Chapter 48

Sziasztok!


Nooos, megjött a friss.
Nem hinném, hogy a legjobb fejezetem lett, nézzétek el kérlek! :)
Köszönöm a véleményeket az előzőnél, vissza is írtam rájuk, válaszoltam az esetleg felvetődő kérdésekre, ha még sem... nos azt röstellem, nem láttam, vagy átsiklottam, pöppet fáradt vagyok! :)
A zenék most is ajánlottam, főleg egy résznél, mind a kettő! :)
Köszönöm, hogy olvastok, hogy vagytok nekem, és köszönöm azoknak a szavait, akik mindig írnak nekem néhány sort, azt hiszem ezek a szavak hajtanak tovább! :) Csók néktek!


                   „Show you how to love”

(See no more)
Egy hét… egy rohadt hét, és semmi, semmi sem történt.
Órákat telefonáltam, utaztam, szervezkedtem, papírokat töltöttem ki, újból telefonáltam, és a nagy büdös semmi. Mintha egy senki lennék valahol Európában, egy porszem, akit a nagy Amerika nem képes meglátni, még azzal a rohadt nagyítóval sem, hogy Sam bevetette minden kapcsolatát.
Megőrültem, hogy képtelen voltam egyetlen, vagy akár több száz telefonhívással elintézni egy olyan aprócska ügyet, hogy ne tűntessék el mellőlem a menedzserem.
Az ideg állandóan ott volt a testemben, nem tudtam egy percig sem leülni anélkül, hogy lelkiismeret furdalásom ne legyen, hogy nem teszek semmit, nem voltam képes énekelni, táncolni, egyszerűen semmit, és mindezt úgy, hogy lehetőleg a legkevesebbet vegye észre ebből Ninah.
Ő mintha beletörődött volna, mintha már nem lenne remény, és lehet, hogy neki van igaza.
A telefonhívásomat egyetlen egyszer fogadta az egyetem, és egy két perces beszélgetés után egyértelműen a tudtomra adták, hogy nem fogadhatnak el semmilyen más papírt arról, amit az elmúlt napokban, hetekben Ninah dolgozott, csakis az ő saját dolgozatait fogadhatják, és sajnos ennek hiányában vissza kell térnie a campusra. Haladéktalanul – tette hozzá az a picsa, mire bájosan rávágtam a telefont.
Nem hiszem el, hogy ebben az istenverte Svédországban már régen elintéztem volna, de így… hogy tengerentúlra kell nyúlnom, már egy senki vagyok. És attól függetlenül, hogy az egómat porig rombolja, még Ninah-nak is kötelessége elhagyni az országot.
Idegesen vágtam a telefont a falhoz.
-    Bassza meg – szorítottam össze a szám, és fel-alá mászkáltam a szobában, tarkóra tett kézzel, feszültségtől merev testtel. – A büdös picsába, a büdös picsába – szitkozódtam idegesen és egyetlen mozdulattal söpörtem le mindent az éjjelszekrényről, az ébresztőórámat az ajtónak verve, a könyveket leborogatva a polcról, majd azt is - erősen kirántva a csavarokat -, a föld felé löktem, hogy éles reccsenéssel adja meg magát.
De a szobában hamar elfogyott a rombolnivaló, és én még mindig úgy éreztem, hogy szétrobbanok. Körbenéztem a helyiségben majd átugorva az eldőlt polcot, feltéptem az ajtót, és a konyha felé vetette magam. A tányérok hangos csattanással estek ki a szekrényekből, a liszt könnyű port kavarva a testem körül zuhant a földre, ahol tompa puffanással köpte ki magát a lisztfelhőt.
-    Eric mit művelsz? – szakított félbe mindent Ninah hangja, akinek alakját homályosan ki tudtam venni a konyha másik oldaláról.
-    Ne most! – csattantam fel akaratlanul, és egy pillanatig elharaptam volna a saját nyelvem, amiért így szólta hozzá.
A csészék felé nyúltam, és kinyitottam a szekrényajtót, amikor két kéz fonódott a karomra, és visszatartott.
-    Ne csináld! – nézett mélyen a szemembe, én pedig keményen néztem vissza, megfagyott mozdulatomból.
Hogy lehet ennyire… ennyire kedvesen beletörődő? Hogyan tudja elviselni, hogy összetörik őt? Hogy eltörlik a jövőjét egyetlen mozdulattal?
Leeresztettem a kezem és gyors mozdulattal a falhoz taszítottam és mindkét kezét lefogva, ujjainkat összefűzve szögeztem a falra, a feje mellé.

