Chapter 72

Moments 

 

Lassan, elgondolkozva sétáltam végig a nappalin, amit úgy istenigazából most láttam először. Nem számolom a sikítással egybekötött gyors sprintet, amit hátam mögött félszáz emberrel nyomtam le, miközben körbezengtem a házat.

A jó időnek, és a kellemes víznek köszönhetően alig páran lézengtek a hatalmas nappaliban, úgyhogy nyugodtan felsóhajthattam, és fáradtan ledobhattam magam a kanapéra.

Nem arról van szó, hogy nem érezném magam jól, vagy hogy rossz lenne a kedvem. Minden tökéletes a ma estében és ezt semmi, de semmi nem teszi tönkre. Egyszerűen csak eluralkodott rajtam a kellemes fáradtság, ami legyintésszerűen küldött a kanapéra. Boldog voltam, és euforikus álmosság vett rajtam erőt.

Mindenki itt volt, akit szeretek, aki számít, és mostantól hivatalosan is huszonegy éves vagyok, nagykorú, felnőtt amerikai állampolgár. Csak egyvalami nem stimmel, Dylan seggfej stílusa és ittléte mellett.

Hol van Megan és apa? Bár ahogy ismerem Hollywoodot, és a szüleimet, úgy tervezték az egészet, hogy a mai este az enyém legyen, a barátaimmal, a meglepetésemmel, és tudják, hogy holnap úgyis haza megyek és találkozunk. Ezen rész a szüleimre vall. Los Angelesre pedig az, hogy ez az én bulim, de napokon belül meg kell jelennem a hivatalos születésnapi „bulimon”, ahol a buli főnév semmilyen féleképpen nem takar jelzőt, akárhogyan is szeretném. Ezeken a különleges alkalmakon, akárcsak máskor, egy villás reggeli keretében, esetleg egy estélyen minden híres és valamirevaló ember eljön a házunkba, esznek, isznak, beszélgetnek, gratulálnak, hogy sikerült élnem huszonegy évet, majd az est végén egy pár ember felszólal, és engem dicsér, persze szemérmetlenül hazudva, hisz a rosszat úgysem mondják ki, a gondolataik pedig csak azzal vannak tele.

Újabb sóhaj szakadt fel a torkomból és fáradtan dőltem hátra. Lehet, hogy ez a kimerültség nem is éppen a napnak köszönhető, hanem az ezt megelőző medencés kalandomnak – merengtem némán, és azon kaptam magam, hogy mosolyogva bámulom a falat.

(American Mouth)

A következő pillanatban a semmiből elhallgatott az eddigi üvöltetett Rihanna szám és egy halk, lassú zene vette kezdetét, ami csak még jobban elmélyítette melankolikusságom. 

-          Szabad? – Nyúlt felém egy kéz, mire lassan felnéztem és szembetaláltam magam Ruben mosolygó arcával.

-          Komolyan? – Vontam fel a szemöldököm gyenge éllel a hangomban, de a férfi nem vette magára csak bólintott, és nyomatékosításképp újra enyhén megemelte a kezét.

Egy pillanatig még méregettem, majd elemelve magam mellől a karom, kezem az övébe csúsztattam, ami tökéletesen közrefogta azt. Egy határozott mozdulattal felhúzott, és egy, a derekamra csúsztatott balkezes erős fogással megtartott, hogy ne zuhanjak vissza.

Óvatosan lestem fel arcára sűrű szempilláim mögött, és éreztem, ahogy a hajam oldalról átsiklik a vállamon és két oldalról fogja közre az arcom. Ruben nem mosolygott, valami komolyság fénylett a szemében, és mindenképpen a higgadtságot akarta magára erőltetni. Miért néz így rám? Miért nem vagyok képes elvenni szemeiről a pillantásom?

Apró, de annál sejtetőbb mozdulattal közelebb húzott magához, én pedig eleresztve magam nyaka köré fontam két karom, és a mellkasának döntöttem az enyémet.

Ahogy testem az övének simult éreztem, hogy egy pillanatra elakad a lélegzete, és megdermed a keze, de nem foglalkoztam vele, továbbra is csak úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre.

