Chapter 61

Sziasztok!


Megérkeztem a frissel! :) Már válaszoltam az 59. fejezet kommentárjaira, amit ezúton ismét megköszönnék, mert most, hogy újból elolvastam minden kommentár, megint csak átjárt a hihetetlen hálás érzés, hogy vagytok nekem! :) Mert örültem az új kommentelőknek és azoknak is, akikre mindig számíthatok, szóval köszönöm! A hatvanadik fejezetre is igyekszem minél hamarabb válaszolni, remélem mindenkinek tetszett a mondatai elhelyezése. :)
Ehhez nincs hozzáfűzni valóm, a zenéket ajánlom ismét! Csók néktek Édeseim!
U.i.: POP Explosion today! Szóval ma van a nyitókoncert, partyra fel ma skacok! :)))

Elvarratlan szálak

(Broken-hearted Girl)

Reggel, talán jobban mondva kora délelőtt a tenger hangos hullámzására ébredtem, és amint megpillantottam a fénylő Napot magam előtt és éreztem a fejem alatt emelkedő, majd süllyedő mellkast, tudtam mi történt az elmúlt órákban.

Nem mozdultam meg, csak néztem a távolt, a sirályok táncát, élveztem a meleget, és a közelségét.

Pillanatok alatt újra a fejemben éreztem azt a mindent felemésztő gondolatot, amivel elaludtam a mámoros éjszakában.

Azt hittem könnyű lesz, és olyan, mintha nem történt volna semmi, de ezt még én sem hihettem el. Ott voltak azok a pillanatok, amiket nem törölhettünk ki az életünkből, akármennyire is szeretjük a másikat. Behajlítottam ujjaim a fejem alatt és ökölbe szorítottam a kezem, miközben erősen lehunytam a szemem, és elképzeltem a holnapot.

Remegve szívtam be a levegőt, ahogy ráébredtem, nem látom azokat a barna szemeket, mikor felébredek, nem fogom érezni az illatát, és nem érzem a teste melegét.

Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a tegnapi reggel, és kinyitottam a szemem. Körülöttünk semmilyen zaj nem volt, a többiek rég elmehettek.

Összejöhet másodszorra is a sors? Vagy most rontok el mindent? Bíznom kéne magamban és benne, de a bizalomnál erősebb a félelmem, hogy elvesztem, és ez a tudat az, ami miatt nem tudok döntést hozni. Nem akarok gondolkodni, nem akarom, hogy irányítani kelljen az életem, csak azt akarom, hogy minden újra jó legyen. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy megéreztem simogató kezét a hátamon, és újra farkasszemet néztem a nappal.

Éreztem, ahogy az utolsó könnycsepp, amivel most elbúcsúzom a múlttól, legördül az arcomon, és puhán felszívódik Eric felsőjének anyagán.

-          Szeretlek – leheltem némán, majd lehunytam a szemem, és feltoltam magam, hogy a szemébe nézhessek. – Szia – suttogtam halvány, fájdalmas mosollyal az arcomon, mire aggódva nézett rám.

-          Szia – mondta csöndben, és hallottam a hangjából kicsendülő értetlenséget és félelmet.

-          Jobban vagy?

Bólintott, és az arcom felé nyúlt, hogy kisimítson egy tincset, és a fülem mögé tűrje. Lehunytam a szemem, mikor ujjai hozzáértek a bőrömhöz, és egy pillanatra azt kértem, hogy álljon meg az idő, ezt akarom érezni, most és mindörökké. De a keze lassan elhagyta az arcom, és kifürkészhetetlen pillantással néztem a mélybarna szemekbe.

-          Sajnálom – formáltam ajkaimmal némán a szavakat, és előbbi fogadalmammal ellentétben nehezen tudtam visszatartani a könnyeim, így inkább elvettem arcáról a pillantásom, és a kezemre visszahelyezve a fejem, a mellkasára dőltem és tovább néztem a kék eget.

Keze lágyan megsimogatta a fejem, éreztem, ahogy a hajammal játszik, az érzés kellemességétől pedig libabőrös lettem. Nem szólalt meg és sejtettem is, hogy nem fog, minden rám maradt.  Mélyet sóhajtottam mielőtt belekezdtem volna, mintha ez segítene erőt nyernem.