/Ninah/

Komolyan azt hitte, hogy nem veszem észre? Bár Eric nagyon okos, nem az erőssége a titkolózás, még ha jó szándékkal teszi, akkor sem. Én pedig lelkiismeret furdalást érzek, és nem tudom nem észrevenni, hogy az elmúlt napokban a teljesítménye minden…khm… majdnem minden téren egyenlő volt a semmivel. Nem tudott normálisan énekelni, minden második tánclépést elhibázta, és mintha csak ott sem lett volna. Éjszakánként egészen addig maradt csak az ágyban, amíg azt nem hitte, hogy alszom, aztán éreztem, ahogy felkel mellőlem, és kisétál a szobából.
Napok óta nem alszik, és érzem a kimerültségét, de azt is tudom, ha felhoznám a témát, tagadná, vagy rosszul érintené, hogy nem hiszek benne, hogy nem hiszem elboldogul a tudattal.
Így Sellynek mondtam el minden szívfájdalmam, és beletemetkeztem egy produkcióba, annak próbáiba.
Nem sok elintéznivalóm maradt, a házból semmi sem az enyém, az autót is az iskolának kell eltüntetnie, a papírokat Sam már kitöltötte, így már csak a vasárnapnak kell eljönnie, amikor felszállok az utolsó, esti gépre.
De ezek még ezek után sem számítottam arra, hogy Eric csak így kiborul és minden összezúz a lakásában. Úgy nézett ki, mint aki menten szétrobban, és ahogy beléptem a lakásba, megpillantottam a szobájában szétvert bútorokat, majd a konyhában állva megpillantottam őt magát is, noha egy kis lisztfelhő homályosított el mindent.
Most pedig itt áll előttem idegességtől remegő ajkakkal a szám sarkába csókolva, miközben egész testével a falhoz szorít, és lefogja a kezem.
Éreztem, hogy irányítani akar, éreztetni akarja, hogy ura mindennek, ő az erősebb és ez jelen esetben tökéletesen működik is, de fel kell fognia, hogy nem irányíthat mindent, mint ahogy én sem.
-    Nem mehetsz el – szorította erősebben az ujjaim a falnál, miközben homlokát az enyémnek döntötte és szorosan lehunyta a szemét.
-    Minden rendben lesz – suttogtam, mire felpattant a szeme, és hitetlenkedve nézett rám.
-    Nem lesz – sóhajtott, és lehajtotta a fejét.
Annyira sajnálom – suttogtam magamban, miközben előrébb nyújtottam a nyakam, és kissé lehajolva apró csókot leheltem a fejére.
Alighogy elhúztam az arcom, elengedett, és hátrált egy lépést, hogy utat adjon nekem, és elléphessek. De nem mozdultam, ő pedig megunva a tétlenséget fordult meg és indult vissza a mosogató irányába, útközben idegesen belerúgva a lisztes zacskóba.
Felidegesítettem magam a nemtörődömségén, azon, hogy azt hiszi itt a vég, azon, hogy nem lát reményt a jövőben, és ez teszi ilyenné. Miért ne hiszi, hogy megoldjuk? Miért nem képes bízni bennem? Csak egyszer üljön le velem beszélgetni és ne pattanjon fel a második percben azt mondva, hogy majd ő megoldja, és nem bír erről beszélni.
Mert beszélnünk kell, és nincs több kibújás. Ez az utolsó pár napunk, kénytelen lesz leülni velem.
Utána indultam, megragadtam a karját, és magam felé fordítottam, majd egy hatalmas pofont adtam az arcára, és vártam, hogy magához térjen.
-    Ebből elég Eric! Nem oldod meg, mi oldjuk meg! Most pedig szedd össze magad, mert este jelenésünk van, azon a táncversenyen, amit te szerveztél be nekünk. A kocsidban várlak – fordítottam neki hátat, és remélve, hogy nem fogok koppanni, vágtatta le a lépcsőn, és bevágtam magam a vezetőülésbe.
Csak reméltem, hogy menni fog a tánc mindkettőnk ilyen szétesetten, és azt is, hogy lejön két percen belül, különben esküszöm egyedül indulok el.
Fáradtan sóhajtottam fel, és hátravágtam magam az ülésben, hogy reményvesztetten lessek ki a szélvédőn.
Minden olyan nyugodt volt, olyan nyári, mintha a világon semmi baj nem lehetne, és úgy érezhetném, hogy a világban nincsen rossz. Sütött a nap, könnyű szél játszott a levegőben, és virágok illata szállt körülöttünk. Oldalra fordultam, és apró mosollyal az arcomon vettem kezembe a maszkot, és miközben a ujjaim óvatosan végighúztam a csillámcsíkokon szinte éreztem mindent, amit azon az estén, amikor először volt rajtam. Érezte azt, amikor megpillantottam Tyt, majd Ericre estem, és belepillantotta a barna szemeibe. Emlékszem, hogy nem akartam elengedni, meg akartam csókolni, és tudtam, hogy nem tehetem. Féltem.
Éreztem a felszabadultságot tánc közben és a boldogságot mikor elismerték a tudásom, és amikor megtudtuk, hogy továbbjutottunk.
És most eljött az utolsó este, és nem engedem, hogy a hármas, vagy akár anya elrontsa ezt az estém. Ez az enyém!

