Chapter 66

Sziasztok Kedveskéim!


Sajnálom, hosszadalmas késésem, de nem jöttek úgy ki a lépéseim, ahogyan én akartam, valamint nem tudtam írni sem, mert... nem is tudom. Nem jöttek a szavak.
Így nem mondanám, hogy ez az egyik legjobb fejezetem, sőt, de azért remélem tetszeni fog nektek, és megleptek pár kommenttel. :)
A válaszaim már ott lapulnak az előző fejezetnél a tieitek alatt, ha érdekel, akkor lesd meg! :)
Hiányérzetem van, de nem tudom mit felejtettem el, így útjára bocsájtom a friss fejezetet és erősen ajánlom a blogspotnak, hogy mutassa...
Csók néktek, és Kellemes olvasást! :)

One thing 

 

/Megan/

(Miles ház a koncert előtt egy nappal)

(Torn)

Kimérten néztem Brenton arcát, miközben sorra vette a képeket és a beszámolókat olvasta. Tudom mi érez, én is pontosan ugyanezt éltem át pár éve, és most újra. Sokkolt az, hogy ez nem történhet meg. Nem az én világomban, nem az én lányommal.

Félreismertem őt. Sőt nem is ismertem, és ez vezetett idáig. Most döbbentem csak rá, hogy nem ő rontotta el, és ránk lenne szüksége, a szüleire, és talán Brentonnal való kettősünk közül mindig ő volt Ninah mellett, akármennyire is próbálom bizonygatni, hogy én vagyok jó anya, hogy védeni próbáltam.

Próbáltam, de nem jól. Azt hittem, ha a saját fejem után megyek, megoldom, de csak rontottam a helyzeten, mert teljesen félreismertem. Lassan úgy érzem, mintha nem is lenne a lányom.

Akkor még minden más volt, mikor gimnáziumba járt. Tagadhatatlanul nem foglalkoztam vele, hogy mi történik, hisz a legnevesebb iskolába járt, odafigyelés vette körül, és barátai voltak, a legjobban Los Angelesben. Azt hittem jó helyen van. Végül egyik pillanatról a másikra fordult meg minden, amikor névtelenül küldött képeket kaptam a kezembe.

Hiába hittem, hogy a főiskola jót tesz majd neki, és jobb, ha úgy teszek, mintha nem tudnék semmiről, a legrosszabb döntésem volt.

Amikor Ty felhívott, hogy gondok vannak Ninah-val Svédországban, természetes, hogy ezekre a problémákra hivatkozott, hisz jól ismerte a lányom. Oda kellett repülnöm, és hazahoznom, hogy szem előtt tarthassam. De a félelem elvakított és nem láttam a lényeget. Nem láttam az egyértelmű jeleket azt illetően, hogy ennél nagyobb rendben nem volt soha semmi, mint akkor kint Ninah életében.

De rettegtem, féltem, hogy elveszíthetem a lányom, mert rabul ejtik a drogok, a világ árny oldala, és minden más, amihez már nem elég erős.

Hazaérkeztekor egy  olyan érzésem volt, mintha most mindent helyrehozhatnánk, de úgy látszik valakinek nem ez volt a terve, amikor beállított Ruben, amin őszintén meglepődtem. Ő egy volt a rosszakaróknak, vagy jóknak, már nem is tudom, és kétségeim voltak afelől, hogy jót tesz e Ninah-nak a jelenléte. De végül kiderült, hogy kétség kívül pozitív irányba tereli a lányom.

Ninah visszatért a régi társasághoz, mint utóbb kiderült, és közben egyre több svéd bukkant fel Los Angelesben.

Minden kicsúszott a kezemből, mintha már semmit sem láttam volna tisztán, és semmit sem tartanék az irányításom alatt. Mintha a szemem előtt esne darabjaira a lányom.

Nem voltam nyugodt, mikor eltűnt egész estékre, de McColjék biztosítottak afelől, hogy a fiúknak már nincsen gondja a drogokkal, sőt, elvből elítéli azokat. Így jó ötletnek tűnt elengedni Dylannel Ninah-t a filmbemutatóra, hisz vissza kell zökkenni a helyi kerékvágásba.

