Chapter 56

Sziasztok!


Köszönöm, köszönöm, köszönöm mindenkinek a véleményét, aki írt, még ma válaszolok is rájuk!
Ez a fejezet... nos hosszú lett és talán azért, mert úgy éreztem nem történik benne semmi érdemes, és írni, és írni akartam. Nem írom, hogy nem lett jó, mert akkor sokan fenékbe akarnak rúgni, ami a legjobban esik a világon, szóval köszönöm, imádlak titeket! :D
Remélem, hogy tetszik a fejezet minden sablonossága ellenére is! :)) Csókollak titeket
Ó, majd elfelejtettem. Facebookom is van már, szóval ha érzel magadban erőt, akkor csak kattints az ikonra, és szeretettel várok minden like-ot! :) Ismét hatalmas köszönöm, és már megyek is! :)

Nothing is simple

/Semmi sem egyszerű/

Idegesen forgattam a kezemben a telefont, ide-oda dobáltam egyik kezemből a másikba, miközben percenként meggondoltam magam, és hol újra bepötyögtem a számot, hol kitöröltem, vagy éppen hétszer is ellenőriztem, hogy helyes sorrendben vannak-e a számok a kijelzőn.

Felpattantam a kád széléről, és görcsösen összeszorult gyomorral kezdtem fel s alá mászkálni a fürdőben. Megnyomjam, vagy ne? Mit mondok?

Az istenért, hisz már nyolcszor átrágtam, hogy mit fogok mondani – szorítottam ökölbe a kezem, majd megtorpantam a tükör előtt. A tükörképem szemébe néztem hirtelen fordultam teljes testemmel szembe a mosdókagylóval, teljes testemmel a szélére támaszkodva hajoltam közel a tükörhöz, épp annyira, hogy még tisztán lássam az arcom, a szemem.

Kíváncsian vizslattam a barna tekintetet, ami semmit sem árult el, éppúgy magába zárt mindent, mind huszonegy éve.

-          Legalább saját magadnak ne hazudj – suttogtam a lánynak, mire az elmorzsolt a könnycseppet, ám egy játékos mosoly bujkált a szája szegletében.

Felidegesített a képmutatása, az, hogy nem képes segíteni döntést hozni, így mérgemben ellöktem magam tőle, és rányomtam a hívás gombra.

-          Szia – hallottam meg álmos hangját, mire eltűnt a gyomromból a szorító érzés.

-          Nem akartalak felkelteni.

-          Épp ideje lett volna felkelnem – felelte mosolygós hangon. – Jól vagy? Sajnálom, hogy nem hívtalak, de…

-          Megkaptam az üzeneted, semmi baj, én is buliztam – húztam el a szám, éreztem, ahogy megváltozik a hangszínem, és ezt valószínűleg ő is észrevette, mert aggódva szólalt meg újra.

-          És jól vagy? Történt valami, berúgtál? Nem szoktam aggódni, de veled bulizni már első körben sem volt veszélytelen – idézte fel az estét, amikor verekedett, és ami egyben életem egyik legszebb estéje volt.

A kellemes érzés helyét pillanatok alatt vette át a lelkiismeret furdalás maró gúnya, amitől le kellett hunynom a szemem, és elfelejteni a tegnapot. Az egész estét.

-          Jól vagyok, csak kicsit elszaladt velünk a ló – véltem ezt jó válasznak, semmit mondónak mégis valaminek, de tévedtem.

-          Ne drogozz! – emelkedett meg a hangja keményen, mire felkaptam a fejem, és felvont szemöldökkel meredtem előre.

Hogy csinálja, hogy képes ilyen távolságból is úgy szólni hozzám, hogy érezzem, ő a férfi? Meglepődtem, és fogalmam sem volt honnan jött rá egyből. Ennyire nem árulkodott a hangom.

-          Késő… - ültem le a kád szélére.

-          Ninah ne idegesíts fel korán reggel!

-          Délután két órakor – kotyogtam közbe, tippelve az ottani időt.

-          Te már csináltad igaz? – szólalt meg újra, mire bólintottam.

Bár nem láthatta, másodpernyi hallgatásom igennek vélte, és folytatta.

-          Akkor pontosan tudod, hogy a legrosszabb, legalattomosabb dolog a világon. Én is pontosan tudom, de ha még egyszer megtudom, hogy…

-          Teeeee – nyújtottam el a szót teljesen elképedve – Te papolsz nekem, miközben ugyanezt csinálod?

-          Csináltam! – vitte fel a hangját sértődötten. – Az nem ugyanaz.

Elnevettem magam, és megkönnyebbülve ejtettem előre a vállam. Nem is tudom mi esett jól. Hogy nem haragszik, vagy, hogy elmondtam az este egyik fontos részét. Hogy tud róla, és még nem utál?

Nem tudtam eldönteni, de nem is érdekelt abban a pillanatban, inkább csak átengedtem magam az érzésnek.

-          Akarsz még vicces dolgokat hallani? – kérdeztem mosolyogva, mire igenlő választ kaptam. – Ruben Aglander a házamban van, és velünk él.

Pár másodpernyi néma csend után, nem igazán tudtam eldönteni, hogy most Eric maga elé bámul és megvonja a vállát, hogy na és, vagy azon gondolkodik össze tudja e roppantani a kezében a telefont.

Épp megkérdezni akartam, amikor végre hangok jöttek a telefon másik végéről.

-          Alex! Alax baszd meg kelj már fel! Az istenit – szitkozódott, miközben mozgolódást hallottam, majd egy tompa, mégis nagy puffanást. Ugye nem volt képes lelökni az ágyról? – Azonnal nézzél nekem gépet!

-          Bolond vagy? Hajnalok hajnalán mi a fenéért keresnék én neked gépet? Játssz a matchboxal!