Eric napszemüvegben húzta be maga után az ajtót, és egy táskával a kezében közelített az autó felé. Kinyitotta a hátsó ajtót, bedobta a csomagokat, majd beszállt az utas oldali ülésbe, és nagyot sóhajtva hátradőlt. Érdeklődve fordultam felé.
-    Egy csöppet elszaladt veled a ló. Fájt az a pofon – mondta halkan, mire elmosolyodtam, és lassan végigsimítottam az arcán.
-    Tudom – pusziltam meg a pirosló foltot, majd a gyújtásba raktam a kulcsot, és elindítottam a motort. – Mehetünk? – néztem az arcára, keresve a szemét, de eltelt pár másodperc mire pillantása az enyémbe fúródott.
-    Ma nyerünk! – hajolt a számra lágyan, mire elmosolyodtam, és visszacsókoltam.
Kiengedtem a kéziféket és Ericet az ülésbe préselve lőttem ki a főutcán.
Amint Eric feltárta előttem a hátsóbejárat ajtajait, egy pillanatra ahogy megcsapott az izgatottság, és készülődés sürgető illata, meginogtam, és előrelépés helyett, a mögöttem álló Ericbe ütköztem.
-    Menj, késésben vagyunk! – lökött meg, mire majdnem leesett a maszk az arcomról.
Rosszallón néztem a férfire, de lassú bizonytalan mozdulatokkal megindultam a női öltöző felé, miközben láttam, ahogy Eric a férfirészleg felé igyekszik. Mély levegőt vettem, és nem lesve az énekes után néztem farkasszemet a női ajtóval, majd belöktem azt, és besétáltam a medve barlangjába.

/Eric/

Az első, amit megpillantotta mikor betettem a lábam az öltözőbe,az a féreg Ty volt, és komolya erőfeszítésembe került, hogy ne kapja meg újra azt, amit pár napja a bulin. Csak a szerencséjének, és Rubennek köszönheti, hogy ma még képes mozogni. Képtelen voltam csak úgy mellette elmenni, „véletlenül” beleütközött a vállam az övébe, mire fájdalmasan felszisszent, nekem pedig hatalmas mosoly terült szét az arcomon.
-    Mi van öreg? – fordult utánam, mire megtorpantam.
-    Hogy? – kérdeztem vissza értetlenül.
-    Valami bajod van? Belém jöttél, haver!
-    Először is – léptem elé, és kihúztam magam – nem vagyok a haverod, és még eszemben sincs az lenni. Másodszor pedig – néztem keményen a szemébe – nincs semmi bajom, csak az út közepére álltál, bocs ha nem fértem el melletted, máskor mondjuk ne állj a terem közepére – sziszegtem felé, majd meg sem várva a válaszát léptem el előle, és bedobtam a cuccom a szekrényembe.
Meg sem fordulva mentem ki a hátsó ajtón, miközben a ruhámra ügyködte az időközben megkapott számunkat, és elindultam megkeresni a ruhatervezőnket.