Mellkasomon keresztül éreztem szívének minden apró dobbanását, és kellemes melegség járt át, mikor fejem lassan a vállára hajtottam, és biztonságban érezve magam lehunyhattam a szemem.

Mindkét keze a derekamon nyugodott, és aprókat lépve kezdett bele toporgó táncunkba, ami a legkevésbé sem volt most ellenemre.

Parfümjének illata kedves emlékeket felidézve kúszott az orromba, és szinte egy pillanatig éreztem azt a gyomorösszerántó idegen érzést, mikor kikezdett velem az irodában első találkozásunkkor, majd pedig érezni véltem a klóros víz marását a torkomban, ahogy literszámra nyelem, mert Ruben a medence fenekére kényszerített.

Érzem, ahogy elmosolyodom, és halvány vonal választott el a hangos kacagástól. Aztán egy gondolat, mint villámcsapás cikázott végig rajtam, és eltörölte a jókedv nyomait az arcomról. Kissé megszorítottam Ruben nyakát, és megigazgattam az arcom, miközben továbbra is követtem a lépéseit.

Miért csak a jó dolgokra emlékszem vissza vele kapcsolatban, miközben gyakorlatilag a köztes időben pokollá tette az életem? Hogyan képes a szívem ily mértékben ellenállni a nyers érveknek, melyeket az eszem sejtésem szerint, szíves örömöst sorakoztatna fel, és amelyek minden bizonnyal meg is állnák a helyüket, a semmibe taszítva a szív dolgait. Ehhez képest itt állok mellette, vele táncolva és csakis arra emlékszem, hogy milyen érzést váltott ki belőlem először, mennyire magamat láttam benne, hogy milyen boldog voltam a medencében és mennyire felszabadult minden egyes pillanatban, amelyeket vele töltöttem. Ő nyújtotta nekem a legnagyobb biztonságot, míg nem volt itt Eric, ő védett úgy is, hogy nem tudtam róla, és ő volt az, aki azt mondta, amit hallanom kellett. Segített és támogatott. Tönkre tette az életem. Hol van az egyensúly?

Kinyitottam a szemem, ás apró sóhaj hagyta el a szám. Újra.

-          Tönkre tettél – motyogtam a vállába, és szorosabbra fontam akarom a nyakán.

-          Sosem akartalak bántani – éreztem meg leheletét a hajamban, mire egy pillanatig átfutott rajtam a kellemes borzongás.

-          Szar szöveg – mosolyogtam fáradtan, mire egyik keze átsiklott a hátamra, és lágyan megsimogatta azt. Kellemetlen érzés volt, ahogy meleg keze elhagyta derekam ölelését, ami szinte már abban a pillanatban elkezdett kihűlni és a keze nyomáért könyörgött.

-          Tudom – döntötte fejét az enyémnek, mire újból lehunytam a szeme, és figyeltem a zene lassú ritmusára.

-          De képtelen vagyok utálni téged. Miért vagy jó hozzám most?

-          Mert megbántam, és próbálom helyre hozni.

Miért beszél folyamatos jelen időben? Még most is a bólintásomért küzd? Azért, hogy azt mondjam semmi baj? A lelkiismerete miatt segít nekem és van mellettem?

-          Megbocsátottam – vágtam rá halkan, mire hátamról a kezét előre vezette, és alulról nyúlt az állam alá, és vonta el a fejemet a válláról.

-          Dehogy bocsátottál – nézett a szemembe mélyen, bűnbánón, és egy percig azt kívántam bár ő lenne a világ legrondább pasija, bár ne akarná ennyire a bocsánatom, bár ne lenne ilyen csodálatos szeme, bár ne nézne rám így, és egyáltalán bár ne így nézne ki.

Kiestem a zene ritmusából, és dermedten néztem Rubenre. Kezem már rég nem a nyakát fogta közre, hanem lehullott a derekamat tartó karjára, így teljes egészében a férfi tartott, még sem éreztem félelmet az eséstől, vagy bizonytalanságot.

-          Ki vagy te az életemben? Mit akarsz? – jártattam tekintetem két szeme között és a néma igazságot kutattam.

