Chapter 38

If you cannot lose...

/Ha nem tudsz veszíteni/

Percekig néztem némán Ruben arcát, miközben ő mintha ott sem lennék bámult ki az ablakon, és merev arccal nézte a suhanó tájat. Tulajdonképpen ezernyi, és ezernyi ötlet futott át az agyamon, hogy mégis miért volt ennyire sürgős, hogy találkozzunk, ám egy sem bizonyult teljesen meggyőzőnek, ahhoz, hogy azt hitessem el magammal. Háromszor átfutott a gondolataimon, hogy felpofozom a múltkori viselkedéséért, de az nem lett volna jó beszélgetés nyitány, így nem tettem.

Elgondolkoztam az arcát nézve, hogy vajon hogyan is kezdhetnék neki annak a beszélgetésnek, amiről azt sem tudom, hogy miről fog szólni, és mikor belekezdtem volna végül meggondoltam magam, és némán zártam össze újra ajkaim.

Tökéletesen beállított haját néztem, majd rátértem a gyűrődés mentes zakójának megtekintésére, miközben magammal vívtam hatalmas csatát, ahol sem a jó, sem a rossz oldalam nem tudott felülkerekedni.

Ez a pasi tökéletes, még ha nem is a belsőjéről beszélünk. Makulátlan megjelenés, tiszta, érthető beszéd választékos fogalmazással, és még ha a modora nem is a legjobb, az egy tárgyaláson biztos nem bontakozik ki. Ruben egy olyan ember, akivel szívesen köt üzletet bárki.

Látszik, hogy anyagi gondjai soha nem voltak, és nem is a közeljövőben fognak kialakulni, tudja, hogy mije van, és azt mire használhatja fel, tisztában van vele, hogy ki ő, és azzal is, hogy mindenki más az országban ismeri azt a nevet, hogy Ruben Aglander.

Talán ennek is köszönhető hatalmas egója, és beképzeltsége, ami már az első pillanatban meglátszott rajta, amint rám nézett és felmérte, hogy én nem egy üzlettárs leszek, akitől a havi jövedelme függ, amit mellesleg rosszul térképezett fel, mint utóbb kiderült. Így is került arra sor, hogy megismerjem már az első percben azt a Rubent, akit, mint egy külső üzletember, sosem ismernék meg, és ezt ő is tudja, ezért is nem próbálkozott a találkozásunk elfeledésével, és az újrakezdéssel.

Tudta, hogy nem dőlök be a második körnek, és azt is, hogy egy súlycsoportban vagyunk, ha a visszaszólásokról van szó. Ez az a Ruben, akit megismertem, és aki egyre antipatikusabb személlyé növi ki magát a szememben azzal a sok háttér információval a kezemben, amit megtudtam róla az utóbbi napokban.

De egy jó angyal is ült a jobb vállamon, aki mindezek ellenére még védeni próbálta, és bemesélni nekem, hogy talán ő csak az események áldozata. A sors keverhette ilyen helyzetekbe, ahonnan meg kellett tanulnia kivágni magát, majd öt perccel később szélesen mosolyognia a következő üzlettársára, akit talán a háta közepére sem kívánt. Talán sosem akarta az örökséget, és nem akarta vezetni a Roxy Recordings-ot, és csak ráerőszakolták.

Az is megeshet, hogy a való életben, ha egy számára szimpatikus személlyel találkozik, vele másképp bánna, talán az az egyén megismerhetné a vicces, kedves, szimpatikus Rubent, akinek közel sincs ekkora arca, nem beszél vissza, minden ok nélkül, ha tudja, hogy nincs igaza, és nem fog kidobatni az irodájából, ha nem úgy áll az üzlet, hogy az Aglander fiú nyer.

