Chapter 70

Sziasztok! Röstellem késésem, de mostanában közbejött egy tervezetlen személy az életemben, aki ráadásul angol, és pasi, úgyhogy még bonyolultabb, mint egy átlag magyar csávó. :D
Mindegy, nem szabadkozom, mert emellett még dolgoznom is kellett, lényeg, hogy elúsztam.
Nem tudok most ajánlott zenét adni, mert idő szűkében vagyok, de azért nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek a fejezet és kapok pár hozzászólást! :)
Csók néktek!

Facts

/Tények/ 

/Léna/

Mire végre sikerült kitennem Kevin szűrét a lakásból és neki kezdhettem a készülődésnek, bőven elmúlt nyolc óra. Fél tízkor szándékoztam Molly lakása elé érkezni a limuzinnal, hogy aztán folytathassunk az utunkat, és botrányt kavarhassunk.

Bizsergett a tenyerem, ahogy belegondoltam, hogy hogyan fog minden egyes szempár ránk szegeződni, hogy miféle kérdések fognak felénk szánkázni egész este, és hogy mit fog ahhoz szólni a média, ha megtudja, hogy nem Erictől van a baba. Ez az utolsó tény fogja sokkolni egész Svédországot, hisz a fogantatás időpontjában még kapcsolatban állítólagos kapcsolatban állt a két sztár, legalábbis a svéd bulvár szerint, ami itt mérvadó.

Közben pedig kiteregethettem Eric ügyeit is, azaz elmondhattam, hogy Amerikában van Ninah oldalán, aki újra a menedzsere, és videoklipet forgat. Az egyetlen, ami kis szálkáz hagyott a szívemben, hogy csak visszafogottan és kedvesen kell majd ezt megtennem, mert a hazai képviselője vagyok a sztárnak.

Fáradt voltam, mégis feldobott és ennek a két érzésnek a keresztezése úgy ütközött ki, hogy hihetetlen mértékű álmosság lett úrrá rajtam úgy, hogy közben képtelen voltam aludni, vagy akár lehunyni a szemem. A testemben minden izom megfeszült, rázott a hideg a forró víz alatt is, és csábító volt az összeesés gondolata.

Továbbra sem volt időm rendesen kipihenni magam, kivéve azokat az órákat, mikor Kevin engedély kérése nélkül kapott fel az irodában, kapott a vállára és vitt haza, hogy bedobjon az ágyba és rám húzza a takarót. Nem tudom, hogyan érdemeltem ki ennek a fiúnak a szerelmét és törődését, mindazok ellenére, hogy én alig tudtam csak viszonozni. Ott volt velem minden nehéz órámban, és ha beteg voltam is törődött velem, annak ellenére, hogy neki is folyamatos táncpróbái és fellépései voltak, nem hiszem, hogy kevésbé lehet fáradt, mint én.

Én vagyok a fekete bárány ebben a kapcsolatban, valahogy majd viszonoznom kell a sok törődést, ami már azon az estén elkezdődött…

Felsóhajtottam, miután mindent lerendeztem a táncosokkal és a koreográfusokkal. Elmondtam, amiben megegyeztünk Eric-kel, nincsenek fellépéseink a távolléte miatt, így egy időre feloszlatom, szabadságolom a csapatot. Vállalhatnak más énekeseknél táncolást, és koreográfusként is elhelyezkedhet mindenki, aki akar egészen a nyár végéig, hisz akkor vissza kell térnie a kis csodabogarunknak.

Alex, mint aki már nagyon várta a megbeszélés végét pattant fel és az ajtó felé vetette magát. Mindenki lassan, halkan köszönve hagyta el az irodámat, miközben én fáradtan dőltem hátra a forgós székemben. Éjjel tizenegy óra fele járt, és általában ilyenkor jött csak a munkám neheze. Általában az egyetlen kikapcsolódási és szórakozási lehetőségem az volt, amikor felkaptam a lábam és hatalmas lendületet véve megforgattam magam a székben. Ezt mindig addig csináltam, míg annyira el nem szédültem, hogy azt sem tudjam hol vagyok, majd hanyatt dőlve a széken vártam meg míg visszafogad magába a tiszta világ. Ezek a percek vitathatatlanul a legkedvesebbek közé tartoztak, mióta átvettem mindennek az irányítását Stockholmban.

Most is erre a műveletre készültem, ám a még az imént sietősen távozni akaró Alex Kevinnel karöltve felém indultak, miközben páran az ajtó előtt várakoztak, láthatóan a fiúkra.

-          Kérdés? – tártam szét a karom nyögve, és lelki szemeim előtt egy forró vizes kád lebegett. Álmok…

-          Van – tenyerelt mindkét kezével határozottan az íróasztalomra Alex, és közel hajolva kíváncsian nézett rám. – Nincs kedves csatlakozni hozzánk, és eljönni velünk bulizni?

-          Én? – bukott ki belőlem a kérdés, megelőzve a fáradt nevetést.

Komolya bólintás volt a válasz, mintha a nem is szórakozásról lett volna szó, hanem egy halálosan komoly témáról, amiben nincs semmi nevetséges. Fegyelmeztem arcvonásaim és előre dőlve készültem válaszolni.

-          Nincs időm. Rengeteg munka vár rám, és ha időm lenne is, erőm semmi. Sajnálom.

-          Hát jól van – vonta meg a vállát Alex, és már fordult is el, amikor Kevin megragadta a karját és visszarántotta.

-          Ne már, haver! – sziszegte Alexnek, mire az védekezőn maga elé emelte a kezét.

-          Oké, oké, akkor csináld te! – vetette oda Kevinnek, majd kisétált az ajtón.

-          Gyere velünk! Eric és Ninah sem fog megölni, ha most lazítasz egy kicsit, ráadásul későre jár, ez nem egészséges. Majd segítünk, hogy erőt nyerj. Na, gyere szórakozni.

-          A kocsiig képtelennek lennék lesétálni – fújtam ki az arcomba hulló hajtincseket, és megadóan emeltem fel a kezem.

-          Ha csak ennyi hiányzik – kerülte meg az asztalt Kevin, majd minden tiltakozásomra fittyet hányva kapott az ölébe, és kiviharzott velem az irodából.

Egyetlen ütésem sem érte el a kívánt hatást, simán beült velem az első felénk jövő taxiba, ahol ráadásul a sofőr sem tett fel semmiféle kérdést azon kívül, hogy hova lesz a fuvar.

Első kirohanásaim után a néma hisztibe menekültem és összeszorított szájjal néztem a mellettünk elsuhanó Stockholmot. Hihetetlen, hogy képes volt elhozni az irodából úgy, hogy be sem zártam semmit, és nincs nálam sem a kocsi kulcsom, sem a lakás, vagy akár a pénztárcám.

-          Hogy fogok hazamenni? – fordultam a buzgón vigyorgó táncos felé, mire az teljes testével felém fordult.

-          Gondolom taxival – vonta meg a vállát és mosolyogva, csillogó tekintettel nézte az arcom.

Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy élvezte a helyzetet, sőt, azt is, ahogy reagáltam. Túl sokat lehettek együtt, és főként túl sokat Saade-val.

