Chapter 59

Sziasztok!


Úúú, és itt van a friss. Nos, sok hozzáfűzni valóm nincs, köszönöm a kommenteket az előzőnél, és a kattintásokat! :) A válaszaimat megírtam  a kommentárjaitok alá.
A zene ennél a résznél erősen ajánlott, szóval kérlek indítsd el! 
A második kettőt egyszerre kéne elindítani, de ezt majd ott is kiírom!
Őszintén kíváncsi vagyok a véleményeitekre, hogy nos, milyen is lett, mert ... na mindegy, meglátjátok! :D A Dylannel való díjátadót másként akartam megírni, kifejteni akartam, végül mégsem tettem, sajnálom, ha összecsapottság érzését kelti!
Csók néktek és kellemes olvasást!

I’m, you’re… he is?

/Én, te… Ő?/

 (Make me wanna die)

Amikor már kellőképpen nem érdekel semmi, amikor már a whiskeyt is vízként nyelem, valahogy minden szebb lesz. Kicsit szánalmas, ahogy a bár széken ülök egyedül, miközben az összes többi híresség, színész és fontos ember, három ajtóval arrébb visszafogottan mosolyog és beszélget a semmiről.

Mindkét kezemmel megtámasztottam a fejem, és érdekes tekintetekkel méregettem a tequilát magam előtt. Ha ezt megiszom, nem megyek haza.

Azt hiszem ott rontottam el az estét, hogy eljöttem Dylannel. Megráztam a fejem, amitől a szemeim is tettek egy háromszázhatvan fokos fordulatot, majd ellökve magam elől a poharat próbáltam meg felállni, de egy erő azt sugallta, hogy jobb, ha visszaülök.

Ráhajoltam a lakkozott bárpultra, és visszahúztam a poharat. Oldalról néztem át az üvegen, néztem az ital kavargását, a színek játékát, majd egy ismerős arcot, ami mosolyogva villant át a poháron.

-          Ahj – nyögtem fel, miközben feltoltam magam. – Sterling Knight – jegyeztem meg inkább magamnak, hogy megbizonyosodjak arról, még tudok értelmesen beszélni.

-          Ninah – bólintott, majd egy egyszerű mozdulattal elvette tőlem a poharat, és lehúzta a tartalmát.

-          Az az enyém volt – nyögtem halkan, és tiltakozásom jeléül elfordultam a másik irányba, de ott sem volt jobb a helyzet.

-          Szia Ninah!

-          Joe – erőltettem mosolyt az arcomra, és a mindenkinek megfelelő előre nézetett választottam, ezzel is elkerülve, hogy bármelyikükre pillantsak.

De lassan mindketten helyet foglaltak a mellettem lévő üres székeken, és előrefordulva belelógtak a látókörömbe.

-          Mit akartok? – sóhajtottam leszegve a fejem, miközben lehunytam a szemem, hogy elmulasszam az idegesítő forgást.

-          Láttuk Dylan McColjal érkeztél.

-          Meg úgy egyáltalán csodálkoztunk, hogy eljöttél. Bár azt hallottuk, hogy Ninah Miles újra Los Angelesben van.

-          Itt vagyok – tártam szét a karom, miközben a szabadulásom után kutattam, egy ember után, de a képek összefolytak, úgyhogy mikor körülnéztem, mintha csak egy absztrakt, elmosódott festményt láttam volna, semmi tisztát.

Az egyetlen forma, amit láttam, amit ki tudtam venni, az az immár üres pohár volt tőlem húsz centire.

-          Egy kört a régi idők emlékére?

-          Úgy nézek ki, mint akinek szüksége van egy újabb körre? – mordultam feléjük, majd minden erőmet latba vetve fordultam meg a székkel, ledobtam a cipőm, és mezítláb huppantam le.

Kihúztam magam, és megtettem az első lépéseket, amikor megéreztem, ahogy elkapják a kezem. Visszafordultam és azzal a mozdulattal csattant is a pofon az arcon, majd a másikon.