/Ninah/

 

-    Szia! – hallottam meg magam mögül egy ismerős, mosolygós hangot, miközben lehajolva éppen a cipőmet csatoltam be.
Lassan kiegyenesedtem a széken, és furcsállva néztem fel Mollyra.
-    Szia – erőltettem egy fájdalmas mosolyt az arcomra, majd elfordultam tőle, és a másik párért nyúltam.
-    Tudod, könnyű téged felismerni, mert a maszk az ismertető jeled. Mi is a neved?
Basszus… basszus, basszus, basszus. Elmélkedve bütyködtem a cipőm csatjával, csak hogy ne kelljen felemelnem a fejem, és válaszolnom a kérdésére, mert halványlila dunsztom sincs a válaszról.
Kate… vagy Ashley… vagy Mira… esetleg Cath? Istenit!
-    Ja, már emlékszem! Loren vagy – nyújtottam felém a kezét Molly, én pedig végre bekapcsoltam a csatot, ránéztem, és elfogadtam a kezét, amivel lassan felhúzott a székről. – Csodaszép a ruhád – mosolygott újra, engem pedig elfogott egy furcsa érzés.
-    Köszönöm. Már meg ne haragudj, de mit szeretnél tőlem?
-    A múltkor nagyon kedves voltál velem, és tudom, hogy én kissé ellenségesen viselkedtem, de nem tudtam megbízni benned. Tudod, hogy Erickel régen együtt jártunk, és féltem, hogy ő a párod, és hogy engem átverve mégis eljött az előadásra, méghozzá Ninah-val. Az álarc volt az ismertetőjegye, az egyik száma miatt, és amikor megpillantottam a több tíz maszkos embert, egy kicsit becsavarodtam. De most elintéztem, hogy Ninah ne jelentsen gondot, de azt is tudom, hogy Eric velem nem fog szóba állni, szóval új lapot kezdenék. Esetleg néha összefuthatnánk – vetett rám megint egy édes mosolyt, amit vicsorogva viszonoztam is.
-    Kedves ezt tőled hallani Molly, örülök, hogy új lapot kezdenél, de nem biztos, hogy én vagyok ehhez a megfelelő ember– tértem ki mellőle, és az ajtó felé vettem az irányt. – De sok sikert kívánok neked, remélem, jó helyen végzel!
Rögtön mögöttünk – tettem hozzá magamban, majd eltűntem az ajtóban, és megpillantottam egy eszméletlen pasit négyes számmal a hátán.
Minden a helyén van – szívtam be magamba mélyen a levegőt, majd elmosolyodva lépkedtem a férfi felé.

- Üdvözlöm Önöket itt újra, az eddigi legnagyobb részvevőjű, és nézőközönségű Jótékonysági Táncesten. A mai táncosaink az előző körökből kikerült, többséggel megszavazott párok, akik az este folyamán újra megcsillogtatják tánctudásukat. Heten indulnak, de csak egy győzhet, kezdődjön, hát a verseny! Az első párosunk, a négyes számú! – sétált oldalra a műsorvezető és rajtunk volt a sor, hogy bedobjuk magunkat.
Eric előre sétált, és ahogy szokta előadta magát a zsűrinek, és kacsintva meghajolt, majd megpördült, ezzel jelet adva.
Mély levegőt vettem, kihúztam magam, és lendületet véve futottam a színpad közepére, meghajoltam, majd két oldalra kipördülve ismét meghajoltam a nézők előtt, végül mosolyogva dobtam csókot előre, és egy ugrással landoltam Eric ölében, aki pedig lassan elsétált velem hátra, míg én mosolyogva integettem.
-    Nagyszerű – sóhajtottam mikor kiugrottam a karjaiból, hogy felkészüljek a következő táncra.
Három forduló lesz, az elsőben mindannyian egyszerre táncolunk, a másodikban egyesével, majd a harmadik egy meglepetés produkció, ami még nekünk is titok maradt. Na, és persze nem felejtkezhetek el az én meglepetésemről, de abba inkább belegondolni sem merek egyelőre.
Izgatottan simítottam végig a ruhámon, és mélyeket lélegezve lestem oldalról a színpadra, amikor megéreztem, ahogy egy kéz megszorítja az enyémet.
Ijedten fordultam hátra, amikor Molly mosolygó arcába ütköztem.
-    Jó leszel – suttogta, mire visszamosolyogtam rá, és elhangzott a bizonyos: Táncra!, nekem pedig ki kellett perdülnöm, hogy egyetlen mozdulattal Eric ágyékára vessem magam, körülöleljem a lábammal, miközben hátra mélyen kihajolok.
Láttam, ahogy a közönség felpattan a helyéről, és tapsolva táncolnak a népszerű zenékre, és nekem sem volt más dolgom. Nevetve tettem le két kezem lassan a földre, és engedtem, hogy Eric lefejtse magáról a lábam, és ellépve mögülem megvárja, míg oldalra cigánykerekezek, majd mikor kiegyenesedve pontosan elé érkeze elkapja a derekam, és elkezdjük az Alex által felállított produkciót.
Lépések közben a közönség sorait pásztáztam, és jókedvűen vettem észre, hogy az első ember, aki kiszúrtam Léna volt, majd rögtön mellette ott trónolt a koreográfus is, akinek az arcáról nem tudtam eldönteni, hogy nagyon kell mosdóba mennie, vagy csak azért imádkozik, hogy egy lépését se rontsuk el. Ahogy elsiklott mellette a tekintetem megláttam az összes táncosunkat, Samet, a családját, végül a Saade családot, valami hihetetlen érzés szabadult fel a bensőmben.
Lendületesen, végig mosolyogva nyomtuk le az első kört, és nevetve hajoltunk meg az állva tapsoló bíráknak.
Ajaj, most jövök én – futottam le gyorsan a színpadról, majd a női mosdóba menekültem, és letéptem magamról az álarcot.