-          Ruben Ninah-éknál van.

-          Mintha nem tudnék róla – nyögte a félálomban lévő.

-          Te tudtál róla? És mi a mentséged?

-          Mentségem? Hülye gyerek, komolyan az én mentségemre vagy kíváncsi? Mintha nem tegnap mutattam volna a képet. Idióta!

-          Eric – szóltam bele, de szerintem nem hallotta, mert még mindig az alvó Alexet rugdosta. – Eric cseszd meg! – üvöltöttem a telefonba, mire végre meghallottam nekem célzott hangját.

-          Elfajulsz! Mi ez a hangnem? Még egyszer így szólsz hozzám, véged!

-          Minden rendben van, Rubennel beszélgettünk.

-          Beszélgettetek? – kérdezett vissza halkan. – Beszélgetettek? – üvöltötte immár. – Csak azt ne mondd, hogy elhittél neki bármilyen maszlagot.

-          Eric én… - kezdtem volna, de közbeszólt, mire csípőre vágtam a kezem.

-          Ne is folytasd! Én meg itt… egy idióta vagyok – jelentette ki végül, mire akaratlanul is felnevettem. – Este beszélnünk kell! Majd hívlak – tette volna már le, mire gyorsan beleszóltam.

-          Eric!

-          Hm?

-          Szeretlek – suttogtam halkan, lehajtott fejjel.

-          Én is szeretlek Ninah – mondta mosolyogva, majd kinyomtuk a hívást.

Vidáman léptem ki a fürdő ajtaján és óvatos léptekkel az ablakhoz sasszéztam és szétrántottam a függönyöket. Újra reggel volt, átaludtunk bő egy napot, úgyhogy ideje felkelni.

-          Jóóó reggelt madárkáim – csicseregtem szélesen vigyorogva, majd körbenéztem a szörnyülködő arcokon, akik takarni igyekezték az arcukat. – Sarah – val már készítettem reggelit, úgyhogy az bármelyik percben megérkezhet. Ébredjetek!

-          Utállak – nyögte valaki miközben átfordult a másik oldalára.

-          Borzasztóak vagytok – nyitottam ki az erkélyre néző ablakokat és ajtót, hogy bejöjjön a friss levegő, és felrázza a csapatot.

A reggeli öt percen belül meg is érkezett, és mire felváltva mindenki végzett a fürdőben és a lányokra új ruhát adtam, addigra másfél óra is eltelt, így bőven a délelőttben jártunk, mikor már mindenki magához tért, és külön – külön szétszórva ültünk a szobában és bújtuk a lakásban összes fellelhető laptopot. Percek alatt összeszedtem a ház minden pontjából, és a szobába gyűjtöttem, hogy mindenki kiélhesse a vágyat, és maga után olvashasson a neten.

Éppen a válaszomat gépeltem be Sellynek, amikor a mobilom e-mailt jelzett, és a fiókomban is megjelent az ikon. A szoba minden pontjáról hallottam különféle pityegéseket, így érdeklődve lestem fel, mielőtt megnyitottam volna a borítékot. Több tekintettel is találkozott a sajátom, akik szintén értetlenül néztek körbe, vagy keresték szétdobált telefonjaikat.

Úgy véltem, ha ugyanazt a levelet kaptuk, úgyis hírt kapok róla fél percen belül, úgyhogy előbb befejeztem a levelet Stockholmba, és csak az után mentem a beérkező levelekre.

From: John C. Fremont High School

To: Ninah Olívia Miles and 20 others

Ezt még olvasni sem jó, nem akarom tudni mi van a levélben. Fellestem, és mindenki kikerekedett szemmel pásztázta a sorokat.

-          Ez. Nem. Lehet. Igaz – tagolta Shirley, majd boldogan sikítva felugrott.

-          Mi? - néztem rá, mire felém dobta a Blackberry-jét, kifutott az erkélyre és elkiáltotta magát.

-          Én vezetem fel a bált!

Nevetve vettem el róla a pillantásom, és a gépem helyett a mobiljáról kezdtem el olvasni.

Kedves volt John C. Fremont High School – os diákok!

Az idén is megrendezésre kerül az éves nyári bál, amikor is elbúcsúztatjuk a végzősöket, egy az iskolánkhoz méltó rendezvény megszervezésével, amit, ahogy már Önök jól tudják, Chrystal Ball – nak nevezünk. Már elkezdődtek az előkészületek, és az iskola tanácsa és a konzulensek hetekkel ez előtt elkezdték az idei megnyitó megvitatását. Sok ötlet közül lehetett válogatni, hogy mi is legyen a téma, hogyan legyen a lezajlása az estének és mégis kik vezessék fel a rendezvényt, mígnem Miss Ninah Miles hazatérése pontra cserélte ki a kérdőjel helyét annál a kérdésnél, hogy kik nyissák meg a nyári bált.

Egyöntetűen a három éve végzett osztályra esett a választásunk, így most meg szeretnénk kérni Önt, hogy vegyen részt a 2012-es Chrystal Bálon, mint a rendezvényt megnyitó táncos, és díszvendég.

További információkat még természetesen küldeni fogjuk, ám egyelőre először a visszajelzésére számítunk. Amennyiben részt tud venni a tánc próbáin, és a bálon, írjon vissza egy igazoló e-mailt erre a címre, és máris számolni tudunk a jelenlétével.

Az időpont, és a pontos dátumok mellékelve vannak egy csatolt fájlban.

Kérem visszajelzését ASAP!

