Chapter 65

Sziasztok!


Nem tudom mondtam-e már, hogy mennyire imádlak Titeket, és mennyire sokat segítetek, így ha még nem, most megteszem; Imádlak Titeket és mindent nagyon köszönök! Az összes kommentárt és szót, amivel megtiszteltek. :)
A frisshez sok hozzáfűznivalóm nincs, nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre!
Jó szórakozást!
U.i.: A kommentár válaszokat alul meg is találjátok, most kezdem őket megválaszol. Köszönöm! Zenék ajánlottak! ;)

Everyone has a different face

(Mindenkinek van egy másik arca)

 (Same mistakes)

Nem tudom mi idegesített jobban a sikítozó lányok, akik a folytatást követelték, azaz a zenével egybekötött sztriptíz showt, vagy pedig az, hogy Eric ezt látványosan élvezte.

Nem vagyok féltékeny, csak egyszerűen borzalmas nézni, hogy más lányok vetnek szemet arra a fiúra, akibe én vagyok szerelmes, akivel én rontom el állandó jelleggel a kapcsolatom, akivel még küzdenem kell, hogy boldogok lehessünk. Hogy boldog legyek.

Ők pedig nem tudnak semmit, leszámítva a csinos pofit, a szexi hangot, és a dögös számokat. Mégis mit tudnak ők arról, hogy én min mentem keresztül, hogy miket éltem át, hogy a fiú mellettem legyen. Hogy milyen harcokat vívtam és nem csak magammal.

Most pedig itt vannak előttem, minden pontosan itt van előttem, amitől félek. Álmaim fiúja, aki most is az enyém lehetne, és nem legeltetné a szemét más nőkön kaján mosollyal az arcán, vagy ha meg is tenné, jogosan lennék felháborodva. De nem az enyém, mert elrontottuk.

Itt vannak azok a lányok, akiktől féltem, akik amerikaiak, akiknek semmi sem szent, akik Los Angelesben élnek, és pontosan ők azok, akikre szükségünk van, hogy Eric feljebb jusson.

Látom az arcukon a vidámságot, a jókedvet, szemükben a tüzes csillogást, a fényt, ami azt jelzi, megtalálták a mai prédát. A legborzasztóbb, hogy nekünk pontosan ez is kell. Az kell, hogy Eric elérhetőnek tűnjön, hogy azt higgyék nincsen senkije és szingli. Hogy nők ezrei, milliói olvadjanak majd el egy-egy mosoly láttán, gondolva, ez most nekik szól, különlegesek.

Végül én leszek az, aki a TV mögött ül a kanapén hatalmas bödön fagylaltot kanalazva, Eric Saade-t bámulva, és arra gondol, az enyém volt, és soha többet nem lehet. Nem nekem szól ez a mosoly, holott volt, hogy más felé sem küldött ilyet.

Nem nekem küldi ezt a csókot, és nem nekem üzeni csillogó tekintettel, hogy hamarosan találkozunk.

Megőrjítenek a bennem tomboló racionális és ésszerűtlen, képzelt ellentétek, és az, hogy képtelen vagyok eldönteni, hogy most valóban a jó úton haladok-e, vagy csak azt hiszem.

Mert akárhányszor a szemébe nézek, a mély szépségbe, azt érzem, hogy nehéz távol tartanom magam tőle, nehéz nem mellette lenni, nem a barátnője lenni. És a nehéz az vajon jót jelent?

Azt jelenti, hogy a jó úton járok, hogy egyszer újra az enyém lehessen, vagy azt, hogy régen letévedtem arról az útról, ami visszavezet a boldogságba, a boldog, és távoli Svédországba?

De attól félek, a másik eshetőség, miszerint az általam vélt jó út az a könnyebbik… nos, hogy ez utóbbi a valószínűbbik.

Lehet, hogy gyáván megfutamodva a könnyebbik utat választottam és nem a helyesebbet. Vele kellett volna maradnom és meghallgatnom a magyarázatát, hogy aztán eldöntsem megbízom-e benne, vagy most próbálgatom őt magát, hogy külső szemlélőként bizonyosodjak meg arról, méltó a bizalmamra.

Viszont, ahogy a mostani pillanatot élem meg, mikor rápillantok az arcára, amin éppen elterül a szexi, féloldalas mosolya, amikor látom milyen mozdulatokkal „teszi magáévá a mikrofont”, hogy hangosabb, és elvetemültebb sikolyokat fakasszon, úgy érzem a helyes döntést hoztam, és kezdem megbánni, hogy még mindig egy hősként, és életem férfijaként tekintek rá.