Ja, igen talán, ha ez mind megvan benne, akkor hibátlanul félreismertem, és/vagy, nem én vagyok számára a világ legszimpatikusabb embere, és azon van, hogy minél jobban megutáltassa magát velem, hogy fájjon vele találkoznom, vele dolgoznom, ezzel elérve, hogy Erickel közös megegyezés alapján elhagyjuk a Roxy Recordings-t, ami persze emiatt hatalmas haszonra tesz szert.

Nagyot sóhajtottam és elfordultam a fiútól.

Talán most jól elbeszélgetek magamban róla, de egyik oldalam sem győzhet, mert egy, nem fogok elsőre elítélni senkit, kettő, az angyalom bármilyen erősen is próbál arra rávilágítani, hogy nem biztos, hogy olyan rossz, mint hiszem, Ruben első bemutatkozása nem nyűgözött le.

Ugyanolyan bunkó volt, mint én. És kettőnk között az az alapvető különbség, hogy ő már benne volt a szakmában az apja által akkor is, amikor én még először hallottam meg Mr Lonin professzor első előadását. Valamint, én Ninah vagyok, ő pedig nem – vontam vállat akaratlanul is, aztán megéreztem magamon a férfi pillantását.

Visszanéztem rá, de nem kapta el a tekintetét, nem érezte rajtakapva magát, nem fészkelődött kínosan, és nem is vándorolt el a tekintete semerre.

Megőrülök.

-          Elmondod végre, hogy miért kell furikáznom téged a limuzinommal, vagy még élvezed egy kicsit a pillanatot?

-          Tulajdonképpen eddig élveztem a pillanatot. Azt a pillanatot, amikor láttam a Saade kölyök arcán a dühöt, hogy velem jössz, és azokat a pillanatokat, amíg engem bámultál magadban elmélkedve.

-          Ezt a főiskolán tanították? – húztam össze a szemem, miközben végignéztem rajta. – Miért kellett veled jönnöm?

-          Nem volt annyira sürgős, de mint mondtam, megérte.

Felpofozom, biztos isten, hogy felpofozom! Az egész nem volt jó semmire, csak hogy lássa, ahogy Eric szenved? Hogy láthassa, milyen fejet vág, amikor nem Eric, hanem mellé ülök be az autóba? Ez beteg.

-          Szerény véleményem szerint orvoshoz kéne fordulnod. Ez volt az egy. Kettő, állj be a sorba, ha keresztbe akarsz tenni Eric Saade-nak. Három, nem hiszem, hogy én lennék az, akivel ezt megtehetnéd, nem én vagyok az eszköz, hogy kést döfj a szívébe, és elérd, hogy összeessen.

-          Megfontolom a tanácsaidat Ninah, de ne fűzz túl sok reményt ahhoz, hogy el tudod hitetni magaddal, minden, amit mondtál okos dolog volt – mondta higgadtan úgy, hogy minden egyes szót megfontoltan, artikulálva ejtett ki a száján.

-          Ez esetben Ruben – kezdtem, és megnyomtam egy gombot az ajtón úgy, hogy ne vegye észre – ha nem térsz a lényegre, és nincs értelme, hogy a kocsimban ülsz, azonnal szállj ki, és menj haza, nekem dolgom van.

Legnagyobb szerencsémre, hogy elég hatásos legyek, és ne érezzem úgy, hogy ilyen mázlija csak egy filmben főszerepet játszó határozott nőnek van, a limuzin lelassított, majd a padkához lehúzódva megállt.

Felhúzott szemöldökkel néztem Rubenre, miközben a Marxot, és minket elválasztó fekete üveg lassan leereszkedett, és megjelent a férfi arca.

-          Probléma van Miss Miles?

-          Nem tudom – feleltem a sofőrre mosolyogva, majd újra Rubenre néztem. – Mr Aglander?

-          Még nem fejeztük be a megbeszélést, kérem, folytassuk az utat – válaszolt Ruben, és éreztem, ahogy Marx előrefordul, de tekintetével a visszapillantó tükörben engem néz.