Köszönettel, és őszinte üdvözlettel

Mrs Quierck

Oké. Na, ez az, amire nem számítottam… Nem vállalhatom el, viszont nemet sem igen mondhatok, mert bár nem tudom, hogy azért említettek e meg nyomós érvként, hogy ne tudjak ellent mondani, vagy azért, hogy a nevemmel lendítsék fel a bál népszerűségét, de mindenesetre számítanak rám, és mégiscsak a volt iskolámról volt szó. De kivel jelennék meg? Ki lenne a kísérőm, és nem. Ebbe bele se merek gondolni.

Sóhajtva dobtam el a telefont az ágyon, majd én is elnyúltam mellette.

-          Ugye eszedbe sem jut nem eljönni, Ninah?! – hallottam meg Taylor hangját, mire újból felültem.

-          Őszintén nem tudom – vontam meg a vállam.

-          Nem teheted ezt velünk! Ha nem leszel ott, minket sem várnak már szívesen.

-          Ez hülyeség – intettem le, és felkeltem az ágyból.

-          A bál három hét múlva lesz, addig csak kibírod a próbákat. Képzeld csak el, hogy újra hajkurászhatjuk a szebbnél szebb ruhákat Los Angeles szerte, és mi leszünk a leggyönyörűbbek az egész teremben. Minket fog mindenki nézni irigykedve, csodálva, mi pedig majd csak szépen mosolygunk, és azt gondoljuk, nem tudjátok mit vállalnátok, ha bőrünkben lennétek – mosolygott Shirley, mire mindenkiből kitört a nevetés.

-          És a kísérők? – vetette közbe Christine, mire én leszegtem a tekintetem, mert az volt az a rész, amit semmilyen féleképpen nem akartam volna felhozni, amikor egy szobában tartózkodik Dylan és Liam.

-          Ninah-é – szólaltak meg egyszerre, mire csukott szemmel dőltem vissza az ágyra, és azt kívántam bárcsak elnyelne most a föld.

Csukott szemmel éreztem, ahogy valami keménynek ütközik a kezem. A telefonom világított ott, nekem pedig mentő ötletem támadt. Gyorsan magamhoz húztam, és remélve, hogy a többiek a két fiúval vannak elfoglalva, és nem figyelnek, bepötyögtem egy rövid üzenetet.

'Gyere a szobámba most, és ments meg! Csak úgy mellékesen kopogj be. Ninah'

Elküldtem gyorsan Ruben számára, és vártam a remélhetőleg pillanatokon belül megérkező csodát.

/Ruben/

Mit csinálok? Mi az istenért vagyok itt? Olyan, mintha a pokolban lennék, és olyat látnék, amit még soha senki. Bár nagyon érdekel, hogy mi hogyan megy itt, lassan kezdem azt érezni, hogy Ninah nem azért mondja állandóan, hogy vigyázzak, mert elijeszteni akar, hanem megvédeni attól, amitől neki már nem sikerül elmenekülnie. Amíg csak Brentont ismertem, azt hittem nincs semmi különleges az egész Hollywoodi létben, csak a pénz, a csillogás, a népszerűség, és rengetek munka, de mostanra, kezdtem azt hinni, hogy az csak egy álca.

Ha most megtehetném, elmennék és az lenne jobb nekem is, míg nem esik bajom, Ninah-nak is, mert nem okozok bajt, de képtelen vagyok itt hagyni. Annyi minden van, ami nem hagyja élni, és én csak azt érzem magamban, hogy meg kell védenem, hogy ha kihozni innen nem is tudom, de könnyíthetek az itteni életén.

Aztán rájövök, hogy esélytelen. Mert fele annyit sem tudok, mint ő. Ő ide született, és tudja, mi hogyan működik, és ha harcol, akkor ki tudja magát vágni, meg tudja magát védeni, míg én erre nem vagyok képes, és csak a bajt okoznám neki azzal, hogyha segítek.

Így csak a háttérből figyelek, és aggódom, mert az ég valami idióta hibája miatt képtelen vagyok kiverni ezt a lányt a fejemből, pedig isten a tanúm, hogy mindent megpróbáltam. Irtó nagy szerencséje van annak a Saade gyereknek, hogy ilyen lány van mellette. És ő még csak nem is sejti, milyen erős a barátnője ahhoz képest, hogy mik folynak körülötte, vagy hogy ilyen életből lépett ki, mikor Svédországba költözött.

Életem egyik legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy addig hajtottam Ninah-t míg végül haza kellett jönnie, sosem bocsátom meg sem magamnak, sem Ty Davis-nek, sem Molly Sandénnek.

Egy olyan ember életét tettük tönkre, aki a legkevésbé sem érdemelte meg.

Fáradtan ültem fel a földről, mikor csipogni kezdett a telefonom. Ninah-tól jött az SMS, úgyhogy egy pillanatig sem haboztam, felpattantam, és futva indultam meg az ajtóm felé.

/Ninah/

Halkan kopogtak az ajtón, mire én felkaptam a fejem, a többiek pedig elnémultak, még Liam és Dylan is elnéztek egymásról az ajtó irányába, és egy pillanatig nem feszültek egymásnak utálkozva.

-          Igen! – kiáltottam el magam, mire az ajtó kinyílt, és Ruben anélkül, hogy bekukucskált volna, csak kitárta az ajtót, majd belépett, és végül becsukta maga mögött.

-          Mrs Miles kereset téged, de látom nem a legjobbkor – kezdte rám nézve, majd az éppen egymásnak ugró fiúkra révedt a pillantása. – Mi az ellentét? – pillantott felém újra, anélkül, hogy a páros közé vetette volna magát, nem úgy, mint a többi szobában tartózkodó hímnemű egyed.

-          Nem tudják eldönteni ki legyen Ninah kísérője – mondta unottan Shir, miközben a körmét reszelte.

-          Kísérő? – szökött fel a svéd fiú szemöldöke.

