Chapter 58

Sziasztok!
Nos, meghoztam a friss fejezetet.
Ahogy néztem jóval kevesebb olvasóm van most, mint volt még a történet fénykorában, és nem tudom, hogy miért, de mindegy is, ha vannak, akik még olvasnak, nem igaz? :)
Köszönöm mindenkinek a véleményét, aki írt, még ma ott lesznek a válaszaim.
Ehhez a részhez nincs különösebb hozzáfűznivalóm, kétségtelen, hogy nem a legjobb..
Csók néktek, és köszönöm, hogy olvastok!

Events

/Események/

 Immáron a harmadik ruha is fel lett akasztva a legutóbb beszerzettek közé, de már a gondolattól is összerándult a gyomrom. Olyan régen csináltam már. Hogyan fogom kibírni, hogy végigvonuljak a vörös szőnyegen, édesen vigyorogva a kameráknak, fényképezőgépeknek, és hogy aztán mindenhol ott lássam az arcom? Sosem fog lecsengeni ez a botrány. Hogy én Dylannal jelenjek meg… istenem – temettem két kezembe az arcom, majd az ajtónyitódásra felnéztem.

-          Mehetünk? – néztek be a fiúk egyszerre, én pedig fáradtan bólintottam, és felálltam.

A szekrény ajtaját visszacsuktam, magamhoz vettem a táskám, és egy utolsó pillantást vetve a gépemre, kisétáltam az ajtón, és követtem a két zenészt a stúdióba.

Magányos, fárasztó utunk volt, főleg, hogy Danny könyörgésére az én kocsimmal mentünk, és megengedtem a hülyéjének, hogy ő vezessen, így Ruben mellé ült, együtt kurjongatták végig Los Angeles főútját, mint minden vérbeli turista, míg a tulajdonos csak hátul kuporgott összefont, karba tett kézzel, és a csodát várta, és azt, hogy épségben érjünk el a stúdióig.

Nem voltam biztos benne, hogy kellőképp sikerült felelevenítenünk a zongoratudásom, de Ruben szerint a dalt már hiba nélkül el tudom játszani, pillanatnyilag pedig több nem is kell. Bemelegítésnek pedig jó lesz, ha még párszor elénekeljük Dannyvel a számunkat, és majd ő kiválasztja azt, amelyikre van szüksége az albumon.

Ásítva nyúltam el az üléseken, és éppen leragadt volna a szemem, amikor satufékkel leállt az autó, én pedig a fiúk ülése melletti kis résben landoltam.

-          Barmok – sziszegtem, miközben kiszabadítottam a fejem a lyukból, majd mindkét segítséget felkínáló kezet arrébb lökve kipattantam a kocsiból és levágtam az ajtót.

-          Óvatosan! Finom darab.

-          Az én kocsim, úgyhogy pofa be! – morogtam Dannyre, majd beriasztottam a kocsit, és a bejárat felé indultam.

Megvártam az ajtóban a fiúkat, ugyanis csak Ruben tudta a kódot, neki volt a munkaeszköze ez a stúdió. Mély lélegzeteket vettem, és próbáltam átérezni azt az érzést, ami a dalhoz kellett.

De a fiúk rötyögő hangjától nem ment semmi, így csak fújtatva beléptem előttük, miután kinyitották az ajtót, levágtam a táskám a kanapéra, és bevonultam a szobába. Egyenes háttal leültem a zongora mögé, és ujjaim a billentyűkre helyeztem, és lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy csukódik az ajtó, én pedig mély levegőt véve kezdtem el ujjaimmal végigszántani a hangokon. Egy félreütött hang következtében elkaptam mindkét kezem a hangszerről, és ijedten pillantottam fel az üveg mögött álló fiúkra.

Bátorítóan rám mosolyogtak, mire én megráztam a fejem, és éreztem, ahogy a szívem a mellkasomban dübörög. Intettek, mire felvettem a fülhallgatót a fejemre, és az arcom elé húztam a mikrofont.

