Chapter 60

Sziasztok!
Köszönöm a sok szavazatot, így azt hiszem nyugodtabb szívvel próbálom meg feltenni a friss fejezetet, ha nem engedi egyben, akkor két részben kapjátok meg, de nem egy nap, hanem körülbelül három perc csúsztatással. :)
Igazán sok hozzáfűznivalóm nincs. Nem igazán vagyok vele megelégedve, de kíváncsian várom, hogy Nektek mi lesz a véleményetek. Hibák és elírások lehetnek benne, jelenleg nincs életerőm átolvasni. Na, jól nem húzom tovább, az előző fejezetnél pedig hihetetlen hálás vagyok a kommentekért, a napokban megírom a válaszaim :) Csók néktek!

„Valami véget ér, valami most kezdődik el”

Bár miközben a házunk bejárata felé sétáltunk, gondolkodtam, és érzelmek százai mutatkoztak meg az arcomon, abban biztos voltam, hogy egyetlenegy érzés az, ami uralja mind a belsőm, mind a külsőm, és az a félelem.

Félek attól, hogy anya mit fog szólni Eric jelenlétéhez, félek, hogy Eric mit tesz, ha meglátja Rubent, félek, hogy Liam vajon még a szobámban van-e.

Féltem a jövőtől, és a holnap báltól, és mindeközben, ahogy megszorítottam Eric kezét, valahogy a félelmeim ellenére is erősnek éreztem magam. Nem érdekelt volna, ha anya kidob otthonról, vagy ha Ruben behisztizik. Az egyetlen, amit nem éltem volna túl, ha Eric itt hagy, és nem lesz többet mellettem.

Megálltam az ajtó előtt, és mély levegőt vettem. Mosolyogva néztem Ericre, akinek tekintete idegesen méregette az ajtót. A kilincs felé nyúltam, amikor elrántotta onnan a kezem, és maga felé fordított.

-          Mit kell tennem, hogy ne öljön meg apád?

-          Nos… semmiféleképpen nem feküdtél még le velem – néztem a szemébe mosolyogva. – Gondolom, nem hazudsz nagyot, ha azt mondod láttad az összes filmjét, és legyél férfias. Szóval erős kézfogás, határozott mozdulatok. Ne essen szó a hollywoodi életről, mintha olyan különleges lenne, és ne kezeld őt se királyként. Tudod, mintha csak Svédországban lennénk – adtam puszit az arcára, majd lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót.

Az első, amit megláttam az anya arca volt, ahogy egyből feltűnt előttünk, megragadta a karom és Eric-kel együtt berántott a lakásba.

-          Csurom vizes vagy, azonnal menj fürödni – nézett végig rajtam szikrázó tekintettel és éreztem, hogy az anyai féltés mellett igencsak munkál benne az, hogy elválassza mellőlem Ericet, és teletömhesse a fejét, mindenféle baromsággal. – Ez pedig… - bökött Eric felé feldúlva, majd inkább lassan beszívta a levegőt, maga előtt összefűzte karjait, és méltóságteljesen fordult szembe a fiúval. – Te?

-          Üdv Mrs Miles! Nos, jó Önt újra látni! Ninah-ért jöttem, velem fog dolgozni.

-          Hogy micsoda? – szökött fel Megan szemöldöke, amitől kitört belőlem a nevetés.

Megfogtam Eric kezét és elindultam volna az emeletre, amikor anya újból megragadta a kezem.

-          Mégis hová indulsz?

-          Átöltözni, ahogy kérted.

-          Isten ments! Itt madaratok lent mind a ketten, amíg apád meg nem jelenik!

-          De anya, én fá…

-          Akkor csavarj magad köré egy takarót! – intett fel és kiviharzott a hallból.

Nagyot fújva huppantam le a kanapéra és Ericre néztem, aki csak majdhogynem tátott szájjal jártatta tekintetét végig a lakáson. Percek múltán mégiscsak visszasiklott rám a csoki barna szempár, és távolságtartón nézett a vajszínű kanapéra.

-          Én erre nem merek ráülni – rázta meg a fejét és továbbra is előttem állt.

-          Mi van?

-          Ha koszos lesz és anyád rám fogja, az csak a kezdet lesz, és fél nap alatt kiforgat a vagyonomból.

-          Fejezd ezt be – rántottam le magam mellé.

Nevetve döntöttem a fejem Eric vállára, amikor lépések zaja ütötte meg a fülem.

-          Hál’ istennek Ninah – halottam meg Ruben hangját a hátam mögül, mire egyből odakaptam a fejem. – Hallottam a hangod, úgyhogy gondoltam lejövök és szólók, hogy elég sokáig várt itt rád Liam – sietett le a lépcsőn éppen egy könyvet bújva, és abból fel sem nézve beszélt. Hiába húzogattam a kezem a nyakam előtt, hogy esküszöm elvágom a torkát, ha folytatja. – Mellesleg mit keresett a szo… - pillantott fel végül, és meglátta a dühtől eltorzult arcom, valamint Eric haragos tekintetét. – Ö… nos, azt hiszem, megyek – fordult vissza, és futólépésben szedte volna a lépcsőfokokat, amikor Eric eddig számomra soha nem hallott kemény és parancsoló hangnemben megállította.

-          Ruben! – indult meg felé, miközben a fiú felénk fordult, és kétkedve nézett Ericre.

-          Próbálok jó fiú lenni, nem kéne, hogy megverjem Ninah barátját.

-          Mi van? – szökött fel Eric szemöldöke és feljebb lépett a lépcsőn.

-          Fiúk! – álltam fel gyorsan. – Beszéljük meg!

-          Ja, kezdhetnéd azzal, hogy ki az a Liam – fordult felém villámló tekintettel Eric.

Nagy sóhajba kezdtem volna, amikor újból megjelent anya.

-          Ninah édesem, Dylan üzeni, hogy hívd vissza és találkozni akar veled. Mi folyik itt? – nézett a hármasunkra.

-          Meg azt is hozzátehetnéd, hogy ki az a Dylan – morogta Eric, és lesétált a lépcsőről.

Kevés csúnya szót hagytam ki abból az szitokáradatból, ami elhagyta a szám, miközben visszasétáltam a kanapéhoz, és a kimaradtak valószínűleg leginkább azok voltak, amiket nem ismerek. Ezúttal anyám is velünk tartott, és kiskirályként ült le a bőrkanapéra, és kihúzva magát, égető tekintettel figyelte Ericet. Hallottam, ahogy megnyikordul a lépcső, így anélkül, hogy hátrafordultam volna, szóltam oda az érintettnek.

-          Ruben, te is gyere ide!

-          Francba – hallottam meg elfojtott szitkozódását, miközben én továbbra is Meganon tartottam a szemem.

Percek teltek a szemmel gyilkolás felvonása közben, és komolyan reméltem, hogy ennek az ölési kísérletnek nem késleltetett a hatása, mert akkor a szobában jelenlévők közül senki nem éli túl a mai napot. Haragos tekintettel mértem Rubent, aki viszont szórakozva temetkezett a könyvébe, Megan Ericet szemelte ki magának, miközben a svéd énekes mindhármunkat képes lett volna egyetlen pillantással megölni. Könyörögtem, életemben először könyörögtem, hogy apa jelenjen meg, ami hál istennek meg is történt.

-          Ninah itthon vagy? Azonnal beszélnünk kell! – szűrődött be a hangja az ajtóból, semmi jót sem sejtetve.

-          Szia Apa! – próbáltam megütni a lehető legártatlanabb hangszínem, és erősen összefűzni ujjaim Ericével, aki viszont komoly ellenállást tanúsított, mindaddig, míg bele nem csíptem a combjába.

-          Mi a fenét jelentsen ez a cikk? – sétált be és elém dobta az újságot. Valószínűleg a mai lap volt, ami a tegnap estéről számolt be, amit megerősített a címlapkép is, amin Dylan oldalán mosolyogtam. Reméltem, hogyha belelapozok nem fog előbukkanni belőle a csókos képem.

Láttam apán, hogy három másodperc múlva a cikk okozta kezdeti sokk elmúlt, és immár kikerekedett szemmel nézte Ericet.

-          Örvendek – állt fel a svéd fiú magával rántva engem is. A kezét nyújtotta apa felé, aki kissé szakadozott mozdulatokkal, de elfogadta a felkínált jobbot.

-          Honnan ismerlek? – mérte végig Ericet.

-          Ő Eric Saade, nagymama mellett lakott, gyerekként barátok voltunk. Ha pedig innen nem ismerős, akkor úgy rémlik anyával utána néztetek.

-          Ó, igaz is. Az édesanyád Maria – világosodott meg apa, én pedig leesett állal néztem rá.

Hogy lehetséges, hogy ő ennyivel normálisabb, mint anya?

-          És mit keresel most itt fiam? Los Angelesbe húzod a szíved?

Ruben idegesítő röfögésszerű nevetést hallatott, mire oldalba löktem.

-          Mi együtt vagyunk – mondtam ki végre azt a mondatot, amire mindenki várt.

-          Nagyszerű! – csapta össze a kezét apa, és nevetve megölelte Ericet.

Meganban másodpercek alatt felment a pumpa.

-          Nagyszerű? Brenton, te normális vagy? Ez egy senki Svédországból, és szerinted a kapcsolatuk nagyszerű?

-          Ez a senki egy híres svéd énekes – húztam ki magam Eric mellett. – És ha most megbocsátotok, átöltöznénk.

-          Jól van, ebédre gyertek le – bólintott apa mosolyogva és elindult a konyhába, hogy összeszedje a forgatás papírjait. – Ruben, megtennéd, hogy velem jössz? Tudom, hogy azt mondtam ma nem kell dolgoznod, de akadt pár gond.

-          Persze – ugrott fel a fiú, és felszaladt az emeletre átöltözni.

Már csak hárman álltunk a hallban, bár ahogy Megan festett, félő volt, hogy hamarosan csak ketten.

-          Eric nem megy sehova átöltözni, szólok Martanak, majd ő előkészíti a másik vendégszobát.

-          Hogy micsodát? – léptem közelebb anyához.

-          Csak nem gondolod, hogy egy szobában lesztek? Még a végén… - kezdte volna, de végül a kerülve a tekintetem elharapta a mondat végét.

Ericre pillantottam, aki értetlenül, kissé sértődötten nézett minket.

-          Felmennél, kérlek? – mutattam az emelet felé, mire bólintott és megindult a lépcsőn.

Megvártam, amíg eltűnik a folyóson, a korlátok mögött, csak azután fordultam szembe Anyával.

-          Komolyan? – szakadt fel belőlem hitetlenkedve, kevés hiányzott, hogy nem nevettem el magam. De Megan annyira kétségbeesett arcot vágott, hogy megsajnáltam, és csak a szám széle rándult meg kissé.