-          Elegem van az összes Los Angelsi seggfejből! Hagyjatok ki az idióta játékaitokból. Nem vagyok egy közületek, és nem is akarok az lenni. Nem leszek egy ribanc, aki kedvetekre szórakoztat egy éjszakán át, szóval elég, oké? Most pedig hagyj elmenni! – üvöltöttem magamból kikelve, és láttam, ahogy vakuk villannak körülöttem.

Így biztos benne leszek az újságokban és holnap mindenki erről fog beszélni nem a díjátadóról, pompás.

-          Gyere velem – ragadott karon Shirley, és a másik oldalon Taylor. Nem tudtam hogyan kerültek oda, de nem is érdekelt, csak vigyenek el innen. – Látjuk nem vagy jó kedvedben, majd egy kis igazsággal, és játékkal vidámabb estét szerzünk neked – suttogta, és átvágtunk az egész épületen.

Kilométereket gyalogoltunk, lépcsőket és lifteket hagytunk hátra, míg egy olyan szobába nem jutottunk, ami azt hiszem a ma esti after partynak ad majd helyet. Tátott szájjal vonultam át a termen, hagytam, hogy a lányok vezessenek, de amikor meghallotta a sok ismerős hangot, előre meredtem és kíváncsi tekintettel néztem előre.

Mindenki ott volt az anno végzős osztályból, aki a csoportunkba tartozott.

-          Egy újabb vad este? – kérdeztem, miközben leültem a többiekkel egy körbe.

-          Dylan nincs itt, ő az estélyen ül, szóval nyugi – villantott rám Shirley, egy véleménye szerint nyugtató mosolyt, véleményem szerint pedig részeget. – A játék egyszerű, felelsz vagy mersz, és körben megyünk. Te kezded – mutatott Sharonra - én kérdezek, te felelsz, és így megyünk két különböző irányba. Világos? – nézett körbe, mire mindenki bólintott, kivéve engem, én csak rákönyököltem törökülésbe font lábaimra, és a két tenyeremmel támasztottam a fejem, imádkozva, hogy elmúljon a hányinger. – Szóval felelsz vagy mersz?

-          Felelek!

Haza akarok menni!

-          Kit csókolnál meg legszívesebben közülünk, lányok közül? Kinek a csókja izgatott mindig?

Istenem, vajon, ha felnézek, ez a forgás abbamarad? Próbakép felnéztem.

Nem.

-          A tied Shirley – nevetett Shar. – Meg az, hogy milyen lehet a csókolózni látni téged Ninahval.

Mi van? – kaptam fel a fejem, és esküszöm felpattantam volna, ha lehetőségem van rá.

-          Nos, ez kettőnk titka marad Ninahval – szorította meg a kezem. - Következő! Felelsz vagy mersz!

És ez így ment egészen addig a pillanatig, míg én nem kerültem sorra.

-          Ninah felelsz vagy mersz?

-          Felelek – leheltem.

-          Mi a titkod Dylannel? – nézett rám Liam, akire eddig fel sem figyeltem.

-          Csak, az, amit mindannyian tudunk róla – vontam meg a vállam és részemről lezártnak tekintettem a témát.

-          Nem, azon kívül van egy másik is. Mi az? – próbálta tekintetét az enyémbe fúrni.

-          Lefeküdtem Dylannel. Most jó?

-          Mi? Mikor? Miért? – záporoztak a kérdések Shirleytől.

-          Azt hittem egy kérdés jár egy körben – álltam fel, és a kijárat felé vettem az irányt. – Sajnálom, ma nekem ez nem megy – löktem ki az ajtót, és már ott sem voltam.

Sötét volt, semmit nem láttam, ráadásul minden forgott körülöttem, és a következő, amit éreztem, hogy megbotlom, de hallom, ahogy kivágódik az ajtó, és erős karok kapnak el.

Engedtem a sötétségnek, hogy magába szippantson, ott talán találkozom Erickel.

