig idegesen bólintva megindultam előtte a kávézó felé.

Nem mertem hátranézni az arcára, de előre sem, mert valahogy furcsa érzés volt magam mögött tudni őt. Biztonságérzetem volt, mégis tudtam, hogy engem néz és gondolkodik.

Több száz gondolat kavargott a fejemben, nem tudtam, hogy gyorsan menjek, vagy lassan, hogy melyik árulkodóbb, hogy beszélgetést kellene-e kezdeményeznem, vagy inkább csak menjek, legyek csendben és várjam, míg ő megszólal.

Ahogy haladtam a kávézó felé tekintetem az embereket pásztázta, akiket a legkevésbé sem érdekelt Eric jelenléte, ám rajtam megakadtak a tekintetek, és rosszat sejtetően felcsillantak, vagy elfordultak, hogy sugdolózva összebújhassanak partnerükkel, és felhívják rám a másik figyelmét. Felsóhajtottam, ahogy realizálódott bennem, hogy Amerikában megfordult a szerep, és nem Eric az, akit féltenem kell a felismeréstől, és a rajongók lerohanásától.

-          Ide adnád a napszemüveged? – fordultam hátra, ő pedig hezitálás nélkül akasztotta ki a pólója bevágásából és a kezembe nyújtotta, miközben nagyobbat lépett és behozta a lemaradását, mellém zárkózva.

Gyorsan az arcomra toltam az „álarcom”, előre húztam a hajam, és reméltem, hogy sokat takar, vagy legalább nem lesz egyértelműen felismerhető a megjelenésem.

-          Nem hiszem, hogy ennyi elég lenne – súgta oda nekem, miközben elértük az ajtót.

Elém nyúlt, és kitártam előttem, miközben én már üres asztalt kerestem, lehetőleg kerülve bármiféle kontaktust az emberekkel. Pillanatok alatt megtaláltam a tökéletes helyett az egyik sarokban, kérdés nélkül siettem oda, és levetettem magam a bőrszékbe.

-          Gondolom én fogok inni hozni.

-          Hálás lennék érte – néztem fel rá mosolyogva, de továbbra is az arcomon tartva a szemüvegét. – Egy latte tökéletes lenne.

Színpadiasan felsóhajtott és elindult a pult felé, de amint kitért előlem, szembe találtam magam harminc leplezetlenül engem bámuló szempárral.

-          Khm – köszörültem meg a torkom, miközben leszegtem a tekintetem és négyszer olvastam végig az itallapot.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Eric újból megjelent a kávémmal, és leült elém, így eltakarva előlem a leskelődök harminc százalékát. Felsóhajtottam, a hajamba túrtam, miközben elmorogtam egy köszönömöt és közelebb húztam a hatalmas bögrét.

-          Bunkóság napszemüvegben ülni egy fedett helyen, főleg ha beszélgetsz is valakivel – oktatott ki, kissé megemelkedett szemöldökkel néztem az arcára.

Komolyan így akar játszani? Mennyivel könnyebb volt Svédországban, amikor nem én voltam az, akinek minden lépését bámulták. Gyorsan, észrevétlenül körbejártattam a szemem a helyiségben, és tömegesével akadtak párok, akik még mindig nem unták meg a bámulást. Felsóhajtottam, majd visszahelyeztem a tekintetem Ericre, és lassan lehúztam az arcomról a napszemüveget.

-          Jól van, legyen – löktem át az ő oldalára az asztalon.

Egy szó nélkül felkapta és visszahelyezte eredeti helyére. Percekig néztem a kávémat, a tetején puhán lebegő habot, és egy pillanatig boldog voltam. Azon ritka pillanatok egyike volt, amikor semmi reális magyarázatom nincs arra, hogy miért jó, és mi jó, csak egyszerűen tökéletes. Nyugodt voltam, kiegyensúlyozott és bosszúra szomjas.