Én tudom, és megértem, hogy nem vágyik erre, mert ez a legnehezebb élet, amit bárki is élhet. Mindig mindenkinek meg kell felelned, makulátlannak és tökéletesnek kell tűnnöd, még ha nem is vagy az. De Ninah tökéletes volt. Gyönyörű és vékony, kedves, és lehengerlő anélkül, hogy erőltette volna. Róla beszéltek az emberek, bár semmit nem tett, ő Hollywood üdvöskéje, és köz kedvence, a tökéletes alapanyag bármihez.

Én azt akartam, hogy ebben a világban éljen és szokjon hozzá, hogy érdekli az embereket, hogy később se legyen nehéz így élnie. Mert tudtam, rosszabb, ha elbújik, és úgy csinál, mintha az apja nem a világ egyik leghíresebb filmrendezője lenne, úgy csak támadás éri, és talán már nem is élne.

Azt akarom, hogy erős lány legyen belőle, és mindent túléljen. Büszke vagyok rá.

Most pedig szétesett, már a barátja sem tudja megmenteni, újra drogozik, nyilvánosan hagyja el magát, és ad hangot nem tetszésének. Visszatért oda, ahonnan a gimnázium végén szabadult, és ez az én hibám.

-          Brenton, én nem akarom elveszíteni a lányunkat – néztem fel rá, de nem viszonozta a pillantásom.

-          Rég el kellett volna mondanod. Csodálkozol, hogy szét van esve? Soha sem foglalkoztál vele, nem beszélgettetek, és most ez – dobott mindent az asztalra és fáradtan hátradőlt.

Két ujját lehunyt szemére szorította, én pedig csak tétlenül vártam. Nem fogok egyedül bármit is csinálni, eleget rontottam már a helyzeten. Nem vállalok többet felelősséget.

-          Tud róla? – bökött még mindig csukott szemmel a képek felé.

-          Évek óta nem – sóhajtottam, és egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon az többet ártottam volna, vagy éppen ellenkezőleg?

Ha már az első ilyen képnél, amit a magánnyomozóm készített, miközben Ninah és a csapat éppen drogoznak a parton szembesítem vele, és kérdőre vonom, hogy ez mi volt, vajon máshol tartanánk? Ha akkor elbeszélgetünk, mindenre fény derül, a miértekre és a múltra, akkor talán ma nem állna fent ugyanez a probléma. Meg kellett volna mondanom neki, hogy az anyja vagyok, és megtiltom, hogy többen találkozzon azokkal az emberekkel, hogy ki sem teheti a lábát a házból, hacsak nem a családjával teszi ezt. Vagy a nyilvánosság előtt kellett volna elvonóra küldenem, hogy megszégyenítve érezze magát, és tudja rossz, amit tett?

Egyáltalán hallgatott volna rám annyi év után? Szinte láttam magam előtt, ahogy kérdőre von, hogy mégis hogyan merészelek neki bármit is mondani, vagy bármit is parancsolni, ha tizennégy évig nem érdekelt, hogy hogyan van.

És igaza van. Nem vagyok jó anya, de meg kell hallgatnia, hinnie kell nekem.

-          Szerinted jól tettem, hogy nem szembesítettem, csak némán próbáltam elhatárolni? Hogy nem ragadtam meg a karját, és képeltem fel azért, mert ilyen szerekhez nyúl? Hogy hagytam, hogy idáig süllyedjen a dolog?

-          Az igazat? – nézett fel a férjem, és összefűzte ujjait maga előtt. Bólintottam, mire felsóhajtott. – Fogalmam sincs. Lehet, hogy nem döntöttél rosszul. Nem tudom hogyan reagált volna akkor. Ahogy azt sem tudom, hogy a mi hibánk-e ez az egész, mint szülők, vagy Los Angelesé. De most egyszer és mindenkorra megoldjuk, mert ez így nem mehet tovább! Nem fogom végignézni, ahogy sztárok és énekesek milliói mellett a lányom is tönkre teszi magát, mert bekebelezi Amerika. Nem szólsz neki ma, majd holnap beszélgetünk. Gondolkodnom kell.

-          Bevonsz egy orvost? – remegett meg a hangom, ahogy elképzeltem mit hoz a jövő.

-          Nem. Először is elbeszélgetek Rubennel – dőlt előre a székében és újra az asztala fölé görnyedt. – Te pedig segíts Ninah-nak! Beszélj vele a koncertről, és intézz oda minél több média mókust. Kell, hogy jól menjen a szekere.