Persze mindez nem magyarázat arra, hogy Shirley minden magyarázat ellenére hogyan érezte magában az erőt és a bátorságot arra, hogy a fiúra locsolja egy üveg víz tartalmát, aminek útját aztán mindenki végigkövethette szemével kezdve az izmos felsőtesttel, egészen addig a pontig, míg az első cseppek el nem tűntek a nadrágja szegélyénél.

Felháborodva kaptam el a tekintetem, és elfordulva a számhoz kaptam a kezem, és erősen ráharaptam az ökölbe szorított kézfejemre. Lehunytam a szemem, elszámoltam lassan tízig és imádkoztam Shirleyért, hogy ne kerüljön a szemem elé a mai nap folyamán többször.

A táskámba nyúltam vízért, ami a tikkasztó kaliforniai hőségnek köszönhetően már a negyedik lecserélt palack volt, mikor megéreztem telefonom rezgését az egyik eldugott zsebben.

-          Igen? – emeltem a fülemhez a készüléket, majd rászorítottam a vállammal, hogy le tudjam csavarni az üveg tetejét, és frissítőhöz juthassak.

Felsőtestemmel hátrafordultam Eric és a sikítozó libák felé, hogy megbizonyosodjak, a kordon gondolata nem elvetendő a következő ilyen fellépéskor, amikor végre megszólaltak a vonal másik végén.

-          Szia Ninah!

Az első korty hűvösen szántotta végig a torkom, de a következőnek már nem jutott ideje, mert az ismerős hangtól meghűlt az ereimben a vér, és ledermedve engedtem, hogy kicsusszanjon a kezemből a palack. Tétován léptem hátrébb és néztem, ahogy a víz lassan megindul a kissé lejtő térköves úton.

Leejtettem a vállam, miközben jobb kezemmel már a telefon felé nyúltam, hogy biztonságban tudhassam, és könnyebb legyen az elkövetkezendő pillanatok bármelyikében kinyomni a hívást.

-          Molly? – hallottam meg a saját rekedt hangom, ami akaratlanul tört felszínre.

-          Annyi mindent szeretnék mondani, de mindenekelőtt hatalmas nagy bocsánatkéréssel tartozom mindenért, amit tettem.

-          Ez most valami vicc? – bukott ki belőlem, miközben távolabb sétáltam a koncert helyszínétől.

-          Nem én tényleg… - kezdett bele újra halkan, de már nem bírtam, egy pillanat alatt elszakadt bennem valami, és idegesen szóltam a telefonba.

-          Sajnálod? Komolyan? Ha már egyszer elcseszted az életem, ami mellesleg profi munka volt, legalább legyél rá büszke, és ne süllyedj le idáig, Molly. Szánalmas vagy, még egyszer ne hívj! – nyomtam ki, miközben kifújtam magam, remélve, hogy ezzel távozik belőlem a felgyülemlett feszültség, ami immár nem csak Ericnek volt köszönhető.

Úgy érzem, hogy ma újabb beszélgetés elébe nézünk, aminek ma nem más lesz a témája, mint Molly Sandén.

/Cathy/

Nem tudom hova tettem a józan eszem akkor, amikor egy héten belül már másodszorra parkoltam le a Miles ház előtt. Leállítottam a motort, és beletörődön dőltem hátra az ülésben, fejem a támasznak döntöttem és lehunytam a szemem.

Kezdtem úgy érezni, hogy akaratomtól függetlenül cseppenek bele egy olyan ügybe, ahova nem kellene. Vagy megbánom, vagy megbánom, de más lehetőségem nincs, és ez aggasztó, mert mindezek ellenére nem dugom vissza a kulcsot az indítóba és nem farolok ki, mint ahogy azt szívem szerint megtenném, és ahogy sejtésem szerint kéne.

Sosem találkoztam Ninah Miles-szal ezelőtt, és nem is volt róla kialakult képem, de tudtam ki ő. Egy híres rendező lánya, annak a rendezői, akit én tisztelek, és akit példaképemnek mondhatok. Most pedig még két napja sem vette fel velem a kapcsolatot, de már szert tettem egy igen arrogáns svéd gyerekre, és Ninah három barátjára, és már most annyi kérdés tolong a fejemben, amire nincs válaszom, és amely kérdések mindig ugyanarra a személyre mutatnak.