-          Gondolom nincs nálam a kulcsom – válaszoltam lazán és lestem a reakcióját, ami csak egy vállmegrántós vigyor volt.

Felhorkantam, és oldalra bevágva magam újból a sötét utcákat néztem. Pár percen belül azonban a kocsi lefékezett és Stockholm egyik legnagyobb szórakozóhelye előtt tett ki minket.

Szemem gyorsan végigfuttattam a kilométer hosszú várakozók során, és már fordultam is volna el, hogy visszasétáljak az irodába, amikor Kevin megragadta a karom és maga után húzva egy kisebb csoport felé indult.

-          Egy, én ezt a sort nem várom ki. Kettő, a ruha, ami rajtam van, erre nem alkalmas. Három, nincs időm bulizni. Négy, dunsztom sincs hogyan jutok haza – daráltam az arcába, de ő ezt mintha észre sem vette volna ment tovább.

-          Mehetünk? – kérdezte, mikor a csoporthoz értünk, és még csak ekkor fogtam fel, hogy a már előttünk megérkezett Alexék ránk vártak a bejáratnál.

A tömeg egy emberként indult meg egy kivilágított bejárat felé, míg én továbbra is csak értetlenül követtem őket. A karomat szorongató Kevin keze még mindig nem tűnt el, és azon vettem észre magam, hogy kellemesen felpezsdültem és már nyoma sincs annak a zsibbasztóan fáradt érzésnek, ami már napok óta nyomasztott. Szinte éreztem, ahogy az ereimben pezseg a vér, az adrenalin átjárja a testem, miközben szégyentől pirul az arcom, hogy ilyen felkapott helyre én beállítok egy olyan öltözetben, ami most rajtam van.

-          Egy, a sort nem kell kivárnod. Kettő, a ruhád bár nem a legjobb, senki nem azt fogja nézni. A harmadik és negyedik pont már nem tudom mi volt, de afelől biztosíthatlak, hogy most azért vagy itt, hogy szórakozz és kiszakadj a mindennapokból, szóval ne foglalkozz semmivel.

-          Nem fog menni – morogtam halkan, miközben elhaladtam az egyik hatalmas biztonsági őr mellett.

A következő pillanatban már villogó fények és hangos zene vett minket körül, és megállíthatatlanul közeledtünk a bárpult felé. Én, mint egy szófogadó pincsi mentem Kevin után, na, nem mintha bármilyen más választási lehetőségem is lett volna, elég volt csak a kezére pillantanom.

-          Ki mit kér? – hangzott el a kérdés, ami hatalmas zsivajt váltott ki a csoportunk felől.

Egyre másra érkeztek az általam még az életben nem hallottam alkoholok neve, de a felszolgáló rutinosan osztotta mindenkinek az italokat pillanatokon belül, egyetlen visszakérdezés nélkül.

Ahogy egyesével mindenki megkapta, amit kért elindultak az egyik sötétben lévő boksz felé, ami így lassan telítődött. Én maradtam utoljára Kevinnel az oldalamon, mikor felém fordult azzal a kérdéssel, amitől már azóta féltem, hogy először elhangzott.

-          Mit iszol?

-          Vizet? – kérdeztem vissza gondolva a holnapi sajtótájékoztatóra, de a szemforgatás, amivel visszafordult a pult felé, nem vízzel kecsegtetett.

-          Három Margaritát, két vodka narancsot, és egy Redbull kólát kérek – mondta, nekem pedig fennakadt a szemem.

Hitetlenkedve fordultam felé, de megelőzve a kérdést máris a kezembe nyomott két poharat.

-          Én ezt… - kezdtem bele, de máris éreztem, ahogy a zene elnyomja a hangom, nem számolva azt, hogy Kevinnek esze ágában sem volt rá figyelni.

-          Arra – intett a boksz felé én pufogva elindultam az irányába.

Levágtam magam az egyik táncos lány mellé, aki mosolyogva csúszott arrébb, hogy elférjek. Bár ez az egész helyzet nem a lány hibája volt, mégis gorombán morogtam oda neki valamit, és elfordítottam tőle a fejem, hogy a parkettet nézzem.

Tele volt táncoló fiatalokkal, akik kiélvezték az életet, az estét, a korukat, azt, hogy ők ezt még megtehetik. Jókedvűen nevetve táncolt mindenki a zene ritmusára, de azért nem telt el sok időmbe, míg megtaláltam, akin nevetni tudtam, egy kissé duci, ám kicsit sem önbizalom hiányos lány személyében, aki minden a közvetlen közelében tartózkodó srácra rávetette magát, és dundi testét az övéhez préselte.

Akaratlanul is felnevettem, mire egyből megéreztem magamon Kevin elbízott, önelégült pillantását egy hatalmas mosoly kíséretében.

-          Mi van? – vetettem oda, és hogy valamivel eltereljem a figyelmem, valamint lefoglaljam magam, a kezembe vettem a kólás pohár jeges fogását, és közel húztam magamhoz.

Másodpercekig csak méregettem a nedűt, és figyeltem, ahogy a jéghideg gyöngyöző vízcseppek végigperegnek a pohár oldalán. Kezembe vettem a szívószálat, és miközben a többiek többségében svéd kvartyogását hallgattam, elgondolkozva forgattam meg az ujjaim között. Szomjas voltam, dacos, és sértődött, ami esetemben a legrosszabb összeállítás. Ilyenkor két lehetősége van, vagy a józan eszem dönt, vagy a szívem, és mivel jelen esetben kihívásról van szó, a szívemé lesz a döntő szó. Már előre érzem, hogy a vesztembe rohanok ezzel az estével – fújtam ki magamból a benntartott levegőt, majd bekaptam a szívószál végét, és szünet nélkül szívtam ki mind egy cseppig az üvegpohár tartalmát. Az utolsó korty után jólesőn megrázkódtam, és kiélveztem az érzést, ahogy az alkohol végigcsorog a torkomon, elér az üres gyomromba, és melegséggel tölti el azt.

Felemeltem pillantásom, ami találkozott a leplezetlenül engem bámuló Kevinével. Elismerően csettintett a nyelvével és elém tolta a Margaritát. Mosolyogva megráztam a fejem, és visszavezettem tekintetem az asztalra. A zenét hallgattam, a ritmusát éreztem a testemben, minden egyes basszus dübörgését éreztem az izmaimban, a gyomromban, a fejemben. Akaratlanul is azon kaptam magam, ahogy a zene ritmusát ütöm az ujjaimmal az asztalon, és a lábaimmal az asztal alatt. Percekig csak élveztem, ahogy szól a zene, ahogy egyre jobban ellazulok, miközben lesütött szemeim alatt látom, ahogy változnak a fények, ahogy a villogás hol erősebb, hol gyengébb lesz.