Bólintottam, és pillanatok alatt elhagytam az irodát.

/Ninah/

Némán fejeztük be az ebédet, én nem szóltam, mert sokkolt, amit hallottam, és képtelen voltam nem azon gondolkodni, hogy mi van, ha Ruben az apa.

Akkor haza megy és összeköltözik Mollyval? A nevére veszi a gyereket és mostantól semmi másnak nem él, csak a „családjának”?

Vállalja a felelősséget a saját hibájáért? Hiba volt egyáltalán? Lehet, hogy szerelmes Mollyba?

Elnéztem Eric válla fölött a távolba, és eszembe jutott Ruben ki nem mondott válasza:

-          "Ha majd oda áll eléd egy gyönyörű arc, csodálatos szempárral és rád mosolyog, akkor mondd azt, hogy túlértékelem."

Ruben mintha gondolt volna valamire, amit nem mondott ki. Furcsa azon gondolkodni, hogy valaki, aki nemrég még megkeserítette az életem, most nekem segít, pár nap múlva pedig talán kiderül, hogy az eddigi életét fenekestül felforgatja egy baba érkezése.

-          Mennem kell – köszörülte meg a torkát Eric, miközben rám sem nézve állt fel az asztaltól.

Sebesen meglódult a szívem a félelemtől, ahogy azt éreztem, haragszik. Mintha közömbös lenne számára, hogy mit akarok, vagy, hogy egyáltalán itt vagyok. Mit tettem, ami egy ebéd alatt megváltoztatta? El fogom veszíteni…

-          Jól van – bólintottam, és miközben kitoltam magam alól a széket enyhe szédülés fogott el,úgy éreztem, elájulok. Remegő kézzel kapaszkodtam meg az asztal sarkában, és rátámaszkodva egy pillanatig lehunytam a szemem, és próbáltam erőt venni magamon.

-          Jól vagy? – hallottam meg Eric aggódó hangját, mire felpattantak szemeim.

Némán bólintottam, kiegyenesedtem, de még nem mertem elengedni az asztalt, zihálva fordultam felé. Szemében féltést láttam, de csak egy pillanatig, mindaddig, míg nem nyugtattam meg, és ő el nem fordította felőlem az arcát.

-          Eljössz hozzánk? – Annyi reménykedő hangsúlyt próbáltam belevinni a kérdésbe, amennyit csak tudtam, de kemény tekintete nem mutatott enyhülést.

-          Nem – jelentette és a kijárat felé vette az irányt.

Kétségbeesetten engedtem el az asztalt és léptem felé, mikor éreztem, hogy valami vészesen közeledik, és nem tudom magamban tartani. Még láttam, ahogy Eric visszafordul az ajtóból, amit eddig tartott nekem, érzékeltem, ahogy a táskám a földre zuhan, és én összegörnyedek, a következő pillanatban pedig minden, amit megettem, vagy ittam a mai nap folyamán kijön belőlem. Elhagyott az erőm, és miközben a testem rázkódott, és remegett minden ok nélkül, addig éreztem, hogy a homlokomon gyöngyözik az izzadság.

-          A szart vagy jól – kapta el zuhanó testem Eric, és már nem láttam semmit, csak a barátságtalan feketeséget.

/Megan/

Elintéztem minden telefont, amit csak tudtam, hogy Eric Saade következő fellépésen biztosan ott legyen a média nagyja, persze úgy, hogy meglegyen a felhajtás, és közben ne is legyen túlszervezett.

Reméltem, hogy Brenton terve sokkal jobban fog működni, mint bármikor máskor az enyém, és hogy Ninah jól lesz, belátható időn belül.

Ezen kívül már csak McColjékat fel felhívnom, és a beszervezett társadalmi életi megjelenések számát lecsökkenteni.

Mostantól nem érdekel, hogyha emiatt bárkit is elvesztünk a baráti körünkből, ha a szájára vesznek az emberek, ha nem leszünk elég híresek és közkedveltek, mostantól csak a lányom számát, és semmi más.

Ha kell, lemondok az egész hollywoodi forgatagról, csillogásról és elismerésről, ha visszakapom azt a Ninah-t, aki erős, és aki az én lányom.

-          Mrs Miles – hallottam meg egy ismerős hangot, mire megpördültem és szembetaláltam magam Eric-kel amint a kezében tartja Ninah testét, aki teljesen eszméletlen.