Ninah Miles.

Kinyitottam a szemem, és soha jobbkor, éppen abban a pillanatban lépett ki a földszintről a múltkori gyerek, és tekintete megütközött a kocsimon. Másodpercekig nézte, pontosan a szélvédőd nézte, és ha nem tudom, hogy nem néz a szemembe, mert ilyen távolságról lehetetlen, akkor bizton állítanám, hogy pontosan tudta ki ül a kocsiban, és kemény tekintetéből ítélve azt is sejti miért vagyok itt.

Oldalra fordulva kioldottam a biztonsági övem, az utas oldali ülés felé nyúltam apapírokért és a táskámért, majd kinyitottam az ajtót, és kényelmes lassúsággal kiszálltam az autóból.

Tartottam a kontaktust a férfival, aki immár teljes testéve felém fordulva várta a következő lépésem, én pedig miközben visszalöktem az ajtót, és beriasztottam a kocsit, a pokolra kívántam az egész hercehurcát, és legfőképpen azt, hogy nem vagyok képes otthon a seggemen ülni, és nem belefolyni ebbe az egészbe, amit úgyis megszívok.

-          Úgyis megbánom – sziszegtem, miközben elindultam a rám várakozó férfi felé.

-          Minek köszönhetjük újra itt a látogatását Miss Sweanson? – kérdezte meg sem várva, hogy elé érjek, én viszont nem voltam hajlandó méterekről válaszolni, megemelni a hangom, és engedni a nőiességemből, így kényelmesen folytattam a sétám.

A férfi arcát néztem, és elgondolkodtam, hogy vajon minden svéd pasi ilyen jól néz ki, vagy csak nekem sikerült a leghelyesebbekkel találkoznom. Kétség kívül az egyik legszebb kék szem mérte végig testem, amelyet most kissé szúrósan, és hideg jégcsapként éreztem magamon, amitől akaratom ellenére is rosszul éreztem magam. Lazán zsebre dugta a kezét, és éreztetve, hogy ő játszik hazai pályán, kihúzta magát, és csak úgy sugárzott belőle a magabiztosság. Sajnos vesztére, mert sosem bírtam elviselni, ha ők nélkül volt valaki eltelve magától, így azt hiszem emberére talált. Alig várom, hogy letöröljem azt a fölényes mosolyt az arcáról, és hogy minden egyes alkalommal amikor találkozunk meghunyászkodjon előttem, és ne merjen még egyszer beszólni.

-          Üdv Mr… - hallgattam el tétovázva, hogy érzékeltessem, nem tudom a nevét, de nem is érdekel a tudatlanságom.

Válaszát meg sem várva sétáltam el mellette és beléptem a házba és újra lassan körülnézve sétáltam egyre beljebb és beljebb. Nem telt el pár másodperc, a férfi a nyomomban volt, halk, kényelmes lépteit magam mögött hallva indultam el a konyha felé.

-          Most is Ninah-t keresem, de ha lehet, kímélj meg az ordibálásodtól – villantottam felé egy gúnyos mosolyt, mire felhorkant, megszaporázta lépteit és elém került.

-          Milyen ügyben keresed?

-          Közöd? – emeltem meg a vállam, és kíváncsian vártam rá, ami inkább a reagálásának szólt, mintsem válaszának.

-          Van – jelentette ki egyszerűen, és egy gyors mozdulattal kikapta a kezemből a papírokat. – Aha! – kiáltott fel és ellépett előlem, hogy ne érjem el kapkodó kezemmel a lapokat.

Ahelyett, hogy kétségbeesetten próbálkoztam volna, csak kihúztam magam, és lassan felé indultam, mire a férfi óvatosan hátrálva, felpillantás nélkül pásztázta a sorokat, hogy minél rövidebb idő alatt, minél több mindent megtudjon. Ő is tisztában volt vele, hogy azok a lapok hamarosan az én kezemben lesznek.

-          El akarod mondani Ninah-nak? – szegezte nekem a kérdést megtorpanva, mire én is megálltam.

Értetlenül néztem rá, nem hittem volna, hogy képes normális emberi hangsúlyban megszólalni és úgy beszélni velem, valamint mintha aggódást véltem volna felfedezni a hangjában. Minden arra engedett következtetni, hogy tudott Ericék tervéről, tisztában van a kockázatokkal, és azzal is, hogy én vagyok az egyetlen személy, aki tönkre teheti ezt a csodálatos tervet.

