Chapter 57

Sziasztok!

Itt van a friss, remélem tetszik majd nektek. A mondataitok majd a hatvanadik fejezetben lesznek benne, oda terveztem be a kis hamisokat, szóval még lehet írni.  :) A kommentekre válaszoltam, és most nincs zene, mert rohannom kell, kérlek bocsássatok meg! :)
Ehhez pedig jó szórakozást! Csók néktek

Feelings mess

/Érzések kuszasága/

Felhúztam a ruha oldalán a cipzárt, majd újból a tükör felé fordultam. Végigsimítottam az oldalán és oldalra döntöttem a fejem. A ruha csodálatos volt, ez kétségtelen, de csak addig, amíg magamra nem vettem. Elrontottam az összhatást.

Mély levegőt vettem, és fellestem a tükörképemre; képes vagyok ezt végigcsinálni? Elmerengtem Danny szavain, amik a pár napja megejtett ebédünk hangzottak el. Máig nem tudtam mit mondjak, és szorít az idő, ráadásul Dannyt sem akarom cserben hagyni.

Kifújtam a levegőt, és előreejtettem a vállam, miközben lehúztam a cipzárt, és kiléptem a testemen lesikló ruhából.

-          Be kell vallanom valamit – dőlt előre Danny, miután elvette tőlünk a rendelés után a pincér az étlapokat.

-          Sejtettem, hogy valami nem okés a hirtelen felbukkanásoddal – dőltem hátra és karba fontam a kezem.

-          Ne érts félre, tényleg a nyaralás miatt jöttem, de téged más okból kerestelek fel. És az oknak semmi köze Erichez – fúrta kedves tekintetét az enyémbe, mire érdeklődve közelebb hajoltam.

-          Kíváncsivá tettél.

-          Amikor együtt dolgoztunk a dalon, emlékszel, hogy felvettük a stúdióban? – Bólintottam, majd folytatta. – A produceremnek megtetszett a dal, amit amúgy nem kellett volna meghallania.

-          Te megmutattad valakinek a dalt? – meredtem rá kitágult szemekkel, mint akit nyakon öntöttek jéghideg vízzel.

-          Nem akartam – fogta meg a kezem megnyugtatón. – De meghallotta, és imádta. Ott volt az élő adáson is, hogy megbizonyosodjon róla, nem lekevert a hangod. A koncert után megkeresett, és azt mondta csodálatos hangod van, és azt a duettet akarja a CD-mre.

-          De az nem igazán duett – húztam el a kezem az övéből idegesen.

-          Azzá teszi az a néhány rész, amit közösen éneklünk, és nem is kell több, csak az, hogy igent mondj, és újra elénekeljük, ezúttal a korongra.

-          Nem – szögeztem le, majd megjöttek az italok és én gyorsan kortyoltam a borból.

-          Megkönnyítenéd a lemez kiadását, és nem kéne még két hónapot ráhúznom, hogy dalt írjak, zenét szerkesszünk, és felénekeljem. Kérlek, Ninah! Csak egy dal, és profitálsz is belőle.

-          Pont rászorulok a pénzre – nevettem fel szarkasztikusan. – Engem ezzel nem fogsz meg!

-          Akkor tedd meg értem. Kérlek – nézett rám azokkal a hatalmas kék szemekkel, és egyszerűen nem tudtam mi mondhatnék, inkább elkaptam a tekintetem.

Ha nem ellene állandó ellentét Megan és köztem, és elfogadni úgy, ahogy vagyok, akkor még azt is mondanám, hogy hálás voltam a hívásának a beszélgetés kínosabbik pillanatában.

Idegesen kaptam a telefon után, és anélkül, hogy megnéztem volna ki az, kaptam fel, a lényeg a felszabadulás volt Danny kérése alól.

-          Hm?

-          Szia Ninah!

-          Megan – mondtam inkább magamnak, mint neki.

-          Lesz egy díjátadó gála és felkértek téged, hogy te add át a legjobb férfi színésznek járó díjat.