-          Ninah én nem kockáztathatok, nem akarom, hogy… - habogott életében először, mire most már felszabadult egy széles mosoly az arcomon, miközben leintettem.

-          Nem vagyok már szűz, oké? Voltam már férfival.

Egy pillanatig csak meredt rám teljesen lesokkolt arccal, és láttam, hogy a pofon és a sírva fakadás között hezitál, de végül csak egy kérdést nyögött ki.

-          Kivel?

-          Liammel – vontam meg a vállam. – És Eric-kel is már lefeküdtem, bár nem tudom mit vártál, mikor egy ágyban aludtam vele, és ezt te láttad is.

-          Én…én… Ruha volt rajtatok.

-          Jó, akkor most felmegyünk – zártam le a beszélgetést, és sarkon fordultam.

Istenem, annyi mindenről nem tud, és azt hiszem, csak védem őt azzal, hogy nem avatom be a titkokba, amikkel bajba kerültem, és amikből már régen kihúzhatott volna.

Nem néztem vissza, miközben felsétáltam a lépcsőn, de a szemem sarkából láttam, hogy ugyanúgy áll, mint ahogy ott hagytam, azt hiszem, ez a sokkélmény sokáig csendessé varázsolja.

Tudtam, hogy Eric a lépcső tetején fog állni, és végig hallgatja az egész beszélgetésünket, és így nem ért váratlanul, amikor könnyesre nevetett szemmel lépett elém, és dereka körül összefonta kezeit, közelebb rántva magához.

-          Tényleg, azt hitte, hogy te… - kezdte nevetve, mire ujjamat a szájára tettem.

-          Css, te idióta – mosolyogtam miközben körülöleltem a nyakát, és elkezdtem tolni a szobám ajtaja felé.

Nem is az én pillanatom lett volna, ha Ruben nem éppen akkor lép ki a szobája ajtaján.

Egy pillanatra megfagyott a levegő, és mindhárman a másikra meredtünk, míg végül én leszegtem a tekintetem, Eric arcán feszült mosoly terült el, Ruben pedig gyorsan lépkedve hagyta el az emeletet.

-          Akkor megmutassuk neki, hogy mi hogyan csináljuk? – villantott rám egy ezer wattos mosolyt Eric, mire elnevettem magam és belöktem a szobámba.

-          Egy segg vagy – hajoltam a szájára, miközben ő szorosan magához vont, és a pulcsimtól kezdett megszabadítani.

-          De az ebéd… - suttogta az ajkaimra, miközben és megragadtam a pólója alját, és elkezdtem felhúzni a testén.

-          Nem érdekel – leheltem vissza, és áthúztam a fején a felsőt, majd eldobtam.

-          De az apád – kezdte újra ám szavaival ellentétben állva, kezei már a nadrágom gombját oldották ki.

-          Estig úgysem jön haza – ugrottam az ölébe, aminek a hevességétől megtántorodott, majd az ágy felé indult velem, meg sem szakítva csókunkat. – És nem teheted meg velem, hogy ennyi idő után nem kaplak meg – néztem rá hatalmas szemekkel, mire felnevetett, és óvatosan lefektetett az ágyra.

Felsóhajtottam, miközben nagy harcok árán sikerült leszedni rólam a teljesen átázott nadrágot.

Eric csókjai a lábamon haladtak felfelé a combomon, majd a meztelenné vált hasamon, mellemen, és végül nyakamon. Lehunytam a szemem, amikor forró leheletét megéreztem a nyakam oldalán, égető csókja pedig hatalmas lavinát indított el bennem.

-          Akkor nem fosztalak meg ettől az élvezettől – nézett mélyen a szemembe, majd lassan megcsókolt, és keze hosszú felfedezőútra indult a testemen…

***

 Fáradtan hajtottam fejem a mellkasára, és hagytam, hogy lassan mindkettőnk légzése normalizálódjon. Kezem a fejem alá támasztottam és onnan pislogtam álmosan a szoba falát nézve. Éreztem, ahogy keze a hajamon simít végig, majd apró tincsekkel játszva okoz csodálatos pillanatokat. Nem akartam megszólalni, csak feküdni itt, hallgatni a szíve dobbanásának egyenletes ritmusát, érezni a testének melegségét az enyém alatt, kezeinek kedves becézgetését a bőrömön, de a lelkiismeret-furdalás mélyen marta a lelkem, és nem tudtam átadni magam a pillanatnak úgy, ahogy szerettem volna. Mélyet sóhajtottam, miközben ujjaimmal lassan kis, apró köröket kezdtem rajzolni fedetlen felsőtestére.

-          Beszélnünk kell – suttogtam, és nagyot nyeltem, de félelmeim még nem igazolódtak be, Eric továbbra is kedvesen túrta a tincseket.

-          Szerintem is – válaszolta halkan, amitől elszorult a gyomrom és ijedten tágult ki a pupillám.

Éreztem, ahogy a szívem sebesebben ver, és pihegve veszem a levegőt. Akaratlanul indult be ez a folyamat a testemben, de pont úgy elárult, mintha szavakkal mondtam volna el a tetteim.

Miért mondta, hogy szerinte is? Van mit mondania? Valójában nem is azért jött, hogy velem legyen, hanem szakítani akar? Vagy meggyónni, hogy valamit tett Svédországban, a távollétemben?

Hogy új barátnője van, és csak el akart rendesen köszönni?

Keze megállt a kényeztető simogatásban és egy pillanatig dermedten néztem magam elé, nem mertem sem megmozdulni, sem pislogni, sem levegőt venni.

Egyszerűen mondjam el, hogy miket tettem? Hogy majdnem megcsaltam? Hogy megcsókolt, nem egyszer Dylan, és én az egyiknél nem is ellenkeztem? Hogy milyen körökben forgok? Hogy ki vagyok?

Remegő kézzel simítottam ki egy tincset az arcomból, majd visszatettem a meleg mellkasra, és rádöntöttem a fejem. Szorosan lehunytam a szemem, ahogy elhagyták a szavak a szám.

-          Tudod ki vagyok itt?

-          Alex állandó jelleggel hozta be a frissítést valami Missy blogján. Az biztos, hogy mindenki ismer, és azt hiszem nem csak Los Angelesben, vagy egyáltalán Kaliforniában van ekkora híred, hanem egész Észak - Amerikában. Mindenki meglepődött mikor hazajöttél, de úgy kezeltek, mint egy sztárt, jöttek a hírek, hogy ki örül, ki nem, és hogy mi is történt Európában. Ezen a blogon tudtam meg, hogy te vagy az, aki sohasem kért ebből a felhajtásból, talán ez az oka annak, hogy erről az életről sosem hallottam Stockholmban – fejezte be halkan, én pedig összeszorítottam a szám, és leszegtem a tekintetem.

-          Voltam egy villás reggelin, már azután, hogy Ruben megérkezett ide. Ott újra találkoztam a barátaimmal, és másnap reggel beszéltem veled az éjszakámról.

-          Amikor drogoztál.

-          Amikor drogoztam – ismételtem el halkan, majd felemeltem a fejem, és felnéztem az arcára. – Eric én… - kezdtem halkan, mire a számra tette az ujját.

-          Nekem is lenne valami, amit el kell mondanom, de előbb megkérdezem. Lefeküdtél valakivel?

Némán megráztam a fejem, majd az arcára meredtem.

-          És te meg… - kezdtem, de egy határozott nemmel elhallgatatott, mire én felkúsztam, és számat erősen az övére tapasztottam. – Én annyira sajnálok mindent – suttogtam arcomat a nyaka és a válla közé rejtve, mire ő megpuszilta a fejem.

-          Okés, ha elfelejtünk mindent?

-          Ha nem kell megtudnom mit csináltál. De ugye még csak nem is… - kezdtem bele keresve a szavakat, de közben hatalmas csatát vívtam saját magammal, mert meg is akartam tudni, hogy mi történt, meg nem is.

-          Hozzám sem ért – mosolygott, miközben keze a tarkómat érte el, és közelebb húzott magához.

-          Ajánlom is neki – gördültem rá a testére, miközben lágyan beleharaptam az alsó ajkába.

-          Szóval így játszunk? – kérdezte felvont szemöldökkel, én pedig értetlenül meredtem rá, majd a következő pillanatban megfordult a helyzet és alulra szögezve pislogtam fel a meztelen férfira.

-          Én komolyan sajnálom, és annyira félek, hogy valami meg fog változni – néztem mélyen a szemébe, de a szavaim semmit sem változtattak a tekintetében.

Mindkét kezem a fejem mellé szegezte, és közelebb hajolt az arcomhoz, olyan kínzó lassúsággal, olyan érzelemmentes arccal, hogy egy pillanatig sem volt fogalmam arról mit fog mondani, vagy tenni a következő percben.

-          És meg is fog változni, mert megtettük. És foghatjuk a távollétre, és a fájdalomra, de mindketten idióták voltunk. Én… én nem kételkedem, csak ne adj rá okot. „Túl fontos vagy számomra, hogy egy kis apróság elszakítson minket egymástól.”

-          Ez most egy burkolt szeretlek volt? – húztam félénk mosolyra a szám, mire megvonta a vállát.

-          A konkrét kimondáshoz többet kell innom – hajolt a számra, de a csók előtt elhúzódott. – Sokkal többet… - jelentette ki, mire nevetve toltam fel magam, hogy megcsókolhassam.

Órákat töltöttünk az ágyban, ki sem keltünk, mindaddig, míg be nem esteledett, mert fél hétkor már vacsorára szólítottak fel minket.

Lelöktem magamról a takarót, és gyorsan az ablak felé vettem az irányt, ahol a levetett ruháim kapkodtam össze. Halk torokköszörülésre fordultam hátra, miközben magamra húztam a bugyit.

Sietve néztem Ericre, és neki dobtam a nadrágom.

-          Nem mozdulnál már meg végre?

-          Jobb nézni, ahogy öltözöl – mért végig szemtelenül átható pillantással, mire egy újabb ruhadarab landolt az arcán.

-          Erre volt közel hat órád – kapcsoltam be a melltartóm kapcsát.

-          Ebből a látványból sosem elég – mosolyodott el, miközben kikelt az ágyból és felém indult.

Direkt nem néztem le, és csak a szemén tartottam a pillantásom, mert ismerve magam, és őt, sosem érünk le a konyhába. Megragadta a derekam és közel rántott magához, testének minden részét hozzám préselte.

-          Ez nem jó ötlet – suttogtam remegve, miközben kezét lágyan végighúzta nyakam vonalán.

-          Csókolj meg… - lehelte közelről, mélyen a szemembe nézve.