A következő pillanatban megmerevedtem ültömben, ahogy megéreztem Kevin kezét az enyémen. Villámgyorsan felkaptam rá pillantásom, és észrevettem, hogy az asztalnál már csak mi ketten ülünk. Idegesen pislantottam a tánctér felé, ahol már le sem volt tagadató, hogy táncosok vannak; egy hatalmas gyűrű alakult ki az Alex – Jennifer alkotta pároson, akik minden tehetségüket és szenvedélyüket beleadva simultak egymásnak, és mutatták meg hogy milyen is, amikor profik szórakoznak. Mosolyogva néztem újra Kevinre, aki kíváncsian fürkészte arcomat. Szemében ugyanazt a cinkos csillogást láttam, amit az irodában, amikor elhívott. Mit akar ez?

-          Táncolunk? – bökött a fejével oldalra, mire én a tőlem telhető legnagyobb hévvel kezdtem bele a tiltakozásba.

-          Soha – ráztam meg a fejem, és magam elé emeltem mindkét kezem.

Bár lehet, hogy eltúlzott gesztikuláció volt, betudtam annak az alkoholmennyiségnek, ami az üres gyomromba száguldott pár perce.

-          Miért? – tudakolta természetesen, mire én előre hajoltam, hogy ne kelljen távolról túlüvöltenem a zenét.

-          Mert nem tudok táncolni, és pláne nem állok ki egy olyan emberrel, akinek ez a szakmája.

-          Jaj, ne már – nyögött fel unottan miközben feltolta magát és az asztal mellett felém lépve odanyújtotta nekem a kezét. – Majd segítek.

-          Eleget tettél ma már, köszönöm – ráztam meg a fejem, és kezembe vettem a Margaritát.

Ahogy hatalmas kortyokban, szinte levegőt sem véve nyeltem a koktélt, oldalra pillantva láttam, hogy táncra felkérő keze továbbra sem tágított, ugyanúgy ott tartja a vállam vonalában egy esetleges igenben reménykedve. Elfordítottam tekintetem vissza a lassan üresedő pohárra, majd mikor az utolsó kortyot is kiittam mindent vagy semmit alapon minden nőiességet mellőzve belecsaptam kezem Kevinébe és hagytam, hogy a parkettre vezessen.

Ahogy beálltam a többi már javában táncoló páros közé esetlennek, táncolni nem tudónak, és mindenekelőtt becsiccsentettnek éreztem magam. Kevin megfogta mindkét kezem, közel rántott magához, aminek hála majdnem elvesztettem az egyensúlyom, majd bal karját a derekamra csúsztatta, jobbját pedig a lapockámra, és erősen tartott. Szinte pár centire voltam az arcától és tisztán éreztem tűzforró leheletét az arcomon. Számomra hangos és látványos nyelésem után félőn tekintettem fel a kedvesen barna szempárba, miközben megéreztem csípőjét hozzányomódni az enyémnek. Egy pillanatra megfeszült a testem, és tudtam, hogy ő is megérezte ezt.

Oldalra fordítottam a tekintetem és a padlót néztem tekintetemmel, mikor megéreztem melegségét a fülem mellett.

-          Lazíts – suttogta és engedett a derekam fogásán.

Aprót bólintottam és nagy levegőt vettem, átadta magam a fiú irányításának. Éppen vége lett az előző számnak, és egy új kezdődött, egy szexi és szenvedélyes dal. Kevin megfogta a bal kezem és lassan végigvezetve a karján a vállára helyezte. Térdét két lábam közé fúrta, ezzel elérve, hogy lazítsak a tartásomon, és enyhe terpeszt vegyek fel. Feszélyezve éreztem magam, és nem tudom, hogy hogyan csinálta, de egyre jobban éreztem, ahogy felengedek. Teste az enyémnek feszült, szinte minden ponton érintkeztünk, lágyéka az enyémet súrolta, combja két lábam között volt, szinte azon tartott.

-          Engedd, hogy a zene irányítson, ne én! Csak hagyd, és add át magad – lehelte, és hátradöntve a derekam hagyta, hogy kihajoljak.

Lábával tartotta meg az egész súlyom, ránehezedtem, és félelmeim ellenére, bíztam benne. Hagytam, hogy kezét a nyakamtól egészen két mellem közötti kis mélyedésen végigvezesse, majd visszarántva engem szinte milliméterek válasszanak el egymástól.

Remegve szívtam be a levegőt miközben összekapcsoltam tekintetem a táncoséval, majd hirtelen elhatározásból indíttatván megfordultam hátulról nyomtam neki testem az övének, kezemmel körülfontam a nyakát, és fejét az arcom mellé húztam.

-          Hagyom – suttogtam mosolyogva, majd lehunytam a szemem, és hagytam, hogy keze a combomon végigvezetve a derekamon pihenjen meg, és hogy csípője mozgását követve az enyém is ritmikus mozgásba kezdjen.

Miután az emlékektől még mindig mosolyogva kiléptem a tusolóból a szobám felé vettem az irányt és a barátommal pár perce kiválasztott ruha felé indultam. Egyszerű, testhez simuló ezüstösen fénylő gyönyörű darab volt, ami minden lehetséges ponton érintkezett a testemmel, és kiemelte annak minden domborulatát, ez alól nem képezett kivételt a két oldalamon dudorodó úszógumis párnácska sem. Soha életemben nem vennék magamra ilyen ruhát, ha nem lenne Kevin mellettem, aki minden erejével azon van, hogy elhitesse velem, gyönyörű vagyok. Hány nő hiszi ezt el a párjának, ha ő maga tudatában van azzal, hogy a szépségnek még csak a közelében sincs?

Tekintetem gyorsan az órámra futtattam, majd gyorsan összekapva magam nekiálltam öltözni, ugyanis vészesen fogytak a perceim.

/Ninah/

Apró görccsel a gyomromban ültem a fésülködő asztalom előtt, és kérdő tekintettel néztem a vizes hajú, egy szál törülközőben ülő lányra, akinek arcán mintha kétségbeesés suhant volna át.

Végignéztem az enyhén és csinosan kidomborodó arccsonton miközben lassan végighúztam rajta a pirosító lágy ecsetét. Ahogy oldalra fordítottam a feje, láttam, ahogy a fényben tökéletesen látszik a sebesen pulzáló verőér a nyakam vonalán, amely a szívem ritmusát követve képtelen a lassításra. Úgy viselkedem, mintha az első randimra készülnék, holott azon már régen túl vagyok, sőt! Hisz egy olyan fiúval megyek el ma este, aki már a barátom, és akivel már mindenen átmentem, mégis olyan vagyok, mint egy szűz kislány, akinek már a gondolattól is megremeg a gyomra, hogy egy csókot lehel rá szerelme.

Lassan leengedtem a pirosítót és visszacsúsztattam az asztalra a többi smink mellé. Újra farkasszemet néztem a lánnyal, és képtelen voltam eldönteni, hogy szépnek gondoljam, vagy csúnyának. Hogy büszke legyek rá, vagy sajnáljam, hogy ennyi mindenen kellett keresztül mennie. Halvány mosoly suhant át az arcon a tükörben, amitől mintha az egész lénye derűsebb lett volna.

-          Eric – suttogtam, majd tekintetem újra a kozmetikumokra hordoztam és felmértem, hogy mennyit kell még javítanom a kiállásomon.