-          Nem vállalom – ráztam meg a fejem, és épp elvenni készültem a készüléket a fülemtől, mikor újra megszólalt.

-          Csináld meg! Most ezzel mi a bajod?

-          Az, hogy nem tettem semmit az érdekében, hogy ezt megtehessem. Nem vagyok nagy ember Hollywoodban, nincs jogom díjakat átadni. Mégis ki vagyok én, hogy megjelenjek?

-          Miles – jelentette ki, mintha ez magyarázat lenne mindenre.

-          Jó, akkor így mondd meg nekik, Ninah Miles nem vállalja el ezt a munkát – csaptam le a telefont, és Dannyre néztem. – Lehetséges, hogy jegeljük a témát, ha megígérem, hogy átgondolom?

Legnagyobb megkönnyebbülésemre mosolyogva bólintott majd folytattuk az ebédet úgy, ahogy már az elejétől kellett volna folynia.

Megráztam a fejem, majd visszaakasztottam a ruhát a helyére, és felöltöztem. A bejárónővel üzentem a limuzin sofőrjének, és még mielőtt kiléptem volna a szobám ajtaján tárcsáztam Dannyt.

-          Örülök, hogy hívtál, már azt hittem megutáltál, és soha nem keresel. Ha ennyire bánt a felvétel, felejtsd el, többet érsz, mint a CD, nem mellesleg már van egy egész jó dalom is – kezdett bele az esti mesébe, mire közbeszóltam.

-          Felejtsd el a dalod, megyek hozzád, felénekeljük, még ma! – csaptam be magam mögött az ajtót, csak hogy anya is jól hallja.

/Eric/

Számomra ismeretlen emberek töltötték meg az éttermet, de minden pontosan úgy volt, ahogy kértem. Alig voltak húszan a teremben, és éppen ugyanúgy beszélgettek, mintha egy normális ebéd keretein belül lettünk volna. Beérve rögtön levettem a kabátom és az pincér kezébe nyomtam, majd megindultam az egyetlen asztalhoz, ahonnan be lehetett látni az egész éttermet.

Megszokásból leszegtem a fejem, hogy kerüljem a felismerő pillantásokat, majd az asztalnál leülve előhúztam a kabátom alól egy szál rózsát. Hátradőltem és kíváncsian fürkésztem az ajtót, hogy vajon mikor lép be rajta Léna.

Néha a vendégek felé rebbent a pillantásom, hogy ki az, akin rajta van a jel, és ki az, akin nincs, de egyelőre csak „fizetett” emberek töltötték be az éttermet.

Nem tudom, mit fogok csinálni, ha rájöttem ki az, aki minden lépésem követi. Az nem elég, hogy kihívom a rendőrséget, valami olyan kell, amitől megtanulja, hogy mi lesz, ha Eric Saade-t zaklatja.

Gonoszan elvigyorodtam, ahogy a jobbnál jobb ötletek jutottak az eszembe, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Léna.

Miközben lassan felálltam, végignéztem rajta, és elégedetten elvigyorodtam; tökéletes választás volt tőlem ez a ruha.

Léna arcán meleg mosoly terült el, mikor megpillantott. Leadva a kabátját indult meg felém, én pedig felé lépve közeledtem. Nevetve öleltem meg, és közben körbenéztem a teremben, de senki kezében sem mobiltelefont, sem fényképező gépet nem láttam. Végül elengedtem a lányt és hátrébb lépett, miközben átnyújtottam a rózsát.

-          Csodaszép – mosolygott vicsorogva, és miközben leültünk meghallottam sziszegő hangját. – El sem hiszem, hogy belerángattál ebbe az idiótaságba.

-          Ingyen ebéd Eric Saadeval, ne mondd, hogy nem álmodtál erről – fogtam meg a kezét az asztalon, ami külső szemlélőnek egy meghitt beszélgetésnek, és pillanatnak tűnhetett.

-          Tudod, illúzióromboló, ha valaki megismer téged – villantotta rám a fogait, majd színpadiasan, minden ok nélkül felkacagott.