-          Bál lesz a volt sulinkban és épp az imént kaptunk e-mailt, hogy mi fogjuk megnyitni a bált. De ugyebár ahhoz kísérő kell – válaszoltam egyszerűen majd felálltam és Ruben mellé sétáltam.

-          És a fiúk egyenlő számban voltak a lányokkal az osztályban?

-          Nem – ráztuk meg a fejünket a lányokkal. – Mi többen voltunk.

-          Akkor nem minden lánynak jut fiú, így sokaknak majd külső párt kell választanuk, igaz?

-          De csak olyat választhatnak, akik megfelelnek az iskola ízlésének – mutatott rá Tay.

-          Komolyan mindenki ennyire sznob itt? – szaladt ki Ruben száján, mire összevont szemöldökkel néztem rá, aggódva, hogy a többiek ezt hogyan reagálják le, de úgy látszik nem kellett csalódnom bennük. Pont ugyanúgy elegük van már mindenből, mint nekem, megsértődni sem tudnak már.

-          Üdv Los Angelesben! – nézett fel savanyúan mosolyogva Sharon.

-          De azért vigyázz, hogy mit mondasz! – állt fel Shirley is, majd mosolyogva megindult felénk. – Cuki az akcentusod.

-          Akkor én leszek Ninah kísérője – zárta le a témát Ruben, majd sarkon fordult és elhagyta a szobát, így még időben elmenekülve a robbanni készülő Dylan elől.

-          Hogy mi van?! – állt megrökönyödve, mire elnevettem magam és elsétálva mellette megütögettem a vállát.

Egy hétig ment a vita a fiúk között, amiből próbáltam kimaradni úgy, hogy közben Ruben is élje túl.

Lehet, hogy paranoiás vagyok, de nem engedtem, hogy bármikor is egyedül legyen egy olyan helyen, ahol nincsenek emberek tömege, nem engedtem, hogy olyan pohárból vagy üvegből igyon, amit nem biztonságos helyen kapott, és a lehető legmesszebbre húztam el, ha Dylan is a közelben volt.

Ismertem a fiút, tudtam, hogy semmitől sem riad vissza, és csak remélni tudtam, hogy Liamnek van elég esze ahhoz, hogy ne hallhasson rá, semmilyen körülmények között.

Miután már mindenki visszaigazolta, hogy részt tud venni a bálon, elkezdődtek a próbák is, ami idén egy kicsit hagyományőrző is, és új is volt. Két produkcióval készültünk, és éppen a keringőt próbáltuk, amikor Dylant sodorta mellénk a szerencse, és a következő pillanatban, mikor elhaladtak mellettünk, Rubennek ügyesen kellett lépnie, hogy ne essen hasra Dylan véletlenül odakerült lábában.

-          Idióta – sziszegtem, elengedtem Rubent, karon ragadtam Dylant, és kivezettem a teremből.

Amint csapódott mögöttünk az ajtó a falhoz csaptam, és idegesen hajoltam fölé.

-          Azonnal állj le, oké? Mi a büdös franc bajod van? Hagyd békén Rubent, és vegyél vissza!

-          Fenyegetsz? – húzta ki magát, és vigyorogva hajolt közelebb.

-          Fordulj fel, Dylan! – mértem végig megvetőn, majd elfordultam, és elindultam volna, amikor elkapta a csuklóm, és visszarántott.

-          Nem való hozzád az a majom! Engedd, hogy kényeztesselek, hogy megadjam, ami neked jár! Hogy olyan éjszakákban lehessek részed, amikről álmodni sem mersz.

-          Addig vannak jó éjszakáim, míg nem szerepelsz a rémálmaimban, Dylan – néztem gyűlölőn a szemébe, de nem hatotta meg. Soha semmi sem hatja meg.

Óvatosan, úgy, hogy a kezét a hátamra simította lökött a falnak, és a fejem mellett leszögezte mindkét kezem.

-          Engedj el Dylan!

-          Miért? A tengerben is élvezted…

-          Tudod, hogy miért! – válaszoltam a kérdésére, figyelmen kívül hagyva az ocsmány megjegyzését.

-          Nem teszed meg. Sokat veszíthetsz.

-          Nem érdekel, csak szállj le rólam – próbáltam kiszabadítani a kezem, de képtelen ötlet volt.

Dylan a nyakamra hajolt, és apró csókokkal hintette be azt, amikor sikítani készültem, de egy ismerős hang megelőzött.

-          Azt mondta szállj le róla! – lökte le rólam a férfi Dylant, mire az helyrerázva a drága zakóját meredt idegesen megmentőmre.

-          Te meg ki a pöcsöm vagy?

-          Danny? – meredtem a fiúra, aki viszont nem nézett rám, csak szikrázó tekintettel nézte a mozdulatlan Dylant, akinek megmerevedett a teste. – Hogy kerülsz ide? – néztem még mindig rá kitágult pupillákkal, majd nem foglalkozva a híres csemetével Dannyhez szaladtam és a nyakába ugrottam, miközben szorosan öleltem közre.

Nevetve viszonozta az ölelésem, majd miután leszálltam róla, mosolyogva néztem fel a kedves arcra.

-          Köszönöm – nyögtem ki elsőre, majd lesütöttem a szemem.

-          Igazán nincs mit, de tudni akarom ki ez a barom, és hogy mi folyik itt.

-          Én meg azt, hogy hogyan kerülsz ide – léptem el előle, és közben a szemem sarkában láttam, ahogy Dylan pufogva feltépi az ajtót, és visszatér a terembe.

-          A nagynéném Floridában lakik, de egy barátja Los Angelesben dolgozik, így vele jöttem ide is, miközben a nyaralásom töltöm.

Kezdetnek jó válasz, ha mégis kamuzik, később úgyis kiderül.

-          És ide, ide? – mutogattam a földre, hogy értse, az iskolára gondolok.