-          Mi történt? – futottam oda, és két kezembe vettem a lányom arcát.

Teljesen sápadt volt, a teste tüzelt, és verejtékcseppek gördültek végig az arcán.

-          Mi a fenéért haza hoztad te idióta? Nem látod, hogy lázas? – emeltem a fiúra a tekintetem, akinek egy pillanat erejéig megcsillant a szemében a harag, de visszafogta magát, és miközben a kanapéhoz sétált, halkan mormogott.

-          Megpróbáltam. Egyből a kórház felé mentem, de valaki megláthatott minket az étteremben, mert mire odaértem az épülethez, azt körbevették fotósok, és sehol egy talpalatnyi hely nem volt, ahol be tudtunk volna jutni. Nem volt jobb ötletem.

Nem válaszoltam, csak benyomtam a mentők számát, és sürgősen hívtam a háziorvosunkat is. Valamelyiknek hamarabb ide kell érnie.

-          Mi történt? – ismételtem meg a kérdést, de meg sem várva a választ kiáltottam el magam. – Gréta! Azonnal hozzon hideg vizes borogatást. Fél percet kap!

-          Ettünk, beszélgettünk, végül kezdett elsápadni, nekem pedig mennem kellett. Felállt és láttam, hogy valami nincs rendben, de amikor rákérdeztem, csak megrázta a fejét, és kiegyenesedett. Fél perccel később pedig már hányt, és elájult.

-          Maga meg elhitte, hogy jól van? Istentelen hülye! – sziszegtem, miközben kivettem Gréta kezéből a borogatásokat és végigvezettem az anyagot Ninah hevült testén.

/Eric/

Ha nem érteném meg a hangsúlya miértjét, hogy Ninah miatt ilyen ideges, biztos, hogy már rég faképnél hagytam volna, ezt a beképzelt perszónát. Arra tanítottak, hogy nőt nem ütünk meg.

De esküszöm, ha még egyszer ilyen stílusban beszél velem, miközben a lány, akit szeretek teljesen elsápadva, kómásan hever az ágyon, nem állok jót magamért.

Vajon nehezére esik elhinni, hogy bármennyire is titkolom, és próbálok férfiasan határozott és keménynek tűnni, majd’ bele halok az idegességbe, hogy vajon mi van a lánnyal?

És igen, talán a férfiak legnagyobb hibája, hogy nem mutatják az érzelmeiket és nincs minden az arcunkra írva, de attól még érző lények vagyunk, és nekünk is fáj minden belül.

Marcangol a bűntudat, hogy lehet, hogy az egész rosszullét az én hibám, mert úgy viselkedtem vele a beszélgetésünk után. Mert lehet, hogy a távolságtartásom, és a közönyösségem csak még egy lapáttal rátett az amúgy is gyenge érzelmi állapotára, és talán minden a testén ütközik ki.

A másik és sokkal rosszabb variáció is eszembe jutott, de minden erőmmel azon voltam, hogy elhessegessem az idegesítő gondolatot a fejemből.

Az nem lehet – ismételtem el magamban újra és újra, csak, hogy meggyőzzem magam, és talán magát a tényt is rá akartam bírni, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe megszületni.

De megbújt a gondolatok között és egy óvatlan pillanatban, amikor nem gondoltam volna, hogy újra eszembe fog jutni, megint előkerült, és szinte teleüvöltötte a fejem: Ninah terhes!

Újból elhessegetni próbáltam, de nem tudtam. Mert akármennyire sem akartam foglalkozni a ténnyel, mindig eszembe jutott, hogy mi van, ha igen, igenis terhes? Akkor új életet kezdünk? Abbahagyom egy időre az éneklést, csak, hogy vele legyek, és támogassam? Neki be kell fejeznie a főiskolát? Mindennek vége, és mégis minden csak elölről kezdődik?

Végtelenségbe nyúló ébren töltött éjszakák, gyereksírás, tisztába tevés, kedves énekek, első szavak, és lépések.

A negatív és pozitív dolgok felváltva jutottak eszembe, de egyik sem tudta kiütni a másikat, mindig fej-fej mellett haladtak. Nem tudtam csak úgy gondolni egy kisbaba megjelenésére az életemben, mint jóra, de eredendő rosszra sem. Keserédes volt a szám íze, és a gondolataim tömkelege, és éppen ezért még inkább meg akartam szabadulni ettől a dologtól.