Így végül egy nagy korty után a kávémból félretoltam azt, és szembe néztem a popsztárral.

-          Nos, lévén, hogy senki nem ismer téged, kezdhetjük a megismertetésed a kezdetektől. Már lebeszéltem néhány megjelenésed, de mivel még nem debütáltál Amerikában, senki sem hív szívesen sem a rádiós, sem a tévés műsorába. Máshonnan kell kezdenünk. Így holnap ingyenes koncertet adsz Los Angelesben, és mindent nekünk kell állnunk. Pár lemezedet már megrendeltem ide, így az ilyen alkalmakkor, ha van érdeklődés, el tudunk adni párat. Klipet is fogunk forgatni, méghozzá pontosan egy hét múlva, és a számot közös megegyezés alapján, mint megtudtam Sam-től, már eldöntöttétek, Explosive Love – húztam el a szám, miután újra elolvastam miféle forgatókönyvet képzeltek el hozzá.

-          Lehet kérdésem?

-          Az lehet – bólintottam. – Beleszólásod nincs – vontam meg egyszerűen a vállam, és újabb forró kortyot engedtem útjára a torkomon.

-          Egy ingyen koncert után majd meghív Oprah a showjába?

-          Egy után nem – ráztam meg a fejem, és közelebb hajoltam Eric felé, aki ezzel ellentétben hátra dőlt a székében. – De ha mindennap a város különböző pontjain mutatod meg magad, akkor van esélyed.

-          Komolyan? Minden nap egy koncert? Megbolondultál – nevetett fel hisztérikusan, és még csak most jöttem rá, hogy mennyire fáj neki a szituáció, és mennyivel nehezebb itt élnie, mint otthon Svédországban, ahol már ismerik.

Ott könnyebb dolga volt, a helyes pofija miatt már kinézetre is a lányok kedvence lett egyik pillanatról a másikra, és nem kellett sokat küzdenie, hogy mindenki a szívébe zárja. Pár héten belül már rámosolyogtak az utcán, odamentek hozzá, és autogramot kértek, itt pedig… Nos, itt még csak egyszer ismerték fel, és talán jobban frusztrálja, hogy mellettem még inkább egy senkinek érzi magát.

Svédországban megtehette, hogy nem adott koncerteket napi rendszerességgel, és hogy csak meg kellett jelennie egy-egy reggeli beszélgetős műsorban, hisz elég volt a tini lányoknak, ha csak látják. Nem kellett igazán megdolgoznia egy idő után azért, hogy tudják ki ő, hisz már elérte az ismertséget.

Akkor csak azért zenélt, mert adni akart. Itt viszont akkor is énekelnie kell, ha nincs kedve, vagy ha beteg, ha nem akar adni, vagy ha igen. Nincs választási lehetősége, ha híres akar lenni. Itt nem egy-két jó énekessel kell megbirkóznia, hanem a legnagyobbakkal, azokkal, akikre világ életében felnézett. Justin Timberlake, Robbie Williams, Rihanna, és rengetegen mások. Belegondolni is rossz, hogy mennyi munkánk lesz, míg szóba állnak vele, de ha már most elkezdi a hisztit, én fogok felmondani.

-          Figyelj, Eric Saade! Te itt egy senki vagy, érted? És nem leszel valaki egyik pillanatról a másikra, nincs rá lehetőséged. Amerika tele van csodálatosabbnál csodálatosabb énekesekkel, akik hazai pályán játszanak, míg te… Nos, neked csak én vagyok, és ezzel kell megelégedned. Mindent megteszek azért, hogy mihamarabb ott legyél, ahol megérdemelnéd, és akár együtt dolgozhass David Guettaval, de ha már ott leragadsz, hogy koncertezned kell minden nap, nem dolgozom veled! – szögeztem le és keményen álltam a tekintetét.