-          A barátod szeretnék lenni.

-          A barátom vagy – válaszolt kedvesen, a következő válaszomtól pedig összefacsarodott a szívem.

-          Csak a barátod.

Nem voltak kínos percek. Nem fájt a hallgatás, nem vártam a következő pillanatot, és nem akartam megmozdulni sem. Egyenletes légzése kissé gyorsabbra váltott, szívének dobogása erőteljes dobpergéssel adta tudtomra, hogy el kell hagynom a kényelmes fészkem. Újból feltoltam magam, és ülőhelyzetben néztem tökéletes arcára.

-          Nem beszéltük meg, és annyival nem tudjuk lerendezni, hogy feledünk. Tegnap is minden félreérthető helyzetben már mást láttunk, és azt hittem megőrülök, mikor azt az üzenetet olvastam Mollytól. Attól féltem, hogy… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, inkább megráztam a fejem, nagyot nyeltem és elnézve folytattam. – Nem tudjuk mik történtek a másikkal, és azt sem, hogy kik vagyunk. Kezdjük elölről, csak máshogy – néztem az arcára, amiben értetlenség, és bűnbánat volt.

-          Beszéljük meg – fogta meg a kezem, én pedig könnyáztatta arccal felnevettem.

-          Fogjuk, csak másképp – bólintottam, inkább csak magam megnyugtatásaképp, hogy össze tudom majd kaparni a szívem apró darabkáit, mikor hazamegyek.

-          Ne csináld – emelte rám könyörgő szemeit, én pedig csak kedvesen, sírva és mosolyogva húztam végig az arcán a kezem. – Szeretlek.

-          Én is szeretlek – suttogtam remegő szájjal, ami eltorzulva feszült meg a kitörni vágyó, mégis visszatartott sírástól.

Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd lassan felálltam, és fájón néztem rá, miközben összeszedtem a cipőm.

-          Elküldöm a címet, ahol majd laksz, emiatt ne aggódj! A menedzsered is vagyok, így holnap megkezdjük a munkát, a mai napod szabad, menj, nézd meg Los Angelest, Dannyt rád küldöm – mosolyogtam, majd megfordultam és elindultam a házunk felé az úton és már kapartam elő a telefonom.

Egyszer sem fordultam hátra, és nem vártam se választ, se reakciót. Szipogva hívtam fel a sofőrünket és megkértem, hogy induljon el az úton, és miután letettem, a könnyek megállíthatatlanul ömlöttek a szememből, és folytak végig az arcomon. A sírás erősen rázta a testem én pedig nem foglalkozva semmivel utat engedtem a fájdalomnak, és szorosan lehunyt szemmel zokogtam fel.

Miért hiszem, hogy jót tettem, ha ennyire fáj? Miért nehezítem meg saját magamnak az életem? Annyira szeretem, annyira szeretném, ha minden jó lenne.

Gyenge léptekkel haladtam előrébb és előrébb, miközben a Nap erősen égette a bőröm, és belülről is lángoltam. Tüzelt a fejem, égett a szemem a könnyektől, és hangosan hüppögve szenvedtem a levegőhiánytól. Nem akartam haladni, minden, ami valamit is ért az életemben azt súgta, hogy forduljak vissza, fussak oda hozzá, öleljem át, és suttogjam a fülébe, hogy hülyeséget csináltam és soha többet. De nem tehettem, továbbhaladtam, szinte kínzó fájdalommal, és életem egyik legnehezebb harcát vívtam magammal, miközben testem mozgásra bírtam.

Hallottam, ahogy az egyik autó lefékez mellettem és lehúzódik az ablak.

-          Miss Miles – hallottam meg a sofőr hangját, mire némán feltéptem a hátsó ajtót, és bevágtam magam az ülésre.

Mick szó nélkül hajtott haza, én pedig az ablaknak döntöttem a fejem, és nehéz fájdalommal a szívemben néztem a távolodó tengerpartot, miközben sűrűn szakadozott a lélegzetvételem.