Nem biztos, nem történhet meg, és biztosan van erre más, sokkal reálisabb magyarázat is – bólintottam végül magamnak, és mélyen elnyomtam magamban a gyermek gondolatát.

A lány mellé léptem, és kerülve az anyja kezének könnyed mozgását az arca körül, simítottam ki egy tincset, majd megfogtam a kezét, és némán, gondolatokban suttogtam, hogy minden jó lesz.

-          Eric, menj fel az emeletre, és mondd meg Rubennek, hogy lehet, hogy el kell mennünk a kórházba, vigyázzon a házra – nézett fel rám Megan kemény tekintettel, én pedig megpróbáltam nem fent akadni a „légy szíves” kifejezés elhagyásán, és elindultam a lépcsőn.

A következő pillanatokban csak arra tudtam gondolni, hogy milyen kétféle reagálásra számíthatok az Aglander ficsúrtól, és közben mosolyogva az is felrémlett, ha nagyon jól érezné magát jelen pillanatban bármi miatt, gondolkodás nélkül odavetem neki, hogy apa lesz.

Kétség kívül én szívom meg jobban, ha végül kiderül, nem az ő gyerekét hordja Molly a szíve alatt.

Ironikus a helyzet, hogy Ninah alig pár órája tudta meg Mollyról az igazságot, máris elvből elítélte, most pedig lehet, hogy ő van ugyanabban a helyzetben.

A lépcső tetején még egyszer lepillantottam a még mindig ájult lányra, és csak remélni tudtam, hogy a mentős, vagy az orvos, hamarosan, pillanatokon belül megérkezik, és kiböki, hogy mi a fene történik Ninah-val. Ahogy lenéztem egy pillanatra megszédültem, és kellett hunynom a szemem, de nem volt időm az ostoba kimerüléssel foglalkoznom, – amit jelenleg a koncert számlájára írtam - úgyhogy sietve lépkedtem Rzben szobája felé, ahonnan a következő percben egy fehér, láthatóan nem megfelelő méretű inget viselő, fehérneműs lány lépett ki, nekem háttal.

Meghökkenve torpantam meg léptemben, és ahogy végigmértem az alul öltözött nőt, máris éreztem, ahogy a nyelvem hegyére jön a Rubennek szánt, mindent felforgató mondat.

A lány láthatóan nem vett észre, gondtalanul folytatta volna útját a mosdó felé, ha nem lépek egyet előre, amivel halk recsegést váltottam ki a padló deszkáiból, és mellé meg nem köszörülöm a torkom, hogy magamra vonjam a már amúgy is nekem szentelt figyelmét.

Mintha csak lassított filmet néztem volna, fordult meg mereven, én pedig, hogy mutassam helyzeti előnyöm, lazán zsebre dugtam a kezem, és mikor arcomon éreztem pillantását, kérdőn felvontam a szemöldököm.

-          Cathy?

-          Ez nem az, aminek látszik – nyelt, miközben teljes testtel felém fordult.

Tartottam a szemkontaktust, de amikor megmarkolta a fehér ing ujjának végét, összezárta combjait, és ismeretségünk óta először megilletődötten nézett rám, tudtam, hogy most ez egy kínos pillanat számára. Fölényesen elmosolyodtam, és megvontam a vállam.

-          Ruben szobájából settenkedsz ki, az ő ingében, egy szál fehérneműben, úgyhogy ha arra tippelek, ti együtt voltatok pár órája, és nem is egyszer, azt hiszem, nem lövök mellé. Ami azt jelenti – hangsúlyoztam nyugodtan, miközben felé léptem – hogy ez pontosan az, aminek látszik.

Utolsó szavaimnál mosolyom még szélesebb lesz, ami egyrészt volt természetes, másrészt erőltetett. Tudatni akartam vele, hogy most lebukott és az a kemény csaj, aki mindenkinek dirigál, most elvágódott és ebből nem jön ki jól. Az erőltetettség pedig abból fakadt, hogy bár még percekig szívesen éreztettem volna vele a helyzet kínosságát, de fontosabb dolgom is volt, lent egy lány szenvedett nem tudva mitől, és akármennyire is szerettem volna boldogan fölényeskedni, nem tudtam. Képtelen voltam átadni magam az érzésnek mindaddig, amíg ki nem derül, hogy Ninah jól van.