Nem rossz szándékból tenném meg, egyszerűen úgy érzem, hogy gyerekes hízelgés, amivel Eric át akarja verni, vagy kedvesebben fogalmazva, amivel Eric meg akarja lepni Ninah-t, de a felnőttek világában élünk, és egy ilyen változtatás nem így megy. Nem történik egyik pillanatról a másikra, és egy menedzsernek joga van tudni.

-          Ez nem Svédország, ez így nem legális – nézek a férfi szemébe, mire az elneveti magát.

-          Minden amerikai ennyire el van telve magától és a nemzetiségétől? Mi az, hogy ez nem Svédország?

-          Most kivételesen nem bántásból mondtam – vetettem oda és kikaptam kezéből a papírokat. – Amúgy meg van mire büszkének lennünk!

-          Ahogy nekünk is – válaszolt lazán majd megfordult és elindult vissza a nappaliba.

-          Hé, állj meg! – kiáltottam utána, és megszaporáztam lépteim.

Szó nélkül sétált tovább egészen a kanapéig, ahova levetette magát, és kérdőn pillantott fel az arcomra. Eltitkolni meg sem próbált mosoly játszott az ajkain, kék szemében kaján csillogást láttam, amitől visszatért kezdeti idegességem.

Miért jöttem én ide?!

-          Meséld el mi ez az egész!

-          Nem hiszem, hogy sok közöd lenne hozzá. Annyit kérünk csak, hogy az első forgatási napig Ninah ne tudjon a változásokról.

-          De ezt nem tehetem meg! Ő bérelt fel, ő fizet, ő diktál, én pedig beszámolok a fejleményekről. Ő készül modellekkel, és a többivel, mégis mit fogunk csinálni velük az első nap? Megmondjuk, hogy bocsi, más a terv, mi lenne, ha hazamennétek?

-          Nos, ha csak ez az egy problémád van, megnyugtatlak, a szereplőket én szervezem be, felajánlottam segítségem Ninah-nak, és mivel én is benne vagyok a tervben, eszemben sincs modelleket toborozni. Részemről senki nem lesz ott az első nap – emelte mindkét kaját a kanapé háttámlájára és kényelmesen végigfektette azokat annak tetején.

-          Tudod elég idegesítő az önteltséged – jegyeztem meg csípősen, majd leültem vele szemben az egyik fotelbe.

-          Valami hasonlót akartam én is mondani neked – villantott rám egy mosolyt, amire egyszerű grimasz volt a válaszom.

-          Ki vagy te?

-          Ó, szóval a második találkozásunk második félidejében már érdekellek annyira, hogy megkérdezd a nevem? – dőlt előre maga előtt összekulcsolt kézzel, mire csak kimérten rámosolyogtam.

-          Ne hidd, hogy még egyszer megkérdezem, szóval mondd!

-          Ruben Aglander vagyok, svéd zenei producer és az egyik legnagyobb lemezkiadó cég feje Svédországban.

-          És miért vagy itt… Ruben? – ejtettem ki a nevét furcsa hangzással, ami az ő fülét is sérthette, mert elmosolyodott.

-          Érzelmi, és racionális okokból – vonta meg a vállát.

-          Szóval te is jelentős részét képezed a Ninah sztorinak – állapítottam meg inkább csak magamnak, mire érdeklődve vonta össze szemöldökét, és alig észrevehetően kijjebb csusszant a kanapén, és már majdnem a peremén ülve hajolt felém.

-          Miről beszélsz?

-          Először veled találkoztam, aztán jött az a másik három, és úgy érzem, ti mind a sztori részei vagytok, csak neked és a másik szépfiúnak, Ericnek, különleges fejezetek jutnak.

-          Hm… érdekes – simított végig az arcán, én pedig lesütve a szemem, álltam fel.

Mennem kell, ha nem akarok elkésni, és nem akarok baromságot csinálni.

Mozdulatomra Ruben automatikusan reagált, és szinte csak egy másodperc késéssel pattant fel a helyéről.

-          Jól van, legyen. Nem mondom el azt a változást Ninah-nak, de akkor ismerni akarom az egész történetet.

-          Ez nem így megy. Nem teregethetem ki valakinek a magánéletét – fakadt ki, teljesen jogosan, de ezt most nem vallom be neki, és nem is érdekel.