Szó nélkül helyeztem vissza az ujjaim, és kezdtem enyhén remegve a dalba. De a hang újra félrecsúszott, én pedig idegesen toltam el magam elől a bumszlit, és a plafon felé emeltem a tekintetem.

Nyugi, menni fog – suttogtam halkan, miközben a helyes légzést gyakoroltam magamon, amikor két férfihang ütötte meg a fülem.

Yeah – kezdte Danny, én pedig kíváncsian, lassan emeltem fel a fejem.

A helyzet fordul egyet, mikor rájövünk, hogy valaki cserbenhagyott,

Sokszor nem tudom miért,

De tudom, hogy meg tudjuk csinálni

Mindaddig, amíg azt mondod… - Lehunyt szemmel, mosolyogva énekelte, miközben kezével lágyan mutogatott. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy hallottam a dalunkat, azt a dalt, amit még anno írtunk, és amit egész Stockholm előtt adtam elő a verseny utolsó estéjén.

Szóval mondd, hogy szeretsz, igen – El sem hiszem, hogy Ruben is ismeri a dalt… Elképedve hallgattam a dallamot, aminek hála eltűnt a gyomromból a görcs, és mosolyogva hallgattam a duettet.

Mondd, hogy eláll tőlem a lélegzeted,

Talán, ha még egyet mondanál, biztos lennék benne, hogy

Semmi mondani való sem maradt

Mondd, hogy úgyis szeretsz – nézett komoly tekintettel mélyen a szemembe Ruben, amit csak egyetlen másodpercig tudtam viszonozni, mert utána égető pillantása felkavarta az érzelmeim, és kérdések százezrei kezdtek tolongani a fejemben.

Nevetve néztem a fiúkra, mire Danny megnyomott egy gombot, és eltűnt minden hang. Hüvelykujjukat mutatva próbáltak ösztönözni, ami bár béna próbálkozás volt így a dal után, de mindenesetre hatásos. Visszahúztam a mikrofont, és immár erős, nyugodt kézzel leheltem könnyedén hangot a hangszerbe, miközben lassan elkezdtem énekelni a szöveget is.

/Eric/

„Fogd meg a telefonod, és ha bejövő hívásom érkezik, azonnal fogadd! Danny”

Már hogy az istenbe ne fogadnám, miközben ő van Ninah-val, én pedig csak másodkézből kapom az információkat – morogtam idegesen magamban, és visszahúztam a kocsim sötétített ablakát, és tovább kémleltem az épületet, ami előtt már órák óta szobrozok.

Hirtelen villant fel a kép, ami a videó hívás kezdeményezését mutatta, én pedig gondolkodás nélkül elfogadtam.  Ninah jelent meg a képen, ahogy egy zongora mögött ül, és ahogy édesen mosolyog előre nézve. Azt hiszem Dannyt nézhette, és sejtésem szerint sejtelme sincs róla, hogy én most látom őt. De aztán egyik pillanatról a másikra kapta le a tekintetét, mintha rossz dolgon kapták volna, és értetlenül, elpirulva nézte a zongorát egy pillanatig. Mit láthatott? Ki van a kamera másik oldalán? Mi folyik Amerikában?

(You’re the reason)

Értetlenül néztem a lányt, aki megint felnézett, kihúzta magát, majd mosolyogva húzta maga elé a mikrofont.

Ujjai tökéletesen, és profin szántották végig a zongora billentyűit, én pedig egyre sebesebben dobogó szívvel nyomtam meg a hangerő gombot, és feltoltam a szememről a napszemüveget.

Amikor felcsendült a hangja, egy pillanatig azt hittem itt van mellettem, és önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, miközben lélegzetvételem csak mind szaporábbá és szaporábbá vált.

Hátradőltem, amikor a szemüveg újra az orromra csúszott, én pedig idegesen kaptam le, aminek következtében kettétört, de a legkevésbé sem érdekelt.