A telefonom idegesítő pityegésére keltem, és amint sikerült lecsapnom, átfordultam a másik oldalamra, ahol Liam arcába ütköztem. Egy pillanat alatt kiment az álom a szememből, és ijedten ültem fel.

-          Baszki! Nem, nem, nem, nem – szitkozódtam idegesen, miközben a szívem hangosan dübörgött a mellkasomban. A szobámban vagyok, de hogy kerültem ide?

Végignéztem magunkon és mindketten a ruhában voltunk, mintha csak beájultunk volna az ágyba.

-          Mi az isten volt tegnap? – túrtam bele a hajamba, és miközben leugrottam az ágyról és a cipőmet kerestem, megleltem a telefonom is, amin két nem fogadott hívás volt. – Francba!

Időközben Liam is magához tért, álmosan nézett fel rám.

-          A cipőd ne keresd, valahol a díjátadón van.

-          Tökéletes – morogtam, miközben levettem magamról a ruhát, és berohantam a fürdőbe. – Ha ezt elcseszem, nem bocsátom meg magamnak.

 Nem eshetek szét ennyire, csak azért, mert Eric nincs mellettem. Az nem lehet, hogy ő tart egyben. Ennyi baromságot azóta nem csináltam, hogy eljöttem a gimiből. Most pedig… hol tartok már megint?

Miközben belső harcot vívtam, próbáltam visszaemlékezni a tegnap estére, de kizárólag a whiskey-ig ment. Pillanatok alatt lezuhanyoztam, hajat mostam, majd tisztán, a testem köré csavart törülközővel kiléptem a fürdőből.

-          Mi történt tegnap?

-          Vegyél egy újságot és megtudod.

Rossz válasz – dünnyögtem magamban, miközben végigpörgettem a ruhákat, amik előttem voltak. Végül kipillantva egy fekete nadrág és könnyed színes fölső mellett döntöttem, mert egyrészt szakadt az eső, másrészt tudom, hogy úgysem tart sokáig, és biztos, hogy fülledt idő van kint.

-          Esetleg kimenjek? – nézett rém kérdő tekintettel Liam, mire leintettem.

-          Addig használd a fürdőt, másnaposan nézel ki.

-          Te se fukarkodj majd a sminkkel, ha jól akarsz kinézni – szólt vissza az ajtóból, mire a tükör elé vetettem magam, és az arcomat húzva néztem a nyúzott arccal farkasszemet.

-          Igaza van – görbült le a szám, és miközben magamra vettem a cipőt, tárcsáztam Mrs Ewans számát.

-          Az isten szerelmére Ninah, hívtalak! Meg kell jelenned, 15 perc múlva, és te még sehol sem vagy. Mi van veled? Vagy inkább olvassam az újságot?

-          Ne, kérem ne! Úton vagyok! Ja, és ha lehet, akkor az ügyfél se olvasson ma újságot.

-          Ja, mindjárt megyek és összeszedem Los Angeles összes pletykalapját, és bezáratom Missy blogját.

-          Maga tud a blogról? – kérdeztem hitetlenül, miközben a vállammal támasztottam a telefont a fülemhez, és a fülbevalókkal szórakoztam.

-          Tanár vagyok, nem hülye – jelentette ki a tényt.

-          Tíz perc és ott vagyok – motyogtam, és leültem a fésülködő asztalhoz.

-          Öt, és rendesen nézzél ki! – tette le, én pedig kezembe vettem az alapozót.

Három perc alatt embert faragtam magamból, kiengedtem a hajam, majd felkaptam a táskám, és minden papírom, és pont abban a pillanatban lépett ki Liam is a fürdőből.

-          Köszönök mindent – nyomtam rúzsfoltos puszit az arcára, és kirohantam a szobából.

-          Majd hívj – kiáltott utánam, én pedig már riasztottam is ki a kocsit, fél perc múlva pedig Los Angeles utcáin söpörtem végig, szakadó esőben.

Az utak csúsztak, és a szokatlan esőnek köszönhetően feltorlódott autók tömkelege zárta el előlem az utat. Idegesen ütögettem ujjaimmal a kormányt, majd megelégelve a totyogást lehúztam az ablakot, és kiüvöltöttem.