-          A sajátodat félted, vagy az övét? – léptem felé önkéntelenül is, és mélyen belenéztem a kék örvénybe.

-          Mindkettőnkét. Ha napvilágot lát, akkor…

-          Én nem mondom el senkinek, és más választásod nincs. Megtalálom Ninah-t, és elmondok neki mindent – mosolyogtam rá veszélyesen, mégis visszafogottan, amely gesztussal egyértelmű utalást tettem természetemre, és hajlandóságomra.

-          Jól van, de…

-          Nincs semmi de! Te engem nem fenyegethetsz, mert egy senki vagy, és még csak állampolgárságod sincs – fordultam meg és abba az irányba indultam, ahonnan érkeztem.

Idegesen szívtam be kitágult orrlyukaimon a levegőt, amik megremegte a felgyülemlett idegességtől, és cipőm kopogása sértő volt a feszült csöndben. Minden annyira megfeszült bennem, hogy attól féltem elég egy apró történés és robbanok. Érthetetlen volt számomra ez a hirtelen hangulatváltozás, az, hogy pillanatok alatt húztam fel magam szinte a semmin, és nem volt rá jó magyarázatom, vagy egyáltalán bármiféle válaszom. A gyomrom ideges görcsben összerándulva várta a szabadulást, amikor megéreztem egy kéz fonódását a csuklómra.

-          Amerikai picsa – rántott magához Ruben, és testem az övének ütközött.

Szikrázó tekintettel, ám kissé megilletődötten néztem fel az arcára, és mélyen beszívtam férfias illatát. Egy pillanatra elbódultam és szívem szerint lehunytam volna a szemem, hogy átadjam magam a pillanatnak, de nem adom meg neki ezt az örömöt.

-          Svéd seggfej – csapott le ajkaimra, amik önkéntelenül is megnyíltak előtte.

Éreztem, ahogy keze megindul a derekamról a hátam felé, majd a tarkómra szorítja azt, és közelebb húz magához. Teljes testem az övének préseltem, éreztem minden rezdülését, szívének minden apró dobbanását, szakadozó, és egyben kapkodó légzését, testének melegét.

Körülöleltem a nyakát, és gyengéden beleharaptam az alsó ajkába, mire elmosolyodott, és egy mozdulattal a lágyékára emelt.

A táskám halkan koppanva ért földet, a papírok körülöttünk mindent beborítottak, és a legkevésbé sem akartam a jövőre gondolni. Lábaim körülfontam a férfi testén, és hagytam, hogy a keze a fölsőm alá szántson, és egyetlen szakavatott mozdulattal kioldja a melltartókapcsom.

Sem ellenkezni nem volt időm, sem erőm, és a legkevésbé sem volt akaratom.

Felsóhajtottam, ahogy keze a hátamról az oldalamon keresztül az oldalamra siklott, és lágyan megmarkolta melleim.

Mosolyogva hagytam, hogy változtasson a testhelyzeten, az ölébe kapjon, és felsétáljon velem az emeletre.

/Ninah/

(Why start a fire)

Egy, a koncerttől viszonylag távoli árnyékos helyen ültem, és messziről néztem az egészet. Lábaimat felhúztam, és szorosan öleltem, államat a térdemen nyugtattam, miközben másik kezemmel az új hideg vizes palackot tartottam, és élveztem az egyetlen hűs pontot a napomban.

Összehúzott szemekkel nézte a férfi minden mozdulatát, és közben rohamosan telt az idő, és el fog jönni az a pillanat, amikor fel kell innen kelnem, odamennem hozzá és valamit mondani.

Mondanom kell, hogy jó volt, és bár ez kétségtelen, nehezemre fog esni, hogy ne kössek bele abba, hogy flörtölve kacsingatott minden lányra.

Nem tudom, hogy azzal tennék-e jót a kapcsolatunknak, ha féltékenykednék, és megmondanám kerek-perec, hogy ez fájt, vagy azzal, ha csöndben tűrök és remélem, hogy az együtt töltött idők után csak észreveszi, ha valami bajom van.

Ha pedig esetlegesen nem venné észre, még mindig előtérbe engedhetem a bennem lapuló kisördögöt, és hagyom, hogy a gonoszság, és a féltékenység által vezérelve egy másik fiúval lásson Eric, és érezze, amit én most.

De ez szimpla hülyeség, ráadásul mi van, ha semmit nem érek el vele, és kijelenti, ami úgyis igaz, jelenleg nem vagyunk együtt, okom sem lehetne féltékenykedni, ahogy neki sem, így áldása ránk.