-          Ne játszd túl – simogattam meg az arcát mosolyogva, amit ő elkapott, és odaszorított.

-          Fordulj fel – sütötte le a tekintetét szemérmesen, majd leadtuk a rendelést. – Amúgy van már tipped? – nyújtotta előre mindkét kezét, hogy megszorítsa az enyémeket.

Megráztam a fejem, és elhúzódtam. Kell lennie valami történetnek, amit elhihet egy külső szemlélő.

-          Most elutasítottál, ezért szomorú vagyok, te meg legyél önmarcangoló, és kétségbeesett, hogy elveszted a barátságom is.

-          Ninah-val ilyen szerepjátékokat játszottatok az ágyban is? – gúnyolódott szomorú arcot mímelve, mire égetőn rákaptam a pillantásom.

-          Nem vagy vicces!

-          De azért majd elmondhatom mindenkinek, hogy lekoppintottam a nagy Eric Saade-t?

-          A legrosszabb színésznő vagy – sóhajtottam fel, majd megragadtam a karját, áthajoltam az asztalon és puszit nyomtam az arcára.

-          Büntess még! – nevette el magát, mire nekem is széles vigyorba szaladt a szám.

-          Hülye.

Meghozták az ételeket, de akárhogyan is néztem, semmi és senki gyanúsat nem láttam, és ez kezdet idegesíteni. Mi van, ha a végén ő jár túl az én eszemen?

Egy óra múlva már megettünk mindent, és az állandó vigyorgástól már fájt a szám, úgy éreztem, ha még egyszer mosolyognom kell, inkább a halál.

-          Szerintem ez nem működött – jegyezte meg Léna, és felállt az asztaltól.

-          Gondolod?! – morogtam idegesen, és miután az asztalon hagytam a pénzt, felálltam és körülöleltem a lány derekát.

-          Azért köszönöm az ebédet, megismételhetnénk – villantott rám egy bájos mosolyt.

-          Ne is álmodj róla! – segítette fel rá a kabátot, majd kéz a kézben kiléptünk az étteremből, és a kocsim felé vettük az irányt.

Amint beültünk Léna telefonja csipogni kezdett, mire megdermedtünk. Tudtuk, hogyha a blogon megjelenik egy cikk, Sam egyből SMS-t küld a lány telefonjára. Kapkodva vettem az ölembe Léna táskáját és semmilyen etikettel, vagy ellenállással sem törődve túrtam bele, és dobáltam ki a cuccokat, míg el nem értem a telefonjáig.

-          Idióta barom vagy! Komolyan nem értem mit eszik rajtad Ninah – vette föl a szétszórt cuccokat, miközben én rányomtam a kis borítékra.

„Ez nem jött össze! Nézz körbe!” Sam

Kinéztem az étterem irányába, de senkit nem láttam, úgyhogy pillanatok alatt megnyitottam az üzenethez tartozó linket is.

Mr Okos Saade

Ki hitte volna, hogy Eric majd le akar buktatni? Vicces, de ettől függetlenül a megnyugtatására közlöm, hogy a fogadás csak két hónapra érvényes, úgyhogy ennek is lesz vége.

Kicsit zavarodottan állok a mai nap előtt, de azért megpróbálom szavakba önteni az én szemszögem.

Eric Saade Léna Kenderesi társaságában töltötte el ebédjét Stockholm egyik legelőkelőbb éttermében, ami a megszokotthoz képest, most kissé pangott. A lány egy csodálatos ruhát viselt, és az egész ebédnek randevú hangulata volt kezdve a rózsával, nem beszélve a simogatásokról, mosolygásokról, lágy puszikról, és a fagyott szíveket is melengető pillantásoktól. Sokkolt a látvány, de az a felismerés még inkább, hogy mindez a lebuktatásomra játszott.