-          Akkor ez az, aminek látszik – vonta le a következtetést a szemembe nézve.

Akármennyire is azon volt, hogy erősnek látszódjon, nem tudta eltitkolni, hogy nem a bogár ment a szemem sztori miatt szegi le egyre többször zavartan a tekintetét.

Kivettem kezeim a zsebemből, amikor lentről hangok szűrődtek fel, és azt hiszem mindketten más-más okból, de a korlát felé vetettük magunkat. Én, hogy megtudjam mi van a beteg lánnyal, Cathy pedig aggódva figyelte, hogy eszébe jut-e valakinek az emelet felé indulni, és ha igen, akkor én veszélyt jelentek-e a Ruben szobájába való surranása szempontjából.

-          Mi történt? – hallottam meg egy férfihangot, amihez hamarosan egy alak is társult.

-          Egyszer csak rosszul lett, hányt, majd elájult, és azóta nem tért magához. De egy fiatalember tisztább felvilágosítást tud nyújtani Önnek – hallottam meg Megan meg-megremegő hangját, amit ügyesen próbált kordában tartani.

-          Mi történt Ninah-val? – suttogta felém Cathy egyre közelebb araszolva, miközben én végig a lány ájult testén tartottam pillantásom.

-          Nem tudom – ráztam meg a fejem. – De mennem kell le. Annyit kérek – löktem el magam a korláttól, miközben már hátráltam –, hogy tudasd Rubennel mi történik, mert ha kórházba kell mennünk, ő figyel a házra. Ja, és így, ne gyere le! – mutattam rajta végig, majd émelyegve lefutottam a lépcsőn, és meg sem álltam az orvosig, aki éppen Ninah testét vizsgálta.

-          Láz, levertség, hányinger, hányás, szédülés… azt hiszem van egy sejtésem asszonyom – állt fel a doktor, én pedig elé kerülve nyújtottam a kezem.

-          Eric Saade, én voltam ma vele. Mi történt? – fúrtam aggódó tekintetem a férfi riadt kékjébe, és szinte szuggerálni akartam, hogy ne mondja ki, hogy terhes.

-          Hol voltak ma?

-          Koncertet adtam a belvárosban – válaszoltam meg sem várva, hogy befejezze a kérdését.

-          A szabad ég alatt, egész délelőtt?

-          Kora reggeltől egészen mostanáig.

-          Mi történt a kisasszonnyal, amikor rosszul lett?

-          Úgy tűnt szédül, és nem képes megállni a lábán egyedül, kapaszkodnia kellett. Aztán minden korábbi jel nélkül elhányta magát, és elájult. Ennél több nem történt, de elárulná, hogy mi ez?

Vajon csak én érzem, hogy egyre melegebb van ebben a lakásban, ami egyre fullasztóbb, vagy mindenki más is, csak nem mer szólni?

-          Akkor azt hiszem a diagnózisom egyszerű – kezdte visszacsukva a táskáját, majd elhátrált előlem és Meganra mosolygott. Tudja ennél jobban húzni? És vajon ez az a mosoly, amivel „azt” a hírt szokták közölni, vagy csak egy egyszerű megnyugtató mosoly, hogy minden rendben lesz? Vajon a buzik ezt jobban értik? – A lányának napszúrása van.

-          Ennyi? Napszúrás? – szakadt fel belőlem ez a két szó, egy hangos sóhaj, és ormótlan megkönnyebbült nevetés kíséretében.

-          Bunkó – lökött oldalba Megan és a doktor felé lépett, amikor minden megfordult.

-          A francba – bukott ki belőlem, mire mindenki tekintete rám irányult.

Még léptem kettőt oldalra, hogy ne érje kár a gyönyörű, fehér szőnyeget, és követve Ninah korábbi példáját, kiadtam magamból az ebédem.

-          Azt hiszem az úrnak ugyanezt a diagnózis állítanám fel – hallottam még az orvos szavait, aztán megéreztem a padló frissítő hűségét a homlokomon.

Miért van az az érzésem, hogy csak a nőknek van olyan szerencséjük, hogy ájuláskor elkapják őket?