-          Ninah Miles vagyok basszátok meg, és sietek!

Bár azt hittem senki nem hallja meg, éktelen dudálásba kezdett mindenki és még mielőtt felhúztam volna az ablakot, több dühös hang is megütötte a fülem.

-          Én meg Robert Pattinson, és egy órája ülök itt, szóval kuss Ninah, vagy ki.

-          Pattinson? – röhögött fel valaki. – Akkor neked semmi kiugrani az esőbe és elszáguldani, ahova kell nem? Úgyhogy tedd meg ezt a szívességet, és fogd be!

-          Remélem Ian Somerhalder nincs itt, különben vámpírtöbbség van – üvöltötték elölről, amire még nekem is el kellett mosolyodnom, míg a következő percben a hátam mögül dudáltak.

Idegesen pillantottam hátra, és a visszapillantó tükörben megláttam Iant.

-          Ilyen nincs is – nevettem fel fájdalmasan. – Istenem… idióták – húztam fel az ablakom, és ahogy kitisztult a mellettem lévő sor, megpillantottam egy szabad utcát.

Gondolkodás nélkül kanyarodtam, és vágtam be az éppen elinduló autó elé, aki hangos fékcsikorgással állt meg. Mosolyogva intettem, mire az kihajolt az ablakon.

-          Fogadjunk, hogy te vagy Ninah!

-          Pattinson mégis ismer – vigyorodtam el, és már ott sem voltam.

Kis utcákon száguldozva jutottam el végül az egyetemig, ahonnan már amúgy is jócskán elkéstem.

Kipattantam a kocsiból, és futva tettem meg a pár métert a bejáratig, ahol abban a pillanatban már meg is pillantottam Mrs Ewanst.

-          Sajnálom, én… - kezdtem volna, mire dühösen elém tipegett.

-          Ez neked tíz perc? Mintha azt mondtad volna neked ez fontos, Ninah! Csalódtam benned. Már régen nincs itt a sztárod, és nagy szerencséd kell, hogy legyen, hogy még elcsípd. Itt vannak a papírjaid, fuss. Azt mondta ebédelni ment, és kocsival van, szóval keresd, különben sosem végzel a főiskolán! – nyomott a kezembe egy valag papírt.

-          De… - kezdtem bele ellenkezve, merthogy ennyi információval száz százalék, hogy nem találom meg, de a nő már el is ment, felemelve a kezét, hogy nem kíván velem tovább tárgyalni. A francba – szitkozódtam és a kijárat felé indultam.

(Storm) and (Skinny Love)--> egyszerre

Kifutottam az esőbe, és körülnéztem, de semmit nem láttam a sűrűn hulló vízcseppektől. Egy ember sem állt a parkolóban, és nem hogy ott, de az utcán sem. Rosszul tippeltem meg reggel az időt, mert rettentő hideg volt, és nem akart elállni a zuhogás, az ég dörgött és villámok szakították félbe a városra nehezedő sötétséget.

Fél perc alatt bőrig áztam, és fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább. Megint elrontottam, de hogyan sikerül mindig? Még egy annyira egyszerű dolgot is, hogy időben érjek egy megbeszélésre? Így ki akarna velem dolgozni? Ericen kívül persze, bár lehet, hogy már ő sem fogadna vissza menedzsernek, mert csapnivaló vagyok.

A papírok teljesen szétáztak a kezemben. Felsóhajtottam és az ég felé néztem, hagytam, hogy az eső lemossa rólam azt a sok rosszat, amit a napokban, hetekben követtem el, azt, ami nem én vagyok, ami nem is szeretnék lenni.

Bűntudattal, teljesen összeroskadva indultam el az üres utcán, remélve egy megoldást, vagy csak azt, ha megértem magam végre. Hogy tudjam mit akarok, hogy tudjam irányítani az életem, de nem tudom, csak harcolok a jó és gonosz angyalkáimmal a vállamon, amik szépen lassan tönkretesznek.