Csöndes pillanatok voltak, míg a válaszra vártam, majd kintről hangos neszek ütötték meg a fülem és bár kéretlenül, de oldalra néztem, ahol éppen Danny lökött félre mindenkit az útjából. Mögötte pasik tolongtak, sehol egy lány, azokat leszámítva, akiket fellöktek. A svéd énekes szeme keresve kutatott a szobában, és amikor megpillantott megcsillant valami a szemében. Elmosolyodott.

-          Nem! – kiáltottam fel, és elkaptam mindkét kezem Ruben karjáról. – Ó, nem, nem – suttogtam kitágult pupillákkal és a fiú mögé bújtam a felém közelítők elől.

-          De – villantotta ki fogait Danny, majd egy ugrással előttünk termett, oldalról megragadta a derekam, elrántott Rubentől, majd a vállára kapva, mögöttünk a seregnyi úszógatyás félistennel az ajtó felé vette az irányt. – Elrabolták a szülinapost! – kiáltotta és lefutva a lépcsőn biztos határozottsággal vetette magát a tenger felé.

Mielőtt feldolgoztam volna, hogy a végzetembe visznek, még hallucinálva láttam egy képet, ahogy az ajtóban Dylan és Eric egymás mellett állva néznek rám valami furcsa fénnyel a szemükben. Kihívás?

/Dylan/

Mit képzel magáról, hogy csak úgy kitépi a kezét az enyémből, és elsétál? És miért érzem úgy, hogy utána kell mennem? Ő az a lány, akit senki sem kap meg, mert nem érdemli meg. És nem azért, mert ő nem ad esélyt, hanem mert alapjában véve tudod, hogy elcseszted, így bunkó vagy, és úgy viselkedsz, amit ő utál.

Így te nem vagy sebezhető, és bár elúszott az esélyed, ő sosem tudja meg te mit akartál, és nem fog szánakozva rád mosolyogni.

Jó volt szakközép, simán belement a dolgokba, mocskos dolgokba, amiket ha most felidézek máris forr a vérem, és a közelében kell lennem, hogy érezzem, visszahozható az az idő.

Az az idő, amikor túlságosan híres volt, felkapott, mindenki kedvence és a rossz lány. Amikor csak ránk számíthatott, amikor a barátai voltunk, akikkel átbulizott minden éjszakát, akikkel hihetetlen és vakmerő dolgokat kipróbált, és akikkel ezt titokban tudta tartani.

Azt hiszem minden férfi azóta is azzal az estével álmodik, mikor Ninah betöltötte a tizenhatodik születésnapját, a szülei elutaztak, és mivel Liam a jófiú szavát adta, hogy vigyázni fog rá, bulit tarthattunk a házukban. Miss Miles az italok és drogok hatása alatt úgy elfelejtkezett magáról, hogy azon az estén minden volt, amit csak egy tizenéves pasi el tudott képzelni. Mindannyiunk álma valóra vált.

Most pedig? Most itt van ez a két seggfej, akik minden lépését vigyázzák a lánynak, akik óvják őt, szeretik, és éppen ezért figyelnek rá. Kapásból ez az Eric gyerek teljesen oda van a lányért és bármit megtenne érte, szerelmes, akárcsak Liam volt és lesz mindig is. Esélytelen, hogy levegye róla a szemét, vagy, hogy elhagyja. Aztán az a másik svéd, akiről lerí, hogy szerelmes Ninah-ba mégis tagadja, az isten tudja miért. Ha az, miért nem harcol érte? Lerendeznék Eric-kel, aztán ha ott meg van a győztes, jöhetek én! Aztán persze jönne Liam, és megmentené.

-          Szánalmas – horkantam fel eszmefuttatásomból, majd észbe kapva a lány után indultam, tudom, hogy beszóltam, és mégis csak születésnapja van. – Hé – szóltam a lány után, de már nem hallotta, hangomat elnyelte a zene.

Még egy lépést megtettem, amikor utamat állta egy kar. Idegesen pillantottam a pasas arcára.

-          Tűnj már az utamból, te barom – mordultam rá, és ellöktem a kezét, de nem hatotta meg, visszafordult, és teljes testével állta el az útvonalat.

-          Tudsz adni cuccot? – nyújtotta a markát.