Semmit sem sejtettem addig, amíg a páros el nem hagyta az éttermet, ám mikor ők felálltak és elsétáltak, az egész étterem egy emberként mozdult meg, az emberek elhagyták helyeiket és fizetés nélkül távoztak a hátsó ajtón, és pár perccel később a puccos hely, már tárt karokkal fogadta minden újonnan érkezett vendégét, és a hely tele is lett éhes emberekkel, kevesebb, mint öt, ismétlem ÖT perc alatt!

Furcsa, nem? Mintha megmondták volna nekik, hogy valami miatt egy bizonyos időben nem elérhető az étterem, de egy órakor, már szabad. Hm… mindenesetre, szép próbálkozás volt Saade! Találkozunk a következő körben!

-          Ó, hogy az a rohadt, büdös, bassz… - szitkozódtam idegesen, mikor Léna befogta a szám.

-          Vegyél vissza! Én nem beszélek svédül olyan jól, hogy vágjam a káromkodást, de biztos vagyok benne, hogy te most azt csináltad.

-          De hogy a francba csinálta, hogy tud mindent? Hogy? Ki a tököm az? Esküszöm, megőrülök – vertem a fejem a kormányba, mire minden egyes ütődésnél a duda éles hanggal visított fel.

-          De legalább fair volt. Most képzeld el, mi lett volna, ha tudja az igazat, mégis csak azt hozza le, hogy mi együtt ebédeltünk, rózsát adtál nekem, és megfogtad a kezem. Ninah azt nem értené meg, és ha ezt látja, még mindig van esélyed, hogy kidumáld magad – vonta meg a vállát.

Oldalról néztem fel rá, miközben homlokom a kormánynak döntöttem. Igaza van.

-          Hazavigyelek?

-          Jó lenne – bólintott, mire beindítottam a motort, és elhajtottunk az étterem elől.

/Ninah/

-          Szerinted mit csinált Léna és Eric kettesben, egy szál rózsa és puszik társaságában, egy étteremben? – néztem fel Dannyre dühtől kipirult arccal, és komolyan próbáltam visszafogni magam, hogy ne üvöltsek senki az arcába, és ne rendezzek féltékenységi jelenetet, és ne tárcsázzam Eric számát egy másodpercen belül.

Lecsaptam az iPhone-om a mikrofon mellé, és kitrappoltam a stúdiószobából.

-          Biztos van rá magyarázata – jött utánam Danny elkapva a karom, mire kirántottam azt, és fortyogva elfordultam tőle.

-          Ja, biztos van, csak rohadtul nem érdekel!

Nem tudom mi ütött belém, de valahogy teljesen kihozott a sodromból az a pár kép, és szöveg. Tudtam, hogy teljesen lehetetlen, hogy ők ketten, de mi van, ha mégsem? Nem tudtam kontrollálni a gondolataim, sem önmagam, egyre csak a legrosszabb lehetőségek jutottak eszembe, és semmi reális magyarázat. Úgy éreztem belehalok, hogy Eric mással van, és lazán elflörtölget, én pedig csak nézem, és nincs velem. A hiánya őrjít meg, hogy nem ölel megához, hogy nem játsszuk azt az idióta játékot egymással, hogy nem érzem az illatát, hogy nem csókol meg, és nincs állandóan körülöttem. Hogy reggel, mikor felkelek nem mosolyog rám, és sosem érzem a teste melegét, nem hallom a szíve ritmusra dobbanását.

-          Sajnálom – fordultam Danny felé, és leszegtem a tekintetem.

-          Semmi baj. Akarod holnap folytatni?

Megkönnyebbülve bólintottam, és egyből a limuzinhoz siettem. Intettem a sofőrnek, aki szó nélkül hajtott haza. Most mit csináljak? Nincs hangulatom összeveszni vele, és azt sem akarom, hogy levegye a féltékenykedésem. Nem akarok jelenetet rendezni, mert lehet, hogy minden az én hibám. Elvégre én hagytam ott Svédországban, mikor maradhattam volna is. Én zúztam össze a kapcsolatunkat, és most még féltékenykedem is? Hihetetlen…

Karba vágtam a kezem, és duzzogva dőltem hátra. Saját magamra vagyok mérges. Mégis mikor mondtam neki utoljára, hogy szeretem? Arról ne is beszéljünk, hogy mikor először... Egyébként meg ennek a kapcsolatnak mindene van csak értelme nincs. Mikor szerettem Ericbe? Amikor idegesítően arcoskodott egész nap? Vagy amikor azt hitte ő uralja az életemet? Amikor beszólogatott?