Halványan bólintottam, mire a feketeség újra felhúzódott, és aprót köhintve adtam Ruben tudtára, hogy epekedve várom a folytatást.

-          Elintézted az amerikai utat?

-          Hm, lássuk csak… igen, nos, mind a negyven órában, ami azóta telt el, hogy kikényszerítetted belőlem ezt a döntést ezzel foglalkoztam, amellett, hogy átestem egy idióta beavatáson, el kellett mennem Samhez, ki kellett választanom az asszisztensem és el kellett mennem egy táncpróbára, és hoppá, máris a jelenben vagyunk. Úgyhogy nem, nem sikerült elintéznem.

-          És szándékozol az ügy végére járni?

-          Mármint azt kérdezed, hogy inkább ezt választom, vagy a veled való vacsorát?

-          Nagylelkű vagyok, nem veszem zokon a múltkori botlásod, megbocsátok, és új esélyt adok, ha szeretnéd – simította ki a nyakkendőjét, és fölényes hangsúllyal a szavaiban tette fel az ajánlatot.

Mély levegőt vettem, és próbáltam magam lenyugtatni.

-          Nem, nem érdekel a vacsora meghívás. És nem botlás volt, hogy faképnél hagytalak, etikátlan volt, ahogy beszéltél velem – emelkedtem felül saját idegességemben, és tetetett nyugalommal a hangomban fordultam felé teljes testemmel. – Miért játszol, ha semmid sincs?

-          Mert így nincs vesztenivalóm, viszont enyém lehet minden, miközben az ellenséget a földdel teszem egyenlővé.

-          Ekkora egóval ne hidd, hogy valaha is mindent nyerhetsz. Ha már itt tartunk, miért nem kezded már most? Miért adod ki a lemezt?

-          Mert hülye nem vagyok. Saade hozza a lemezcégem legnagyobb bevételét, nem fogom sutba vágni, és keresni még egy ilyen gyereket. Majd, ha már csak egy valami marad, akkor adom meg a kegyelemdöfést.

-          Sok sikert, csak nehogy minden rosszul süljön el! – húztam szélesre a szám, hogy kivillantsam fogaim.

-          Akad vetélytársam?  - húzta fel a szemöldökét, és közelebb hajolt hozzám.

Éreztem a leheletét a bőrömön, pillantását a számon. A levegő megfagyott mégis forró volt, szinte hallottam a saját lélegzetvételem, éreztem, ahogy jólesőn önti el a tüdőm a friss levegő. Az autó lassan fékezett alattunk, és felismertem a környékemet. Édesesen veszélyes mosoly játszott az ajkamon, amikor közelebb hajoltam a férfihoz, hogy majdnem összeérjen az orrunk, és halkan suttogtam.

-          Imádok játszani és sosem vesztek – néztem a szemébe, majd hirtelen elhajoltam, és kinyitva az ajtót szálltam ki az autóból. – Szállj le rólunk Aglander! – vetettem oda neki, majd rácsaptam az ajtót, és megkocogtattam Marx ablakát a vezetőülésnél.

Lassan húzódott le az ablak, de amint felbukkant a gonoszul vigyorgó arc, tudtam, hogy segítségre leltem.

-          Tudom, hogy tudod hol lakik, kérlek vidd onnan a legmesszebb, a legkihaltabb helyre, ott tedd ki. A koncerten találkozunk, oda taxival megyek.

-          Meg lesz – nevetett, és az ablak felhúzódott.

-          Köszönöm – tátogtam némán felé, mire bólintott, és láttam, ahogy megnyomja a hátsó ablakok elsötétítésére való gombot, valamint az ajtózárat.

Vidáman lépkedve indultam meg a lakásom felé, amikor egy lányba ütköztem.

Gyorsan elléptem, és bocsánatot akartam kérni, mert éreztem, hogy rátapostam a lábára, amikor felnéztem rá, és mindkettőnkből kitört a nevetés.