Hacsak nem egy olyan emberrel teszem ezt, akit nagyon utál…

-          Hagyd abba a gondolkodást Ninah, mert rosszat tesz neked… - morogtam magamnak, miközben elemeltem az állam a helyéről és úgy helyeztem el a fejem, hogy a térdeim a szemem elé kerüljenek, és kényelmes nyomással enyhítse az égető érzést.

***

Ott álltam a lányokkal, és megvártam, míg Eric az utolsó autogramot is kiosztotta, bájosan elcsevegett mindenkivel, mosolygott, kacéran beletúrt a hajába, meglengette magán a már megszáradt pólóját, és hangosan, hátravetett fejjel kacagott minden lány gyenge beszólásán, vagy hízelgésén. Talán nem túlzok sokat, ha azt mondom, hogy majdnem ugyanolyan hosszú volt maga az akció utáni bájolgás, mint a koncert.

Mikor az utolsó lány is elment Eric megfordult, nagyot fújt, és a hangfalak felé indult, ahol felkapott egy üveg vizet, és fél pillanat alatt magába döntötte az egészet.

Kiszáradt szájjal és torokkal próbáltam nyelni, de csak fájdalmas kaparást éreztem a felszabadultság helyett. Teljes testemmel felé fordultam és eldöntöttem, hogy bár most fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani, tudni fogom, ha majd odaérek. Valami dicsérőt fogok, kedveset, egy kis kritikával egybeöntve.

Ericet semmi sem érdekelte, teljesen kipurcanva, elfáradva ült le a forró földre, és hátát a hangfalnak vetve nézett előre, és magában mosolygott. Tudtam, hogy boldog, mert elégedett magával, kitűnő munkát végzett, imádták őt, és rosszabbra számított. Nem hitt magában, komolyan nem is értem hogyan viselkedhetett Svédországban a pályája kezdetén.

A fiúk, akik a hangszerelésért voltak felelősek, már első bólintásomra elkezdték a munkát, és már rakták a teherautóra az erősítőket.

Meguntam a várakozást, és fogyott az időm. Nagy levegőt vettem, és összeszűkült gyomorral, enyhe hányingerrel indultam meg Eric felé, aki fel sem nézve várta meg, míg mellé érek, majd leülök mellé, és elveszek a másik oldaláról egy vizes palackot.

Meg sem moccant, mikor átnyúltam felette, amikor testem az övét súrolta, vagy mikor hajam a mellkasát csiklandozta, vagy amikor megérezhette volna az illatom. Semmire sem reagált, ami valamikor elvette az eszét. Csalódottan hunytam le a szemem, és nem nyújtottam tovább a mozdulatot, mint, ami a természetes lett volna.

Egyetlen korty ment le a torkomon, azt is úgy éreztem, mintha a következő pillanatban ki akarna jönni.

-          Jó voltál – böktem ki gondolkodás nélkül a lehető legidiótább dicsértet.

Eric rám sem pillantva, enyhén bólintva szólalt meg.

-          Kösz.

Kösz? Ennyi? Komolyan?

-          És utállak – szögeztem le, és bár baromságot mondtam, nem bántam meg.

Végre felém nézett, szeme felszabadultan, boldogan csillogott, de arcát laza maszk mögé rejtette. Hunyorítva pislogott rám, hogy szemét ne égesse a Nap, térdeit terpeszbe felhúzta, és könnyedén megtámasztotta rajta könyökeit.

-          És miért? – tette fel a teljesen érthető, és evidens kérdést, amire nekem viszont már nem volt egy jó válaszom sem, csak az igazság.

-          Mert… - kezdtem lendületesen, majd elhallgattam, és elvettem arcáról a pillantásom.

Magam elé néztem, és éreztem, ahogy még melegebb lesz körülöttem minden. Felelsz, vagy mersz? Felelsz, vagy mersz? Felelsz vagy… a francba!

-          Mert túl jó volt minden, és te élvezted, és a lányok megőrültek érted, és mert láttam, hogyan néznek rád – daráltam egy szuszra szinte mindennemű érzelem nélkül, majd lesütöttem a szemem, és vártam A reakciót.

-          Nehéz volt, igaz? – éreztem meg Eric száját az arcomon, ahova kedves puszit nyomott, majd feltolta magát, és elém állt.