-          Öltöznünk kell – jelentettem ki, megütve a komolyság mércéjét, mire elmosolyodott.

-          Harc! – jelentette ki a fülemhez hajolva, de még mielőtt bármit is tudott volna tenni, összegyűjtöttem minden erőm, lelöktem az ágyra, és a nadrágomért nyúltam.

Ugrálva elbotladoztam a szobám másik sarkába, miközben fél szemmel Ericet néztem, aki időközben feltornázta magát, és az alsónadrágjáért nyúlt. Pillanatok alatt felhúztam a cipzárt, és begomboltam, majd visszakaptam a fejem az ablak irányába, ahol a pólóm hevert. Pillantásom találkozott Eric csillogó tekintetével, és mindketten az anyagot néztük.

-          Meg ne próbáld! – Sziszegtem felé, mire féloldalas vigyorra húzta a száját.

Behajlítottam mindkét térdem és ugrásra készen álltam, készen arra, hogy akár egyetlen gyanús mozdulatára is már ugorjak. Szeme köztem és a fölső között cikázott, miközben sarkát megvetette a szőnyegen.

Egy villanás volt, míg megpillantottam fogait a veszélyes mosoly mögött, és már a földre is vetettem magam, hogy elérjem a pólót, de már az ő kezei között volt.

Hihetetlen sebességgel pattantam fel, és álltam vele szembe, farkasszemet nézve. Ahogy megfeszítettem a lábam, éreztem, ahogy lábujjam beleakad a nadrágja szárába.

Meg vagy!

-          Add ide!

-          Vedd el – emelte a feje fölé, mire megráztam a fejem.

-          Ez nagyon rossz ötlet volt – fújtam ki a levegőt, miközben szememmel a földre néztem, és megvártam, míg követi a pillantásom. Hirtelen nyúlt a nadrágért, gyorsan lehajolva, aminek hála a felsőm lejjebb ért.

Kikaptam a kezéből, miközben a lábammal felemeltem a nadrágot, és a kezembe vettem. Elfordultam a fiútól, és arrébb léptem, gondosan ügyelve, hogy legyen időm felkapni a pólót. Eric egy óvatlan pillanatban kiszedtem a kezemből a nadrágját, és magára húzta, de az egyik lába beakadt, és míg ő szitkozódva küzdött a szárral, én fellökve őt futottam a zoknimért, és pillanatok alatt felvettem, így már késznek nyilvánítottam magam, és nyugodtan bejelenthettem, hogy csúnya vereséget mértem a svéd fiúra.

Mikor felhúzta a nadrágját közelebb léptem hozzá, és kezemet végighúztam meztelen felsőtestén.

-          Majd talán máskor, édes – csókoltam meg, majd megfordultam és kiléptem az ajtón.

Az első balra tett lépésemben belebotlottam Rubenbe, aki kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám.

-          Szia – léptem el a testétől, majd kifordulva a lépcső felé vettem az irányt, ám a fiú két lépéssel beért, és mellém szegődött.

-          Egész nap ki sem jöttél a szobádból?

-          Igen – bólintottam és bevettem a kanyart a lépcsőfordulóban.

-          Brenton látta az újságot, aminek a belsejében nyomtató lap nagyságú kép van arról, ahogy tegnap letámadott Dylan.

-          Pompás – morogtam és máris azon dolgozott az agyam, hogy miképp fogom megmagyarázni ezt Ericnek, főleg azután a beszéde után, amit lenyomott pár órája.

Ne adjak okot arra, hogy féltékeny legyen? Az istenért, én nem is adnék, ha ez nem Los Angeles lenne.

-          A holnapi bál még áll? – szólalt meg újra, és kihallottam a hangjából a kétkedést.

Megálltam és szembefordultam vele, miközben megszorítottam a kezét.

-          Már miért ne állna? Természetes, szóval remélem nem hozol rám szégyent – mosolyogtam, majd meghallottam egy ajtó csapódást fentről, és megláttam Eric furcsa tekintetét, ahogy minket méreget.

Elengedtem Ruben karját, és folytattam az utam az étkező felé.

A hatalmas asztal most is csodálatosan volt megterítve és ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb illatok ölelték körül a termet. A legszebb étkészlet terült el az asztalon, amit nem tudom, hogy azért vetett elő anya a házvezetőnővel, mert a vendégnek teszi le tiszteletét, vagy, hogy megmutassa Ericnek, ő mennyivel szegényebb, és mennyivel lentebb van a mi szintünkhöz képest. 

Nagy levegőt véve húztam ki magamnak a széket és ültem le, és ebben a szent pillanatban meg is jelent minden kedves jelenlévő.

Ruben helyet foglalt az eddigi jól megszokott helyén, mellettem, Eric pedig megindult felém, de csak intettem a fejemmel, hogy előttem foglaljon helyet. Összehúzott szemmel, de teljesítette, amit kértem, a szüleim pedig leültek az asztalfőkre. Izgalmas vacsora lesz – szegtem le a tekintetem, és két kezem összekulcsoltam az asztal alatt.

-          Sajnálom fiatalok, hogy elmaradt az ebéd, de elhúzódott a forgatás – lépett be apa, én pedig kedvesen rá mosolyogtam, de láttam, hogy a szemében megvillan valami, mikor rám néz.

Ezt a nézést akkor veti be, ha tudja, hogy meg akarok úszni valamit, így nem volt számomra kétséges, hogy valóban látta a cikket, és kicsit sincs most jó véleménnyel rólam, hogy beállítottam Eric-kel.

-          Szerintem Ninah nem bánta – vonta meg a vállát anyám, mire rákaptam a tekintetem és a terítő alatt erősen megszorítottam a kezem, hogy ott vezessem le az idegességem és ne a beszólásokkal, amikkel csak szítanék.

-          Igen, való igaz, hogy nagyon fáradt voltam – nyeltem nagyot, és egyesével mindenki szemébe belenéztem, hogy felmérjem a helyzetet.

Meghozták a levest és két tálat tettek ki az asztalra, hogy mindenki a közelebbiből merhessen magának. Bár tudtunk főzni, valahogy berögzött szokás Hollywoodban, hogyha megteheted, akkor szolgáljanak ki, és ne csinálj meg semmit magadnak.

-          Nos, Eric, hogy van édesanyád? És a testvéreid? Azt hiszem a bátyád nevére még emlékszem is. Axel, igaz?

-          Hibátlan Mr Miles – mosolygott Eric, amivel levett a lábamról egyetlen másodperc alatt.

Nem értettem anya hogy képes ennyire utálni, mikor ilyen mosolyt küld az emberek felé.

-          Szólíts csak nyugodtan Brentonnak – legyintett apa, és a levese fölé emelte a kanalát.

-          Szóval Brenton – nyomta meg kissé a nevet Eric, amitől idegen érzés fogott el, de még ez az érzés semmi volt ahhoz a szorongáshoz képest, ami a vacsora kezdete óta üli a gyomrom – mindenki jól van, lassan a legkisebbek is felnőnek.

-          És énekesnek álltál? Mi lett a focival? Emlékszem a ballábas lövéseid kivédhetetlenek voltak – kacagta, nekem pedig a mai nap során már másodszor súrolta az állam a padlót.

-          Fociztam, nem is kevés ideig, végül anya többször is hallott énekelni, és felkért az esküvőjén is, mikor újraházasodott, hogy énekeljek, valamint énekversenyre is benevezett, végül nagyon sok idegőrlő év után eljutottam oda, ahol most vagyok, és mondhatom, hogy énekelek.

-          És hogy megy?

-          Kijött két lemezem, és a harmadik is megjelenik idén, ha minden jól megy – vetett egy szúrós pillantást Rubenre, mire én nevetve félrenyeltem a levest, és éreztem, ahogy a borsó felkúszik az orromba.

Fuldokolva köhögtem, és prüszköltem, megpróbálva kiszabadítani a borsót, és a légcsövemből eltávolítani a folyadékot, de csak percek múltán enyhült a görcs, mikor végre ki tudtam egyenesedni és kíváncsi tekintetekbe tudtam fúrni az én megrökönyödött, és egyben utálkozó pillantásom, amiért csak nézték a haláltusám.

-          Jól vagy Kincsem? – nézett rám Anya, és ha nem viszi fel a hangsúlyt és tudom azt, hogy az előbb még én haldokoltam, el sem hiszem, hogy hozzám beszél, vagy hogy egy kérdő mondat volt. Tekintete a levesét pásztázta és fintorogva tolta ki a sárgarépát a tányér szélére.

-          Most már a kincsed vagyok? Fél perce még meg is dögölhettem volna – morogtam, és visszahúzódtam az asztalhoz.

-          Ninah Olívia Miles! – húzta ki magát apa, mire leszegtem a tekintetem, és bokán rúgtam Ericet, hogy könnyebb legyen kimondanom a következő mondatot, és legyen egy kis elégtételem.

-          Sajnálom.

Mindannyian visszatértünk az ételeinkhez, miközben reméltem, hogy végre egy normális csendes vacsora lesz, de anya megfejelte egy benyögéssel.

-          Szóval együtt vagytok, és meglátogatni jöttél Ninah-t? – fordult Eric felé, aki lassan emelte Meganra a pillantását, mindvégig kemény, mégis udvarias arccal.

-          Nos, valami hasonló és mégis más. Mivel Ninah-nak el kellett hagynia Svédországot bizonyos okok miatt, – tartott egy kis szünetet, farkasszemet nézve Megannal – így végül sikerült megállapodnom a főiskolával, hogy én jöhessek ide, és vehessem vissza Ninah-t menedzsernek, hogy aztán Amerikában juttasson a csúcsra – tette fel az „i”-re a pontot Eric az utolsó kijelentésével, amitől anyának elpattant egy ér a fejében.

-          Azt akarod mondani, hogy meghatározhatatlan ideig az Egyesült Államokban fogsz élni, hogy itt is elismerté tedd a zenéd a lányom segítségével? – darálta le a mondatát vöröslő fejjel, Eric pedig szívesen bólintott rá mosolyogva.

-          Hoppá – suttogtam mosolyogva, mire anya felpattant és elment az asztaltól.

Pár perces kínos csönd következett be, amivel nem is lett volna semmi baj, ha nem lenne egy ember, akinek majdhogynem semmiféle fogalma sincs az egész történetről. Édesen mosolyogva fordultam az értetlen arccal néző apám felé, megfogtam a kezét, és közelebb hajoltam hozzá.

-          Biztosan csak rosszul van.

Apa megértően bólintott, de erősen kétlem, hogy elhitte volna gyenge magyarázatom, inkább a vendégek miatt akarta lezavarni a vacsorát. Gondolkodtam és vártam a percet, amikor felhozhatom Eric itt maradásának gondolatát, de apa homlokráncolása mindig rossz előjel volt, és az utóbbi öt percben nem akart eltűnni az arcáról. Csendben ettem tovább a levesem, majd a főételt, és mikor a desszerthez értünk, felnéztem az ételből.