-          Idióta – suttogtam akaratlanul is elvigyorodva.

Otthon felfutottam a szobámba, és senkiről sem tudomást véve zártam magamra az ajtót. Ledobtam a táskám az ágyra, papírt és tollat vettem elő, és elkezdtem leírni az érzéseimet.

Nem gondolkodtam a szavakon, mondatokon, egyszerűen csak jöttek, pedig sosem írtam még verset.

Nem akarok jelenetet rendezni

Nem akarlak cserbenhagyni

Próbálom a saját dolgom csinálni

Kezdek rájönni, hogy ez rendben van

Tartsunk össze, bármerre is megyünk

Ez rendben van, és ezt mindenkinek tudnia kell

Lehet, hogy őrült vagy, de

Mondtam mostanában, hogy szeretlek?

Te vagy az egyetlen ok, amiért nem félek repülni

És ez őrület, hogy tud engem valaki így megváltoztatni

És nem számít, mit kell tennem,

Nem félek megpróbálni

És tudnod kell, hogy te vagy az ok amiért…

Elmosolyodtam, ahogy leírtam a szavakat, és valamiért jól eső érzés, áradt szét bennem. Elkezdtem dúdolni, és miközben a délután hátralévő részében a szöveget írtam tovább azon voltam, hogy kitaláljam hozzá a dallamot.

Sötét volt már kint, amikor készen lett a szöveg, és meg volt a refrén dallama, de ezerszer nehezebb volt úgy, hogy még sosem csináltam ilyet, és képtelen voltam lejegyezni a hangokat, így csak a fejemben játszottam le újra és újra, hogy hogyan kéne hangoznia, és reméltem, hogy holnapig nem felejtem el.

Felpattantam az ágyról és a refrént énekelve forogtam körbe a szobában, mikor kinyílt az ajtó, és én megmerevedtem.

-          Mit csinálsz? – nézett rám Ruben, mire megvilágosodtam

-          Te kellesz nekem! – fogtam meg a kezét és berántottam a szobába.

Az ágyra löktem, majd becsuktam mögötte az ajtót, és elé sétáltam.

-          Most jön az a rész, hogy te rám ugrasz – könyökölt fel, és széles mosollyal az arcán nézett rám.

-          Most ne hülyülj! Figyelj, írtam egy dalt, és kell hozzá valami zene.

-          Te? Egy dalt? Tudsz írni? És énekelni? És zenét szerezni?

-          Nos… valójában egyiket sem, de azért meghallgatod a refrént? – léptem hátrébb, mire már most kárörvendően vigyorgott.

Megköszörültem a torkom, aminek amúgy nem volt semmilyen jelentősége, talán csak azért csináltam, hogy profibbnak látszódjak, és belekezdtem. Minden pénzt megért, ahogy láttam Ruben arcáról lehervadni a mosolyt. A dal végére felegyenesedett és elismerés csillogott a szemében.

-          Nem is olyan rossz – bólintott, mire meglöktem a vállát.

-          Tudsz segíteni?

-          Játszol valamilyen hangszeren?

-          Kiskoromban zongoráztam, de attól félek az a tudásom már a múlté – vontam meg a vállam, és ebben a percben megszólalt a telefonom.

A rövid pityegésnek hamar vége lett, úgyhogy kíváncsian néztem a beérkezett üzenet után.

„A szüleim hozzátok indultak, csak okosan! Dylan”

-          Azt hiszem, halasszuk későbbre a számunkat – néztem fel a telefonomból Rubenre.

-          Mi történt?