Én élni akarok, boldog lenni, szerelmesen élni. Talán túl sokat kérek, vagy talán rossz helyre születtem. Ha most nem kapom el azt a menedzsert, márpedig nem fog sikerülni, akkor csak jövőre tudok gyakorlatot teljesíteni, amivel csúszok egy évet.

Éreztem, ahogy már a cipőm is megtelik vízzel, úgyhogy csak egy egyszerű mozdulattal levettem a lábamról, és a kezembe vettem, így lépkedtem a tovább, a még langyos betonon. Éreztem, ahogy a hajam a fejemhez tapad, a ruhám pedig mázsás súllyal nehezedik rám, és húz le.

Szerencsétlen vagyok, és ehhez semmi kétség, talán játszanom kéne a celebet.

Túl sokat küzdöttem, és most már képtelen vagyok, főleg ha egyedül állok mindenkivel szemben.

Megráztam a fejem és elmosolyodtam arra a gondolatra, mikor eszembe jutott a szülinapi bulim Svédországban. Akkor annyian mellettem álltak és védtek. Nem kellett egyedül lennem, most meg… Talán az egyik volt legnagyobb ellenségem az, akire számíthatok.

Felemeltem a kezem, és letöröltem az orromról csöpögő vizet. Fáradtan elnéztem balra, egy parkoló irányába, ahol egy fekete kocsinak támaszkodva állt egy alak.

Egy pillanatra megálltam, és habozva néztem az irányába. Tudom, hogy őrültség, miért állna a „sztárom”, a menedzseltem pont a szakadó esőben egy kocsinak támaszkodva, de nem tudtam továbbmenni és csak néztem. Mi van, ha tényleg ő az? Vesztenivalóm már nincs.

Hülyeség – fordítottam oldalra a fejem, majd lenéztem a vizes és koszos lábamra.

Az ég egy hatalmasat gördült, mire összerezzentem, és pillantásom egyből az alakra esett, aki ugyanúgy állt továbbra is, és mintha felém nézne. Talán kapucni van rajta, azért nem zavarja az eső, és ebből is látszik, hogy több esze van, mint nekem – vontam meg a vállam és óvatosan leléptem a járdáról, hogy elindulhassak felé.

Ha a sztár az, ez a szerencse napom, ha nem… nos, akkor az ő szerencse napja, mert kinevethet egy idiótát.

Ahogy közelebb sétáltam kirajzolódtak az alakok, már tisztán ki tudtam venni, hogy kapucni védi a fejét az esőtől, lazán karba font kézzel, és keresztbe tett lábbal dől neki a kocsinak.

A papírokra révedt a pillantásom, és elbizonytalanodtam. Ennél bizalomgerjesztőbb megjelenéssel már elé sem állhatnék.

Tíz méterre voltam tőle, és bár semmi értelme nem volt, mert látott, fogtam a papírokat és a pulcsim oldalsó szárnya alá tettem őket. Lassan lépkedtem, miközben a szívem már őrült tempóban vert, és közben a szövegemet mondogattam magamban, már arra az esetre is előálltam egy részlettel, ha könyörögnöm kéne, hogy vegyen fel.

Közelebb érve megtorpantam és a betonra szegezett arcát kezdtem vizslatni. Pillanatokig csak néztem, addig, amíg fel nem tekintet az arcomra. Abban a pillanatban bennrekedt a levegő, tátott szájjal néztem rá, és a meglepetéstől hátrahőköltem.

Féloldalas mosollyal nézett rám, én pedig elfelejtettem szorítani a papírokat így azok lazán hullottak a földre, beterítve a betont. Az arcát és néztem, és nem tudtam betelni vele, képtelen voltam lélegezni, nyelni, pislogni, vagy akár gondolkodni. Egyre csak néztem, és remélem, akartam, hogy ez ne álom legyen. Önkéntelenül is szedni kezdtem a lábaim, észre sem vettem, hogy futok, egészen addig, amíg már teljesen lecsökken köztünk a távolság. Az utolsó lépéseket szélseben tettem meg, ő pedig ellökte magát a kocsitól, és egyet lépett felém. Hatalmas ugrással kerültem az ölébe, és fontam körül lábaimmal a testét. Szorosan hozzápréseltem magam, és olyannyira szorítottam, amennyire csak tellett. A könnyeim apró cseppekben peregtek végig az arcomon összemosódva az esővel, miközben a lehető legmélyebben beszívtam az illatát.