Ezt a dalt ő írta? Hitetlenül, lesett állal hallgattam, miközben eszembe jutott a kisgyermek Eric, Ninah és Selly.

-          Menj oda hozzá – lökött hátba Ninah, de én lefékeztem, és egyáltalán nem voltam hajlandó közelebb lépni a lányhoz. – Eric menj már, tetszel neki!

-          Hagyj már! – ráztam le magamról a kezét, és visszasétáltam a homokozóhoz, ahol mérgesen belerúgtam az éppen az utamba tévedt piros kis vödörbe.

Miért kell ennek a lánynak mindig jót akarnia nekem, és ezzel megőrjíteni?

-          Most mi bajod? – csapott a kezemre piros arccal, amivel megállásra kényszerített.

Mérges volt. Talán azért, mert otthagytam Líviát? Hülye lányok! Igaza volt Seannak, csak a kocsikkal kéne foglalkozni és a lányokat kizárni.

-          Semmi, hagyj!

-          Eric! Nem akartál velem ugráló kötelezni, sem hintázni és a libikókáról is leszálltál. Nem tudom mi a bajod. Gyűlölsz?

-          Odaadtam neked a sütimet – fordultam szembe vele bűnbánó arccal, miközben a lábammal a homokot rugdostam, és a cipőm orrával mélyebbre ástam. Nem csinált semmit.

-          De aztán el is fordultál tőlem. Selly ette meg. Mi a bajod velem? – telt meg könnyel a szeme, miközben eddig karba font keze lehullott a teste mellé, és tehetetlenül nézett rám.

-          Nincs kedvem veled játszani, hülye lány vagy! – húztam ki magam, de nem mertem a szemébe nézni.

-          Jó – vonta meg a vállát, és mikor elment mellettem megragadta a lábam, és kihúzta alólam.

Akkorát csattantam a homokozóban, hogy minden szempár rám szegeződött, én pedig a szégyentől elpirulva, könnyes szemmel ugrottam fel.

-          Egy hülye lány vagyok, aki simán megvert! – nézett rám, mire én felé kaptam és teljes erőből meghúztam a haját.

Ninah hangosan felsikoltott, és rugdosódni kezdett a kezemben, mire én elengedtem. Mindketten a homokban feküdtünk, mire ő dühösen beleöklözött a fütyimbe. Felüvöltöttem, és hasba rúgtam, de már mindketten sírva üvöltöttünk, mire megjelent az óvó néni és felkapta Ninah-t az ölébe.

-          Mi van veletek gyerekek? Ti jóban vagytok!

-          Eric nem szeret, és megbántott. Gyűlölőm őt! – sírta a lány, és arcát a néni mellkasába temette.

-          Eric mi bajod? – hajolt le hozzám, mire én duzzogva abba hagytam a sírást és a homokba fúrtam az arcom, ahonnan abban a percben ki is kaptam és prüszkölve fújtam ki a homokot az orromból.

-          Szeretem őt, de ő mindig mással akarja, hogy játsszak – szipogtam.

-          Szereted Ninah-t? – mosolygott rám csillogó tekintettel a néni, mire bólintottam, leszegte a fejem, és a szempilláim alól lestem fel a kislányra, aki abbahagyta a sírást.

-          Akkor ugróiskolázol velem? – kérdezte halkan, miközben végighúzta a pulcsiját az orra alatt, hogy eltűntesse a folyócsíkot.

Bólintottam, mire ő kikecmergett az óvónő ölelő karjai közül és megfogta a kezem.

Nem is értem hogyan jutott ide a nagy Eric Saade. Engem nők rajonganak körül, minden este más lehet az enyém, és minden este más is volt az enyém, mielőtt be nem lépett az életembe ez a nő.