/Ruben/

Újra átnéztem a forgatókönyvet és a zenei anyagot, és megint ugyanarra a következtetésre jutottam, mint az előbbi három órában minden percben. Egyetlen szám van, ami ehhez a részhez illik, és az pedig egy Eric Saade szám.

Megráztam a fejem, és hanyatt dőltem a kanapén. Nem hiszem el, hogy nincs más, olyan sok kiváló svéd zenész mellett. Felemeltem újra a könyvvastagsági szövegeket, és átfutottam a jelenetet. Lennie kell más megoldásnak is.

Az előszobából jövő hangok könnyítettek rajtam, addig sem kellett dolgoznom, így leejtettem a papírt, és érdeklődve toltam fel magam, hogy lássam ki érkezett haza. A lány vöröslő szemmel, hangosan szipogva csörtetett át a hatalmas szobán, a lépcső felé vette az irányt, és szó nélkül futott fel rajta.

-          Ninah?! – szólítottam meg, de mintha meg sem hallotta volna sietett tovább, én pedig felpattanva vetettem utána magam, és próbáltam nem lemaradni, mert azáltal rám zárja az ajtaját, és sosem tudom meg mi baja van.

Nem láttam még ennyire feldúltnak és szétesettnek, és ötletem sem volt, hogy mi történhetett. A szívem pillanatok alatt lódult meg, hogy talán valami nagy baj van, és nem voltam ott, hogy segítsek, most pedig csak értetlenül futok utána, remélve, hogy elmondja történt-e valami.

Éppen a szobája előtt értem be, ahol belépett és rám lökte az ajtót, de a lábam már a szobában volt, így nem kattant a zár. Normál esetben elkezdett volna dühöngeni kitol és rám zárja az ajtót, de most egy szava sem volt, csak a fürdő felé sétált, én pedig halkan követtem őt.

Az ajtóból néztem, ahogy megnyitja a hideg vizes csapot és percekig csak folyatja a vizet, miközben néha megmossa az arcát. Nem szólt semmit, nem sírt, csak megtámaszkodott a porcelán szélében, lehajtotta a fejét és a földet bámulta. Végül anélkül, hogy odanézett volna elzárta a hideg vizet, és visszatámasztotta magát. Egy pillanatra megremegett, és láttam, hogy a térde egy kicsit megbicsaklik, de visszavette az irányítást és kihúzta magát. Közelebb léptem, szinte biztos voltam benne, hogy nem lát, így tiltakozni sem fog, ha esetleg segíteni akarnék, és ő ellene lenne. Mély levegőt vett, miközben egyik kezével elengedte a mosdót, és beletúrt a hajába, ebben a pillanatban viszont, mintha minden kicsúszott volna a kezei közül, és esetlenül csuklott össze, egyedül a szerencsének köszönhetjük mind a ketten, hogy idejében sikerült elkapnom.

Felemeltem és ránéztem falfehér arcára, a még mindig piros, és teljesen kisírt szemeire, és úgy éreztem, hogy nincs még egy ember a világon, akit most jobban meg akarnék vigasztalni, mint őt.

Kisétáltam vele a fürdőből, miközben ő körülölelte a nyakam, és arcát a mellkasomba temette.

Leültem vele az ágyra, de nem engedtem el, meg akartam várni, míg ő mozdul meg, míg ő akar mellőlem elmenni, hogy biztos lehessek benne, nincs most szüksége rám.

De nem húzódott el, nem engedte el a nyakam, és az arca továbbra is a szívemnél volt, ami egyre hevesebben dobogott. Szorosan tartottam az ölemben, és lehunytam a szemem.

Egy barom vagyok. Vajon direkt kínzom magam, és amúgy ez az életcélom, vagy ez csak egy átmeneti állapot és lesz olyan rész is, amikor nem kell, hogy olyan lányt vigasztaljak, aki mást szeret.

-          Mi történt? – kérdeztem pár perc elteltével, amikor úgy éreztem már képes és hajlandó is válaszolni.

-          Csak… csak végeztem. Szakítottunk – csuklott, én pedig értetlenül összevontam a szemöldököm.