-    Itt van – nyitotta ki az ajtót Eric, és behozta a másik ruhám. – Most már megtudod mire ez a nagy felhajtás. Minek kell új ruha? – vonta fel a szemöldökét, miközben fogta a ruhát, és türelmesen várta, hogy levetkőzzek.
-    Majd meglátod, ahogy az összes többi táncos is. Mind ott fogtok a függöny mögött állni, és látni, hogy mi jön.
-    Ninah leszel?
Bólintottam, kibújtam a cipőmből, és magamra vettem az új ruhát. Eric készségesen segített, majd utolsó simításként megfordított és összehúzta a fűzőket hátul és az oldalamon a cipzárt.
-    Ajánlom, hogy akármit is csinálj, jó legyél, mert esküszöm nem bocsátom meg, ha nem nyerünk – nyomott egy rövid csókot a számra, majd felkapta az első ruhát, be dobta a sporttáskába, majd el is tűnt.
Kilépve a fülkéből a tükörhöz mentem, és vártam ég egy percet. Sellynek már itt kéne lennie – doboltam idegesen az ujjaimmal, majd a cipőmre nézve láttam, hogy nem csattoltam be. Éppen lehajoltam, mikor befutott a lány.
-    Bocsi, nem egyszerű ide eljutni – fújta ki magát, majd szétnyitva a retiküljét nyúlt a sminkcuccokhoz. – A hajad tökéletes, én csak egy ki sminket rakok fel, okés?
Idegesen bólintottam, és bár tudtam, hogy sietnünk kell, úgy éreztem, hogy bármit megtennék még másfél óráért, hogy készülődhessek, vagy még pár nap próbáért. Én nem merek oda egyedül kiállni.
-    Befejeznéd a remegést, és ellazulnál? Képtelen vagyok így sminkelni.
-    Ja, te könnyen beszélsz – mordultam rá, de erősen ökölbe szorítottam a kezem, hogy fékezzem testem remegését.
-    Hátul leszek a többiekkel, nem lesz gond. Ráadásul rögtön Eric mellé állok, ha kell – nevetett és elhúzta a szempillaspirált a szememtől. – Készen vagy!
Bólintottam, és mivel nem volt már időm, szó nélkül kivágtattam a mosdóból, és a szervező felé vettem az irányt.
-    Na, végre itt van! Azonnal álljon a függöny bal oldalára, bejelentjük és onnantól ön jön, Miss Miles.
-    Köszönöm – suttogtam remegő hangsúllyal, és éreztem, ahogy izzadó a tenyerem jéghideg, miközben végighúzom a nyakam oldalán.
Oldalra futottam, lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Végül is semmi baj nem lesz, kisétálok, megcsinálom, és jó lesz minden. Nem ájulok el, nem ijedek meg a tömérdek sok ember látványától, és túlélem.
-    Hölgyeim és Uraim – szólalt meg a műsorvezető, mire a nézőtéren egy pillanat alatt csend lett, és érdeklődve figyelték a fejleményeket, de bár ne tették volna. A gyomrom egy egyszerű mozdulattal tűnt el a hasamból. – A ma este egy kicsit különleges, és semmilyen módon nem hívhatjuk átlagosnak. Rengeteg meglepetéssel készültünk Önöknek, és rögtön kezdenénk egy hölggyel. Talán sokan ismerhetik, ugyanis az elmúlt hetekben, hihetetlen hírnévre tett szert kizáróan azáltal, hogy dolgozott. Ma este ez az amerikai lány csak önmagát hozta, azt, akit Önök nem ismernek, szóval köszöntsék hatalmas szeretettel Ninah Miles-t!