-          Tele van veled az internet, nem volt nehéz megtudni, hogy hol leszel ma délután – vigyorgott, majd apró puszira hajolt az arcomra.

Bólintottam, mire Danny kabátzsebében megszólalt a telefonja.

-          Hoppá, na, ezt a hívást már vártam... Pedig csak Alexel beszéltem – közölte mosolyogva, miközben maga mellé intett, és átkarolta a vállam, és szorosan magához vont.

Magunk elé emelte a mobilját, mire a kijelzőn megjelent Eric és Alex, mellette egy kis kockában pedig a mi kettősünk.

-          Üdv Földi Halandók!

-          Jaaaj, máris akkora király vagy, mint Ninah? – jelent meg hirtelen a háttérben Kevin is, mire elmosolyodtam.

Hihetetlen miket meg nem csinálnak ezek itt, hogy láthassuk egymást, ha csak öt percre is.

-          Na mi folyik ott Danny? – kezdte Alex, de én figyelmen kívül hagytam, és csak Eric tekintetét néztem, éreztem, hogy engem néz, és képtelen voltam elkapni a tekintetem.

Óvatosan intettem felé, mire széles vigyor terült el az arcán.

-          Épp most szedtem le egy idiótát Ninah-ról – kezdte, én pedig már nyúltam, hogy befogjam a száját, de késő volt, és Eric idegesen kapta felénk a fejét.

-          Hogy mi van?

-          Semmi – nyújtottam el a szót, miközben mosolyogva néztem Ericre – Danny csak azt akarta mondani, hogy az egyik ismerősöm úgy megörült nekem, hogy alig bírta leszedni rólam. Igaz Danny? – böktem oldalba, mire az feljajdult.

-          Az istenért… - miért nem mehet egyszerűen semmi?

-          Ninah?! – szólított fel gyanakvó hangnemben Eric.

-          Oké. Bál készül, Ruben a partnerem, és Dylannel vannak nézeteltéréseink, és éppen vele volt egy kisebb szócsatám.

-          Ninah! – állt fel Eric idegesen, mire leintettem.

-          Tudom kezelni.

-          Aha, ezt már hallottuk – szólalt meg mögöttem Liam, mire érdeklődve néztem hátra.

A folyosó tele volt emberekkel, Liam és Ruben mögött sorakozott Dylan, Taylor, Christine, Shirley, Emma és a többiek, és kíváncsian néztek ránk.

-          Azt hiszem, mennem kell – mosolyogtam utoljára a kamerába, intettem egyet a fiúknak, majd anélkül, hogy Danny egyetlen szót is szólhatott volna kikaptam a kezéből a telefont, és kinyomtam a hívást. – Nos, próba van, nemde? Menjünk, és csináljunk – néztem a többiekre, majd kihúztam magam és visszasétáltam a terembe.

Hallottam, ahogy egy láb gyorsabban halad, mint a többi, a következő pillanatban már meg is éreztem, ahogy belém karolnak.

-          Még egy fiú a múltadból? Ninah, azt hiszem, beszélnünk kell arról, hogy mit műveltél Európában – suttogta Shirley, majd tovább sétált, és mosolyogva fogta meg Liam kezét a keringőhöz.

Ennek sosem lesz vége – sóhajtottam, majd tekintetemmel Rubent kerestem, akit meg is találtam Dannyvel beszélgetve a helyiség másik sarkában.

-          Fantasztikus – fordultam el, mire egy kéz megragadta az enyémet, és visszarántott.

Kezét a derekamra helyezte, míg az enyémet lazán a vállára ejtette, másikat pedig sajátjába fogta.

-          Ugye nem bánod, ha ez a tánc az enyém lesz? – villantotta rám széles mosolyát Dylan, mire megforgattam a szemem, és a következő percben már ütemesen léptünk a zene ritmusára.

***

Hatalmas, mély lélegzetet vettem, amikor Shirley leállította az autót a pláza előtt. Másodperceken belül beparkolt mindként oldalunkon még két-két kocsi, így teljes volt a kép, viszont már idejét sem tudtam, hogy mikor vásároltunk így együtt. Megremegett a gyomrom a gondolattól, hogy mi lesz, ha kiszállok a kocsiból, ha újra együtt látnak minket, és megint fotók százai készülnek rólunk a mai nap folyamán. Milyen pletykák indulnak majd meg? Miket fognak gondolni az emberek? Mit fog hinni Eric?

Végül kioldottam a biztonsági övet, Shirleyre mosolyogtam, akinek az arcán láttam az értetlenséget, hogy mégis miért vagyok ilyen feszült a tudattól, hogy vásárolni megyünk, hisz ez volt az egyik kedvenc hobbim anno. Mintha csak a gondolataimba látott volna, szólalt meg.

-          Nyugi csajszi, csak, mint régen, emlékszel? Amikor imádtam, hogy fényképeznek, és hogy irigyek ránk. Most is azok. Visszatérünk – szorította meg a kezem.

Bólintottam, és feltoltam az ajtót. Bár féltem a következő percektől, büszkeség töltött el, ahogy végignéztem a kis csapaton, ahogy kiszállnak a kocsikból.

-          Amúgy miért a te kocsiddal jöttünk? – nézett rám Shir az autó másik oldaláról.

Megrántottam a vállam, nem volt rá olyan válaszom, ami jó lett volna. Az igazság az, hogy el akartam adni, de ahhoz, hogy jó, magasan jó áron adhassam el felhajtás kellett neki, az, hogy lássák velem, velünk, így jót tesz az eladásnak, ha látják kinek a kocsiját veszik meg, és hogy milyen körből is származik az autó. Az pedig, hogy miért akartam eladni... nos, azt meg azt akartam, hogy az én titkom maradjon.