-          Dylan szülei ide tartanak, úgyhogy jobb, ha te is felveszed az öltönyöd, és a legjobb modorod – mértem végig farmer és ing összeállítását.

-          Mi van?

-          Ruben, ezek a család barátai, akik befolyásosak, és sok pénzt fektetnek mindenbe, amiben nekünk is van pénzünk. Itt nem csak a kapcsolat szakad meg, ha nem viselkedsz, hanem minden. Na, menj, öltözz!

-          Nem vagy az anyám! – húzta ki magát előttem, demonstrálva az erőviszonyokat.

-          Nem, nem vagyok – léptem közelebb, felnézve az arcára, amelyen most hezitálást láttam.

Másodpercekig álltunk így, míg végül megrázta a fejét és elhátrált.

-          Oké, oké megyek.

/Ruben/

Egy barom vagyok.

Bármennyire is szeretnék a barátságzónában maradni, képtelen vagyok, ha így néz rám, és ilyen közel áll, ha megérzem az illatát, ha látom azt a mosolyt.

Most vajon direkt provokál, vagy csak nem veszi észre, hogy hogyan is érzek. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy közelebb hajolok és megcsókolom, de aztán belém hasított, hogy van barátja, hogy szereti, és épp az előbb írt róla egy dalt. Bár ez csak a gyengébbik kifogásom volt, az erősebbik, hogy tudtam, felpofozna, és nem vagyok kész egy megaláztatásra tőle. Addig teperek, míg biztos nem lesz, hogy nem utasít el, és ez az idő is el fog jönni.

Megráztam a fejem, és még mindig összezavarodva az ajtó felé vettem az irányt. Az utolsó pillanatban hátrafordultam, és hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam.

-          Oda adod a szöveget?

-          Elégeted?

-          Eszembe jutott, de nem. Inkább csak elolvasnám – vontam meg a vállam lazán, mintha amúgy nem emésztene fel a féltékenység.

-          Tessék – nyújtotta át a papírt, majd lazán ő is utánam indult ki az ajtón.

-          Neked nem kell átöltöznöd?

-          Én egész nap ebben az ezerkétszáz dolláros ruhában voltam, úgyhogy ha ezzel bárkinek bármi gondja lesz, az a szemembe mondja – csapta be maga után az ajtót, és mintha csak végszó lett volna, alighogy megindult a lépcsőn, idegen hangok ütötték meg a fülem. A korláthoz léptem és kíváncsian néztem le.

-          Sharon, David! Örülök, hogy átjöttetek! – lépett eléjük Megan, és kedves puszikkal köszönt.

-          Üdv Mr és Mrs McColj! – lépett ki Ninah is mosolyogva, mire halkan felnevettem.

Egész Hollywood elmehetne színésznek, kezdve a Miles lánnyal.

-          Ó, kedvesem, nagyon örülünk, hogy újra itthon vagy – ölelte át a nő melegen. – Dylan rengetegszer emlegetett már.

-          Kedves fiú – tette hozzá az újonnan érkezett Brenton, majd mindannyian elvonultak a társalgóba, nekem pedig ideje volt átöltöznöm.

Igazából semmi kedvem nem volt ehhez a felhajtáshoz, minden erőm leszívja a napközbeni forgatási munkák, az estéimet meg az, hogy vigyázzak arra, hogy ne gondoljak Ninah-ra, nem öljön meg Dylan, és lehetőleg Dannyben is elaltassam a gyanú szikráját.

Leültem az ágyra és átolvastam a szöveget. Szép, meg kell hagyni. Nem az a nyálas imádlak, és soha nem hagylak el, tökéletes vagy, és te vagy a mindenem, hanem egy lágyabb változata a szerelmi vallomásnak, olyan, ami még emészthető. Még emlékeztem Ninah dallamára, és elkezdtem továbbformálni a fejemben, pár perc múlva pedig hangok ezrei lepték el a gondolataim.