Szánakozva néztem sötét tekintetébe, ami már bódultig volt kokainnal, ez a harmadik találkozásunk az elmúlt négy órában.

-          Sok lesz már, haver – csaptam a vállára, majd egy lépéssel kikerültem volna, ha nem kapja el a karom.

-          Nem tanácsot kértem. Ha az kell, majd anyámhoz fordulok – üvöltötte az arcomba, mire gondolkodás nélkül lendítettem a jobb karom, és egy egyenessel a földre küldtem.

Egyik lábam átvetettem a teste fölött és ideges, lekicsinylő tekintettel néztem végig rajta.

-          Lehet jobban is tennéd – köptem a felsőjére, majd kiegyenesedtem és újra Ninah után indultam.

Ezúttal eljutottam az üvegajtóig, amin keresztül láttam, ahogy a lány a kanapén ül, és láthatóan magába roskadva mered a semmibe. Az arcán mindennek ellentmondva, egy kényelmes, fáradt mosoly ült, ami átragadt rám is. Egyik kezem az ajtó keretére csúsztattam, és belépni készültem, amikor hátulról egy kéz érintette meg az ajtókeret azon pontját, ahova én akartam tenni a sajátom, és egy test lépett el mellettem, egyenesen a nappaliba.

Hátulról láttam csak a palit, de eltéveszteni sem tudtam volna. Megtorpantam, és szó nélkül néztem végig, ahogy a svéd egyik kezét a lány felé nyújtja, az pedig kis habozás után elfogadja azt, és lassú táncba kezdenek. Ha lett volna valamennyi eszem, most én csinálhatnám ezt, de nincs. Mert egy amerikai, gazdag, agyatlan barom vagyok – kocogtattam fejemmel az üveget.

Láttam, ahogy a lány fejét a pasa vállára hajtja, elmosolyodik, beszívja az illatát, és csak lépked a zene ütemére. Ninah még mindig csak egy szál bikiniben volt, lévén, hogy csak most kászálódott ki a medencéből, és meg tudtam volna fojtani a svéd gyereket, amiért kezével a lány szinte meztelen testét érinthette.

-          Mi ez? – hallottam meg magam mellett az erős akcentust, mire savanyú mosoly terült szét az arcomon.

-          Ez? – böktem fáradt arccal a táncoló pár felé. – Ez a kezdet.

-          Miről beszélsz? – nézett rám Saade értetlen barna tekintettel, mire egy pillanatra rá emeltem pillantásom, és megvontam a vállam.

-          Te is pontosan tudod ki ez a pasas Ninah életében. Szar érzés, mi? Szokj hozzá – vágtam a jól ismert Dylan-flegma fejet, és visszavezettem tekintetem a párra.

Kíváncsi vagyok nekem hisz-e ez a balfék, vagy bízik a barátnőjében és ismeri őt. Nagyon ajánlom neki az előbbit, hogy nekem könnyebb dolgom legyen, de a szerelem vak. Főleg ha nem is egy egyszerű lányról van szó, hanem Ninah Miles-ról.

-          Tűnés! Menjetek arrébb – lökte nekem valaki Saade-t, mire magamhoz tértem a bámulásból, és eltoltam magam az üvegfaltól, amin keresztül eddig bámultam.

-          Mi a… - kezdtem volna bele, aztán megpillantottam, ahogy egy szőkésbarna izomsrác kiverekedi magát a tömegből, és Ninah felé indul. – Ezt már láttam valahol – jegyeztem meg a csávót végigmérve, majd kíváncsian néztem mi lesz a következő lépése.

Nem hallottam a bent elhangzott szavakat, csak azt, ahogy Ninah a másodperc tört része alatt kiugrott a svéd gyerek karjaiból, amely mozdulatára Saade-val egyszerre válaszoltunk egy enyhe rángással a testünkben. Mindketten ugrottunk volna, de aztán kapcsolt az eszünk, és nem tettünk semmit, visszadőltünk, és csak néztünk. Végül már csak azt láttam, ahogy a szőke a vállára kapja, és felénk fut.