A szemhéjfestékért nyúltam, hogy kellemesen meleg, barackszínű árnyalatot vigyek fel a szememre. Amint készen voltam vele már csak a szemceruza hiányzott, egy kis satírozás, majd az órámra vetett gyors pillantás után kapkodva fordultam a ruhám felé.

-          Gyönyörű – simítottam végig rajta, majd mosolyogva elengedtem a törülközőt és a melltartómért nyúltam.

***

Pontosan hét órakor kopogtattak halkan az ajtómon, mire összerándultam és ijedten kaptam pillantásom a hang irányába. Itt az idő, és én még mindig úgy érzem, hogy órákra lenne szükségem a felkészülésre. Nem válaszoltam a kopogásra csak a hatalmas állótükör felé fordultam és végignéztem magamon. A ruha kényelmesen simult a felsőtestemre, miközben szabadon hagyta lábaim, így ha futásra kerülne a sor, kivitelezhető. A hajam kiengedve hagytam, mindössze pár tincset fogtam oldalról hátra, és egy apró csattal a rögzítettem őket, hogy így még jobban kihangsúlyozzam arccsontomat. A nyakláncom apró, de annál gyönyörűbb ezüst szívvel ékesítette a kulcscsontom, amihez illő karkötő csörgött a kezemen. 

Lassan végigsimítottam a nyakam ívén, hátradobtam a hajam és az utolsó pillanatban jutott eszembe a parfüm. Az asztalhoz siettem és a legédesebb illatot fújtam magam, aminek neve, ahogy Dylan mindig mondta, engem jellemzett; Pink Sugar.

Újabb kopogás hangzott el, mire gyorsan a cipőm után nyúltam, megmarkoltam a székem háttámláját és a sarkamat megemelve, enyhén hátrafordulva felhúztam a magassarkúkat.

-          Megyek – köszörültem meg a torkom, majd miután felkaptam a kis táskámat, amiben a telefonom és a rúzsom volt, még utoljára a tükör felé fordultam, szélesen mosolyogva belekacsintottam majd az ajtó elé lépve szélesen feltártam a legdögösebb pasi előtt, akit valaha láttam. – Szia! – néztem fel rá szemérmesen még mindig az ajtót fogva.

-          Szia – villantotta rám szexi mosolyát, és a kezét nyújtotta. – Mehetünk?

Némán bólintottam és kijjebb lépve behúztam magam mögött az ajtót. Belekaroltam a felkínált jobba, és Eric mellé léptem.

-          Gyönyörű vagy – lehelt apró csókot az arcomra, mire mosolyogva pirultam el, és akaratlanul is leszegetem a tekintetem.

-          Reggel is ezt mondod, mikor kócosan, álmosan lépek ki az ágyból.

-          Mert akkor is az vagy – válaszolta egyszerűen és levezetett a nappaliba.

-          Hát ti hova? – lépett ki a konyhából anya egy szőlőfürttel a kezében és érdeklődve nézett ránk.

-          Vacsorázni – nézett vele farkasszemet Eric, és a következő pillanatban, számomra még mindig felfoghatatlan módon Megan csak bólintott és egy „jó szórakozást kívánok” után megfordult, és a kanapé felé vette az irányt.

Hitetlenkedve fordultam az engem az ajtó felé taszigáló Eric felé, és nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá.

-          Ezzel mi történt? De most már komolyan kezdek aggódni.

-          Csak menj már, mielőtt meggondolja magát – lökött ki szinte az ajtón sietve.

/Selly/

Vizes testem köré csavartam az egyik törülközőt, amit Ninah-tól kaptam, nedves hajamat hátrasimítottam és sietve léptem ki barátnőm fürdőszobájának ajtaján. Az első pillanatban egy idegen lábat láttam meg, mire riadtan vezettem fel a pillantásom a hozzá tartozó emberre. Kimérten néztem az engem vizslató Ruben szemébe, jobban mondva néztem volna, ha az nem éppen a meztelen lábamon kalandozik.

-          Khm – köszörülte meg a torkom miközben egymás mellé zártam lábaim és szorosabbra fogtam magam körül az anyagot.

-          Lassan indulnunk kell. Mindenki készen van – nézett végre az arcomra és teljesen nyugodt, kimért hangon beszélt.

Bólintottam, mire továbbra is leplezetlenül bámult.

-          Öt perc és lent vagyok – tettem hozzá, hogy nyomatékosítsam benne, vége a beszélgetésnek köztünk, de mintha nem érdekelte volna.

Pofátlan! Kihúztam magam és vártam, hogy végre lelépjen, hisz megkapta a válaszát, ám ehhez képest semmit nem tett. Mozdulatlanul, szikrákat szóró szemmel néztem rá, mértem végig háromszor tetőtől talpig lenéző, flegma fejjel, hogy észrevegye magát, ám a reakció váratott magára. Mindössze annyi volt érezhető, hogy mindkettőnk részéről apró szikrák pattognak a levegőben, én, mert biztos, hogy mindjárt pofon verem, felőle pedig, hogy mikor vesse rám magát. Megunva a néma harcot léptem felé, mire végre feleresztett feszült testtartása és állát engedve, hogy előreessen hátrált egy lépést, majd bármiféle reakció nélkül megfordult, kisétált a szobából, miközben maga után behúzta az ajtót.

/Léna/

Kipattantam a limuzinból és sietős léptekkel siettem be Molly épületébe, majd a lifthez igyekezve kívántam, hogy szabad legyen, és pillanatok alatt elérhessem a lány lakását. Pechemre egy öreg néni állt a liftben mikor az megérkezett én pedig halvány mosolyt erőltetve az arcomra beléptem a felvonóba.

-          Csókolom – hagyták el a hangok halkan a számat, miközben leszegett tekintettel a néni mögé húzódtam és fáradtan dőltem a lift oldalának.

Pillanatokon belül megcsapta az orrom a tipikus idős szag, ami nem kifejezetten büdös, inkább kellemetlennek mondanám. Alig észrevehetően elfordítottam az arcom és a kabátom gallérjába temettem azt, amikor a néni felém fordult és végigmért. Visszafogottan rámosolyogtam és kiegyenesedtem, hogy ne tűnjek illetlennek. Akaratom ellenére is visszafojtottam a lélegzetem, és epekedve vártam a pillanatot, amikor levegőhöz, de legfőképp friss, szagmentes levegőhöz juthatok.

-          Csinos vagy Kedves, csak nem randevúd lesz? – mosolygott rám barátságosan, mire elszégyelltem magam az előbbi gondolataimért.

-          Nem, egy fogadásra megyek – néztem összeszűkült, kis barna tekintetébe, ami majdhogynem eltűnt a ráncos bőr mögött.

Kedves arca volt a néninek mikor mosolygott, az arca megfiatalodott, és mintha frissebbnek látszott volna. Tekintete csillogott és mosolyában pajkosság játszott, mintha csak valami közös titkunk lett volna.

-          Csak nem valami fontos ember vagy?

-          Nos, nem mondanám – húztam el a szám, és egyik lábamról a másikra átállva helyeztem át a testsúlyom.

-          Akkor? Hányadik emeletre tartasz? – kérdezte nyugodtan, viszont bennem egy pillanatra megállt minden.