És most mikor idiótaként visszatértem a bulizós életembe, és megkaptam azt, hogy megint hozzám préselték magukat a nők, rosszul lettem, ha nem Ninah illatát éreztem meg, ha nem az ő göndör fürjei csiklandozták a nyakam, ha nem az ő mosolya jött velem szembe, és ha nem ő táncolt velem.

Táncoltam a parketten úgy, mintha neki akarnék bizonyítani, pedig nem volt ott, és minden alkalommal, amikor egy nő tűnt fel a közelemben arrébb kellett mennem, képtelen voltam elviselni a közelemben. Ez akkor hülyeségnek tűnt, és csak ivásra sarkallt, ez volt az oka a későbbi szőkének is, de most, hogy látom Ninah-t énekelni, értelemet nyert, és nem volt hiábavaló hiszti.

Tisztán lágyan csengett a hangja minden akkordnál, mosolyogva énekelt, lehunyt szemmel, és éreztem, hogy átjárja őt a zene, sosem láttam szebbet.

És még ő énekel arról, hogy mondta-e mostanában, hogy szeret? Én nem érdemlem meg, hogy az enyém legyen, borzalmas barát vagyok.

Szépen vitte le a dal végét, én pedig a felismeréstől meghűlve néztem a képet, a mosolygó arcot, ahogy az utolsó pillanatokban énekelteti a hangszert.

Amikor felnézett a szeme boldogan csillogott, a mosolya szemkápráztató volt, és mintha minden tökéletesnek tűnt volna körülötte. A látványába belesajdult a szívem, és bármit odaadtam volna abban a percben, hogy mellette lehessek, és magamhoz ölelhessem.

A következő percben kinyílt az ajtó, és Danny nevetve ölelte meg a lányt, ami bennem keserédes érzelmeket ébresztett, de lenyeltem és csak néztem a képernyőre.

Hogy lehet, hogy nem vagyok mellette mikor szüksége van rám?

Hirtelen kinyitódott a mellettem lévő ülés ajtaja, és beugrott a kocsimba Selly. Furcsa tekintettel néztem, mire ő rám mosolygott, és bepötyögött valamit a telefonjába.

-          Azt hiszem engem vártál – nézett jelentőségteljesen el mellettem, miközben csipogva megszólalt a mobilom. Követtem pillantását, ami arra az épületre siklott, amit már órák óta néztem.

Értetlenül nyomtam ki a webkamerát a képernyőről és nyitottam meg a borítékot, amiben a blog új bejegyzésére irányító link állt. Sam állította be, hogy mindig tudjam mi történik és elkapjam.

Sellyre kaptam a fejem, és egyszerűen nem hittem el, hogy összeállt a kép.

Elolvastam a blogon szereplő egyetlen mondatot, és újra a mosolygó lányra meredtem, aki felém tartotta a mobilját, hogy elolvashassam ugyanazt a tömör szöveget.

„Megvagyok.”

-          Te? – néztem a szemébe leesett állal, mire mosolyogva bólintott, én pedig gondolkodás nélkül két ököllel és egy fejjel vágtam rá a kormányra.

/Ninah/

 (Coming home)

 A napok, a napok, a napok. Rettentő nehezen megy el az összes, ha mindig csak csodára várok, és ha közben partikra kell járnom, ahol mindenki próbál rávenni, hogy szerződjek le a cégéhez reklámarcnak, színésznek, énekesnőnek, vagy bármi másnak a lényeg, hogy ott legyek, és még csak jónak sem kell lennem. És az összes közül a legjobb a mai esti díjátadó gála, végül a holnap utána bál.

Volt még időm bőven, így a fürdés utáni pillanatokat a gépem társaságában töltöttem el, miközben az Ericről szóló blogot olvastam, és bár megfogadtam, hogy nem fogom, megtettem.

Az utolsó bejegyzés vagy megnyugtató, vagy rosszat sejtető, ezt egyelőre nem tudtam eldönteni, de Eric sem akart semmilyen információval szolgálni, Sellyt pedig napok óta nem tudom elérni.