Nem tudtam belőle semmit kiolvasni, de az biztos, hogy nem volt riadt, félő, vagy mérges. Bennem viszont tombolt az összes érzelem, és éreztem, ahogy ezek ki is ülnek az arcomra. Szemem haragosan villogott, arcom kipirosodott a dühtől, kezem félelemtől remegett az asztal alatt.

-          Guettaval? – vonta fel a szemöldökét, mire kitört belőlem a nevetés, és hátradőltem. – Jól van, akkor csináljuk, de te felelsz az egészségügyi állapotomért!

Bólintottam, és tekintetem kivezettem az ablakon keresztül az utcára. Vajon így dolgoznánk akkor is, ha együtt lennénk? Miért nem érzem magamtól távol, ha már nem a barátom?

Talán jobb így. Talán csak barátokként kéne maradnunk, és… Nem, képtelen vagyok elképzelni, ahogy valaki más derekát fonja át kezeivel, miközben az utcán sétál.

Enyhén megráztam a fejem és leszegtem tekintetem.

-          És mi lesz a klip koncepciója? – rántott vissza hamar az elmélyedésből, én pedig elővettem táskámból az összegyűrt papírokat.

Az este folyamán esküszöm nem akartam semmilyen kárt tenni bennük, de ahogy egyre tovább és tovább olvastam, és elképzeltem a jelenetet, nem éreztem magamban az erőt az ellen, hogy visszafogjam kezeim, miközben összegyűrik a papírt. Nem mellesleg jól is esett.

-          Gondolom, azt akarod, hogy maradjon, amit Sammel már kitaláltatok. Beszéltem a rendezővel, és azt mondta, ha kell nekünk, amit már megbeszéltetek forgatókönyv, akkor elküldi az ő változatát, de ha nem, van egy napunk, hogy kidolgozzunk egy újat. Sikerült nagyjából összeszednem egy csapatot, valamint a rendezőnk itt L.A-ben már várja a mi gondolatainkat.

-          Gondolom nincs baj a régi forgatókönyvvel – villan meg a tekintete, ahogy a szemembe néz, de nem kapom el a tekintetem és nem engedem, hogy eláruljon bármit is az arcom.

-          Gondolom – reagáltam tömören, ismételve a szavait.

Kemény volt a hangom és sértődötten fájó, ennél jobban már el sem árulhattam volna magam. Ennyit arról, hogy simán menni fog, és nem fogja tudni, hogy fáj a hiánya.

-          Akkor találnunk kell egy lányt – írtam le a papírra, gondosan takarva, hogy Eric ne lásson a kezem mögé, és ne tudja elolvasni a betűket.

Miután végeztem kezem a papírra fektettem, és érdeklődve néztem fel Eric szemébe, de az ő tekintete kíváncsian pásztázta a kezemmel letakart részeket. Észrevette, hogy figyelem, de csak egy pillanatra nézett az arcomra, utána rögtön visszasiklott a tekintete, utalva arra, hogy kíváncsi mi van a papíron. Nem foglalkoztam vele, továbbra is az arcát néztem, eszemben sem volt megmutatni neki.

Egy keze tétovázva megindult a lap felé, mire én egy mozdulattal magam felé húztam azt, ezzel eltávolodva. Újra felnézett tekintete kihívást és kíváncsiságot sugárzott, néma harcot vívtunk.

Végül úgy maradt, ahogy volt, és másik kezével felemelte a kávés poharát, hogy belekortyoljon.

-          Van még valami? – kérdezte miközben visszahelyezte a poharát.

Nemlegesen megráztam a fejem, és elvettem a kezem a papírról, hogy a táskámba rakjam, és onnan elővegyem Eric minden időpontját.

-          Háh! – kiáltott fel elkapva a papírt, és csillogó tekintettel futotta át a sorokat. – „Kell Ericnek egy ribanc” – olvasta fel hangosan. – Komolyan? – nevetett és visszaadta a papírt.

-          Tudod, nem hiába nem engedtem, hogy megnézd.