Magamon érezni az érintését, a pillantását, a világ legcsodálatosabb dolgának éreztem, miközben arcom a nyakába temettem és apró csókokkal hintettem be azt.

Egyre feljebb haladtam és boldogan mosolyogva csókoltam meg a fülét, az arcát, az orrát, a szája sarkát, majd óvatosan elhajoltam, de csak éppen annyira, hogy ne tűnjön el az álmomból, és szorosan magamnál tarthassam.

-          Csak egy valamire vágyom – suttogta a szemembe nézve, mire széles mosoly terült szét az arcomon, és közelebb hajolva homlokom az övének támasztottam.

-          Eric – leheltem gyengéden, és lassan a szájára hajoltam.

Szorosan öleltem a nyakát, miközben csókunk minden volt, csak lassú nem.

Érezni akartam őt, az erőt, azt hogy velem van, hogy irányít. Nem kellett bebocsátásért küzdeni a csókunkban, ajkaim megadóan szétnyíltak, mire vadul csókolt meg. Birtoklón, érzékien, férfiasan.

Magához húzott, szinte eggyé vált a testünk, és nem volt az az erő, ami szétszakíthatott volna minket. Az eső továbbra is megállíthatatlanul ömlött, éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon, de most már hálás voltam a hűsítő nedvességért.

Éreztem, ahogy kelletlenül, de meg kell szakítanunk a csókunkat, és még utoljára megragadtam a tarkóját, és a magamhoz szorítottam. Végül pihegve húzódtam el tőle, és a fejének döntve az enyémet hunytam le a szemem.

Egy percig csak figyeltem a légzését, miközben beletúrtam a hajába, és ujjaimmal gyengéden végigszántottam a tincsek között.

-          Hogy kerülsz ide? – nevettem el magam, miközben felpillantottam rá.

-          Írtam, hogy jövök.

Mosolyogva engedtem el lábammal a derekát, Eric pedig visszaeresztett a földre.

-          Gyere, elviszlek valahova reggelizni – intett a kocsi felé, én pedig bólintottam és megkerültem a kocsit. Amint mindketten becsuktuk magunk mögött az ajtót, és én szétázva beültem az ülésre, felé fordultam.

-          Azt hiszem, nekem még keresgélnem kell egy ideig valakit, különben soha nem jutok vissza Svédországba – néztem komolyan a szemébe, mire ő lazán hátrafordult és elővett a hátsó ülésről egy köteg papírt.

Az ölembe dobta őket, és intett, hogy nézzek bele, miközben ő már indította is el az autót. Felcsaptam a felső oldalt, és villámgyorsan átolvastam az első oldalt.

-          Ez nem lehet – ráztam meg a fejem tátott szájjal, és a következő oldalra lapoztam.

-          Üdv újra a szolgálatomban Miss Miles – villantott felém egy féloldalas mosolyt, majd kanyarodva kivezetett a parkolóból.

Ránéztem az arcára, ahogy nevetve nézi az utat, azt a pajkos csillogást a szemében, és gondolkodás nélkül hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam.

-          Hé, ha balesetet szenvedünk, nem lesz többé Eric Saade és arra nem áll készen a világ – mosolygott rám, miközben kissé elhúzta a fejét, hogy kilásson a szélvédőn.

Duzzogva húzódtam el, holott tudtam, hogy igaza van, és nem lehetek annyira őrült, hogy nem bírok várni tíz percet, de fájt, hogy nem lehet enyém az a pár pillanat ebből az álomból. Karba tett kézzel pufogtam az ülésen, Ericre sem nézve. Na, jó, talán csak egy kicsit… lopva.