Rendben van, hogy kedves öreg néni, és csak kíváncsi és beszélgetni akar, de amikor már a személyesebb témákat érintjük, nem azt, ami egy két perces liftes útba belefér, akkor már elgondolkozom, hogy hogyan hátráljak meg a kérdés elől. Hisz’ mostanában lehet hallani mind nyugdíjas drogdílerekről, mind rablókról. Mi van, ha ez a néni is az?

Legszívesebben képen röhögtem volna magam, amiért felötlött bennem ez a gondolat, de amint elvetettem volna magamban, szinte láttam, ahogy a következő pillanatban a falnak nyom egy késsel a torkomon és a pénztárcámat követeli.

-          A hatodikra, egy ismerősömhöz.

-          Szóval Molly Sandén – bólogatott mindentudóan, mire nekem leesett az állam, és meglepetten bámultam a nénire. – Csak nem a barátja vagy, vagy talán a volt fiúja Eric Saade barátnője?

-          Már megbocsásson, – nyeltem határozottan és a néni felé léptem – de ehhez elsősorban nincsen köze, másrészt nincs munkán kívüli kapcsolatom Mr Saade-val.

-          Szóval neki dolgozol? Bérgyilkos vagy, vagy csak magánnyomozó?

-          Tessék? – csúszott fel a hangom hitetlenkedve, és kitágult pupillákkal meredtem az idős hölgyre.

-          Azt hiszem megérkeztél – bökött fejével az ajtó felé, ami éppen a következő pillanatban nyílt ki.

Felpillantottam, és máris az első pillanatban megláttam az emelet számát jelző hatalmas hatost, így nem hezitálva tovább kisétáltam a néni mellett és Molly ajtaja felé vettem az irányt.

Félve pislantottam hátra időnként – jobban mondva, majdnem minden második lépésemnél, mert ez az öreg, nagyon nem volt nekem szimpatikus – és egy ide múltán észrevettem, ahogy ős is kilép a felvonóból és utánam indulva lépeget.

Istenem – sóhajtottam kissé remegve, miközben megnyomtam Molly csengőjét és háromszor kopogtam is.

Pillanatokon belül feltárult az ajtó és Molly csodaszépen kisminkelve egy szál köntösben nyitott ajtót.

-          Léna! – mosolyodott el feszülten, amit betudtam a közelgő sajtótájékoztatónak, majd mögém nézve és enyhén ki is hajolva, felcsillanó szemmel nézett a nénire.

Szólni akartam, hogy vigyázzon vele, mert nem kóser az öreg, amikor a lány boldogan felkiáltott.

-          Nagyi!

-          Azt hiszem haza kéne mennem aludni – nyögtem miközben félreálltam Molly útjából, hogy elérje a nagymamáját, és legyőzött vadként vonultam be a lakásba.

***

-          Melyik ruhát vegyem fel? – lépett be mögöttem az ajtón Molly.

Mellém topogva méregette velem egyetemben a négy ágyra fektetett darabot. Mindkettő gyönyörű volt, de amellett, hogy azt nézzük melyikben néz ki jobban Molly, arra is kellett figyelnünk, hogy melyik az, amelyik legjobban kihangsúlyozza gömbölyödő pocakját. Tenyerembe döntött fejjel méregettem percekig a ruhákat, míg végül az egyik kék darabra böktem rá.

-          Azt vedd fel!

-          De a rózsaszín jobban tetszik – emelte maga elé a habos ruhát, én pedig szem forgatva fordultam el tőle és a tükörhöz léptem, hogy saját magamra vessek egy ellenőrző pillantást.

-          Nem gondolod, hogy a nagymamád kissé furcsa? – kérdeztem miközben egyik ujjam lágyan végighúztam a szemem alatt, hogy kiegyenlítsem a szemceruza egy apró elmosódását.

-          Jó fej, csak szeret játszadozni az emberekkel. Pontosan tudta ki vagy – hallottam meg távolodó hangját, majd ajtócsukódást hallottam.

Visszafordultam az ágy felé, ahol ott feküdtek a ruhadarabok, beleértve a rózsaszínt is. Elégedetten bólintottam és mosolyogva fordultam vissza a tükörhöz. Pár elszabadult tincset csúsztattam vissza a csattok alá, hogy egyben tartsák a kontyom, majd  a szájfényem elővéve korrigáltam az utolsó kis hibákat is. Pillanatok múltán halk ajtónyikorgást követve Molly újból megjelent a szobában és éppen mögöttem megállva fordul felém.

-          Na? – vezette mindkét kezét az oldalára és feszengve mosolygott rám.

A ruha csodálatosan kiemelte a szeme kékségét, a bőre fehérségét, fekete göndör haját és mindenekelőtt növekvő hasát.

-          Tökéletes – kacsintottam rá, majd a mobilomért nyúltam.

-          A francba – szisszentem fel, és az ajtó felé léptem. – Indulnunk kell, show time van.

***

Lassan vánszorogtak a limuzinok a bejáratig, bár ez a tény nézőpont kérdése. Én inkább lassúnak éreztem, mert már minél előbb ki akartam lépni a vakuk kereszttüzébe, hogy hírt szolgáltassak és karriert lendítsek, ellenben a mellettem ülő idegesen kezét tördelő Molly, ennek ellentettjéről tett tanúbizonyságot, miszerint ő inkább maradna pár órácskát a kényelmes limuzinban, csak ne kelljen kiállnia a riporterek elé, és elmondania mindent. Ami, ha nem lenne sztár, és Svédország egyik legfelkapottabb énekes, senkit nem is érdekelne, és nem is lenne muszáj világgá kürtölni, ha viszont nem teszi meg jönnek a találgatások, és azoknak a végső határa; a pletykák. Azokat viszont már soha nem lesz képes kimagyarázni és egy indoka sem lesz elfogadható arra nézve, hogy amikor tehette volna, akkor miért volt csöndben. Sajnos, ha híres vagy, ezt a kockázatot és felelősséget vállalnod kell, mégpedig, hogy lehet magánéleted, ha ezalatt kisebb ügyeket értesz, mint például találkozó egy régi baráttal, vagy egy-egy családdal töltött nap. Ellenben, ha ezalatt már azt érted, hogy barátod van, eljegyeztek, megházasodsz, gyereket lesz, esetleg elválsz, akkor már nem lehet eltitkolni, ugyanis e tekintetben már semmi sem számít magánéletnek.

Az emberek többsége is így él, hisz, ha történik velük valami fontos, esetleg eget rengető, akkor azt már két nap múlva az egész rokonság és baráti kör tudja, nem számít sem a távolság, sem pedig az esetleges nyelvi akadály. Csakhogy ezek az emberek normális, hétköznapi emberek, és nem kíváncsi a mindennapjaikra több ezer, esetleg millió ember. Ha pedig igen, akkor már régen nem földi halandó vagy, hanem sztár. Ez esetben viszont el kell fogadnod, hogy ami veled történik, azt mindenkinek joga van tudni.

-          Készen vagy? – nyúltam mosolyogva Molly keze után, hogy bátorítóan megszorítsam, mert a következő kocsi, ami beállt a vörös szőnyeg elé, az már a mienk lesz.