Ami a Los Angelesi Missy blogját illeti, minden megy a rendes kerékvágásban. Az én életemről percre pontosan mindent lehet tudni, semmi titok, csak a tiszta igazság, és sajnos, mivel mostanában nem tudok túl sok meglepetéssel és izgalommal szolgálni a pletykaéhes olvasóknak, Missy vállalta a feladatot, hogy gyártsa őket, így a héten már öt pasival is lefeküdtem.

Sóhajtva görgettem le az engem érintő cikkeket, mikor megcsörrent a mobilom.

-          Jó napot kívánok, Miss Miles-szal szeretnék beszélni.

-          Én vagyok – húztam ki magam kíváncsian.

-          A főiskola tanulmányi irodájából hívom, mert meg van az Ön számára a gyakorlati helye.

-          Komolyan? És hol, itt Los Angelesben? – álltam fel.

-          Igen, helyben van, és ha be tudna jönni holnap a főiskolára, odaadnánk minden papírját és jövő héten már kezdhetné is a munkát.

-          Tökéletes – mosolyodtam el, majd leraktam a telefont.

Minél hamarabb végzek a gyakorlattal, annál hamarabb vár vissza Svédország.

Ez a telefonhívás bőven elég volt ahhoz, hogy boldogan álljak neki megcsinálni a hajam, és a sminkem, majd hogy felöltözzek, és végül, hogy mosolyogva tűrjem, mikor anya és apa karöltve fényképezgetnek a nappaliban.

-          Még éjfél előtt hazaérek – szóltam vissza az ajtóból, mire anya egyből nevetve leintett.

-          Hagyd csak, Dylan mellett nem féltelek, a legnagyobb biztonságban vagy.

Aha, abban – sóhajtottam fel, és beültem Dylan mellé a limuzinba. Már az este elején eldöntöttem, hogy mivel nekem jó kedvem van, megkeserítem a fiú estéjét.

-          Nem gondolod, hogy kicsit aljas volt tőled, hogy a szüleid küldted át?

-          Nem kifejezetten küldtem őket, de a cél szentesíti az eszközt, nemde bár? – mosolygott rám, majd újra az ablaka felé fordult.

Felsóhajtottam, és elővettem a telefonom a táskámból.

„Fogalmad sincs róla, hogy mennyire akarom, hogy most mellettem legyél!”

Rányomtam Eric nevére és elküldtem az üzenetet, majd unottan néztem a kivilágított utcákat. A válasz nem váratott magára sokat, ami apró mosolyt csalt az arcomra.

„Mindjárt ott vagyok!”

Akaratlanul is felnevettem, és már írtam is vissza a választ, kissé fájó szívvel.

„Eric, a világ másik végén vagy, ne szórakozz! De nagyon jól esett, szeretlek!”

-          A pasiddal SMS-ezel? – nézett rám Dylan komoly arccal, mire mosolyogva bólintottam. – És kit akarsz becsapni őt, vagy magadat?

-          Miről beszélsz? – vontam fel a szemöldököm értetlenül, és éreztem, hogy most kezdődik az esti viccesebbik, kellemetlenül viccesebbik része.

-          Te ide tartozol, és nem valami svéd senkihez, aki nem ismeri a rangod, és azt hogy valójában ki is vagy. Neked a csapatban lenne a helyed, ahhoz képest, eltűntél. Fogadni mernék, hogy semmit nem tud rólad.

-          Azt nem tudja, ami voltam. Azt ismeri, aki vagyok, és neki csak ez számít. Nem fordulna el akkor sem, ha kitudódna a múltam titka.

-          Igazán? Ezzel vitatkoznék. Vajon Megan mit mondana rá?

-          Fogd be Dylan, mert sakk-matt! Én is tudok rólad valamit, emlékszel? – mosolyogtam rá fölényesen, és tudtam, hogy most megfogtam.

-          Nem kellett volna ott lenned – sziszegte.