Ő és Saade? Soha. Olyanok, mint tűz és víz, mégsem tudom elképzelni őket külön. Nem mintha nem lenne jó hír, vagy nem örülnék neki, de nem sokat segít ez az én helyzetemen, főleg ha azt nézzük, hogy a szkítás miatt sír, így nem hogy esélyem sincs, de nem is lesz.

-          Miért?

-          Egyszerűen, mert hülye vagyok – vonta meg a vállát, amivel apró mosolyt csalt az arcomra, és kisöpörtem könnyel áztatott haját az arcából.

-          Nem ellenkezem – válaszoltam, mire haragos tekintettel rám nézett, de túl gyenge volt, hogy bármilyen más érzelmet tápláljon most a fájdalmon kívül bárki irányába.

-          Csak rossz, hogy azt hittem minden jó lesz azzal, hogy valamennyire megbeszéltük mik voltak, míg távol voltunk. Ő megtudta, hogy volt valami, és én megtudtam, hogy volt valami, de egyikünk sem csalta meg a másikat. És ez akkor jónak is tűnt. De az este folyamén többször is kétségek hada rohant meg, bármikor félreérthető jelet küldött, és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mi van, ha Sellyvel csinált valamit. Vagy mi van, ha Mollyval és köze van az SMS-nek hozzá. És féltékenykedett, pedig soha nem tette. Nincs rendben a bizalmunk és bár szeretem és hiszek neki, hogy nem csalt meg, tiszta vizet kell öntenünk a pohárba, és bebizonyítani, hogy van még esélyünk. Ez volt a legjobb, amit tehettem.

-          Hogy otthagytad?

Válaszul bólintott, és két kezébe temette az arcát. Nem sírta el magát, csak fájdalmasan felsóhajtott, és nekem dőlt.

-          Gondolom tovább dolgozol neki, és viszed a karrierjét, és megnézed mi lesz, ha barátok vagytok, és egyenesek egymással, ha úgy nem megy, mint társak, akkor mint barátok.

Nem válaszolt, nem bólintott és nem rázta meg a fejét sem. Ez csak arra engedhetett következtetni, hogy leesett neki a helyzet abszurditása, és az, hogy ennek semmi értelme, de nem hagyhattam békén, adnom kellett még egy kis löketet, hogy mélyebbre süllyedjen.

-          És azt sem értem teljesen, hogy milyen bizalomról beszélsz, hogyha szakítottál. Akkor még sincs meg, ha jobbnak látod külön válni, és úgy nézni, hogy mi fog történni.

-          Utállak – szögezte le és karba fonta maga előtt a karjait.

Felnevettem és elég stabilnak éreztem már ahhoz a lelkiállapotát, hogy egy laza mozdulattal lelökjem magamról és az ágynak döntsem. Arccal előre érkezett és a meglepetés hirtelenségét kihasználva nem haboztam, felálltam és egyszerű, kissé szapora léptekkel elhagytam a szobát.

/Eric/

(Losing my Religion)

Miközben megfogtam az összes cuccom, ami a zakómból állt, és felálltam és leporoltam magam, egyre csak azon járt az eszem, hogy mi a picsa van?

Miért kell elveszítenem azt, ami fontos, állandó jelleggel? Miért kell valamit mindig elrontanom? Jelen pillanatban az ittas állapotommal, a féltékenykedéseimmel tettem fel az „i”-re a pontot.

Idegesen vágtam a földre a felsőm, és megfogtam a fejem.

Komolyan ott tartok, hogy mindent hagyok a francba, hazamegyek, befekszem abba a büdös ágyba, és nem kelek fel, amíg el nem múlik minden. Addig, amíg minden hülyeség el nem tűnik az életemből, amíg minden hibám meg nem bocsátódik, és amíg minden seggfej ember rájön, hogy – egyszerűen fogalmazva – seggfej. Idegesen fűztem össze ujjaim a tarkómon, mikor megszólalt a telefonom és az idegesítő pityegés miatt, majdhogynem az is a földön végezte, a homokban és nem sajnáltam volna pár taposást sem.

Tömör, lényegre törő, a beígért üzenet volt, egy címet tartalmazva, valamint azt, hogy a cuccaim már ott vannak. Sóhajtva vetettem hátamra újból a leporolt zakót, és elindultam az egyik irányba, miközben tárcsáztam Danny számát.