-          Mondtam, hogy SMS-t küldök – mosolyogtam vidáman, majd megfogtam a karját, és elkezdtem behúzni a lakásba.

-          Te szálltál ki abból a limuzinból? – nézett rám Selly úgy, mint aki kimaradt pár részből, és valóban. Az utolsó két napom még nekem sem feldolgozott.

Gyorsan fellifteztünk a lakásomig, majd benyitva lerúgtam magamról a cipőmet, és belekezdtem a történetembe.

-          Tulajdonképpen a lemezkiadó cég vezérigazgatója, aki egy… - kezdtem, de hölgyhöz illően elhallgattam – nos, mindegy, kikezdett velem, miközben két opciót is felajánlott annak érdekében, hogy ne rúgassam ki Ericet a Roxy Recordingstól.

-          Milyen kettőt? – vonta fel a szemöldökét, majd szélesre tárta a szekrényajtót, és ruháért kutakodott.

-          Vacsorát vele, és azt, hogy Eric amerikai hírnévre tegyen szert. Elküldtem, és ez után elraboltak.

-          Mi? – perdült felém.

-          Hosszú, Team Saade beavatás volt – húztam le a pulcsim cipzárját.

-          Ja, szóval olyan elrablás volt, mint amikor Eric elvitt megnézni egy tavat, mi? Na, ezért nem fogok aggódni miattad, ha szóba hozod az elrablást – fordult vissza a ruhákhoz.

-          Kösz – grimaszoltam felé, miközben dobáltam le magamról a ruhát, hogy beállhassak a zuhany alá.

-          És tovább? - faggatott, miközben célba vettem a zuhanykabint, és törülközőbe csavarva beálltam alá, tudva, hogy úgysem hagyja abba a kérdezgetést.

Lassan megnyitottam a csapokat, és élveztem, ahogy beleremegek a forró víz élvezetébe.

-          Aztán döntöttem. Hazajöttünk, és…

-          Jöttünk? – csúszott feljebb megint a hangja.

-          Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy kiről van szó! – morogtam kifele, majd folytattam. – Reggel elmentem Samhez, bejelentettem, hogy a lemez ki lesz adva, és a svédországi koncertezés helyett, irány Now York. Erre kaptam egy kulcsot az irodámhoz, ahol ki nem találod miket láttam, kiválasztottam egy asszisztenst is, és végül táncpróbára mentem, mert a beavatáson többek között ez is egy veszteségem volt. Ma Erickel együtt lépek fel a koncerten – sóhajtottam, majd elzártam a vizet, és lerántva a törülközőt a helyéről magamra tekertem, és kiléptem Selly mellé. – A limuzin Samé, aki egy nagyon, nagyon tehetős menedzser, és amikor hazajöttem nem más ült mellettem, mint a Roxy Recordings-os pasas, Ruben. Játszani akar – fejeztem be, és visszaindultam a hálószobámba.

Gyorsan, szinte pillanatok alatt magamra rántottam azt a ruhát, amit Selly választott ki, majd a tükör felé fordulva vettem elő a sminkkészletemet.

Nem tudom, hogy miket hagytam a próbateremben, de az biztos, hogy a ruhám, és a telefonom ott maradt, és ezeken kívül dunsztom sincs mi volt a táskámban. Istenem, egy csődtömeg vagyok, nem hogy még embert is menedzseljek.

-          Majd én – lökte arrébb a hajamat matató kezemet Selly, és hozzálátott, hogy nőt varázsoljon belőlem. Ő az egyetlen, aki képes rá.

Hálásan néztem vissza rá a tükörből, mire elmosolyodott.

-          Nem semmi életed van, te csaj! És nem mondtad Rubennek, hogy Ninah Miles mindig veszít?

-          Majdnem így – húztam ki magam, és felszisszentem, amikor Selly meghúzta a hajam.