Egy másodpercig mintha látni véltem volna, ahogy Ninah engem néz, de ez a pillanat, ahogy jött el is múlt, és már csak legyőzve néztem távolodó alakjuk után, amit a buli összes résztvevője követett.

-          Ninah-nak jó teste van – jegyeztem meg, mintegy kegyelemdöfésként Saade-nak, majd elfordultam, és miközben átléptem a még mindig a földön fetrengő gyerek fölött, kihúztam egy zacskót a zsebemből, és a mellkasára dobtam. – Remélem nem halsz meg – mondtam a semminek, és tovább sétáltam az immár kihalt ház teraszán.

/Selly/

El. Kell. Mondanom. Valakinek.

Mi történt Lénával? Hogyan segítsek neki Amerikából? Ha legalább biztos lehetnék abban, hogy jól van, de nem vagyok. A telefon egyik pillanatról a másikra némul el, és úgy, hogy azt nem lehetett azután visszahívni. Kikapcsolták. Vagy kikapták a kezéből és összetaposták. Vagy arcon csapták a lányt, kirepült a kezéből a készülék miközben elterült a földön, és mikor utána nyúlt volna ráléptek a kezére, és aztán a telefonra is. Vagy mi van, ha megerőszakolták? És egyáltalán kivel van, hol, és miért engem hívott fel ezzel a hírrel?

Időtlen időket szórakoztam el azzal, míg minden ismerősét felhívtam és megkértem, hogy keressék meg, vagy, hogy tudják-e hol van, ám mindtől azt a választ kaptam, hogy hetek, vagy hónapok óta nem látták. Egyedül Kevin volt, aki tudott valamit, ő viszont annyira kétségbeesett az első pár mondatom után, hogy információval nem lettem gazdagabb.

-          Hol van Léna? – kezdtem vele köszönés nélkül. Elegem volt a formaságokból és ez volt már az ötvennyolcadik hívásom az elmúlt órákban.

-          Miért? Valami baj van?

-          Beszéltünk, és valami fontosat akart mondani, vagyis folytatni, de egyik pillanatról a másikra megszakadt a beszélgetés, mintha valami történt volna, és nem tudtam visszahívni.

-          Mennem kell – csapta rám a telefont, én pedig pontosan ugyanott voltam, ahol órákkal ez előtt.

-          Mi a franc van itt? – túrtam a hajamba idegesen, mire válaszul csak egy hangos sikoly hallottam a ház felől.

Felkaptam a fejem a hang forrása felé, és egy jelnek vettem. Miközben felálltam és elkezdtem a süppedő, vizes homokban futni, amitől már a huszadik másodpercben minden izmom elfáradt és lihegve kapkodtam a levegőt, valamint a futásból túlélő séta lett; még mindig nem tudtam eldönteni, hogy jó, avagy rossz jelnek vegyem a hangos női sikolyt. Mire elértem a kivilágított és zenétől hangos parti házat, szinte senki nem volt ott, ellenben hangos, vidám kacagások hallatszottak fel a tengerpartról. Kifulladva kaptam el a korlátot, és lassú, biztos léptekkel indultam meg felfelé, hátha ott megtalálom a választ minden némán feltett kérdésemre. Nem is tudom mire számítottam, talán egy égő bokorra, ami elmondja mit kell tennem, vagy talán egy hívásra a magyar lánytól, amiben elmagyarázza, hogy mi történt, mi folyik ott, és mégis jól értelmeztem-e, hogy Molly egy hercegtől terhes-e.

-          Selly? – nézett rám Eric fentről a korlátról.

Lazán támaszkodott, és mintha a fáradt, gondolkozó arca lett volna, amivel rám nézett. Sosem jelent jót, ha egy pasi gondolkodik, főleg akkor nem, ha ezt Eric teszi, és a szemeiben Ninah-láz ég.

Azt hiszem ezt most jelnek veszem – bólintottam magamnak, majd megtettem az utolsó lépést is, és felérve Eric befordultam Eric mellé. Összekulcsoltam ujjaim, és én is a korlátra támaszkodtam, ahonnan tökéletes kilátás nyúlt a mulatozó enyhén ittas és lightosan drogos fiatalokra.