-          Nem. És azt hiszem, hányingerem van – kezdte gyűrögetni a ruhája szegélyét, mire enyhén a kezére csaptam.

-          Ezt most fejezd be! Ez drága ruha. És most néz rám! Általában azt mondanám, hogy a hányinger az idegesség miatt van, és nem lesz semmi baj, így hányni sem fogsz. De te terhes vagy és dunsztom sincs, hogy hogyan megy ez, úgyhogy megkérdezem. Biztosan hányni fogsz? – kerestem tekintetemmel az övét, de a lány csak az ölét nézte.

-          Nem túl jó belépő lenne, igaz? – motyogta, amivel apró mosolyt csalt az arcomra.

-          Nem – ráztam meg a fejem, majd a következő pillanatban mindketten felkaptuk tekintetünket, ugyanis a kocsi a lassú vánszorgást befejezve határozottan megállt.

A sötét üvegen át kinézve láttuk, ahogy riporterek és fotósok sokasága áll kint a bejárat előtt és várják, hogy kinyíljon a kocsi ajtaja, ami pillanatokon belül meg is fog történni, amint az ajtónálló elénk ér.

-          Mennünk kell – húzódtam el Mollytól, kihúztam magam, és lágyan végigsimítottam a szoknyámon.

-          Mellettem leszel, igaz? – kérdezte feszengve, miközben már lassan nyílt az oldalán lévő ajtó.

-          Persze – bólintottam.

Büszkén néztem, ahogy Molly kecsesen odanyújtotta kezét a férfinak, majd kilépve a kocsiból kihúzta magát, és kitolta a hasát. Egy pillanatra mintha minden hang megszűnt volna létezni, még a limuzin motorjának halk duruzsolási is elhalkult, majd mintha csak az ősrobbanás következett volna be minden vaku egyszerre kattant és minden szájból egyszerre özönlöttek a kérdések Molly felé. A lány mindegyiket figyelmen kívül hagyva sétált arrébb a kijáratból, hogy az engem kisegítő úriember sikeresen végezhesse munkáját. Lassan átcsusszantam Molly oldalára, és kezem a férfiébe helyeztem.

Lassan, mintha csak egy romantikus filmben szerepelnék léptem ki a limuzinból, és mosolyogva integettem minden embernek anélkül, hogy egyetlen arcot láttam volna, vagy, hogy egyáltalán tudtam volna, hogy engem néznek, avagy sem.

Amint becsukódott mögöttem a kocsi ajtaja a vörös szőnyeg közepe felé fordultunk Mollyval, és egymásba karolva, büszkén felszegett állal haladtunk végig az emberekkel övezett ösvényen.

/Ninah/

Kellemes érzés volt, ahogy a lábam alatt besüppedt a vizes, homokos föld majd mikor elvált tőle a talpam halk cuppanó hanggal köszönt el minden egyes lépésnél. A lágy hullámok, amik alkalmanként elérték meztelen lábam, kellemes melegséggel ölelték körül egy pillanat erejéig, majd mélyen visszahúzódtak a tenger mélységébe. Némán, mosolyogva követtem tekintetemmel a lépéseim, lábujjaim néztem, ahogy minden apró lépésnél kissé meggörbülnek, majd megkönnyebbülve, kiegyenesedve hagyják el a talajt. Egy kezemben a cipőmet hordoztam oldalam mellett, másik kezemmel Ericét szorítottam, miközben szorosan a testéhez simultam.

Meleg nyári este volt, alig volt szellő, így a fülledt, párás levegő megállt, és még inkább fokozta a forróság érzését. Gyönyörű telihold világította meg végig a tengerpartot, ami most szokatlanul néptelen volt, ám ezt azt hiszem, egyikünk sem bánta.

Elgondolkozva néztem továbbra is a földet, képtelen voltam választanai a sok bennem felötlő kérdés közül, valamint ami ennél egy fokkal nyomósabb érv volt, az az, hogy nem is akartam megszólalni.

Minden tökéletes volt, csöndben hallgattuk a tenger hullámzását, éreztem szerelmem jelenlétét, testének melegét, érintését, illatát, a világ egy tökéletes jobb hely volt ezekben a pillanatokban és fájt volna, ha a kérdéseimmel szakítom meg az idilli perceket.

Sosem tudtam, hogy egy randi ilyen tökéletes is lehet, pont annyi romantikával, ami még nem nevezhető csöpögősnek. Bár, ha jobban belegondolok…

-          Miért változtattad meg a klipforgatás témáját?

-          Nos, egyértelmű jelzéseket adtál, hogy nincs ínyedre a szexi, alsóneműs klipforgatás.

-          Most miről beszélsz? Nem volt vele semmi bajom – néztem rá tettetett felháborodással.

Nem akartam, hogy egyértelmű legyen a féltékenységem, de naná, hogy az lettem volna arra a szőkére, aki le akarta nyúlni a pasimat.

-          Ja, hát a „kell Ericnek egy ribanc” elég félreérthetetlen jele volt annak, hogy nem szívleled az ötletet. Szóval kitaláltam, hogy annyi más szám is van még a lemezen, bőven van miből választani. Dannyvel összeültünk és megírtuk a mi elképzelésünket az új forgatókönyvről, valamint arról, hogy mi legyen a dal. Végül a Sky falls down mellett döntöttünk, hisz most aktuális. Soha sem hittem volna, hogy valaha Los Angelesben fogom építeni a karrierem, még akkor sem, amikor azt mondtam, hogy határ a csillagos ég. Úgyhogy innentől már csak fel kellett hívnom J-sont, hogy elvállal-e egy forgatást, és ide tud-e repülni és Cathyt rávenni, hogy szervezze át az egész forgatást.

-          Ezt az egészet csak miattam? – torpantam meg, és értetlen hitetlenséggel néztem Eric mosolygó arcát.

-          Sok segítőkész barátom volt, aki máris mellettem állt, amikor kellett, és a legkevesebbnek éreztem ezt azért, hogy támogatsz és velem vagy – fordult felém teljes testével és közelebb lépve egyik kezét a derekamra csúsztatta. – Sajnáltam, hogy elengedtelek Svédországban, sosem lett volna szabad. Nem kellett volna hagynom azt sem, hogy tönkretegyék az életed. Nem segítettelek akkor sem mikor ide megérkeztem, sőt, még több gondot és bajt okoztam. Hazudtam. Nem lett volna szabad, de féltem, hogy elveszítelek, és… és, mikor megtörtént, mikor időt kértél, minden összeomlott – húzott magához közel és immár mindkét kezével körülölelte a derekam.

Ívbe feszítve a hátam néztem azokba az ismerős, kedves barna szemekbe, amikben most lángolt valami olyan elemi ösztönnel, ami azonnal levett a lábamról, ahogy belepillantottam. Éreztem, ahogy elpirulok egyetlen egyszerű pillantásától is, és ahogy végigsöpör testemen a kellemes borzongás, amikor simogatni kezdi a hátam.