A szintetizátoromért nyúltam, és villámgyorsan leírtam a lejátszott hangokat, majd fel is vettem a demót. Hajnali fél négyre pedig már készen is volt a nyers dal.

Felpörögve nyitottam be Ninah-hoz, aki nem meglepő módon mélyen aludt. A nyitott ablakon keresztül kellemesen suhant be a nyári meleg levegő, így a lány is csak egy szál bugyiban és pólóban aludt. Megtorpantam, ahogy végignéztem a testén, a szintetizátort a lágyékomhoz szorítva próbáltam visszafogni azt, ami már bekövetkezett.

Pár percig álltam csöndben, egyenletesen lélegezve, erősen lehunyt szemmel, miközben a fejben a Nokia Snake játékát játszottam le, ezzel is elvonva a figyelmem. Mikor újra átvettem az irányítást a testem felett, leszegtem a tekintetem, kizárólag csakis a padlót bámultam, miközben közelebb osontam az ágyához. Gyengéden megráztam a vállát, és a nevét suttogtam. Úgy éreztem magam, mint egy idióta.

-          Ninah! Ninah ébredj!

-          Mi van? – fordult felém, miközben álmosan pislogott.

-          Kész a dal.

-          Mi van?! – ült fel hirtelen, ezzel lefejelve, mire én az ágyra estem.

-          Áú – dörzsöltem a homlokom, mire a lány elvigyorodott.

-          Sajnálom.

-          Ja, gondolom mennyire – ültem fel még mindig a fejemet fogva.

-          Na, megmutatod végre a dalt?

-          Igen, köszi, jól vagyok, nincs agyrázkódásom, pont túlélem, ne emészd magad. Hogy jég? Jaj, nem kel, hagyd csak, majd bedagad, de túlélem – morogtam, miközben az ölembe húztam a hangszert, és bekapcsoltam.

-          Ne nyávogj! – csapott tarkón, de addigra már elindítottam a zenét, úgyhogy következő ütésre már nem maradt ideje, csak tátott szájjal hallgatta a demót.

/Ninah/

Ha Ruben nem azért jött volna be, hogy a számot megmutassa, biztos, hogy nem megy ki élve a szobámból. Cserbenhagyott McColjék előtt. Gyűlölöm Dylant, és hogy képes mindent úgy manipulálni, hogy jól jöjjön ki a dologból.

Alighogy megérkeztek a szülők, máris rám nézve belevágtak, hogy mi a látogatásuk oka, az udvariasságon kívül.

-          Nos, Ninah, hallottuk, hogy távollétre hivatkozva nem veszel részt a Filmes Díjátadó Gálán – mosolygott rám feszültem Sharon.

-          Való igaz, hogy nem leszek ott a gálán, de az oknak semmi köze a távolléthez. Egyszerűen nem tartom magam érdemesnek a megjelenésre, mert semmit sem tettem ezért.

-          Ez dicséretre méltó – bólintott kedvesen David, de a felesége egyből átvette újból a szót.

-          A fiam, Dylan, viszont ott lesz a gálán, mert szerepelt az egyik nagy sikerű hollywoodi filmben.

-          Gratulálok – mosolyogtam. Miért érzem, hogy ez csak rosszabb lesz és csak most fogunk elérni a lényeghez?

-          És rád gondoltunk kísérőként.

Épp kezdtem volna a heves tiltakozásba, de nem hagyott szóhoz jutni.

-          Senki megfelelőbb nincs nálad, se gyönyörűbb, se tehetségesebb lány, megtisztelő lenne, ha Dylan oldalán láthatnánk a gálán.

-          Én… - meredtem magam elé ihletért, de a nyolc kíváncsi szempár nem hagyott időt, hogy elnyeljen a föld, vagy megjelenjen egy csodatévő tündér, vagy a kevésbé esztétikai élmény, Ruben és segítsen eltűnni.

-          Akkor elvállalod? Jövő héten lesz, és a ruhát már ki kell választani, úgyhogy kérlek most mondj igent.

Miért, a nem már nem is lehetséges? Istenem…