Lassan fékeztünk le a pirosnál, és amikor megállt az autó Eric mindkét keze megragadott és maga felé húzott, száját mohón tapasztotta az enyémre, én pedig gondolkodás nélkül adtam meg magam. A legelső dudaszó szakított el minket egymástól, Eric visszahajolva az ülésébe, indított.

-          Attól még minden pillanatban kívánlak – kacsintott rám, én pedig megforgattam a szemem, miközben belül egy hatalmas elfojtott sikoly hallattam.

A dudálás tovább folytatódott, holott már régen nem miattunk állt a sor, hanem a még mindig szakadó eső tett be a közlekedésnek. Pár percig tűrtem, de egy ilyen gyönyörű álmomba sem piszkálhat bele egy pár bunkó. Lehúztam az ablakot, és ingerülten kiabáltam ki.

-          Kuss Pattinson!

Visszahúzódtam és hangosan kifújtam a levegőt, miközben magamon éreztem Eric tekintetét.

-          A vámpírgyerek? – vonta fel a szemöldökét, mire megvontam a vállam.

-          A suli fele menet volt vele egy kis afférom.

-          Affér? – nevette el magát, és előrébb hajtott egy métert.

-          Ninah? Itt van Ninah Miles? El sem hiszem. Hol hagytad a piros szépséged? – kiabált vissza az előbb említett én pedig sokkot kaptam. Ekkora véletlen nincs.

-          Ez most komoly? – emelte rám Eric barna szemeit ledöbbenve, mire elnevettem magam. – És milyen gyakran kurjongatsz ki az utca kellős közepén a kocsisornak?

-          Igazából ez most kivételes alkalom volt, nem gyakran – mondtam az arcára nézve és mintha csak isteni útmutatás lett volna, megpillantottam újból egy szabad kis utcát, és még átvágnunk sem kellett a másik soron. – Itt balra! – rángattam meg Ericet, mire ő egyből kapcsolt, és elrántotta a kormányt.

Kis utcákon hajtottunk keresztül, Eric minden utasításomat követte, míg végül eljutottuk az egyik stúdió mögötti parkolóba, ami a szokatlan időjárásnak köszönhetően üres volt.

-          Miért hoztál ide?

-          Mert rosszul vagyok, meg kell állnod – hajoltam előre, Eric pedig aggódó tekintetét egy pillanatra vette le rólam, amíg bekanyarodott egy eldugottabb részre.

Amint leállította az autót, a hátamra simította a kezét, és gyengéd pillantással nézett rám.

-          Jól vagy?

-          Most már – mosolyogtam, és egyetlen mozdulattal az ölébe ültem.

-          Te bolond vagy – kacagta és lágyan a kulcscsontomra csókolt.

Két kezemmel végigsimítottam az tökéletes arcán, miközben végig a szemébe néztem.

-          Annyi mindent el kell mondanom – suttogtam, mire fürkésző tekintete szorosan tartotta az enyémet.

-          Ne most gyónj meg – tette mindkét kezét a combomra, és éreztem tapintásának forróságát az átázott nadrágomon keresztül is.

-          De nem akarok felébredni.

-          Ne tűnök el – felelte mosolyogva, miközben egyik kezével a fejem mögé nyúlt, és közel húzott magához egy csókra.

A pillanatot idegesítő kopogás vágta félbe. Idegesen pillantottam fel, és megnyomtam a gombot, aminek hála leereszkedett az ablak.

-          Elnézést, de Önök nem tartózkodhatnak itt. Ez magánterü… - kezdte a papírjaiba mélyedve, majd felnézett és a mondata abban a pillanatban abbamaradt. – Miss Miles? – csillant meg a szemében a felismerés szikrája, mire bólintottam. – Elnézést, nem akartam semmit khm…

-          Semmi baj, igaza van, nem lehetünk itt. Azonnal távozunk – ültem vissza a saját ülésembe, mire a férfi hálásan bólintott, elmormolt egy elnézést, és megköszönve a megértést elsétált.