-          Hihetetlen, hogy még neked van rossz érzésed, hisz én rontok el állandóan mindent – szegtem le a tekintetem bűnbánóan, és ahogy eszembe jutott a sok ostobaság, amit csináltam, amit akaratlanul is elkövettem Eric ellen, összeszorult a gyomrom, és nem voltam képes újra a szemébe nézni. – Nekem kell bocsánatot kérnem.

A víz egy erős hullámnak köszönhetően selymesen végigsimított a lábamon, egy másodpercig teljesen beterítve a talpam egészen a bokámig, majd visszahúzódva el is tüntette a csiklandó érzést.

-          Szeretlek – mondta határozottan, olyan tisztán és érthetően, annyira átérezhetően, ahogy még sosem hallottam tőle.

Felkaptam pillantásom a szemébe nézve, és éreztem, ahogy a lángoló szenvedély átkúszik az én tekintetembe is. Elmosolyodtam, ahogy közelebb hajoltam a férfihoz, hogy mindössze pár centiméter válassza el az arcunkat egymástól. Mindkét karom felemelve öleltem körül a nyakát, vigyázva, hogy ne sértse meg a bőrét a cipőm magas sarka.

-          Én is szeretlek – hajoltam apró, de annál érzelmesebb csókra a szájára, és szorosan magamhoz húztam, hogy érezze; igazat mondok.

/Molly/

Úgy éreztem magam, mintha egy ritka példány lennék egy ketrecbe bezárva, akit mindenki látni akar. Hatalmasra tágult szemeket meresztett rám minden éppen felénk járó, és legtöbben a hasam domborulatánál el is akadtak. Voltak, akik mosolyogva jöttek velem szembe, majd a következő pillanatban, ahogy tekintetükkel meglátták terhességem legfeltűnőbb jelét, megálltak a mozgásban és leesett állal, némán néztek utánam, ahogy elsétáltam mellettük. Ám a kezdeti sokk hamar eltűnt, és mikor újra megtaláltak kínosabbnál kínosabb kérdésekkel bombáztak, amire megpróbáltam minél diplomatikusabb választ adni. Senkinek nem akartam elmondani az igazságot, valamint akkor akartam közölni a hírt mindenkivel, mikor a sajtó kérdezi, akiket egyelőre még nem engedtek be.

-          Mindenki érzi a vesztét, mindenkit leütsz ma. Te vagy a szenzáció – karolt belém hirtelen Léna, és az italos bárpult felé tolt.

Lazán felült az egyik székre, én pedig csak kisebb szenvedések árán tudtam felhúzni magam, és belepasszírozni az apró ülő részbe. Lábamat kényelmesen megtámasztottam a fém rudakon az bárszék aljában, és a pult felé forgatva magam támaszkodva dőltem mindkét kezemre.

-          Igen, már én is érzem – vette magamhoz egy üveg vizet és apró kortyokban nyelni kezdtem a friss nedűt. Eddig fel sem tűnt mennyire szomjazom, és mennyire kiszáradt a szám a sok beszédtől.

Már fájtak a lábaim, és semmit sem kívántam jobban, mint az ágyam, pedig még csak egy órája vagyunk itt. És ez még csak a kezdet. Ha most megjelenik mindenhol a terhességem híre, egy ideig sehol nem lesz nyugtom, mert a média a nyakamban lesz, a lemezemről fognak faggatni, a magánéletemről, és attól félek el kell hagynom Stockholmot egy időre.

-          Hölgyeim és Uraim engedjék meg, hogy hivatalosan is megnyissam az estét. A média emberei már a teremben tartózkodnak. Egy óra múlva megkezdődik a legújabb svéd világsikerű film rövid bemutatója, majd Eric Saade itthoni menedzseréről hallhatunk pár szót a fiú karrierje felől. Kérem, érezzék jól magukat! – hallottam meg az este házigazdájának hangját, de oly annyira nem érdekelt sem ő maga, sem az, hogy mit mondott, hogy nem vettem fáradságot arra, hogy megforduljak.

-          Vigyázz! – simított végig  a hátamon pár perccel később Léna, mire megfordulva szembetaláltam magam nagyjából ötven felém igyekvő emberkével, akik rettenthetetlenül felém törtek elsöpörve mindenkit maguk mellől.

Ügyet sem vetettek a focistákra, színészekre, szövegírókra, rendezőkre, táncosokra, egyedül, mintha csak engem láttak volna, és mint egy várat akartak volna bevenni.

Meghökkenve egyenesedtem ki ültömben, és kissé hátrakaptam a fejem a hirtelen jött felbuzdulástól.

-          Miss Sandén, válaszolna néhány kérdésre?

-          Ön mióta terhes?

-          Ki a baba apja?

-          Mi lesz a karrierjével? Továbbra is az új lemeze munkálataival foglalkozik, terhessége ellenére is?

-          Miért nem fedte fel magát eddig? Valami van a háttérben, ami miatt eltitkolta?

-          Igaz, hogy nincs barátja? Tehát akkor kié a kicsi?

Ezerfelől záporoztak a kérdések, némelyiken meglepődni, vagy meghökkenni sem volt időm, sértődésre meg aztán végképp nem. Kapkodtam a tekintetem emberrel emberre, de nem tudtam kiválasztani egy kérdést sem, amit megválaszoltam volna, ugyanis, ha meg is lett volna, hogy melyik legyen, nem tudtam elkezdeni, ugyanis egy újabb hang mindig félbeszakított még az első szónál.

Így csak tehetetlenül tátogtam, hol kinyitottam, hol becsuktam a számat és vártam, hogy leülepedjen ez a kezdeti zsongás, hogy végül elmondhassam a miérteket.

De hiába vártam, a kérdések hosszú percek múltán is csak megállíthatatlanul özönlöttek felém, én pedig most már kissé kétségbeesetten lestem Léna felé. A lány egyből megértettem pillantásom, és felállva elém került, és elkiáltotta magát.

-          Emberek! Csöndet!

Hihetetlen, de mindenki, mintha csak elvágták volna a hangjukat jelképező cérnát, hallgatott el, és kíváncsian, néhányan bosszúsan, néztek ránk.

-          Még, ha nem is tudnák, hogy ezt nem illik egy emberrel sem csinálni, akkor legalább arra legyenek figyelemmel, hogy most ezt a terhes kismamával csinálják. Elég legyen! Molly szívesen válaszol a kérdésekre, de csak abban az esetben, ha azok egyesével érkeznek és hagynak időt a megválaszolásra.

A válasz erre a határozott kirohanásra ötven a magasba nyújtott kéz volt, mire elégedetten elmosolyodtam és kipattantam a magas bárszékből.

-          Igen? – böktem előre egy nőre mutatva.

-          Először is gratulálok a babához, majd pedig érdekelne, hogy miért csak most tudatja a médiával az állapotát? És hányadik hónapban van? Eric Saade a baba apja?

-          Köszönöm a gratulációját – válaszoltam kimérten, majd folytattam. – A késedelem oka magánéleti, egyszerűen nem akartam kockázatot vállalni, hogy mi van, ha esetleg a stressz miatt elvetélek, vagy pedig beharagozom, hogy terhes vagyok, és végül történik valami. Nem álltam erre készen, egészen mostanáig. A harmadik hónapban járok, lassan a negyedikben, és nem, nem Eric az apa.