Fújtatva pakoltam be a táskámba, majd elővettem Eric papírját és felé hajítottam. Hogy lehetek ennyire hülye? Miért nem tudom magamban tartani az érzéseim, és miért kell neki arról tudnia, hogy mennyire hiányzik és mennyire nagy szükségem van rá? Miért kell… áh, miért kell tudnia, hogy szeretem?

Felpattantam a helyemről és a táskámat a vállamra kapva létem egyet oldalra.

-          Van még időd? – ragadta meg a csuklóm Eric, amivel megállásra kényszerített és arra, hogy a szemébe nézzek.

Tekintete mély volt, őszinte és igenlő választ remélő. Hezitálva nyeltem és éreztem, ahogy egy gombóc lemegyek a torkomon. Azt mondtam megbeszéljük, igaz? Akkor itt az idő Ninah, ne fuss el!

Leeresztettem a karom, ezáltal elvált a csuklómat tartó keze az enyémtől. Visszaült a helyére, miközben én is visszahelyezkedtem, és intettem az ismét minket bámuló tömegnek, hogy nyugodtan foglalkozzanak a saját életükkel, igazán nincs itt semmi látnivaló.

Összekulcsoltam az asztalon a kezeim, és Ericre néztem. Arca a mögöttem lévő embereket és tárgyakat pásztázta, majd rám siklott a barna szempár és zavarba ejtően kedvesen nézett rám.

-          Egyszerre csak egyet. Mi érdekel?

Elgondolkozva haraptam a számba és a pohárra néztem, mintha a habból ki tudnám olvasni a választ.

Nem is tudom mi az, amelyiket minél előbb szeretném megtudni. Vajon Selly története vagy inkább a szőke bombázóé? Molly vagy az Eric Saade blog? Az itallapra néztem, ahol először a Sangria szót olvastam el, amiről Selly jutott eszembe, majd rögtön ezután már a Sex on the beach jött, amiről remélem nem kell azt hinnem, hogy Sellyhez van köze.

-          Selly… - emeltem fel a tekintetem, mire Eric is felém nézett elmélázásából. – Selly érdekel.

-          Na, az egy vicces történet –nevetett, miközben elővette a telefonját, és böngészett rajta egy darabig.

Míg ő keresgélt, én meguntam az ülést így felálltam és elsétáltam a pulthoz, hogy kérjek két üveg vizet. Az emberek tekintete éhes ragadozó pillantásaként követték minden mozdulatom, és minden szavam, amiben kértem két palackot. Hirtelen fordultam meg, és egyesével mindenki szemébe belenéztem. Mit akarnak tőlem? Miért néznek? Megerősítést, hogy én vagyok? Autogramot? Ölelést? Közös képet? Pletykát? Kérdőn felvontam a vállam és széttártam a kezem, mire elvették rólam a pillantásukat és elfordultak.

Nem értem.

Lassan visszasétáltam az asztalhoz és Eric elé toltam az üveget, miközben felemeltem az én térfelemre tolt telefont.

-          Ismered a blogot? – bökött a mobil felé a fejével.

Ránéztem a kijelzőre, ahol szembejött velem az az oldal, ami Eric-kel foglalkozott, amik a kérdéseim között voltak. Lehet, hogy kettőt ütök egy csapással? De ennek mi köze Sellyhez?

-          Igen – nyújtottam vissza a telefont, de intett a fejével, hogy maradjon.

Értetlenül tettem le az asztalra és az üvegért nyúltam, hogy igyak.