-          Ezt hogy csináltad? Téged csesztek le hogy itt vagy, és amint felismert, már ő kért bocsánatot.

-          Üdv Los Angelesben – kacsintottam, és elindultunk haza.

A hazafele út, immár már csendesebben telt. Amint mindketten realizáltuk, hogy hova is tartunk, mindkettőnk agya kattogni kezdett és párbeszédek millióit futtattam át magamban. Mit fog szólni anya, hogy fog reagálni apa. Vajon olvastak újságot? Megjelent rólam cikk? Hogy lesz a holnapi bál, és egyáltalán megéljük Eric-kel a holnapi napot? Nem akarok közös vacsorát, nem tudom, hogy anya magában tartja-e az ellenszenvét, vagy le kell folytatnunk egy hasonló vitát, mint Svédországban. Elgondolkodtam, hogy aludhat-e nálunk Eric, vagy ki lesz rúgva? Nem mellesleg Ruben is velünk lakik, kezd kissé nemzetközi lenni a birtokunk, és talán túl sokan is leszünk lassan.

Nem akarom, hogy a fiúk összetalálkozzanak, vagy azt, hogy verekedjenek. Talán lenne annyi eszük, hogy magukban tartják, nem? Mit is gondolok…

-          És most?

-          Arra fel – mutattam a dombok felé.

-          A felirat fölé? Komolyan Hollywoodban laksz? – kanyarodott rá a szűk utcára.

Sorra hagytuk el a világ legszebb házait, amit Eric meg is jegyzett minden második percben, ahogy elhajtottunk egy-egy birtok mellett. Én pedig csak szorgosan kommentáltam savanyú képpel.

-          Ühüm, na, ő az, akivel együtt jártam általánosba, és gyűlöltük egymást. Egy ribanc, nincs pasi, akivel ne feküdt volna össze.

Következő ház…

-          Ó, a drága Fred. Egész jól sikerült a nővé operáltatása.

Végül elértük a mi lehajtónkat, én pedig szóvá tettem a balra letérés lehetőségét.

A sofőr készségesen hajtott rá az útra, aminek a végén lassan kirajzolódott a házunk. Eric végig nem szólt egy szót sem, csak elismerően csillogott a tekintete. A lelkem mélyén fájt, mert büszke voltam a házunkra, és vártam, hogy Eric erre is megjegyzést tegyen, főleg a sok „hűha” után az előző harminc után, de ő szóra se méltatta. Egyre lassabban hajtott, és mintha tekintete a további utat kereste volna.

-          És most merre?

-          Itt állj meg – intettem le, és sértődötten pattantam ki a kocsiból, amint leállította a motort.

Pillanatok alatt termett mellettem, és letaglózva, mégis teljesen felpörögve ragadta meg mindkét vállam és tolt neki a kocsinak.

-          Mondd, hogy csak viccelsz! Ez a házatok?

-          Mégiscsak tetszik? – vontam fel a szemöldököm, mire közelebb lépett.

-          Ezt mégis hogyan érted?

-          Eddig minden házra volt valami „csodálatos” megjegyzésed, ezt meg szóra sem méltattad.

-          Ja, mert neked mindegyikhez volt valami „boldog” sztorid – simított végig a karomon, amibe beleborzongtam.

Újból eláztunk, de az eső még mindig a legkevésbé sem érdekelt.

-          Gyönyörű a ház, és csak még cikibbnek érzem, hogy láttad én hol éltem.

-          Megbolondultál? – hajoltam mosolyogva csókot nyomni a szájára, de nem maradhattunk kint sokáig, rezgéssel indult útjára valami a nadrágom zsebében, amit Eric is megérzett.

-          Ugye a telefonod – nézett rám kérdőn, mire meglöktem, majd rideg pillantást vetettem az üzenetre.

„Gyertek be!”

-          Gyere! – fogtam meg Eric kezét, és elkezdtem húzni a ház felé. – Már várnak.

 -------------------

A következő már a hatvanadik, várjátok?! Jönnek a mondataitok! :)) Csók