-          Apa, Eric maradhatna nálunk? – néztem rá, de nem volt ideje válaszolni, Eric megelőzte.

-          Dehogyis Brenton, nem kétlem, hogy ezer számra vannak itt szállodák, az egyik tökéletes lesz. Nem akarok a család terhére lenni – intett, majd hozzáfogott a fagylaltkehelyhez, én pedig élesen néztem rá.

Én biztosan nem fogok könyörögni, hogy itt maradjon, ha erre vár, várhat, és leélheti az amerikai életét egy megfizethetetlen szállodában. Éreztem, ahogy három férfi pillantása állandó jelleggel engem pásztáz, de nem volt hangulatom vacsora közben azon morfondírozni, hogy vajon mit akarnak tőlem. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikük más-más üzenetet akart velem éreztetni, megértetni a pillantása segítségével, de jelen pillanatban, pont nem érdekelt.

Amint megettem a fagylaltot, hátradőltem és mosolyogva néztem a többieket, csak hogy érezzék a törődést, miközben én már a holnapi napon törtem a fejem.

Holnap délután kettőre már a suliban kell lenni, mert elpróbáljuk a táncot még egyszer, mindet, végül a ruhák felvétele, és már el is érkeztünk az este hét órához, amikor is kezdetét veszi az izgalmas este.

Danny volt az én bástyám, vele beszéltem meg, hogy az egész estét végigtáncolom, de most hogy itt van Eric, el kell gondolkodnom, hogy vajon a fiú tud róla? És mivel fogok mindenkit megbüntetni, aki tudott Eric érkezéséről?

-          Apropó – néztem fel, egyenesen Eric szemébe – mi van Sellyvel?

-          Azt most ne firtassuk – rázta meg a fejét Eric, mire összevontam a szemöldököm.

Mi történt Svédországban? Mi ugye nem Selly volt, akivel… Hirtelen kiegyenesedtem és ijedtségtől tágult pupillákkal néztem a fiúra, aki valószínűleg megérthette félelmem, vagy egy kis részét, mert megnyugtatóan megrázta a fejét, és letette kanalát.

-          Köszönöm a finom vacsorát Brenton – nézett apámra Eric, aki pedig mosolyogva bólintott, és kitolta a székét.

-          Örülök, hogy ízlett fiam. Ami pedig a szállodát illeti szó sem lehet róla, örülnék, ha maradnál és tudnánk még beszélgetni. Előkészítettem neked a vendégszobát, de ha Ninah megengedi, és beereszt a szobájába, akkor nála is eltöltheted a napjaid – mosolygott csillogó tekintettel, amitől én pirultam el és lesütöttem a szemem. – Örülök, hogy itt vagy – nyújtotta Eric felé a kezét, aki felállt és viszonozta a gesztust.

-          Én köszönöm.

-          Akkor én most el is megyek a dolgozószobába, de örülnék Ninah, ha még lefekvés előtt benéznél hozzám – nézett rám apai szigorral, mire bólintottam.

Nem kellett sokáig ülnünk a kínos csöndben, mert Ruben szó nélkül, hasonló hevességgel, mint Megan, állt fel és hagyta el az asztalt. Bejött Marta és elkezdte az asztal lepakolását, amikor Eric-kel még mindig ugyanott ültünk és ki-ki a saját gondolataiba merülve, némán nézte hol a kezét, hol a terítő szegélyét.

Gondolataim nagy részét az apával való beszélgetés kötötte le, miközben egy aranyos kis történeten törtem a fejem, amivel elterelhetem jövendőbeli idegességéről a figyelmét, de egy mókás történet sem jutott eszembe, hacsak el nem mondom életem történetét, ami hol mókás, mégis inkább keserédes ízzel fogyasztható.

Eric halk torokköszörülésére kaptam fel a fejem és a mélybarna tekintetbe fúródott az enyém.

-          Megannal nem lesz semmi gond?

-          Nem tudom – vontam meg a vállam. – De hogy őszinte legyek valahogy nem is nagyon érdekel, inkább csak a holnapi nap.

-          Na, igen, azzal a bállal kapcsolatban is nyilatkozhatnál – dőlt előre, és összekulcsolta kezét az asztalon, és azzal a tekintettél nézett rám, amivel magyarázatot vár arra, amihez semmi köze sincs.

-          Nos, meghívtak a volt iskolám báljára, az egész évfolyamomat, és mi nyitjuk meg a bált, a táncukkal. Ez a rendezvény csak annyiban különbözik az összes többitől, vagy úgy egyáltalán az iskolám attól különbözik, hogy Kalifornia össze befolyásos, és hihetetlen gazdag palántája ide járt, így egy ilyen összejövetel alkalmával nem kerülhető el a sajtó megjelenése, vagy a botrány sem. És van egy olyan érzésem, hogy a botrányt idén én fogom szolgáltatni, csak még azt nem tudom mivel.

-          És hogy jön a képbe Ruben?

-          Nos, a fiúk összevesztek, hogy ki legyen az én kísérőm, és mivel nem akartam harcot Liam és Dylan között – a két fiú nevét hallva megforgatta a szemét, de csak a gesztus után folytattam – harcot, így megkértem Rubent, hogy vállalja el ezt a szerepet. Vele fogom ellejteni az összes táncom.

-          Szép.

-          Igen, nagyon kedves gesztus tőle – válaszoltam szikrázó tekintettel.

-          Mióta vagytok ti ilyen jóban?

-          Egy ideje, amikor… - kezdtem, de ahogy eszembe jutott, hogy mikor is változott meg minden, félbehagytam a mondatot, de Ericnek már megcsillant a szemében valami.

-          Ő is ott volt a… - kezdett bele, de inkább megrázta a fejét és új mondatba fogott. – Ő volt az, akivel…

-          Ott volt, de nem tudtam róla.

-          Nem tudtál róla? – állt fel lassan, idegességtől merev testtel, mire valami megnyikordult az emeleten.

-          Rohadtul nem illik hallgatózni Ruben Aglander – fordultam hátra és az emelet felé emeltem tekintetem.

Egy pillanatig csönd volt, és biztos voltam benne, hogy Ruben nem lépett arrébb még egy lépést sem, mert az végleg elárulta volna őt.

-          Ez nem Ruben, Megan voltam, de már megyek is aludni – hallottam meg az elváltoztatott mély hangot szopránon szólva, ami csak nagyon beteg napjain hasonlíthatott volna anya hangjára.

-          Ajánlom is… anya – tettem hozzá mosolyogva és Ericre néztem. – Mennem kell – álltam fel én is, és apa dolgozója felé vettem az irányt.

-          Fent mutatok valamit – szólt utánam a fiú, nem huncut hangsúlyban, így volt egy olyan sejtésem, hogy nem az éjszakám akarja feldobni.

Halkan kopogva álltam az ajtó előtt, majd mikor elhangzott a bűvös igen, félénken lenyomtam a kilincset, és bedugtam a fejem.

-          Bejöhetek?

-          Hisz hívtalak – mosolyodott el, majd az íróasztal előtt álló szék felé intett.

-          Hú, de hivatalos – mondtam halkan, miközben leültem.

-          Csak tisztázni akarok néhány dolgot – tárta szét a karját, én pedig kíváncsian vártam a folytatást.

-          Még pedig?

-          Látom, hogy jóban lettél Rubennel a Svédországi konfliktusaitok ellenére is, és ez jó, örülök. De most, hogy megjelent a barátod is, remélem nem baj, ha pár dolgot elmondok, ahogy én látom. Tetszel Rubennek, és ezt jól titkolja, valószínűleg tudja, hogy szereted Ericet, de én nem akarok háborút, vagy összetűzéseket a házamban. És ez még csak az egyik fele. Attól félek az sem fog jót tenni egyik kapcsolatodnak sem, ha közben másokkal csókolózva kapnak le egy gálán a fotósok, vagy hogy kiborulsz egy kisebb nagyközönség előtt – dobta elém az újságot, pont a közepén kinyitva, ahol arcon csapott a Dylannel való közös kép.

-          Ha hiszed, ha nem, nem tehettem róla, Dylan egy barom és nem érti a nemet.

-          Melyik Los Angelesi srác érti, Ninah? De ez nem magyarázat!

-          Te engedtél el vele – tettem keresztbe a lábam.

-          Te meg huszonegy éves leszel, ne szórakozz már velem!

-          Elcsesztem, tudom, sajnálom.

-          Ne sajnáld, ha utána kapott pofont.

-          Most nem, mert az újságok előtt nem fogom felképelni, akármekkora barom is. Ez az ő estéje volt.

-          Szép tőled, de máskor ne érdekeljen. Tudja meg mindenki hogyan álltok, és nem akarok még egyszer olyan csókot látni az újságokban, amiről azt mondod nem akartad, mert én megyek a fiú házához, és mutatom meg kinek a lányával ne szórakozzanak, értetted? – nézett rám komoly, féltő arccal, mire nekem meleg mosoly áradt szét az arcomon és bólintottam.

-          Szeretlek – pattantam fel és futottam felé, hogy megöleljem.

Könnyed léptekkel osontam be a szobámba, ahol már sötét volt, én pedig értetlenül lépkedtem az ágyhoz, ahol Eric aludt. Egy cetlit pillantottam meg félhomályban a párnámon. Szétnyitottam és elolvastam a félreértelmezhetetlen tömör szöveget.

Nem ma mutatom meg, aludj!

/Eric/

Miután a szeretlek szó elhagyta Ninah száját gyorsan sarkon fordult és hiba nélkül beleütköztem a mögöttem állva vigyorgó Rubenbe.

-          Mi van? – suttogtam, miközben úgy tettem, mintha semmi nem történt volna, és kiegyenesedtem.

Nem válaszolt csak fölényesen mosolygott és ellépett előlem, utat engedve az emeletre. Nem gondolkodtam a gesztusán, csak megindultam a lépcsőn, mert már hallottam, ahogy nyílik az iroda ajtaja a földszinten.

-          Ruben, mit keresel itt?

-          Bocsánat Brenton, csak van néhány dolog, amit megmutatnék a holnapi forgatással kapcsolatban.

-          Jól van gyere csak, Ninah aludni indult. Jó éjt, édesem.

-          Sziasztok! – hallottam a lány vidáman csilingelő hangját, majd gyors mozdulatokkal a szobája ajtaja felé vetettem magam.