(Bright Lights Bigger City)

Visszatoltam az ajtót, majd a többiek mellé léptem, így kialakítva egy széles sort. A fejemről lassan letoltam a napszemüveget a szememre, majd a hajamat hátradobva a táskámat a kezemre akasztva mosolyodtam el elégedetten.

A kis görcs rögtön eltűnt, ahogy megéreztem magam mellett Liamet és Shirleyt. Kiléptünk az utcára és egyenesen a pláza felé indultunk teljes egészében elfoglalva a járdát, nem tágítva egymás mellől, így az emberek oldalt lelépve kerültek ki minket, és hatalmas szemeket meresztve engedtek utat a csapatnak. Fél perc sem telt el, mikor már kattantak a fényképező gépek, és pár tizenéves lány sikítva torpant meg előttünk, mindegyikük kezében tartva a telefonját kameráztak és fényképeztek.

Shir felé néztem, aki kacsintva mosolygott rám, majd kezét leengedve eresztette el maga mellől a lányokat és a fiúkat, hogy végül csak öten folytassuk tovább az utunk, elkerülve a bevásárlóközpontot.

A legnagyobb megaláztatás lett volna ott vásárolni, és ezt mindenki pontosan tudta is, főleg, hogyha báli ruhát keresünk, amit mindenki látni fog, nem beszélve arról, hogy már mindenki tudja is, hogy mi részt fogunk venni az eseményen. Sznobság, és ez tagadhatatlan, de ha nem lennénk azok, akkor egész Los Angeles felfordulna.

Mosolyogva léptünk be a város legdrágább ruhaüzletébe, mögöttünk pedig halkan pityegett valami, mikor becsuktak az ajtót.

-          Hölgyek – lépett elénk az üzletvezető és kedélyesen elmosolyodott. – Régen láttam Önöket így együtt itt. Örülök, hogy visszatért, Miss Miles!

-          Köszönöm – bólintottam, majd leraktam a kanapéra a táskám.

-          Gondolom a nyári Chrystal Bál miatt vannak itt. Mutathatok ruhákat?

Mindannyian bólintottunk, majd követtük hátra, ahol a legdrágább, legcsodálatosabb ruhák várták Los Angeles felsőbb rétegét. Amint kitette az összes ruhát elvonult, mi pedig perceken keresztül csak

cikáztunk szemünkkel a ruhák között, én a magam részéről azt sem tudtam, hogy hova nézzek.

Imádtam ezeket a ruhákat hordani, kétség kívül gyönyörűek, de nem volt nehéz megszokni azt, hogy Stockholmban egész nap lehettem farmerben és egy ingben, senkit nem zavart, sőt, akkor néztek volna ki, ha olyan ruhákban járok, mint most itt.

-          Én ezt a vöröset felpróbálom! – Kapta le a fogasról Shirley a mély színű darabot, majd már be is húzta maga előtt a függönyt.

Én még mindig a ruhákat néztem és mérlegeltem; milyen színűek voltak már rajtam bizonyos alkalmakkor, mert akkor sajnos azt a színt, idén mellőznöm kell. Néznem kellett, hogy mik állnak jól, és hogy pont megfeleljen a tánc második felének, amikor már olyan ruhában vagyunk, amilyenben nekünk tetszik.

Nagyot sóhajtottam és lehuppantam a kanapéra. Nincs ehhez kedvem, otthon akarok tévét nézni és aludni. Teltek a percek és a lányok már mind elvonultak már legalább egy ruhával a fülkékbe, míg én csak ültem és néztem, ahogy az egyetlen tetsző darabot is elviszi Tiffany az öltözőbe.

-          Frankó – szaladt ki a számon, majd felálltam és elindultam megkeresni az üzletvezetőt némi segítségért. – Tudna nekem mutatni pár másik darabot is?

-          Természetesen – indult el, én pedig előreejtett vállakkal követtem.

A következő pillanatban az ismerős pityegés ütötte meg a fülem, úgyhogy hátrafordulva néztem meg, hogy kik az új vendégek.

-          Missy?! – tátottam el a szám, majd rögtön be is csuktam azt, és kihúztam magam.

Egy érdekes találkozás elébe nézünk, azt hiszem – húztam el a szám, majd tekintetem találkozott a lányéval.

-          Ninah – biccentett, majd a körülugrálóit elküldte más-más irányba és közelebb lépett felém. – Nos… jó látni – húzta össze résnyire a szemét.

-          Részemről a szerencse. Köszönöm a kedves kis beharangozót, amit a blogodon írtál – utaltam vissza a hazaérkezésem első napján megjelent cikkre, ami mindenki számára világossá tette, hogy igen, itthon vagyok.

-          Igazán nincs mit. Máskor szólj, ha hazajössz, és már előre szólok mindenkinek.

-          Ez még mindig csak rólad szól, igaz?

-          Nem értem miről beszélsz, hisz csak informáltam az olvasóim – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon, leplezve a testéből áradó feszültséget.

-          Missy Clarkson? – hallottam meg Shirley gúnytól kellemes hangját, majd pillanatokkal később meg is éreztem magam mellett. – Mit keresel itt?

-          Ó, szóval újra együtt a csapat – kacagta el magát a lány mellőzve mindennemű vidámságot. – Milyen szép!

-          Ideje túllépned a sértettségeden! – lépett hozzá közelebb Shir, felhozva azt a témát, amit néhány másodperce még én hánytorgattam.

Missy arca ezúttal elfelhősödött, és gyilkolni vágyó tekintettel nézett rajtunk végig.

-          Azt hiszed csak így megy? Tudod milyen érzés, hogy akartam valahova tartozni, ti meg csak úgy elküldtetek, mert nem vagyok a rangotokhoz méltó? Bunkón? Sértve? – sziszegte idegesen.