-          Én is olvastam, mikor megtaláltam, és hihetetlen mennyi mindent tudott rólam. Ott volt mindenhol, olyan dolgokat írt meg, amiket senki nem tudott, vagy olyanokat, amik mindössze pár perce történtek. Ijesztő volt és idegesítő. Egy idő után megelégeltem és elterveztem, hogy egy szaftos kis pletykával magamra vonzom a tekintetét. Ekkor voltam együtt Lénával egy étteremben, úgy csináltunk, mintha lenne köztünk valami, mosolyok, simogatások, bókok – sorolta érzések nélkül, nekem viszont összeszorult a szívem és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne hunyjam le a szemem fájdalmamban. – Egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mint egy randi. De senki ismeretlen nem jelent meg az étteremben, és végül lejárt az időnk, búcsúztunk. Alighogy beültem a kocsiba, jött a frissítés, amiben leleplezett, Ő engem, hogy be akartam csapni. Ő nevetett a végén, de nem hagyhattam annyiban. Volt egy bejegyzése, amit lenyomoztattam az IP cím segítségével és megtudtam, hogy melyik épületben tartózkodik. Így fogtam magam és a házhoz hajtottam, de órákig nem lépett ki rajta senki, és be sem. Végül egyszer csak beült mellém a kocsiba Selly, és kijelentette, hogy rá vártam.

Hátradőltem és vártam a folytatást, egyre izgalmasabb kezd lenni ez az egész.

-          Ezek szerint Selly blogolt rólad? És rólam?

-          Pontosan – bólintott.

-          De miért?

-          Egyszerű oka a fogadás volt, mint ahogy írta is, másrészről teljes körű tájékoztatást akart rólam neked adni. Nem bízott meg bennem, nem is alaptalanul. Tudta, hogy ha tudom, hogy figyelnek, úgysem teszek olyat, amivel rossz hírbe hoznám magam, vagy akár téged. Figyelt, és mindenkinek beszámolt rólam. Amikor kényes ügyet írt le, azt sem hagyhatta ki, tudnia kellett, hogy megtudsz majd mindet. Nem akart se engem, se téged megbántani, csak jót akart.  Azt hiszem sikerült is, és lefoglaltam magam, míg a hiányod emésztett – tette hozzá, és abban a pillanatban összeugrott a gyomrom.

-          Akkor nincs harag? – tudakoltam Sellyt féltve, de Eric nevetve megrázta a fejét.

-          Bár jól átvágott. Most te jössz. Engem a drogos éjszaka érdekel – vágott bele kertelés nélkül.

-          De azzal kimerítek mindent.

-          Nos, nem éppen. A másik dolog az még nagyobb témakör, szóval hallgatlak – dőlt előre, rám meresztve azokat a hatalmas barna szemeket.

-          Jól van, de… kérlek ne utálj.

-          Az őszinteségért vagyunk itt, nemde? – válaszolt kérdéssel olyan hangsúlyban, ami nem kecsegtetett túl sok jóval. Azt sugallta, hogyha olyan végkimenetele lesz a történetnek, ami nem tetszik neki, kérdés nélkül feláll, elhagyja a kávézót, és vele együtt az életemet is.

Vesztenivalóm már nincs. Ezért volt jobb döntés a külön lét, nem?

-          Oké – vettem egy mély levegőt, és belekezdtem. – Régen egy banda voltunk, mármint mi az elit együtt. Gazdagok voltunk, és nem voltak igaz barátaink egymáson kívül, bár megkérdőjelezném azt, hogy ezt a kapcsolatot, amit mi ápolunk minek is nevezzem. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem egyszer előfordult már, hogy drogoztunk együtt és néha ezeknek az éjszakáknak voltak következményei is. Aztán elhagytam ezt a helyet, szakítottam ezekkel a hagyományokkal, és megtisztultam. De hazudnék, ha azt mondanám nem jutott eszembe a sok hülyeség, amiket együtt csináltunk és a sok mámoros éjszaka, amikor csak a pillanatban éltünk, és minden jó volt. Így volt ez akkor is, mikor megjelentem  Shirleynél. Ott volt az egész társaság, és köztük Dylan is. Minket nem csak az tartott össze, hogy egy helyről jöttünk, hanem sok titok is, amit az évek alatt halmoztunk fel, így nem telt sok időbe, míg Dylan rávett mindannyinkat, hogy találkozzunk a parton. Fájt a veszteség, hogy nem vagy velem, hogy egyedül vagyok, így jó megoldásnak tűnt, mint régen most is az, hogy a drogba menekültem. Bevettem párat, majd, mint kiderült, az italokba is kevertek. Pillanatok alatt átvette az irányítást a testem felett, amit Dylan ki is használt. Elhúzott a többiektől, és… - hallgattam el, tétován néztem Eric arcára, ami a két perccel előbbihez képest teljesen eltorzult.