/Ninah/

(Paradise piano cover)

Madarak halk csiripelésére ébredtem, és a száraz, égető fájdalomra, hogy teljesen ki van száradva a szám, és a torkom. Lassan nyitottam ki a szemem, furcsállva a pózt, amiben a testem volt; felsőtestem kissé megemelve, egy szál melltartóban meztelenkedve, fejemen pedig nedves anyag tekereg.

A homlokomhoz nyúltam, és lassan lehúztam róla a borogatást, és hosszú percekig csak érdeklődve, kíváncsian forgattam a kezemben, és miközben lehunytam a szemem azon gondolkodtam, hogy hogyan kerültem ide, mi történt az elmúlt órákban, és mi a fene folyik itt. Hosszas agymunka eredményeképp jöttem rá, hogy reggel egy ingyen koncertre igyekeztem, végül Ericet láttam vizesen énekelve, rémlett egy ebéd, terhesség, és egy kínos hányás az étterem közepén.

Tovább gördítettem volna az események szálát, amikor mellkasomnak egy kar csapódott, nekem pedig felpattantak a szemeim, és ijedten ültem el. Egy másodperc múlva szédülve zuhantam vissza, a következő pillanatban pedig már oldalra hajolva adtam szabad utat annak, aminek jönnie kellett.

Legnagyobb meglepetésemre semmi sem a padlóra érkezett, egy kedves, kis fehér hányótál volt az ágyam mellé helyezve.

Fáradtan, elmélkedve szemléltem azt is egy darabig semmin sem gondolkodva, mozdulatlanul, hisz még csak a megfordulás gondolatába is belefáradtam és felfordult a gyomrom. Ellenben nem tudtam legyűrni a kísértést, hogy egy pillantást ne vessek a néhány perce rám eső kar tulajdonosának mibenlétére. Halkan sóhajtottam, erőt vettem magamon, és megforgattam a szemem, amikor az megakadt egy nagy pohár vízen az éjjeliszekrényem tetején. A szememben megcsillant a beteljesülés szikrája, mohón nyúltam a pohárért, és három hatalmas kortyban eltüntettem az egész tartalmát.

A víz jólesőn szántotta végig kiszáradt torkom, és boldogan konstatáltam, hogy már nyelni is tudok. Nem fáradozva a pohár vissza tételével engedtem, hogy kiessen a kezemből, és gondolkodás nélkül, egy hirtelen mozdulattal varázsoltam magam vissza kiinduló, fekvő helyzetembe. Felnyögtem, ahogy elkezdett zúgni a fülem, és a fejem egy pillanat alatt árasztotta el a mindenhonnan érződő lüktető fájdalom. Szorosan lehunytam a szeme, és próbáltam másra koncentrálni, hogy elmulasszam, és egy a pokolra kívántam az előző perceket, amiknek meg sem kellett volna történniük, és akkor most nem szenvednék.

-          Ninah? – szólalt meg mellettem a kar gazdája, mire összerezzentem, és egyik kezem a fejemre szorítottam, remélve, hogy a külső nyomás jótékony hat majd a lüktető érzésre.

Éreztem, ahogy hirtelen felemelkedik az ágytól a felsőteste; gondolom ő is felült. A következő másodpercben, már az ágy oldala felé hajolva adta ki magából azt, ami még volt benne.

-          Üdv a világomban – leheltem enyhe kis mosollyal az ajkaimon, majd Eric lassan visszafeküdt mellém. – Rajtad sincs semmi felül? – kérdeztem halkan, mire egy dörmögő „nincs” volt a válasz.

-          A fenébe – suttogtam, és újból köszöntem a kis tálkának.

-          Jól vagy? – simított végig a hátamon, és hátrahúzta az előre eső hajzuhatag egy jelentős részét.

Némán bólintottam, és nyakam a matrac szélére fektetve lógattam le a fejem. Sem erőm nem volt, hogy visszatornásszam magam, sem hajlandóságom, hogy aztán újból visszajöjjek ide.

-          Ez csak víz – jelentettem ki elhúzva a szám, és mikor hallottam, hogy Eric elemeli a poharat, még hozzátettem. – Ne nagy kortyokban idd, mert nem marad meg.

-          Csak pár másodpercet késtél – válaszolt, és máris éreztem, ahogy az ő oldalának a súlypontja is közel kerül az ágy széléhez.

Milyen romantikus…