-          Ugye már beszélő viszonyban vagy Mollyval? – néztem oldalról a férfi arcára, óvatosan megkörnyékezve a kérdést.

-          Mondhatjuk – bólintott maga elé meredve, majd rám nézett. – Miért baj van vele?

-          Attól függ honnan nézzük – tértem rá a lényegre.

Azt hittem nehezebb lesz. Azt gondoltam, hogy Eric egyből elutasító lesz, nem számít neki semmit a volt barátnője, és hogy valami hülye szöveggel kell felkeltenem majd az érdeklődését iránta. Ehhez képest már az első mondat után érdeklődött, ezzel teljesen meglepve engem.

-          Nézzük reális szempontból – fordult felém ezzel is nyitva, és üzenve, hogy mi sem tenné boldogabbá, mintsem hogy megosszam vele, amit tudok.

-          Jól van – forgattam meg kezemben a telefont, és a fürdőző tömegre vetettem egy pillantást. – Molly terhes egy sráctól, akivel ugye egy egyéjszakás kalandja volt egy buliban.

Eric néma bólintása úgy érzem ösztönzés volt a folytatásra, így megtettem.

-          Megtudtuk, hogy tudott egyes mást a fiúról, többek között, hogy pénzes, és igencsak közszemély, ugyanis Svédország egyik legnagyobb bankjának fejese.

-          Kemény – mondta teljesen érzéketlenül, miközben mögém bámult a semmi.

Egy percnyi szünetet tartottam és néztem a távolba révedő tekintetet, ami egyik pillanatról a másikra villant meg, még mindig hátra bambulva. Megfordulva szembetaláltam magam Ruben álmodozó arcával, ahogy mintha azt sem tudná, hogy hol van és mi folyik körülötte, sétál el a nappali ajtajából egyenesen a medencéhez és gondolkodás nélkül veti bele magát ruhástul.

-          A pasas nem a bankszakmában dolgozik. És a neve nem Nick, ahogy Mollynak mutatkozott be, hanem David Bernadotte – hadartam el egy szuszra, majd kíváncsian lestem fel Eric arcára.

Mintha csak egy lassított felvételt néztem volna, láttam, ahogy megváltozik az arca minden vonása, a tekintete, a testtartása. Hitetlenkedő, mégis feszült arccal fordult felém és nézett le rám.

-          Ez egy olyan David Bernadotte, aki nőcsábász, semmirekellő, svéd herceg, és akinek el kell foglalnia a svéd trónt.

-          Ja, valami hasonló – vontam meg a vállam lazán és visszafordultam a korlát felé.

Rákönyököltem a rúdra, és a horizonton felbukkanó Nap felé pislogtam.

-          Molly tudja ezt?

-          Nem.

-          A média tudja?

-          Nem.

-          Mit akar David?

-          Nem tudom – hajtottam le a fejem, és eszembe jutott Léna, és hogy még mindig nem tudom mi van vele.

/Léna/

-          Azt hiszem világosan fejeztem ki magam, te mégsem értetted meg. Mennyire vagy gyengeelméjű? – szorította meg elkapott karom, és magához húzott.

-          Öömm… sajnálom?  - néztem az arcára félve a következményektől, és ahogy a szemébe néztem úgy láttam, hogy jó okom is van arra, hogy féljek.

-          Ostoba – lökött el magától, én pedig tántorogva hátráltam néhány lépést. – Honnan jöttél ide, Svédországba?

-          Nem toloncolhatsz ki! – szakadt fel belőlem gondolkodás nélkül az ellenkezés, és felé léptem, mire kihúztam magát, és összevont szemöldökkel mért végig.

-          Hidd el, ha átveszem a trónt, ez lesz az első dolgom – sziszegte felém idegesen, és a bál épülete felé pillantott. – Menjünk innen – kapta el újra a karom és húzni kezdett maga mögött az utcán, én pedig hiába nyomtam satuféket a sarkammal, meg sem érezte.

-          Már nem azért, hogy neveletlennek higgyél, de biztos isten, hogy nem megyek veled az éjszaka közepén sehova, pláne, ha olyan idegesség és harag csillog a szemedben, mint most.

-          Most tegezel? – torpant meg rám meredve, mire a rémület kiült az arcomra.