-          És most? – nézett rám felvont szemöldökkel a tükörből, mire fáradtan sóhajtottam.

-          Megpróbálom túlélni a ma esti nagy koncertet, és azt hiszem, nem tévedek azzal, ha azt mondom, Ruben meg fog jelenni. Mindemellett a sajtó is be fog támadni a fellépés után, és ez lesz az, amivel ma Eric foglalkozik. Hajtson el mindenkit, holnap találkozóm van.

-          Az asszisztens – bólintott Selly, és feladta a hajammal folytatott harcot. – Térjünk át a sminkre. – És mi lesz Amerikával? Mikor indultok?

Szégyenkezve lehunytam a szemem, tudtam, hogy nem cselekedtem jól, hogy még nem mondtam el, de se időm, se energiám nem volt még ezzel foglalkozni.

-          Eric még nem tudja – böktem ki, és láttam, ahogy Selly karja megmerevedik, és hitetlenül mered rád, kezében szorongatva az alapozót.

-          Ó, és mikor akarod beavatni abba, hogy el kell hagynia hónapokig a szülőhazáját?

-          Nem volt választásom, vagy ez, vagy a vacsora. Bár az is lehet, hogy ilyen választásom nem is lett volna. Bele kellett mennem, és ezt Ericnek is meg kell értenie. Meg tudjuk majd csinálni!

-          Már nem azért Ninah, de mégis hogyan képzelted, hogy kapcsolatok nélkül egy énekessel az oldaladon fogod magad, kirepülsz Amerikába, és sztárt csinálsz belőle? Se egy ismerősöd, se semmid, egyszerűen semmid sincs, amivel Ericet a köztudatba tudnád beépíteni. Egy svéd énekes Amerikában, olyan, mint… mint nem is tudom. Elefánt a dinoszauruszok között.

-          Dinoszaurusz? Komolyan? – néztem a szemébe, mire megvonta a vállát.

-          Nem jutott jobb az eszembe. De érted a hasonlatot, nem?

Némán bólintottam, majd lehunytam a szemem, hogy Selly elvégezhesse a simításokat. Egyáltalán nem biztos, hogy most rosszat tettem azzal, hogy még nem mondtam el Ericnek, hisz időm sem volt rá, nem direkt nem mondtam el. Mellesleg min változtatna az egész, ha tudná, visszalépni, akkor sem tudnánk már, nem igaz? Rájöttem, hogy utálok magamban mérlegelni dolgokat, mert tulajdonképpen magammal veszekszem, és sosem jövök ki jól a buliból. Ma el kell mondanom Ericnek, és ennyi. Ez nem nagy cucc.

Mélyen beszívtam az édes levegőt, és magamban mélyen elraktároztam ezt az amerikai kérdést, amit nem szándékozok a koncert vége előtt feleleveníteni.

Sellynek hála fél órán belül készen álltam, és két kávé után, már képesnek is éreztem magam több órás ugrálásra. A sminkem tökéletes volt, a hajam pedig, a lány türelmének elfogyásának következményében csak lazán, természetes hullámban omlott lazán a vállamra.

Amint a taxi is megérkezett, elkezdődött az este, tele meglepetésekkel.

--------------------------

Nos, egyrészt köszönöm a sok kommentet, a mondatokat, már el is kezdtem a beépítést, remélem tetszeni fog nektek! :) Ha valaki még nem küldött, de szeretne, ennél a bejegyzésnél is még írhat egy mondatot, még mindig szívesen várom, mondjuk legkésőbb HOLNAP azaz HÉTFŐ estig.

Örülök, hogy olyanok is írtak, akiknek eddig nem igazán láttam színre lépését, szóval köszönöm! :)

Sajnos a kommentekre nem volt időm még válaszolni, de ma megteszem, és remélem, hogy ez fejezet is kap pár megjegyzést! :) 

Szép napot!