-          Alattunk jártál eggyel Missy, és elmagyaráztam akkor is, hogyha jót akarsz magadnak, nem akarsz közénk tartozni.

-          De akartam! – emelte fel a hangját, mire megjelentek a többiek is, a fülkékből. – Ti meg leráztatok, hogy nem vagyok elég gazdag.

-          Nos, ez így nem igaz. Ilyen szavakkal csakis Dylan küldhetett el, az ő bunkó stílusát meg megszokhattad – mosolygott barátnőm.

Missy hátrébb lépett, és megváltozott az arca. Nem szólt vissza semmit, pedig erre lenne mit, ehelyett csak tartóztatta magát, és felvette a rideg mosolyát.

-          Jót beszélgettünk – biccentett, és már fordult is el, amikor Shirley a karja után kapott és visszafordította.

-          Te szerelmes vagy Dylanbe! – kacagta el magát. – Minden ezért volt. Szerelmes vagy, ezért fájt, hogy lekoptattunk, és még csak nem is mi olyan durván, hanem Dylan. De rá nem tudsz haragudni, mert imádod, ezért inkább rajtunk, lányokon töltöd ki, főleg Ninah-n, mert tudod, hogy ő az, akiért Dylan, ha titkon is, de epekedik. Hogy nem vettem észre eddig? – engedte el végül a lányt, még mindig nevetve.

Missy nem szólt semmit, csak villámokat szóró tekintettel mérte végig Shirleyt, majd az ajtó felé fordult volna, amin éppen ebben a percben lépett be Liam és Ruben.

-          Missy! – hőkölt hátrébb Liam, de a lány szó nélkül csak elviharzott mellette, majdnem fellökve őt. – Ennek meg mi baja?

-          Szerelmes Dylanbe – feleltem lazán, és újra megindultam a ruhák felé.

-          Segítsetek Ninah-nak, mert nagyon nem megy neki – simított végig a karomon Shirley a fiúkra nézve, majd eltűnt az egyik arany függöny mögött.

Felhorkantam, és az újabb ruhákat kezdtem nézegetni.

-          Jól van, majd mi segítünk.

-          Nem kell! – emeltem fel elutasítón a kezem, de Liam lefogta azt és az oldalam mellé vezette.

-          Tudom milyen színű ruhákat vettél már fel bálokon és rendezvényeken, mert mindig ott voltam, és azt is tudom mi áll jól, mert pasiból vagyok, ráadásul itt van Ruben is, aki szintén kritikus – mutatott a svéd fiú felé, aki vigyorogva bólogatott, majd lehuppant a helyemre a kanapén.

-          Legyen – sóhajtottam, majd Liammel elkezdtük szemezni a ruhákat.

Nem tudtam mit csinálnak ezek ketten együtt, de láthatóan, ha kezdetben volt is köztük ellentét, akkor az mostanra eltűnt, és mintha csak régi jó barátok lennének járkálnak együtt. Vagy minden a hátam mögött történik, vagy a szemem előtt, de annyira lefoglal az önsajnálat, hogy nem veszek észre semmit. Lassan már azt sem tudom ki vagyok – fújtam ki hangosan a levegőt, mire Liam rám nézett egy fekete ruhát arrébb dobva.

-          Mi a baj?

-          Csak gondolkodtam. Mi van, ha ez vagyok én, aki drogozik, és nem vesz tudomást senkiről és semmiről, aki nem gondol a következményekre, mert megteheti, vagy az, aki dolgozni akar, rendes ember akar lenni, és akkor el akar innen tűnni messze, hogy Los Angeles elvárásai és hírnév nélkül élhesse le boldogan az életét – daráltam le gyorsan lesütött szemmel majd a végén félve néztem fel Liam arcára.

-          Szerintem jó ember vagy, akár itt, akár máshol, csak zavarodott és mi sem segítünk, hogy megtudd ki vagy. Sajnálom, de itt sokunknak se ereje, se akarata ahhoz, hogy kiugorjon innen. Most pedig ezt vedd fel! – nyomott a kezembe egy rózsaszín ruhát, és minden akadékoskodásom ellenére belökött az öltözőbe.

Ez így ment két órán keresztül, míg a lányok már mind megtalálták a megfelelő ruhát, így a végére volt egy hét fős bírálócsoportom. Fáradt voltam, és nyűgös ráadásul azt éreztem, hogy már mindegyik ruhában borzasztóan nézek ki, mire végre egy lila darab mindenkinek elnyerte a tetszését.

A fiúknak menniük kellett, mert megérkeztek az öltönyeik a férfi részlegre, így a lányokkal beálltunk a sorba, hogy fizessünk, amikor oldalra pillantva megláttam egy ruhát. A pultra tettem a lila darabot, majd leakasztottam a másikat, és megnéztem a méretet.

-          Tökéletes – mosolyodtam el a másik ruha mellé raktam.

El akartam venni a lilát, hogy visszaakasszam, amikor a nő elvette előlem.

-          Elnézést, de mégsem azt venném meg – nyúltam érte, de újból elhúzta.

-          Sajnálom, de az úr már kifizette, és meghagyta, hogy semmiféleképpen ne engedjem meg Önnek, hogy visszategye – mosolygott, és felakasztotta egy állványra, majd elvette a másik ruhát is, és számlázta.

Liam – morogtam magamban, majd a kártyámért nyúltam és kifizettem a második ruhát.

Megkaptuk a bizonylatokat, és még ma kiszállítják a címünkre a ruhákat. Felszabadultabban, mosolyogva indultunk el enni, amikor csörgött a mobilom.

-          Igen?

-          Ebédelj velem, mondjuk most – hallottam meg Danny mosolygós hangját.

-          Hol vagy?

-          A tűzpiros gyönyörűség mellett, amiből kiszálltál.