Pillanatok alatt dobáltam le magamról a ruhát és csak a szoba közepére hánytam - ahogy szoktam -, majd alsónadrágban beugrottam az ágyba és nyakig takaróztam. Az utolsó pillanatban jutott eszembe megírni egy kis cetlit, és hál’istennek és Ninah éjjeliszekrényének, találtam papírt és tollat is.

Sebesen dobogott a szívem a gyors, kapkodó mozdulatok következtében, valamint a hirtelen és meglepő találkozástól Rubennel, így próbáltam azt szabályozni, hogy mikor Ninah betoppan, azt higgye, alszom.

A terv tökéletesen sikeredett, hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, majd ahogy sziszegve botladozik az ágyig, végül a cetlit elolvasva, egy fájdalmas sóhaj kíséretében levetkőzik, bedől az ágyba és közel fészkeli magát hozzám.

El sem hiszem, hogy újra meg kell küzdenem érte. Már az első rész sem ment egyszerűen, de azok után, amit most hallottam, itt az ideje, hogy újra megmutassam mindenkinek, Ninah az enyém, az én barátnőm, és nem fogja lenyúlni sem egy ex, sem egy volt barát, vagy egy svéd szépfiú.

Amikor Ninah elaludt, és hallottam egyenleges szuszogását megengedtem magamnak, hogy megforduljak, és megnézhessem az arcát.

Elmosolyodtam elégedettségemben, hogy újra mellettem van, és újra láthatom, ahogy elalszik, ahogy felkel. Szorosan magamhoz húztam és magamhoz öleltem, innentől pedig pillanatok alatt elnyomott az álom.

/Ninah/

Hosszú ideje a legnyugodtabb éjszakám volt, reggel pedig a legkipihentebben keltem. Eric illata lenget körbe a szobát, amit mosolyogva, mélyen szívtam magamba.

Fejemen pihent az álla, karja a derekam köré fonódott, és lába az enyémmel alkotott kusza egyveleget. Óvatosan kicsomóztam magunkat, puha csókot leheltem az arcára, majd a fürdő felé vettem az irányt, és röpke tíz perc alatt friss, boldog embert varázsolt belőlem a hideg zuhany, a szerelmem az oldalamon, a tiszta, meleg kaliforniai idő, és egy új nap gondolata.

Felkontyoztam a hajam a fejem tetejére fürdőruhát kaptam magamra, amire pedig rávettem egy rövidnadrágot és egy laza felsőt.

Csendben kiléptem az ajtón, lesiettem a lépcsőn és a konyhában felkapva egy zöldalmát, boldogan dúdolva sétáltam ki a hátsó ajtón a mi mini tengerünk felé. Mosolyogva haraptam bele a gyümölcsbe, miközben a lábam már a meleg homokot taposta. A hátsóudvar egy kisebb tengerpartként volt megcsinálva, mivel sokat hisztiztem kicsiként, hogy miért lenne jó nekünk Los Angelesben élnünk, ha még csak azt nem is s tengerparton tesszük. Így apának egy a csodálatos köztes megoldás jutott az eszébe, amit persze egy pár jól fizetett munkás, és lakberendező meg is oldott.

Mosolyogva pillantottam fel a mesésen sütő Napra, ami felmelegítette a szívem és a testem egyaránt. Újabb harapást tettem az alma közepe felé, mikor a víz erősen hullámozni kezdett és a semmiből előtűnt egy igen ismerős arc.

Ledermedve, teljesen megbabonázva figyeltem, ahogy Ruben szépen lassan kilép a vízből, és mosolygó pillantással felém veszi az irányt. A testén lassan gördültek le a vízcseppek, végigszántva minden tökéletes izmot. Mire újra az arcára tudtam figyelni már előttem állt, én pedig rájöttem, hogy az alma még mindig a számban van, anélkül, hogy leharaptam volna a falatot.

Leszegtem a pillantásom és elvettem a számtól a gyümölcsöt, és úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.

-          Jó reggelt, Hercegnő! – mosolygott rám, és az arcomra hajolt egy puszit adva.

-          Szi…szia – vettem erőt magamon, majd ledobtam az almát a földre, és a fiúra meredtem. – Korán reggel más medencéjében úszkálunk? – kérdeztem, miközben elkezdtem lehúzni magamról a nadrágot.

-          Fogd be! – lökött meg, mire én elterültem a homokban, lévén, hogy egy lábon egyensúlyoztam a nadráglevétel közben.

-          Ezért meghalsz Aglander! – vetettem le magamról a felsőmet is nagy hévvel, és míg Ruben megállt egy pillanatra és megigézve meredt rám, kihasználtam az alkalmat és berántottam magammal a medencébe.

Sérelmezve a műveletet, fuldokolva tőrt a felszínre, de nem adtam esélyt, nevetve ugrottam a nyakába és nyomtam le, azzal nem számolva, hogy elbír, így fel perc múlva a nyakában ülve emelkedtem ki a medencéből.

-          És most? – kérdezte és fogadni mernék, hogy szemtelenül vigyorgott közben.

-          Most? Most utállak – pufogtam, és választásom nem lévén hátradőltem, hogy bedőljek a medencébe a hátáról, de a fiú megfogta a mellkasán lévő lábam, így se le, se fel. – Élvezed? – vertem a fejére, mire felnevetett.

-          Nem tagadom – döntötte oldalra a fejét, hogy felnézhessen rám, mire én megeresztettem felé egy kedves fintort.

Ötletek híján csak egy valami jutott eszembe, ami pedig annyiból állt, hogy fogtam magam, ráhajoltam a fejére, hogy kezemmel elérjem a vizet, és minden erőmmel azon voltam, hogy arcon fröcsköljem. Tökéletes terv volt, attól eltekintve, hogy voltak csúsztatók benne, amit Ruben ki is használt. Megragadta mindkét kezem és a nyakából előre húzott az ölébe, ahova egy nagy, fröcskölős csattanással értem.

-          Barom – fújtam ki idegesen az orromból a vizet, de sajnos így is láttam Ruben csillogó tekintetét, miközben szemtelenül, és leplezetlenül esetlenségemen röhög.

-          Aranyos vagy, mikor mérges vagy – tett rá még egy lapáttal idegességemre, mire a számban lévő vizet egy jól irányzott szökőkutas köpéssel az arcába irányítottam.

-          Hahaha, hülyén nézel ki – szakadt fel belőlem nevetés, mire a fiú kivette alólam a kezeit, én pedig elmerültem a klóros vízben.

Végül gyorsan fellöktem magam, és szikrázó tekintettel emelkedtem ki a vízből, miközben Rubenre meredtem és egyetlen mozdulattal az arcába fröcsköltem.

Nevetve ugrott hátra, és percekig csak söpörtük egymás felé a vizet, amikor egy női torokköszörülés szakította félbe a játékunkat.

Anyára néztem, aki mellett ott állt Eric is merev arccal. Leeresztettem kezeim, és Rubennel együtt indultunk meg a part felé. Eric felém nyújtotta a kezét, amit habozás nélkül el is fogadtam, ám azzal a lendülettel, amivel kihúzott, magához is rántott és hosszú, szenvedélyes, hihetetlen tüzes csókban részesített.

Értetlenül néztem rá, mikor elhúzódott, majd feltűnt, hogy már csak ketten vagyunk a medencénél.

-          Ugye tudod, hogy féltékenység nélkül is győzöl és szeretlek? – esett le a csók miértje, majd felkaptam a ruháim és a lakás felé vettem az irányt.

/Eric/

Elcsesztem.

/Ninah/

Mindenki egészsége érdekében csak egy kísérővel jelentem meg a próbán, így Ruben állt mellettem minden egyes pillanatban, és ő volt a mentsváram és támaszom, amikor betámadtak mindent a média gyermekei, valamint a nagy csapat.

Órákig csak táncoltunk és hiba nélkül léptem le minden nyolcadot, negyedet és a többi fantasztikus dolgot, amit lassan már a hátam közepére sem kívántam. Vért és izzadságot sem kímélve pörögtünk egymás körül és az egész napi élelmünk az a néhány liter víz volt, amit a lépések közbe kortyoltunk, bár fogadni mernék, hogy sokaknál ez csak a normális napi bevitel volt vagy talán egy kicsit több is.

Táncpróbáink közben díszítették a hatalmas termet, ami pillanatok alatt lett csodálatos fényes, és elegáns. Kétségtelen volt, hogy az idei bál lesz az egyik legszebb, amit valaha tartott az iskola.

-          Este a parton? – jött elém flegmán Dylan, hatalmas napszemüveggel takart arccal.

-          Hogy mondod? – néztem rá, mire végre letolta a fényvédőt.

-          Csak hogy tudd, nem bocsátottam meg a gálán elkövetett hibád, így jobb lesz, ha pofázás nélkül jössz le este, hogy találkozzunk.

-          Ugye tudod, hogy csak a pénzed miatt maradnak meg melletted az emberek? – fordultam sarkon és délután lévén beültem az öltözőbe, hogy elkezdjem a sminkelést.

Megvártam míg Shirley is visszatér és egymást segítve csináltunk magunkból és a másikból hercegnőt. Shirley ruhája egyszerűen csodálatos volt, de a sajátomra se éreztem panaszt. Mire megérkeztek a vendégek, és beszédtől volt hangos a nagy terem, addigra mindannyian készen álltunk a felvonulásra.

Lazán kiengedtem a hajam, amit Shir enyhén begöndörített, majd még utolsó simításként felvittem egy kis pirosítót az arcomra, és a szájfényt. Végszó kinyitódott az ajtó és a zilált Eric lépett be. Haja kócosan állt a fején, arca teljesen kipirulva, miközben apró izzadság cseppek gyöngyöztek a homlokán.

-          Baszki, tudtad, hogy itt is vannak, akik felismernek? – döntötte hátat az ajtónak, majd nem foglalkozva a kíváncsi tekintetekkel elindult felém.

-          Mit csinálsz itt? – nyögtem ki, mikor már karjait összefűzte a derekamon, és magához húzott.

-          Most kell látnod – mosolyodott el, majd zsebéből előhúzta a telefonját, és a kezembe nyomta.

-          Itt van Eric Saade? – rontott be egy lány, mire Eric ellépett előlem és hatalmas szitkokat szórva, kiviharzott az öltözőből a hátsó, szárnyas ajtón.

Összeráncolt szemöldökkel hátráltam, míg meg nem éreztem magam mögött a széket, lassan felkúsztam rá, és elindítottam a videót.

Én voltam rajta, ahogy próbálok megnyugodni, és egy zongora mögött ülve átszellemülni, hogy el tudjam énekelni a dalt. Azt a dalt, amit neki írtam, és amit nem tudom, hogy mégis hogyan kapott meg. Néztem a lányt, aki néhol mosolyogva, de végig majdnem csukott szemmel játszotta és énekelte el hiba nélkül a dalt. Furcsa volt külső szemmel végignézni, főleg, hogy most láthattam mennyire beleéltem magam az éneklésbe.