-          De ott voltam, szóval állj le a fenyegetéssel, mert börtönbe küldelek! – zártam le a vitát, mire éles tekintettel végig mért, és ha nem ismertem volna, ha nem lennék Ninah Miles, komoly okom lett volna aggódni a testi épségem miatt.

Innentől az út kissé fagyos hangulatban telt, amikor újból megcsörrent a telefonom. Csillogó tekintettel néztem a készülékre.

„Ha a barátnőmnek szüksége van rám, ott leszek!”

Melegséggel a bensőmben dőltem hátra, és mikor megérkeztünk, és kinyitották nekem az ajtót, ahogy kiléptem Dylan mellé a vörös szőnyegre, még egy apró puszit is megengedtem magamnak az arcára.

Körülölelte a derekam és szorosan magához húzott, én pedig mindig más kamerába pillantva szélesen mosolyogtam. Teljes nyugodt voltam, kiegyensúlyozott, és még az sem zavart, hogy Dylan áll mellettem azzal a mosollyal, amivel azt hiszem, lányokat őrjít meg Los Angeles szerte.

Percekig csak álltunk, és forgolódva mosolyogtunk, majd mikor megérkezett a következő kocsi, elindultunk végig a szőnyegen. A riporterek és fotósok itt is mindkét oldalról körülöleltek minket, úgyhogy a vigyor nem fagyott le az arcomról.

-          Elnézést, Miss Miles szabad egy szóra? – tolakodtak oda többen is, mire bólintottam, és elengedtem Dylant. – Ön, és Mr McColj egy párt alkotnak?

-           Nem, Mr McColj kizárólag a barátom, és ezért kísértem el a rendezvényre.

-          Esetleg Ön is filmes babérokra tör?

-          Ezt a műfajt meghagyom édesapámnak, és azoknak, akik rátermettebbek erre. Én azt fogom csinálni, amit szeretek.

-          Nem fáj Önnek, hogy úgy emlegetik, mint Los Angeles kakukktojását? Rengeteg lehetősége van, és Ön mindent elutasít. Miért?

-          Mert egyiket sem érdemlem meg, majd ha megküzdöttem érte, elfogadom. A kakukktojás jelző pedig hízelgő, köszönöm – mosolyogtam rá szélesen, majd visszatértem a szőnyeg közepére és folytattam az utam, ahol Dylan is visszacsatlakozott.

-          Hihetetlen, hogy ez az én filmes bevonulásom, és téged kérdezgetnek,miközben semmit sem csináltál – puffogta el mosolyogva, mire felkacagtam.

-          Miss Miles, erre kérem!

-          Ninah arrébb tudna áll Mr McColjtól? – kiabáltak felénk, mire Dylanre néztem, és kivillantottam a fogaim.

-          Szívás – húzódtam el tőle lassan, és a fotósok felé fordultam.

Pár másodperc múlva megragadta a derekam, a karjaiba pörgetett, mélyen bedöntött maga mellé, és megcsókolt.

Ez egy barom. Egy komplett idióta! Mit képzel? Mindkét kezem a mellkasának feszítettem, és eltoltam magamtól, majd kipördültem a karjai közül.

-          Seggfej! – sziszegtem és bevonultam a díjátadó épületébe, majd megtorpantam.

-          Ninah?

-          Ty?

-          Ninah.

-          Ty.

-          Ni…

-          Fejezd be! Tegyünk úgy, mintha ez meg sem történt volna, oké? – siettem el mellette, és lekaptam egy pezsgőspoharat a pincér tálcájáról és elvegyültem a tömegben.

A pezsgők valahogy mindig körülöttem voltak, a helyiségben egyre melegebb lett, a hangulatom egyre oldottabb, és ez csak fokozódott, mikor megtudtam, hogy van egy bár az épület másik oldalán.

Szorosan megmarkoltam a táskámat, és apró lépésekkel elhagytam a nagytermet.

Jó lesz ez az éjszaka…