-          Nem gondolja, hogy túl fiatal az anyasághoz? A családja mit gondol?

-          A családom támogat, és bár lehet, hogy fiatal vagyok, de biztos vagyok benne, hogy szeretni fogom ezt a csöppséget életem végéig, megvédem mindentől és képes leszek felnevelni. Ő az életem – simítottam végig a hasamon egy pillanatra kizárva a külvilágot, majd újra az újságírók felé fordultam.

-          Ha nem Ericé a gyerek, akkor kié? – jött az a kérdés, amit nem akartam hallani, amire nem akartam válaszolni.

-          A kisbabám apjának kilétét nem szeretném felfedni, mert ő úgy akarja. Egy teljesen normális, hétköznapi férfiról van szó, aki szeret a nyilvánosságtól távol élni.

-          Szégyelli Önt, és a babát? Nem tiszteli a kapcsolatukat a férfi? – esett nekem rendíthetetlenül egy férfi, mire összevontam a szemöldököm és haragos tekintettel néztem rá.

-          Nincs semmi baj a gyerekem apjával, egyszerűen magánéletre vágyik, ahogy én is, éppen ezért megpróbáljuk megóvni a kapcsolatunkat. Ennyi – zártam rövidre a gyerek témát.

Bár végig hazudtam az gyermek apját érintő kérdés sorozatot, nem tehettem mást. Nem mondhattam, hogy az apával egy egyéjszakás kalandom volt, vagy azt, hogy nem is kíváncsi sem a gyermekre, sem rám, mert azóta, hogy elmondtam neki terhes vagyok, még csak egy hívást sem engedett meg. Hazudnom kellett, hogy őt magát és a saját jó hírem is megvédjem. Még, hogy átlagos, normális ember? Nick Svédország legnagyobb pénzügyi bankjának igazgatója befolyással, és hihetetlen sok pénzzel a háta mögött.

-          És most mi lesz az új lemezével Miss Sandén? Megjelenik a betervezett júliusi időpontban?

-          Elvileg igen, minden rendben halad, és a dalok már fel vannak véve, így apró simítások hiányoznak, és júliusban a boltokban lesznek a lemezek. Remélem mindenkinek tetszeni fog – mosolygok az előttem álló riporterekre, akiknek száma rohamosan csökken, hisz a szenzációt már megkapták.

Percek múltán már az utolsó firkász is eltűnt, én pedig magamba roskadva fordultam vissza a pulthoz és újabb adag ásványvizet kértem.

-          Jó voltál! – bújt hozzám Léna, és mosolyogva fúrta arcát az enyém mellé.

-          Nem. Egy hazug vagyok, aki fél, és nem képes igazat mondani – nyögtem és hatalmasat kortyoltam a hideg vízből.

-          Ez nem igaz. Nincs más választási lehetőséged, ezt kellett tenned. Ráadásul hihető.

-          Ja, majd olvasd el holnap a pletykalapokat, hogy mi jön le ebből a sztoriból – húztam el a szám, majd kipörgettem magam és szembefordultam a lánnyal.

-          A beszéded után hazaviszel?

Szólásra nyitotta volna a száját, de a háta mögül egy hang megelőzte.

-          Molly!

Összerezzentem, ahogy felismertem a hang tulajdonosát. Megremegtem belülről, ahogy eszembe jutott mikor volt az utolsó alkalom, mikor találkoztunk. Falfehér arccal nyeltem és a férfira meredtem.

-          David? - kérdezte a hátam mögül Léna teljesen elhűlt hangon.

/Ninah/

Szerelemtől kábultan és rózsaszín ködfátylon át szemléltem a külvilágot, ahogy továbbra is a strandon sétáltunk, egyre közelebb érve ahhoz a részhez, ahol már lakóövezetbe vált át a homokos part. Lassan a talpunk alatt már a kavicsok csikorogtak és egyre élesebbek, szúrósabbak lettek, amivel megbontották a késő esti szerelmes harmóniát.

-          Utálom a kavicsokat – sziszegtem összeszorított szájjal, hogy lenyeljem olykor feltörni akaró sikolyaimat, amit az élesen a talpamba vágó élek váltottak ki.

-          Gyere – nyúlt a térdem alá Eric, és magához ölelve lépkedett végig a kavicsos részen, míg el nem értünk a kiépített járdához.

Eric lassan a földre eresztett és addig nem engedte el a derekam, míg biztosan nem álltam a lábamon. Szomorúan nézett az arcomra, amikor felszisszentem, ahogy letett a betonra, mert egyrészt forró volt, másrészt hihetetlenül fájt a talpam.

-          Oké – leheltem, majd gyorsan magamra kaptam az amúgy utálatos magas sarkút.

Az énekes újból megfogta a kezem, és mintha csak kijelölt célállomása lett volna haladt előre határozottan. Próbáltam tartani vele a lépést, miközben a mellettünk álló hatalmas, és csodálatos házakat néztem. Gyönyörű lehet a tengerparton lakni, mindig a napfényre kelni, majd kilépni az udvarra és lefutni a partra egy rövid úszásra a tengerben még munka előtt.

Irigykedve néztem a kivilágított házakat, miközben gondolataimban egy plátói jövőt szemléltem.

Hatalmas házban élek, ami tele van ablakokkal, hogy állandóan jelen legyen a fény a házban. Az udvaron, valamint az alagsorban egy-egy hatalmas medence van, szaunával és jakuzzival. A hálószobák az emeleten vannak, és az enyém pedig a tengerpartra néz, így minden reggel, mikor felkelek, csak kilépek a teraszra, nagyot nyújtózom, és közben nézem a sirályok táncát a tenger fölött. Hallgatom a nyugtató hullámzást, a gyerekek kacagását, és érzem az óceán friss illatát. Már a gondolat is mosolyt csalt az arcomra, és ezzel a bamba vigyorral fordultam Eric felé.

Ő már régen kint úszik a tengerben, mikor felkelek, így elkényeztetve nézhetem minden egyes nap, ahogy lassan kisétál a tengerből. Tekintetemmel követhetek majd minden vízcseppet, ami végiggördül a testén, nézhetem, ahogy szexin, és lassan beletúrt a hajába, és széles vigyorral az arcán közeledik felém. Álmodozva felsóhajtottam és fejem Eric vállának döntöttem.

-          Megérkeztünk – állt meg és nézett rám, én pedig egy másodpercig viszonoztam a pillantását, majd előre meredtem.

Semmit sem láttam, ami nem is volt véletlen. A közvetlen közelünkben, mintha csak direkt történne, nem éget egyetlen lámpa sem, közelünkben sem volt olyan ház, aminek fénye megvilágította volna az előttem lévő valamit.

-          Nem értem – ráztam meg a fejem, majd a következi pillanatban Eric lehajolt, hogy körülöleljen, és puszit nyomjon a homlokomra.

-          Boldog Igazi Születésnapot!

Azt hiszem ez volt a varázsszó, mert amint elhangzott emberek tömege lépett elő egy hatalmas pongyola mögül, és hangosan tapsolva, kurjongatva, nevetve öleltek közre.