Szinte bármit megtehet velem, nekem pedig esélyem sincs az ellenkezésre, vagy arra, hogy jól jövök ki. Ha most megüt, megrúg és itt hagy, az a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne, és ha látná egy rendőr, az is szem lesütve sétálna tovább.

Talán mert látta a halálfélelem kivetülését az arcomon, vagy talán csak jól szórakozott magában, de egy hatalmas mosoly terült el az arcán.

-          Szóval Léna? – kérdezett rá a nevemre, nekem pedig már az is elég meglepő volt, hogy egyáltalán emlékezett rá.

-          Magyar vagyok – vallottam be megadva magam, gondolatban már a cuccaimat csomagolva.

-          Ó, így már értem a szépséget és a felvágott nyelvet – bólintott mindentudóan és érezhetően enyhített a szorításon.

-          Most azt mondtad, hogy szép vagyok? – néztem utána, miközben engem elengedve elsétált előttem az utcán.

Nem szólt egy szót sem, hogy hova megy, hogy én elmehetek-e, vagy, hogy van e terve még velem. Megdöbbenve néztem feszes, izmos hátát, ami bár jól takart volt az elegáns öltönyben, mégis jól látszott. Képtelen vagyok kiigazodni ezen a pasin. Most vissza kéne futnom, és elmondanom Mollynak, hogy ki a gyereke apja? Mit szólna a lány? Vajon a kotnyeleskedésemmel mennyit rontok a helyzeten?

-          Hé, várj! – ráztam meg magam, és a fiú után futottam.

Hihetetlen, hogy ezt elérte, holott pár perce még menekülni akartam előle. Nem lassított, de még nem volt túl messze, be tudtam érni.

-          Miért akarod felvállalni a babát? – lassítottam le mellette lihegve.

-          Nem akarok a trónra ülni, és akármennyire is kegyetlennek, és bunkónak tűnök, nem hagyhatom magára azt a nőt, aki az én gyerekemmel terhes. Minimum pénzzel kell segítenem.

-          Mollynak nincs szüksége a szánalmadra.

-          Ez nem szánalom, nem érted? – fordult szembe velem, szeme az utcai lámpa fényében megcsillant. – Nem akarom egyedül hagyni, hogy aztán, ha valaki megtudja mit tettem, a szememre vethesse. A szüleim állandóan csak dirigáltak nekem, és megmondták mit csináljak, miközben azt hallgattam, hogy semmirekellő vagyok, nem csinálok semmit, és sosem vállalom a felelősséget. Most vállalom.

-          Szóval nem Mollyért, vagy a babaért teszed, hanem önmagadért. Hogy a hülye egódon segíts, és bizonyíts úgy, hogy talán két ember életét is elcseszed – köptem a szavakat idegesen.

-          Elcseszni? Szegény Molly Sandén, mindenkinél gazdagabb lesz egész Svédországban, hogy sajnálom – felelte szarkasztikusan, mire elé sétáltam, megálltam és egy erős lökéssel hátrébb taszítottam.

-          Barom vagy!

-          Ezt ne csináld még egyszer, mert megbánod!

-          Nem érdekel, hogy egy beképzelt, bunkó herceg vagy, és az sem, hogyha emiatt a beszólásom miatt kitoloncolsz az országból. Nem vagy érett egy ország elvezetésére, és ezt pontosan tudod te is, és a szüleid is, Svédországnak még sincs más választása, csak te. Tudod mit? Vállald el az országot, és szakadj le Mollyról. Jobb lesz neki nélküled. Te pedig mindenkinek bizonyíthatsz azzal, hogy elvezeted az országot.

Egy percig láttam a szemében a meghökkenést a kirohanásom és szemtelen igazságom miatt, de ez rövid ideig tartott, mert aztán átvette helyét a düh, és a sértettség érzése.

Egyetlen mozdulatba sűrítette hátralépését, elhúzódását, hátának kiegyenesítését, és rideg távolságtartását, majd egyetlen mondat hagyta el a száját.

-          Még ma pakolj össze, mert holnap érkezik a végzés a távozásodat illetően. Soha többet nem térhetsz vissza Svédországba.