Érdekes szórakozásomnak egy dallammal egyetemben felbukkanó kis boríték vetett véget, aki elfoglalta a képernyő háromnegyed részét. SMS volt, méghozzá a feladó kiírás alatt a Molly név állt.

Gyorsan körbenéztem, nem is tudom miért, talán, hogy megtalálom Ericet, és odaadhatom neki a telefont, vagy azért, hogy megbizonyosodjak arról, senki nincs a közelemben, aki láthatná, ahogy elolvasok egy neki címzett üzenetet, ráadásul a volt barátnőjétől.

De nem tudtam rákattintani a névre, egyszerűen képtelen voltam, mert nem az én dolgom, és ha mégis közöm lenne hozzá, vajon illene látnom? Akarnám látni?

Feltoltam magam a székből, és megemelve a ruhám siettem Eric után, aki nemrég a hatalmas ajtón távozott. Ahogy felcsaptam magam előtt, és kitárult előttem a sötét, és hihetetlen meleg esti világ, vakuk ezrei villantak az arcomba, én pedig védekezésül az arcom elé emeltem a kezem.

-          A francba – sziszegtem, miközben körbenéztem, és láttam, hogy a fotósok el vannak tőlem zárva, mert egy kordon tartja kívül őket. Oldalra esett a pillantásom, ahol megláttam a fánál lapuló Eric arcát. – Gyere ide! – intettem felé, mire oldalra sandított a fotósok felé, végül mégis kissé félve, de hozzám sétált.

A lassúsága felemésztett, de nem nyomhattam rá a borítékra, így csak vártam, és vártam. Mikor hozzámért nemes egyszerűséggel a kezébe nyomtam a készüléket, miközben az enyhe szellővel vívtam harcot, hogy ne az arcomba söpörje az összes hajam.

Eric először értetlenül nézte a képet, majd rábökött a képernyőre, fél perccel később pedig elsápadva jártatta újra a szemét a sorok között.

-          Mi van? – szóltam rá, mire felém fordította a telefont, és elolvashattam az vártnál rövidebb, egy soros mondatot.

„Terhes vagyok.”

-          Nem – suttogtam megtörten, majd Ericre néztem. – Ugye nem?

Megrázta a fejét, majd a hátam mögül egy férfi üvöltötte a nevem. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, és eltoltam magamtól Eric mobilt felém tartó kezét.

-          Amúgy a videó cuki volt, helyes benne a csajszi – pusziltam meg az arcát, és visszarohantam az öltözőbe, ahol már felállították a párokat, és csakis rám vártak.

Mély, nagy sóhajt engedtem meg magamnak, miközben belekaroltam Ruben felkínált karjába, és beálltam a sorba. A nevem miatt szerencsém volt, és nem állhattam a sor elején, így volt időm, hogy elsuttogjam Rubennek, amit néhány perce megtudtam, miközben lassan kisétáltunk, és felsorakoztunk a lépcsőnél.

-          Molly terhes – súgtam oda, mire erősen belemarkolt a kezembe és maga felé fordított.

-          Most mondd, hogy csak viccelsz!

-          Nem tudom, most írt üzenetet Ericnek. Semmit sem értek – ráztam meg a fejem, majd ideje volt elengednem a karját, hogy kövessem a lányokat a szemben lévő lépcső felé induljunk.

Végig járt az agyam, hogy vajon miért írta meg Molly ezt a volt fiújának? Jóban lettek? Kibékültek? Azok után, amin keresztülmentünk? És ha még jóban is lennének, nem értem miért fontos Eric számára az a hír, hogy a lány terhes. Miért kell neki ezt egy üzenetben elmondani? De nem vele volt, semmi sem történt, és én elhiszem – nyugtattam magam és beálltam Mira Leiron mögé.

Abból a magasságból, ahol mi álltunk, már be lehetett látni az egész aranyszínű termet, a nézőközönséget, és a fotósokat.

Oké, most csak foglalkozzunk az estével, aztán a többivel, úgyis most mindenki csak ránk kíváncsi.

Végigsimítottam a ruhám oldalán és felvettem a legszemkápráztatóbb mosolyom, ami egyre valódibb is lett, ahogy közeledtünk a nyitóceremóniához.

Bár senki sem láthatott minket, mindenki hibátlanul kihúzta magát, és úgy állt, mint ahogyan el is várják egy igen gazdag és sikeres család gyermekétől.

Lepillantva az első sorban megláttam anyát, és apát, ahogy büszkén feszítve várják a lányukat, én pedig melegséget éreztem a bensőmben, mert már tudtam, hogy akadnak köztünk nézeteltérések, szeretnek, és büszkék arra, aki vagyok. Legalábbis apa biztosan…

Viva La Vida

Megszólalt az igazgatónőnk, és a beszéd ezennel kezdetét is vette. Átnéztem a szemben lévő lépcsőre, ahol tekintetemmel Rubent kerestem és pár másodperc múlva meg is pillantottam, ahogy engem néz mosolyogva.

Bólintottam neki, és már vártam a pillanatot, amikor megérezhetem az oldalamon, és biztos lehetek abban, hogy biztonságban vagyok.

-          És most Hölgyeim is Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a három éve, kétezer nyolcban végzett osztály tagjait, akik idén vállalták a bál megnyitóját.

Hatalmas taps csendült fel, és az első lány már el is indult lefelé a lépcsőn, egyetemben párjával, hogy aztán a márványpadlón találkozzanak, felkarolják egymást és együtt folytassák a következő lépcsősor leküzdését. Egyre csak fogytak előttem a lányok, de nem hagytam elkalandozni a gondolataimat és ennek köszönhettem, hogy egy fél perces beszédben többet tudtam meg a volt osztálytársaimról, mint az elmúlt három évben összesen.

-          Miss Jessica Boint elvégezte a Now York-i színészképző Egyetemet, és most, immár második éve sikeres színésznő a filmes fővárosban, itt Los Angelesben, és nevesebbnél nevesebb filmrendezőkkel dolgozott már, többek között a többszörös Oscar-díjas Brenton Milesal, valamint Quentin Tarantinoval is. Kísérője idén a szintén filmes babérokra törő Dylan McColj... – bla, bla, bla – forgattam meg a szemem és lejjebb léptem a lépcsőn.

Percek múltán már csak egy lány állt előttem és már ő is a második lépcsőszériáját teljesítette, így mindenki szeme elé tárultam, amit leplezetlenül ki is használt mindenki, és amint elhangzott a nevem  a teremben lévő összes szempár rám tapadt, hangos, mindent elsöprő taps vihar vette kezdetét, tarkítva elismerő füttyökkel és sikolyokkal, miközben az összes fényképező gép megállíthatatlanul kattogott. Anyáék már nem rég hordtak maguknál fényképező gépet, a legjobb képeket úgyis ingyen megkapják.

Kissé elpirulva és idegesen indultam el a lépcsőn, vigyázva minden apró lépésemre, hogy ne lépjek félre, ne csússzak el, és ne törjem ki a nyakam, miközben emelt fővel kell tartanom a szemkontaktust szinte mindenkivel, aki a hatalmas teremben volt.

-          Miss Ninah Miles, már kisgyermekként is a modell világban forgott, négy évesen leforgatta élete első reklámfilmjét, majd folytatta gyermekmodellként egészen tizenöt éves koráig, amikor is kisebb baleset miatt, el kellett távolodni a modellkarriertől – kezdett bele, én pedig önkéntelenül is felnevettem.

Igen, ezt el is felejtettem. Vicces történet. Valójában nem el kellett távolodnom, hanem kitiltottak, mert az egyik versenyem előtt mivel egész nap nem ettek a modellek, rosszul lett egy lány, én pedig szőlőcukrot adtam neki, hogy jobban legyen. Itt még csak nem is volt semmi komolyan gond, azon kívül, hogy lecsesztek, amiért szénhidráttal tömök egy modellt, de akkor, amikor elmagyaráztam a lányoknak, és hogy nem kell minden étkezés után meghánytatnod magad, hogy szép legyél, mert így csak elfogysz, ráadásul végigmarja a nyelőcsöved a sav, ráadásul csokit adtam nekik az ebédhez… Nos, itt valahogy tele lett a bírák és az egész gyermekmodell egységnek a hócipője velem, és nemes egyszerűséggel eltiltottak minden versenytől mindaddig, míg – az ő szavaikkal élve – fel nem tudom mérni a szavaim súlyosságát, és be nem tudom tartani a verseny előírásait.

Igen, ha a hánytatás benne van a leírásban, akkor köszönöm, én nem kérek ebből a létből.

-          Miss Milest többször is megválasztották Los Angeles legszebb lányának, úgy, hogy jelölve sem volt. A gimnáziumban kitűnő jegyek jellemezték bizonyítványát, majd a vizsga után elhagyta iskolánkat és az álmainak kezdett élni, ami sikerült is a lánynak. Mára gyönyörű nővé érett és menedzsmenttel foglalkozik, nem csak Amerikában, ugyanis Miss Miles nemrégiben tért haza Svédországból, ahol igen szép eredményeket tudhat most maga mögött. Kísérője Ruben Aglander svéd zenei producer – fejezte be a könnyfakasztó beszédet, én pedig immár feloldódva, felszabadult mosollyal az arcomon léptem le a lépcsőről és beálltam a körbe.

-          Miért tiltottak el?

-          Mert védtem a lányok testi épségét – vontam meg a vállam, miközben tapsolva üdvözöltem a következő lányt a lépcsőn.

Újabb percek és percek teltek el, amit én immár Ruben jóvoltából nevetve vészeltem végig. Kommentárokkal tarkította a bevonulásokat, és a vendégeket, és csak akkor akadt el a szava, mikor mindketten megpillantottuk Ericet, ahogy egy alkoholista által is megirigylendő hevességgel húzza meg a pezsgőspoharat, majd a következőt.

Aggódó tekintettel követtem minden mozdulatát, ahogy a vendégek között kacsázik, hogy versenyt tartson a pezsgős tálcát körbehordozó pincérrel. Ruben észrevehette idegességem, mert visszaterelte tekintetét az immár utolsónak leérkező párra, és miközben megragadta a kezem és magához pörgetett, halkan megszólalt:

-          „Te már elgondolkoztál azon, hogy az ember miért nem tudja megnyalni a könyökét?”

-          Annyira hülye vagy! – hajtottam le a fejem, hogy elrejtsem hatalmas mosolyom, majd illő arcot erőltettem magamra, felnéztem és közelebb léptem Rubenhez.