Résnyire összeszorított szája vörös volt, arca gyengéd vonása megkeményedtek, és szeme szikrákat szórt. Valahogy éreztem, hogy nem nekem szól a harag, de bűnös voltam és emésztett a lelkiismeret.

-          Folytasd! – szólított fel idegesen sziszegve.

-          És elkezdett csókolgatni. Eltoltam, de erőszakosabb volt, és nem távolodott. Amikor a nyakamat csókolta jól esett, és nem volt erőm, annyira gyenge voltam a drogtól és annyira más világban voltam, hogy képtelen voltam eltolni. A víz felé vitt, aztán… - egy pillanatra megálltam, mikor megláttam ökölbe szorulni Eric kezét, de nagyot nyelve folytattam – aztán megéreztem a tarkómon egy újabb csókot, és ott volt Liam.

Hogy lehettem ekkora ribanc? Így újra belegondolva józanul, hihetetlen nagy hibát követtem el, és nem akarok belegondolni mit kívánt akkor mindannyiunk…

-          De nem történt semmi, mert észrevettem, hogy integetnek felénk a partról. Kisiettem és kiderült, hogy az egyik lánynak rohama volt, túladagolta magát. Előfordult már, és nem egyszer én oldottam meg a helyzetet így most sem volt idegen, mikor Dylan a kezembe nyomta a fecskendőt, én pedig szíven szúrtam a lányt.

-          Úristen – lehelte Eric az asztalt nézve.

Kerestem a tekintetét, de mintha direkt kerülte volna. Már nyoma sem volt az előbbi haragnak, vagy felindultságnak, inkább a teljes sokk rajzolódott ki rajta, az, hogy nem képes feldolgozni a hallottakat.

-          Eric? – szólítottam meg halkan, miközben kissé lejjebb eresztettem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

Rám kapta barna, riadt tekintetét, én pedig elnyomva a kétségeket a bensőmben egy kedves mosollyal próbáltam segíteni a feldolgozásban.

Most mit csináljak? Mit kéne tennem? Elmondtam az igazat, de tudtam, hogy sokkolni fogja.

Nem akarok megvetést látni azokban a szemekben. Istenem... sokkal rosszabb vagyok, mint ő. Azt hiszem nem nekem lett volna okom szakítani, bár így könnyítettem a jövőn. Vajon mit gondolhat? Miért nem szólal meg?

Elhúztam a kezem az övéről, elhajoltam tőle megszakítva a szemkontaktust, és hátradőlve vártam, hogy mondjon valamit. Hogy tegyen valamit.

Percek múltán egyenesedett csak ki, tekintete továbbra is ködös volt, és üveges. Összeszorult a gyomrom, ahogy rám nézett, és láttam mindazt, amitől rettegtem.

-          Mennem kell – nyögte ki, majd felpattant és már el is tűnt a kávézó ajtajában.

Másodpercekig meredtem utána, próbáltam azt hinni, hogy visszajön, vagy hogy valami jó is van ebben a dologban, az egész szituációban, de nem volt. Nincs. És miközben tekintetem visszahordoztam az asztalra, láttam, ahogy újra minden szempár engem néz.

Most telt be a pohár.

-          Én vagyok Ninah Miles! Mégis mi az istent bámulnak?