-          Hol vagy haver? – szólt bele köszönés nélkül, mire felsóhajtottam.

-          Ahol tegnap letettek. Talán ha azt mondom Ninah-ék törzshelye, akkor vágod?

-          Tíz perc – tette le a telefont, én pedig lazán sétálva vágtam neki az útnak, ami forró volt a hőség miatt, és kietlen, a kívül esése miatt.

Ha meg lehet bánni ezerszer azt, amit egyszer elkövettél, akkor én megtettem. És most nem hagyom, hogy csak úgy kicsusszanjon a kezemből a boldogságom azért, mert hülye voltam. Visszaszerzem a bizalmát, úgy, hogy harcolni fogok, és nem érdekelnek a módszerek, nem érdekelnek a szabályok, csak az, hogy legyőzhetetlen legyek a legtökéletesebb lánnyal az oldalamon. Azzal a lánnyal, akit Los Angeles összes férfija akar, és akit én fogok megkapni mindenki előtt. Aki az én nőm, aki az én ágyamban fog aludni, és aki csakis kizárólag engem fog megcsókolni.

/Ninah/

Hajnali ötkor feküdtem le aludni, az összes többi percem addig azzal töltöttem, hogy kitaláltam mit kellene csinálni azokkal az anyagokkal, amit még délelőtt megkaptam Samtől. Kiderült, hogy forgatnunk kell egy klipet, és mivel a CD már kész, már csak beharangozni kell Ericet, és eladni Amerikában. Végül is, ami másoknak évekbe telt, azt most hónapokkal kéne behoznom… Bár nem akarok csalni, és kihasználni a nevem adta előnyöket, azt hiszem, kénytelen leszek.

Végül belegondoltam, hogy végig azt tanultuk, ebben a szakmában csak az él meg, akinek vannak kapcsolatai, azaz kapcsolati tőkével rendelkezik. Nos, ha még széles körben nem is, de vannak ismerőseim, és ha elkérek apától egy-egy telefonszámot, és ebédeket szervezek, hetek alatt hatalmas támogatói körre tehetek szert.

Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy elküldtem harminckét e-mailt, és ötven faxot, előre lefoglaltam egy stúdiót, majd a gépemen Eric képét nézve szenderedtem el.

Fájdalmasan hangos csattanásra ébredtem rögtön a fejem mellett, mire felpattantak a szemeim, és ijedten néztem fel, semmi más nem jutott eszembe, minthogy gránát robbant a szobámban, vagy terroristák fenyegetnek meg, esetleg, - ami a leghihetőbb -, villám csapott az ágyamba, de mindezek ellenére egy kevésbé sokkoló tényre derült fény, mikor Ruben vigyorgó arcát pillantottam meg, ahogy kezében a lecsapott tetejű MacBookom tartotta.

-          Csipkerózsika a Herceg képét bámulva aludt el. Tudod, amúgy a nyálcsorgatást nem szó szerint szokták használni – mosolygott a párnámra pillantva, ahonnan felemeltem a fejem, és megpillantottam a kis tócsát, ékes bizonyítékát a mély alvásomnak.

-          Hány óra van? – gördültem a hátamra nyögve, és magamra húztam a takarót.

-          Reggel kilenc – rántotta szét a függönyöm, és csak dicsérni tudtam magam, amiért időben védekeztem a fénnyel való gyilkolás ellen.

-          Hagyj aludni, ötkor feküdtem – fordultam arra az oldalra, ami még a közelében sem volt a ragyogóan sütő Napnak.

-          És dolgozó nő vagy, aki nem lustálkodhat, különben kirúgják. Szóval vegyél erőt magadon, kevésbé legyél Ninah Miles, és többet Ninah, a menedzser gyakornok.

-          Bunkó vagy – pufogtam a párnámba csukott szemmel, mire védtelen kezeim közül kitépték a puhaságot, és elhajították a sarokba.