-          Rögtön ott vagyok – tettem le.

-          Shir, nem baj, ha elviszem a kocsit?

-          Segáz, majd én hazaviszem – mosolygott Tiffany, mire bólintottam, elvettem a kulcsokat, bedobtam a táskámba, és már ott sem voltam.

Danny a kocsi mellett állva csodálta azt, komolyan el tudtam képzelni, hogy nőre még nem nézett ilyen nyál csorgatva.

-          Szia – nyomtam egy puszit az arcára, mire megölelt. – Le kéne akadnod Missy blogjáról, kicsit ijesztő, hogy mindig tudod hol vagyok és mit csinálok, vagy, hogy mivel jöttem.

-          De így legalább simán megtalállak – vigyorgott, majd visszaterelte a témát az eredeti kérésére. – Szóval ebéd?

-          Tudok egy jó helyet!

-          Nem fogok ötszáz dollárt elkölteni egy ebédre!

-          Meghívlak, ez Los Angeles ajándéka, és nem lesz ötszáz. Megállunk négy ötvennél – kacsintottam rá, és a táskába nyúltam a kulcsokért, miközben megkerültem a kocsit.

-          Ez a tied? – esett le Danny álla.

-          Kell? Épp eladni készültem.

-          Mennyi?

-          Több mint amennyi az ebédünk lesz – húztam fel az ajtót aztán megtorpantam. – Akarod? – lóbáltam meg a kulcsokat, mire leírhatatlan mosoly terült szét az arcán.

-          Ha szabad – nyúlt a kulcsok után, mire rázártam azokra az ujjaim és elhúztam előle.

-          Csak meg ne bánjam!

/Eric/

-          Ki írja ezt a blogot? – néztem fel már a második mondat után Samre, de ő csak megrázta a fejét.

-          Neked kéne tudnod! Minden lépésedről tud, mindenhol ott van, ahol te. Még csak gyanúsítottad sincs?

Megráztam a fejem és tovább olvastam, valahogy remélve, hogy ahogy haladok, úgy tűnik el az eddig elolvasott szöveg.

Nos, Stockholm lányai, talán mondhatom, hogy van esélyetek Eric Saade-nál, ha érdekel. A fiú bár azt mondta nincs gond a kapcsolatában Ninah Miles-al, mégis bulikból bulikba jár, ráadásul nem is akármilyenekbe. Legutóbbi éjszakája kicsit sem volt laza, vagy éppen olyan, mintha kapcsolatban élne.

Arról, már a clubba való megérkezésénél sem beszélünk, hogy józan volt, ami az éjszaka folyamán csak fokozódott. Megvillantotta tánctudását, hihetetlen showkat nyomtak le a táncosokkal, aztán, mintha csak égi áldás lenne, valahogy a helyre keveredett Molly Sandén is. Úgy tűnik a lánynak a sok megaláztatás semmiség volt, ugyanis úgy lógott egész este exe nyakán, mintha az előző pár hónap semmit sem jelentett volna számára, ám végül az énekes mégis elküldte a lányt. Nem úgy, mint a később érkezett szőke bombázót, akivel többször is látták elvonulni egy-egy sötét sarokba, ameddig sajnos az én szemem már nem ért el.

Vajon Ninah Miles-nak van félnivalója, vagy már régen nyilvánvaló, hogy az Erickel való kapcsolatának vége, és csak mi nem tudunk róla? Vagy ezt Eric csak ittas állapotában tette, és szegény Ninah nem is tud semmiről, és szomorúan sírja tele párnáját, szívszerelmét hiányolva. Ha utóbbi az igaz, akkor azt hiszem, ha ezt elolvassa Ninah, én tettem tönkre egy kapcsolatot. Ha pedig nem… nos, akkor igazán kíváncsi vagyok, hogy mi folyik a Saade – Miles ház táján.

Na, nem mintha lelkiismeret furdalásom lenne, ugyanis Ninah sem éppen egy senki a nagy Amerikában. Nem tudtátok? Nézzétek meg ezt a blogot, és ha van elég időtök és kíváncsiak vagytok, nézzétek vissza egészen a kezdetekig és mindent megtudsz a mi Ninah-nkról, ami nem kevés, és nem is túl unalmas. Hihetetlen mik ki nem derülnek. Mindenesetre én még lapozgatom Missy oldalát egy ideig és csepegtetek nektek információkat.

Üdv néktek, és további szép napot!

Ki ez a lány és mit akar tőlem? Miért csinálja ezt?

-          Hány naponta frissít?

-          Ahogy történik veled valami érdekes. Ez legutóbb két napja történt.

-          Oké – álltam fel, és magamra vettem a kabátom. – Elmegyek Georghoz az étterembe. Kérd meg, hogy ürítse ki, és csak olyanok legyenek bent egy páran, akiket ismer. Férfiak és nők vegyesen, mondjuk vagy húszan. Ott leszek, és Lénával lesz találkozóm.

-          Mi a terved? – vonta össze a szemöldökét.

-          Azt akarom, hogy ott legyen, és akkor megtudom ki az. Lénáról még nem írtak, meg sem jelentünk együtt. Félreérthető jeleket küldünk, és írnia kell. Valahol ott kell lennie. Meg lesz, és ha megtudom ki az, megölöm! – szűrtem a fogam között a szavakat, majd köszönés nélkül feltéptem az ajtót, és kiviharoztam.

A kezembe vettem a telefont, és tárcsáztam Léna számát. Álmosan szót bele, de jelenleg nem érdekelt, hogy él e, vagy hal e, csakis az, hogy megcsinálja, amit akarok.

-          Figyelj! Lenne valami, amit össze kéne hoznunk… – kezdtem bele, majd elmeséltem a tervem minden részletét.