Felálltunk a keringőhöz, mialatt a többi pár körülöttünk keringett a zenére, majd minket középen hagyva, bal,- és jobb oldalon alakítottak ki két sort, majd megtettük az első lépéseket Rubennel, ami már magával vonzotta a többi tag lépéseit. A keringő táncunk volt mind közül a legszebb, leglátványosabb, mégis egyben a legmegszokottabb. A nyitótánc már csak nyitótánc.

Amint véget ért a szám, mélyen meghajoltunk, fogadtuk a bókoló tapsokat, majd levonultunk a táncparkettről és átadtuk a helyet a majd idén végzett diákoknak. A lányokkal sietve rohantunk az öltözőbe, hogy átvegyük a ruhánkat a következő számhoz, ám addig is a következő pont az volt, hogy el kellett vegyülnünk a tömegben, táncolni, jól érezni magunkat.

Egyfajta „flash mob” fellépés lesz, eltérve az eddigi báloktól. Átkaptam a koktélruhámat, majd kisiettem az immár táncoló tömegbe.

Megtorpantam a bejáratnál és tekintetemmel Ericet kerestem, akit meg is találtam két pohár pezsgő társaságában, hál’ istennek a lehető legmesszebb a szüleimtől.

Sietős léptekkel indultam meg felé, miközben szélesen mosolyogtam és visszafogottan megköszöntem minden bókot és gratulációt. A fiú elé érve kikaptam minkét kezéből a poharakat és egy idegen nő kezébe nyomtam őket, aki éppen hevesen gesztikulált, majd megfogtam Eric ingének gallérját és elrángattam az egyik oszlop mögé, ahol nekilöktem annak.

-          Most mi… mi… mi a bajod? – nyögte ki és hatalmas csuklással bicsaklott előre a feje, majd halkan felkuncogott. – Olyan vaok, mint egy rongyba..ba..ba

-          Oké, értem baba – söpörtem ki az arcomból a hajamat, miközben az oszlophoz préseltem Ericet, aki minden nem létező erejével szabadulni próbált. – Muszáj volt pont ma este berúgnod, amikor nekem más dolgom van, és nem tudok rád figyelni? – szorítottam le erőtlenül kapálózó kezét, és már félreérthetetlenül úgy néztem ki, mint aki menten leteperi az énekest.

-          Figyejjé – emelte fel a teste mellett a mutatóujját, és részeges tekintettel az arcomba hajolt, miközben erősen megcsapott az „mámorító” szag. – Engeggyé el – nyögte ki csuklásokkal tűzdelve.

-          Miért? – döntöttem oldalra a fejem, mire ő fájdalmas sóhajt hallatott, mintha én lennék a hülye, akinek el kell magyarázni egy teljesen egyszerű, normális, hétköznapi dolgot.

-          „Mert olyan vagy, mint egy szexuális zaklatás p-panda!” – próbálta meg lelökni magáról a kezem.

-          Te teljesen hülye vagy – próbáltam a szemébe nézni, de az valahogy mindig elkalandozott.

Egy pillanatig csak elnézett mellettem, majd széles vigyor terült el az arcán, és rám villantotta a tekintetét.

Catch Me If you Can

-          Azt hiszem most bajban vagy – mondta, majd szeme visszavándorolt a hátam mögé.

Követtem a pillantását, ahol megláttam Missyt, ahogy Dylannak magyaráz, a fiú pedig engem néz gyilkolni vágyó tekintettel.

-          Ajaj – nyögtem ki, mikor Dylan félrelökte a még mindig hevesen magyarázó lányt, és szikrázó tekintettel megindult felém. – Szavad ne feled, most mennem kell – vettem le kezeim Ericről, majd elkezdtem futni keresztül a termen, arra, amerre a legnagyobb tömeg volt.

-          „Erre minden kislány bólint, táncolj, mint egy csillám póni” – hallottam még meg Eric ritmusos kántálását, amit enyhén bólogató fejjel spékelt meg, miközben próbálta ellökni magát az oszloptól, egyre sikertelenebbül.

A tömegbe futottam és próbáltam úgy kerülgetni az embereket, hogy közben lássam Dylant is, aki válogatás nélkül lökött félre mindenkit. Elfogyott előlem a beszélgető, pezsgőt ivó emberek csoportja, így kénytelen voltam a táncolók közé vetni magam, ahol már mindjárt nagyobb figyelemmel kísérte mindenki a jelenlétem.

Mit tehettem, amiért most Dylan ennyire kibukott? Mit mondott neki Missy? Valamit hazudnia kellett, de ilyen állapotban nem akarok még csak Dylan közelébe se menni, majd később kiderítem, hogy mi volt a célja a lánynak, és most mi a célja Dylannek.

Hátrapillantottam, amikor észrevettem, hogy alig pár lépés választja el a fiút tőlem, így gondolkodás nélkül pörögtem egy férfi karjaiba, és mosolyogva lejtettem vele pár lépést, majd a kipörgetésnél elengedtem a kezét, és hagytam, hogy egy új ember kapjon el, és vigyen el egy táncra, vagy bárhova, csak el innen.

Megszólalt a mi időnket jelző szám, amivel a „flash mob” kezdődik, de nem voltam éppen abban a helyzetben, hogy megtaláljam a helyem és beálljak. Szerencsére még volt pár másodpercem így sebesen dobogó szívvel, és idegesen cikázó szemmel sétáltam egy újabb párhoz, hogy ellökjem a lányt és a férfit vigyem el egy táncra.

-          Te? – hallottam meg Ruben hangját, mire felnéztem és az arca is megerősítette az egyébként is igen erős gyanúmat.

-          Igen, de hamarosan továbbállok – lestem hátra Dylanre, aki vészesen közeledett és a tömeg pedig egyre csak oszlott, mert egyre többen szálltak be a táncba a volt osztályomból. – Mondjuk most – engedtem el Ruben kezét, és beálltam a már táncoló csoportomba a helyemre.

Ruben utánam kiáltott, de nem volt időm visszafordulni, vagy foglalkozni vele.

Balra léptünk, én pedig felváltva kerestem a tekintetemmel Ericet, Missyt, Rubent és Dylant. Lendületes pörögtünk, engem pedig belöktek középre, ahogy a koreográfia volt felépítve de most ez jött a legrosszabbul. Az összes fiú felém indult el, én pedig kétségbeesetten néztem körbe, egyik szempárból a másikba, a szabadulást keresve, de esélyem sem volt.

Megfogták a testem, a lábam és a hátam alá nyúltak, elvesztettem az egyensúlyom, ők pedig feldobtak a levegőbe.

-          „Én ezt nem akarom csinálni!” – nyögtem halkan, és szorosan lehunytam a szemem, félve, hogy a landolás feleannyira sem lesz kényelmes, mint a próbákon, ha Dylan most meg akar ölni.

De a kezek elkaptak és egy már meg is ragadta a derekam és magához rántott. A McColj fiúé volt ez a szerep, így féltem kinyitni a szemem, zihálva csapódtam a mellkasnak, majd akaratlanul is mélyen beszívtam az illatot.

-          Ruben – suttogtam, és lassan az arcára emeltem a tekintetem.

A számnak vége lett, a taps túlzengte a elismerő kiabálásokat, én pedig csak remegve álltam a férfi karjaiban, és a szemébe nézve próbáltam kiolvasni belőle, hogy mi lesz a következő lépése. Attól féltem, hogy meg fog csókolni, de az még jobban aggasztott, hogy érdekelt a csókja, és nem vagyok biztos magamban, hogy elhajolnék.

-          „Mi lenne, ha megcsókolnálak, lenne rá magyarázat?” – nézett mélyen a szemembe, én pedig magamtól megrettenve nagyot nyeltem, és nem vettem le róla a tekintetem.

Lenne rá magyarázat, ha megcsókolna? Talán csak megtapasztalnám, hogy igazán szeretem Ericet, és semmit nem érzek Ruben iránt, a testi vonzalmat leszámítva. De mi van, ha nem? Nem tehetem meg, hogy most megadom magam. Barátom van, akit szeretek, és ebbe Ruben sem piszkálhat bele. Nem tehetem meg.

-          Nem lenne – ráztam meg a fejem enyhén, és elvettem a szemem az arcáról.

Éreztem, ahogy kezei az oldala mellé esnek és hirtelen mindennél jobban meg akartam vigasztalni, azt mondani, hogy ne add fel a csajnál, van még esélyed, csak teperj, hisz mindig nyerhetsz, de most a „csaj” én voltam, és nem akarok adni neki egy esélyt sem.

-          Meglepetés – kapta el a karom Dylan, és szembe fordított magával.

-          Engedd el! – sziszegte neki Ruben és védelmezőként magasodott fölém.

-          És ha nem? – rántott maga mellé Dylan. Az ujjai késként martak a bőrömbe, mire halkan felszisszentem, de nem engedhettem meg magamnak, hogy magunkra vonjuk a figyelmet.

-          Akkor nem garantálom, hogy a fejed a helyén marad – lépett felénk a fiú.

Cipők halk kopogására figyeltem fel, és meglátta Missyt, ahogy felénk közeledik. Idegesen fújtattam felé.

-          „Te meg hogy kerültél ide?!”

-          Van belépőm – vetette oda félvállról és Dylanre meredt.

-          Mi folyik itt? – lépett a körbe Shirley és Liam páros.

Liam kemény tekintettel nézett Dylan-re és a karomat szorongató kezére.

-          Engedd el, Dylan – szólt a fiúnak, de az rá sem hederített, sőt erősebben szorított rá. – Ha nem engeded el, nem érdekelnek a következmények, itt mosok be neked egyet.

-          Ezt vegyem fenyegetésnek?

-          Vedd annak – bólintott Liam, és megfeszültek az izmai, miközben szembefordult a fiúval.

-          Egy, – kezdett el számolni Shirley – kettő… - de háromig már nem jutott el, mert Liam keze lendült és kegyetlenül vágta arcon a szélesen vigyorgó Dylant.

Kirántottam a kezem a fiú szorításából, mielőtt engem is magával rántott volna, és épp Missy felé fordultam volna válaszokért, de az senkire sem nézett, egyedül a földön fekvő Dylan érdekelte, mellé térdelt le.

-          Jól vagy? – fogta meg a karját, de a fiú idegesen lökte le magáról az aggódó kezeket.

-          Mi a francot akarsz? – sziszegte a lány felé, akinek könnyes lett a szeme.

-          Szeretlek. „Mindig is szerettelek Dylan és ez sosem fog változni” – suttogta a lány megtörten, de a terem azon része, ahol mi voltunk már elcsendesült, és feszült figyelemmel követték szemmel az eseményeket.

-          Te? Mégis ki vagy te, hogy egyáltalán hozzám mersz szólni? Egy éjszakás ribanc voltál az életemben, jó lenne, ha végre felfognád, és leszakadnál rólam, te picsa – vágta oda Dylan,és felpattant a földről.