Immár semmi sem védett a fény ellen, ami akaratlanul is áthatolt vékony szemhéjamon és kiégette érzékeny retinám. A következő merénylet a takaró lerántása volt, amit már szóra sem méltattam, csak próbáltam hagyni magam, hogy visszaaludjak, ami azt hiszem kétségtelenül sikerült is volna, ám az állandóan mozgásban lévő kéz nem hagyta, hogy tegyem, amit a testem kíván. Egy mozdulattal felkanalazott az ágyról, és egy vállra rántott, majd elindult velem.

Számomra ez a világ legkényelmesebb póza volt, lelógattam a kezem és lábam, és ritmikusan vágtam be a fejem egy gerincbe, de nem érdekelt.

Egyik pillanatban mintha megemelkedett volna minden, aztán elhalt a mozgás, és megálltunk. Minden jó volt. Csönd volt, nem volt mozdulat, ami zavarta volna álomba süllyedésem, nem voltak bántó fények.

A következő pillanat viszont sokkolóan hideg volt és vizes. Egyik percben még éppen hagytam volna, hogy beszippantson az álom, a másik percben pedig jéghideg víz csapja égeti a bőröm, amitől egy pillanat alatt felpattan a szemem, és sikítva próbálok szabadulni, de a kéz nem engedi. Nem érdekli a kapálózásom, a karmolásom, vagy az, hogy lehúzom a testről a nadrágot. Éreztem, ahogy a víz egyre nagyobb felületen éri a testem, mindenhol felállt rajtam a szőr, megborzongtam, és a ruhám, - a kisnadrág és a póló, amiben aludtam -, tonnás súlyként húz le, ráadásul megfagyaszt.

-          Tegyél már le, fent vagyok, oké? – csapta a hátára a tőlem telhető legnagyobb erővel, mikor végre előrehúzott, és pontosan a zuhany alá tett le.

-          Ideje volt – zárta el a hátam mögött a csapot, én pedig reszketve álltam előtte, gyilkolni vágyó tekintettel. – Most miattad én is vizes lettem – intett felsőtestére, amin pont egy fehér laza póló volt, ami vizesen rásimult kidolgozott testére.

-          A következő az lesz, hogy áldozat vagy, és még le is veszed a pólód? – vontam fel a szemöldököm, miközben körülöleltem magam.

-          Levegyem? – villantott egy féloldalas mosolyt, mire felhorkanva megráztam a fejem.

Kiléptem mellette a fürdőből, és a szekrényem felé indultam, hogy ruhát találjak magamnak.

Ruben is utánam jött, de nem sokat tartózkodott a szobámban, egyenes léptekkel ment az ajtó felé, majd kilépett rajta, és becsukta maga mögött. Felsóhajtottam és ledőltem az ágyamra.

-          Álmos vagyok – nyöszörögtem, mire kattant az ajtó, és egy párna talált fejbe.

-          Ne aludj vissza! Figyellek!

Miután felöltöztem és valamennyire eltüntettem a karikákat a szemem alól, visszakapcsoltam a gépem, és megnéztem mit írtam fel első napirendi pontként.

Sam otthon már elintézte a lemez kiküldéseket, azaz két nap múlva lesz a hivatalos megjelenés, amikor minden nagy lemezboltban megtalálható lesz majd a Vol2.

Svédországban Léna képvisel majd minket, és remélem nem lesz nagy hőzöngés Eric távolléte miatt.

Ha ott már kijött a lemez, akkor ide kell rendelnünk párat, hogy a bemutatókon legyen mit felmutatnunk.

Felsóhajtottam, ahogy megláttam a legfontosabb napirendi pontomat; találkozó Eric Saade-val, megbeszélés.

Lecsaptam a gépem, előkerestem a telefonom és elküldtem Ericnek egy egyszerű üzenetet, egy címmel és időponttal, mégis úgy dobogott a szívem, mikor rányomtam a küldés gombra, mintha csak randevút kértem volna.

Felkaptam a táskámat és leszaladtam a nappaliba.

-          Jó reggelt! – hallottam meg apa hangját, mire lelassítottam.

A székében ült a televízió előtt, és a friss újságot olvasta, amiben remélem nem szerepelek. Arcán aggódás és értetlenség tükröződött, de nem tette még szóvá.