Pillanatokig dermedt csönd volt, majd egy kislány kitolta maga alól a széket és az anyja engedélye nélkül felém sétált. Minden lépését követtem a szememmel, és mikor megállt előttem egy tollat és papírt rakott az asztalomra, majd rám emelte hihetetlen nagy kék szemeit.

-          Kaphatok egy aláírást?

Elmosolyodtam és kibuggyant egy hatalmas, kövér könnycsepp a szemem sarkából. Bólintottam, miközben kezembe fogtam a tollat és lenyomtam a gombot.

-          Mi a neved?

-          Olívia – mosolygott boldogan, én pedig letöröltem a cseppet az arcomról.

-          Vicces, az enyém is.

-          Ez a második neved?

-          Pontosan – bólintottam, miközben a kezébe nyomtam a papírt.

-          Kérhetek még valamit? – Bólintásomra, felbátorodva folytatta. – Megölelhetlek?

-          Az enyém lenne a megtiszteltetés – öleltem közre a csöppnyi testet, és mélyen beszívtam kedves illatát.

Pillanatok alatt megnyugtatott és feloldódtam, hihetetlen volt.

-          Ha nagy leszek, olyan szeretnék lenni, mint te – húzta ki magát komolyan, mire mosolyogva végigsimítottam az arcán, majd hátrasimítottam a haját.

-          Ha nagy leszel, sokkal jobb leszel nálam. A leggyönyörűbb, legcsodálatosabb kislány a Földön, Olívia.

Még utoljára rám kacsintott, végigsimított a kezemen, majd megfordulva visszatáncolt a helyére, és leült az anyukájához. A nő rám nézett, én pedig mosolyogva bólintottam, majd felálltam az asztaltól, és elhagytam a kávézót.

/Cathy/

Letettem a kamerát az asztalra, ahogy meghallottam csörögni a telefonom. Gyors mozdulattal felkaptam, a fülemhez tapasztottam a vállammal, és visszavettem a kezembe a gépet, hogy folytathassam a munkát.

-          Cathy Sweanson – szóltam bele köszönösképp.

-          Üdv, itt Ninah Miles.

Ninah Miles? Miért keres fel engem Ninah Miles? Szimpatikus pont, hogy a teljes nevét elmondta, és nem hitte, hogy egyből tudni fogom ki ő, ha elejti a vezetéknevét.

-          Miben segíthetek Miss Miles?

-          Szükségem lenne Önre egy videoklip forgatáshoz. Így az lenne az első kérdésem, hogy van-e szabad ideje még ebben a hónapban.

-          Ebben a hónapban? – visszhangoztam szavait és bár tudtam, hogy egy pillanatom sincs szabadon, letettem a fényképezőgépet újból és az asztalomhoz sétáltam, hogy megnézzem a naptáram.

Nem volt egy szabad hétvégém sem, nem hogy egy hetem, hogy klipet forgassak. Felsóhajtottam, de nem szóltam a telefonba. Ninah nem szólt semmit, türelmesen várta jelentkezésem.

Nem hagyhatom elúszni ezt a lehetőséget, és pontosan tudja ő is, éppen ezért nem sürget.

Nincs időm, és nem akarok megvesztegethetetlennek tűnni sem, de hogy elmondhatom dolgoztam Ninah Miles-szal, hatalmas löketet ad az amúgy sem rosszul guruló szekeremnek.

Basszus… Mit csináljak? Ha lemondom ezt a pár időpontot és fotózást, lesz elég napunk a forgatásra.

-          Úgy tűnik lenne egy pár napom egy hét múlva. Ez megfelel?

-          Tökéletes. A koncepciót személyesen adnám át, megbeszélhetnénk egy találkozót?

-          Sajnálom, csak tíz perceim vannak, de ha megfelel Önnek, akkor tudok adni időpontot.

-          Jól van.

-          Esetleg holnap egy órakor?

-          Találkozzunk a Koko’s-ban.

-          Rendben, visszhall – nyomtam és visszatértem a munkámhoz.