Missy arcán először meghökkenést láttam, mint akit pofon vágtak, csak nem érti miért, majd a szemében eltűnt a kétségbeesés, és előtűnt a düh és a fájdalom gyilkos keveréke.

-          Tudod, sokszor mondták már, hogy egy barom vagy, és semmi dolgom veled, de nem hittem nekik. Most pedig… - tárta szét a karját, miközben feltolta magát, és felállt. – „ Nem hittem volna, hogy kimondod… de így már minden világossá válik számomra… Gyűlöllek "– csattant hatalmas pofon az ifjú titán arcán, mire én hogy elrejtsem hatalmas mosolyom, a szám elé kaptam a kezem.

Missy elfutott, Dylan még mindig a pofontól piros arcát simogatta, valamint az orrából ömlő vért itatta fel a zakója ujjával, az élet pedig, miután körbefordulva mindenkire villantottunk Shirleyvel egy elbűvölő mosolyt, újra megindult, és a zene ritmusára ringatózó párok lepték el parkettet.

-          Ninah – kapta el a kezem Ruben, és magával húzott egy eldugottabb helyre.

-          Mi az? – néztem rá, de a tekintetéből már kiolvastam, hogy számomra kellemetlen pillanat következik.

-          „Eddig még nem akartam bevallani, még magamnak sem azt, hogy különleges vagy számomra.”

-          Kérlek, ne folytasd – tettem az ujjam az ajkára, majd egy bocsánatkérő mosollyal az arcomon elsétáltam tőle.

Ez nem az én estém.

/Eric/

-          Ha még ezt a pezsgőt – hukk – megiszom, akkor – hukk – hopp, ez most majdnem róka lett – nyeltem nagyot, és újra végighordoztam tekintetem a pezsgőspoháron.

Olyan könnyű voltam, olyan vicces volt mindenki, és még az sem zavart, hogy háromszor estem hasra, míg felmentem a lépcsőn. Kifejezetten mókás helyzet volt.

Hukk.

Óvatosan lépve, hogy egy csepp se menjen ki a poharamból lépkedtem a sötét folyóson, arrafelé, ahonnan hangok szűrődtek ki.

-          Mi a… - hőköltem hátra, mikor megpillantottam Dannyt és Rubent a keverőpult mögött, miközben valamivel piszmogtak. A kis buzik – mosolyogtam magamban, miközben beljebb botorkáltam.

-          Eric? Te vagy az tesó? Mit keresel te itt? – ölelt meg Danny fiú, miközben a pezsgőm vészesen lötykölődött az üvegben.

-          Hé, hé, hé ember – intettem lassan, miközben a forgással ellentétes irányban a szemét kerestem az arcán. – Óvatosan a piámmal, mert ha kiömlik én… én… hú, bassza meg… hol is tartottam?

-          Eric? – lépett oda Ruben is, és furcsán méregetett a szemével. Valami nem stimmel a nevemmel.

-          Nem Rick, és ne „e”- zél. Én csak… - hukk – Mit csináltok itt?

-          Meglepetést a csajodnak, de „Ninah kinyír minket, ha ezt megtudja, szóval tartsd a szádat!”

-          Jól van már na, nem vagyok részeg, nem kell velem úgy beszélni – dőltem a falnak. – Józan vagyok.

-          „Józan vagy? Nem hiszem, mondd ki utánam, megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért.”

Képen röhögtem, és néhány másodperc múlva komoly problémáim voltak a levegővétellel, valamint az életben maradással. Láttam, ahogy a fiúk az óráikra néznek, majd bólintanak egymásnak, és engem magasról le sem szarva elmennek, és visszatérnek a keverőpulthoz.

-          Akkor nekem sem kelletek – morogtam, miközben négykézláb kikúsztam a folyosóra, ott feltornáztam magam a korlát mentén, majd azt fogva elindult a legfelső lépcső irányába, ahonnan tökéletes kilátás nyílt az összes beképzelt Hollywoodi seggfejre.

/Ninah/

Wonderful life

 Aggasztott, hogy Ericet sehol sem találom, hogy Ruben szintén eltűnt, ráadásul azután, hogy nem túl kedvesen elküldtem, és ha még ezek nem is lettek volna elegek ahhoz, hogy hihetetlen lelkiismeret furdalással küzdjek, Liamnek sem köszöntem meg, hogy megmentette a karom az amputálástól.

Enyhén még látszottak Dylan kéznyomai fehér bőrömön, de Shir egy kis púderrel csodákat tudott tenni.

Egymás után értek véget a számok, a párok egyre fesztelenebbül táncoltak, mígnem csend következett be, hosszú, rosszat sejtető csend, és ahogy az én szerencsém ismerem, megint én jövök ki a dologból rosszul.

Amikor újra elindult a zene, azt hittem képzelődöm és egy rossz álomban vagyok. A saját hangomat hallottam meg az összes hatalmas hangszóróból, az én zongorajátékom dallama töltötte be a teret, és az én dalomra kezdtek el ringatózni a párok, az én szövegemet dicsérték suttogva, és akik felismerték az összefüggést a hang és köztem, elismerő pillantásokkal ajándékoztak meg. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy forog körülöttem a világ, hogy kigyullad az épület és ezért érzem ezt a rettentő hőségét, és hogy a világ most megállt és csak engem célzott meg a figyelmével.

-          Ezért… kinyírok… mindenkit – dühöngtem teljesen kipirulva, és a lépcső felé indultam volna, amikor felpillantva megláttam az enyhén ittas Ericet, ahogy büszkén mosolyogva néz le rám. – Csak meg ne szólalj, kérlek meg ne szólalj – hunytam le a szemem és gyors lépésekkel küzdöttem egyre feljebb magam, de az imám nem hallgattatott meg.

-          "Ninah Miles, leszel a feleségem?" – üvöltötte túl a zenét, és magasra emelte a poharát.

-          Franc…

Hangos tapssal támogatva, lehorgasztottam a fejem és szinte futva mentem Eric elé.

-          Bébi – akart átölelni, de inkább sikerült majdnem rám esnie, ha Liam nem jelenik meg időben.

-          Köszönöm – néztem rá hálásan, miközben megfogta a karját, a vállára dobta azt, és hagyta, hogy a fiú rátámaszkodjon.

-          Gyere, vigyük el innen – intett fejével a kijárat felé, én pedig gondolkodás nélkül karoltam fel Ericet a másik oldalról.

Rövid utunk során magunkhoz vettük Shirleyt, Christnie-t, Sharont, Rubent, Dannyt, Thomast, és még volt osztályom számos tagját, majd a kocsiknál ki - ki beült a sajátjába, mi pedig Liammel és Eric-kel, a fekete BMW-vel hagytuk el a helyszínt, és vezettünk a partra, a mi helyünkre.

Sóhajtva dőltem hátra, miután Liammel közösen leszenvedtük Ericet a homokba, és egyszerűen a földre ejtettük. Az énekes simán elterült a meleg szemcséken és halkan szuszogva nézte a csillagokat.

-          Rettenetes este volt – túrtam mélye ujjaimmal a homokban, míg el nem értem a hűvös, vizes részt.

-          Lesz jobb is – lökdöste meg a lábával Shirley Ericet, akivel válaszol csak nyögött egyet.

Liam előhúzott a zsebéből pár cigit, meggyújtotta őket, majd körbe adott három szálat, egyet pedig nekem adott.

-          Kicsit füves, és későbbre gondoltam, de úgy érzem az estét már csak ez mentheti meg.

-          És milyen igazad van – vettem el tőle és erősen megszívtam.

Hosszú percek múltán Eric végre felült, és érdeklődve nézte az újabb jointot a kezemben.

-          A drog rossz – mondta lazán, majd kivette a kezemből, a szájába tette, és visszaheveredett vele a földre. – De „Ez olyan, mint a bungee jumping. Semmi értelme, mégis csinálják.”

Halk kacagásban törtünk ki mind, és valamiért, talán mert éreztük az igazságtartalmát szavainak, elnyomtuk a cigijeinket. Meredten néztem a távolt, a sötét tengert, ami szinte egybeolvadt a földdel. Késő este, és hajnalban, szinte képtelenség elválasztani a kettőt egymástól, olyan mintha ez a két pillanat lenne, amikor eggyé válik minden, amikor nincs jó és rossz, csak a harmónia.

Ericre siklott a pillantásom és úgy éreztem, belehalnék, ha egyszer nem lenne mellettem, és nem lenne az a tudat, hogy szeretem és támogatni fog, harcolni mellettem és értem. Szükségem van rá.

-          Ninah, ha nem most, akkor soha nem leszek képes ezt elmondani és bocsánatot kérni – fordult felém Liam, én pedig egy ideig még néztem a hullámzó tengert, majd ráemelte a pillantásom.

-          Mégis mit?

-          Anno, „sajnálom, sajnálom, hogy hűtlen voltam.”

Elmosolyodtam és apró puszit adtam az arcára. Annyira nem érdekel már a múlt. Annyira nem számít már, hogy akkor mit tettem, és mit gondoltam. Hogy megbántottak-e, é aztán mellettem maradtak, vagy mellettem voltak és közben a hátam mögött beszéltek ki. A mai este után nem érdekelt semmi és senki a múltból, csak az, hogy jelen pillanatban ki van mellettem, ki az, akire tudom, hogy számíthatok, és ki az, aki sohasem volt mellettem, mikor kellett.

Eric felemelte a karját és intett, hogy húzódjak közelebb. Elmosolyodtam és a mellkasára hajtottam a fejem, miközben elengedtem magam, ahogy megéreztem körülölelő, védelmező karjait.

-          „Ninah, szeretlek, és azt akarom, hogy mindig itt legyél velem, szükségem van rád!”

-          Nem veszíthetlek el – suttogtam a felsőjébe, miközben egyik kezével lágyan a hajamba túrt.

Órák teltek el, miközben csöndben feküdtünk mindannyian, és a lassan egyre világosodó égboltot figyeltük, majd pedig a felkelő Napot, amint aranyfényt vet ránk.

Lehet, hogy mindig vannak sötét perceink, óráink, napjaink, éveink, de egyszer ki kell, hogy süssön a Nap? Lehetséges, hogy minden rossz elmúljon egyszer és a sok harc után boldogan éljünk?

Reális harcot vívok magammal, hogy megváltozzak és jobb legyek, vagy semmi esélyem?

-          „ Hiába változunk meg, mindig ugyanazok maradunk.” – suttogta halkan Ruben, mire lehunytam a szemem, és hagytam hogy egy könnycsepp legördüljön az arcomon.

 --------------

 U.i.: Flash mob = Wikipédia