-          Szia! – fordultam felé, és megeresztettem egy lanyha mosolyt, ami neki is feltűnt.

-          Egyedül jöttél haza.

Bólintottam és tartottam apával a szemkontaktust, amit végül ő tört meg.

-          Menj reggelizni, és ha beszélni akarsz, ma itthon vagyok – intett szemével a konyha felé, majd visszatemetkezett az újságba.

A lehető leghálásabb voltam neki most a közönyösségéért, így egy halk köszönöm után elsétáltam és megreggeliztem. Könyökölve dőltem a bárpultra, és először körbe-körbe forogva próbáltam elterelni a figyelmem, de elszédültem és a hányingerem csak erősödött. Végül arcom a hideg pultra fektettem és onnan szemléltem a készüléket.

Percenként néztem rá a telefonomra, mintha válasz SMS-t várnék egy olyan üzenetre, amiben kérdés sem volt. Vártam a pityegést, azt, hogy rezegjen, vagy bármit, csak életjelet adjon magáról, de nem kaptam, közben pedig egyre közeledett a perc, mikor el kellett indulnom.

Meghúztam a narancsleves poharam, mintha könnyítene a lelkemen, majd mélyet lélegezve felpattantam, és görcsbe rándult gyomorral felálltam az asztaltól és elindultam az autóm felé.

-          Sok sikert! – mondta valaki, én pedig megpördülve szembe találtam magam Dannyvel.

-          Mit keresel itt? – kérdeztem teljesen letaglózva, de nem zavartatta magát, csak közelebb lépett puszit nyomott az arcomra, majd kinyitotta a mögöttem álló kocsi ajtaját, és betessékelt a vezetőülésre.

-          Rubenhez jöttem. Amúgy pontosan ugyanúgy nézel ki, mint Eric, mikor harminc perce ott hagytam. Na, menj! – csapott a kocsim oldalára mosolyogva, amivel lehet, hogy segíteni akart, de nem sikerült.

Mint egy őrült vezettem végig az utakon, és bár késleltetni akartam a pillanatot, mert azt sem tudtam hogyan fogjak hozzá, valahogy hajtott valami belülről, és nem fogott vissza semmi. Az utakon most simán ment minden, ha nincs eső, nincs dugó sem.

Hangos fékcsikorgással fékeztem le a kávézó előtt, és szinte utánam egy pillanattal később egy hasonlóan éles hang ütött meg a fülem. Egy pillanatra azt hittem, hogy baleset volt, de mikor odakaptam a fejem, megpillantottam a pár napja először látott fekete kocsit beparkolni, és pontosan tudtam ki fog kiemelkedni belőle pár másodpercen belül.

Eric feje már az első pillanatban az én kocsim felé fordult, és biztosra veszem, hogy a fekete napszemüveg alatt engem nézett.

Fekete nadrág volt rajta a piros cipőjével, és egy laza fehér pólót vett rá erre az összeállításra, miközben haja tökéletesen állt, és arca tökéletes komolysággal fordult felém.

Kivettem az indítóból a kulcsot, majd kiszálltam és hatalmasat nyelve szembenéztem vele.

Lassan húzta le arcáról a napszemüveget, és előtűnt a csodálatos sötétbarna szempár.

Nyoma sem volt az arcán annak az idegességnek, amit Danny említett pár perce, azt a hivatalos arcát láttam, amit a rajongóknak és újságíróknak küld.

Megrettenve nyeltem, és leszegtem a tekintetem. Mi van, ha elkergettem magam tőle, és most úgy fog tekinteni rám, mint egy kollégára? Ha úgy gondolja, hogy nem kell nekem, neki pedig úgy könnyebb, ha tovább lép? Nem bírnám elviselni, ha idegenként kezelne, ha nem érne úgy hozzám, ha távolságtartó lenne a pillantása, és mégis mindez az én hibám lenne.

Újból felemeltem a tekintetem, ami találkozott a lazán felém induló Eric pillantásával.

Nem tudtam kiolvasni belőle semmit, félve löktem el magam a kocsitól és álltam elé.

Vajon elveszítettem, vagy van esélyem, és nem rontottam el végleg az életem?