Felnéztem tökéletes arcára, amin hatalmas, ellenállhatatlan mosoly terült el. Kezét nyújtotta felém, amit hezitálás nélkül fogadtam el, egyedül amúgy is képtelen lettem volna felállni.

-          Velem ebédelsz ma – jelentettem ki, és elindultam előtte a kocsim irányába.

***

(Decode)

-          Gondolom nem azért hívtál meg ebédelni, hogy dicsérj még – kezdett bele Eric abban a pillanatban, ahogy leadtuk a rendelést.

-          Való igaz, és nem is akarok kertelni, mert elegem van, szóval Molly. Mindent tudni akarok, ami Mollyval kapcsolatos.

-          Mi ez a nagy felindultság? Eddig nem izgatott – vágott értetlen arcot előre dőlve, mire elővettem a telefonom, és az arca elé tettem a bejövő hívásaimat jelző lapot.

-          Ismerős szám?

Eric halkan nyelt, és láttam, ahogy az ádámcsutkája föl-alá jár idegességében.

-          Akkor mi folyik itt? Kié a gyerek? Milyen terhesség? Miért írta meg neked, és miért hívott ma fel engem?

-          Miután elmentél, valahogy Molly mindig ott volt, ahol én, és kezdetben nagyon tepert. Direkt újságírókat hívott oda, ahol én voltam, majd véletlenül a karomba zuhant, én meg csak nem hagyhattam, hogy leessen, így elkaptam, a gépek máris kattantak, és kész is volt a sztori. És ez ment hetekig, míg egyszer meg nem elégeltem, és egy akciója alkalmával mindennek elhordtam, megmondtam az összes újságírónak az igazságot, az tolluk pedig szorgosan szántotta a papírokat, és napokon belül megjelent minden létező újságban a kirohanásom, és ami a legmeglepőbb, túlzások nélkül. Mollyt utána napokig nem láttam, sem egy fellépésemen, sőt, még a sajátjait is lemondta, és senki nem tudta mi van vele. Nem volt már tőle a telefonomon nem fogadott hívás vagy üzenet. Nem izgatott, nem ijedtem meg, meg kell mondjam csak fellélegeztem, mert ezek után a következő lépés az lett volna, hogy bírói végzéssel tartom magamtól távol. Aztán egyik este a lakásomon voltam, amikor csengettek, én pedig gondolkodás nélkül ajtót nyitottam, és Molly állt ott kisírt szemmel.

-          És beengedted? – meredtem rá felháborodva.

-          Mégis mit tehettem volna? Elküldöm? Egy nőt, aki nyilván a segítségemre szorul és nincs stabil érzelmi állapotban? Ha elküldöm, és rácsapom az ajtót és valami történik vele, az az én felelősségem, és nem tudnék nyugodtan aludni. Igen, beengedtem. Nem vagyok szörnyeteg, akármennyit is ártott nekünk – válaszolta diplomatikusan, miközben megvonta a vállát.

Fújtatva dőltem hátra a székemben, és karba fontam magam előtt a kezem. Tudtam, hogy igaza van, és nem is nézem ki belőle, hogy olyan kegyetlen és gonosz lenne az exével, mint én, de csessze meg, miatta tartunk most itt.

-          Bevezettem a szobába, leültettem a kanapéra, és tettem elé egy pohár vizet, majd leültem vele szemben és hátradőlve vártam, hogy végre megszólaljon. De nem mondott semmit perceken keresztül, nekem pedig próbára kellett volna lassan indulnom, így bár nem szólaltam meg, de előredőlve, és rámeredve jeleztem, hogy jobb lenne, ha belefogna a mondókájába. Észrevette magát, és remegő kézzel, némán nyúlt a kabátzsebébe, ahonnan egy műanyag valamit vett elő. Elém lökte az asztalon én pedig felismertem a terhességi tesztet, már a színskálával is tisztában voltam a Mollyval töltött évek után…

/Svédországban, Eric lakásán három hete/

-          Te terhes vagy? – tettem fel a már eleve megválaszolt kérdést, de muszáj volt az ő szájából hallanom.

-          Egy ideje – bólintott, én pedig éreztem, ahogy minden szín kifut az arcomból.

-          Pontosan mennyi ideje? – nyeltem, és nem akartam hallani a választ, de tudtam, hogy nincs más választásom.

-          A második hónapban vagyok.

-          Ki az apja?

Nem húzhattam a kérdést, ez az egyetlen, ami érdekel. Sosem tudnék többet Ninah szemébe nézni, ha kiderülne, hogy az enyém a gyerek, és nem vagyok biztos abban, hogy nem voltam együtt Mollyval két hónapja. Vad bulik voltak, és én… én…

-          Nem tudom, Eric – mondta halkan, mire felüvöltöttem, és láttam, hogy Molly összerezzen.

Mindkét kezem a fejemre szorítottam és olyan erővel nyomtam két oldalról, mintha csak össze akarnám préselni. Hatalmas köd lepte el az agyam, az indulat pillanatok alatt hatalmasodott el fölöttem, és azt éreztem, hogy törni akarok. Törni és zúzni, és senkinek sem kegyelmezni.

Miért történik most ez velem? Mi a büdös francot fogok csinálni?

-          A picsába – öklöztem az első elém kerülő szekrénybe, ami hangos reccsenéssel vált meg a zsanérjaitól.

-          Sajnálom, Eric, én… én nem akartam – szipogta felém fordulva.

-          De mi az, hogy nem tudod? Mégis hány férfival feküdtél le két hónapja? – gyűlöltem, hogy így kellett azzal a nővel beszélnem, aki valamikor a mindenséget jelentette nekem, de jelenleg színtiszta gyűlöletet, és haragot éreztem. Egy csöppnyi sajnálat sem volt iránta.

-          Nem vagyok biztos benne, hogy…

-          Mi a büdös faszomban nem vagy biztos, Molly? Hm? – hajoltam le az arcához szikrázó tekintettel, ő pedig hatalmas kitágult kék szemeivel nézett rám, láttam, ahogy reszket a félelemtől. Tőlem félt.

-          Adj vért, és kiderül. Megállapíthatjuk – nyelt, én pedig kiegyenesedtem és felvettem a kabátom.

-          Most megyünk! Azonnal – fogtam meg a karját, és bármiféle kérdés nélkül rángattam fel a helyéről, ki a lakásból, egyenesen a kocsiba.

/Jelen/

-          De akkor most ki az apa? És miért írta meg neked, hogy terhes, ha úgyis tudtad? – tettem le a tányér szélére az evőeszközeim, és megtöröltem a szám.

Semmit sem értettem.

-          A vizsgálat eredménye nem azonnal született meg. Három hetet kellett volna rá várni, de protekcióval ezt lerövidítettük nem egészen két hétre, és kiderült, hogy nem tőlem van a kicsi – magyarázta, mire akaratlanul is felsóhajtottam, holott tudtam, hogy nem ülne most itt velem szemben, és nem beszélgetnénk ilyen lazán, ha valóban tőle lett volna Molly gyereke. – Fellélegeztem, és tagadhatatlan, hogy úgy meggyűlöltem Mollyt, mint még eddig soha. Az eredmény után nem kerestem többet, nem érdekelt mi van vele, és hogyan vészeli át ezt a nehéz időt, úgy gondoltam ott van neki a családja, a szerettei, pont nem én kellek a képbe. Aztán hallottam, hogy kórházba került, mert elvérzett. Amikor meghallottam, én… - némult el Eric, és az asztalt fixírozva kereste a szavakat, amik nem akartak a szájára jönni. Úgy láttam, mintha ő maga sem tudná hogyan fejezze ki magát, hogy egyáltalán tudja mit is érzett akkor. – Én nem is tudom mit éreztem. Megijedtem, hogy Mollynak is baja esik, vagy… vagy a kicsit is féltettem, én nem tudom. Megzavarodtam, és amikor Alex és a többiek meglátogatták a lányt, én is mentem. Ez az ideutazásom előtt pár nappal volt. De nem mentem be hozzá. Képtelen voltam. Undort nem éreztem iránta, de… nem bocsátottam meg neki, és nem is állt szándékomban. De láttam, hogy jobban van, és mindenki megkönnyebbült, amikor az orvos odament hozzájuk, így gondoltam nincs nagy baj. Elvetélt, és ennyi. Most pedig úgy látom megtudta, hogy ott voltam, és felelősséget érzett, hogy elmondja, nem vetélt el. Még mindig terhes.

-          De ki a baba apja?

-          Akkor rajtam kívül csak két férfi volt, aki szóba jöhetett. Egy idegen férfi, aki egy egy-éjszakás kaland volt, vagy pedig – vett nagy levegőt, bennem pedig megállt minden, ahogy rájöttem mit fog mondani. – Ruben.