A férfi levonult a színpadról, én pedig éreztem a fejemben, hogy indulnom kéne, de a lábam, mintha nem állt volna összeköttetésben vele. Néma csönd vett körül, sehol semmilyen hang, eltekintve az apró köhintésektől. Nem túl lelkes fogadtatás, én pedig nagyon féltem a lelkem a repülő tojásoktól és paradicsomoktól. Lehunytam a szemem, és újra mély levegőt vettem, mikor egyszer csak megütötte a fülem egy hangos taps zaja, és a mellé járó huhogás.
Felpillantotta és mosolyogva néztem Axelre.
Hát akkor, hajrá! – simítottam két kezem a szoknyám oldalára, és lassan elindultam a színpad közepe felé. Óráknak tűntek a pillanatok, miközben sétáltam, és magamon éreztem a reflektor égető fényét és melegét, miközben minden egyes szempár rám szegeződött. El sem tudom képzelni Eric hogyan kezdte az egészet. Végigkövette a vakító fény minden mozdulatom, éreztem, ahogy megjelennek az első izzadtságcseppek az arcomon, a szívem a torkomban dobogott, és szinte már semmit sem láttam, az egyetlen cél lebegett a szemem előtt, a mikrofon a színpad elején.
Abban a pillanatban, ahogy elértem szorosan markoltam meg a nyelét, és kiszáradt számat szólásra nyitottam.
-    Üdv mindenkinek! Egy kis meglepetéssel készültem, de ehhez szükségem volt egy segítőtársra, úgyhogy kérem üdvözöljék hatalmas ovációval Danny Saucedot! – mutatta hátra a kezemmel, ahol éppen Danny emelkedett ki a színpad alól, egy zongoránál ülve.
Mosolyogva integetett a közönségnek, akik ellentétben az én megjelenésem pillanatával, most állva tomboltak. Dannyre pillantottam, aki rám kacsintott, ezzel is apró mosolyt csalva az arcomra, nem beszélve arról, hogy ugyanaz a póló volt most rajta, ami azon az estén, amikor nem volt józannak nevezhető.
-    Nos, akkor kérem fogadják szeretettel a kis számunkat, amit egy számomra fontos embernek küldök. Köszönöm – néztem a közönségre, majd kezem feljebb csúsztattam a rúdon, amíg el nem értem a mikrofont, és mindkét kezemet rá nem fontam.

(Tell me that you love me)
Bólintottam Danny felé, majd leszegtem a fejem, és vártam az indulást. Képtelenségnek éreztem a pillanatot, azt hogy a szívem képes még hevesebben verni, és azt, hogy nem ájulok el minden egyes pillanatban.
Megszólaltak a hangok, és meghallottam Danny nyugtató dúdolását is, ami kellemesen lengte körbe a termet, ezzel is már előre kompenzálva az én éneklésemet. Halk dúdolás hagyta el a szám, majd lassan éneklésre nyitottam azt, és fellestem az emberekre. A hangok nem akartak elcsúszni, a szöveg a bensőmből jött, és hirtelen minden nyugodt lett, és pontosan tudtam, hogy miért vagyok itt.
So tell me that you love me – mosolyodtam el, és kecses lépésekkel sétáltam a színpadon, majd megpördülve újra a tömeggel szemben voltam, és azt akartam tudják, nem tettem semmit, amiért utálhatnának. Szeretek, és talán ez az egyetlen hibám.
Azt akarom, hogy Eric tudja, amit a dallal üzenni szeretnék, és nem hinné, hogy végeztünk, és nincs több tervem. Nem hiheti ezt az a fiú, aki már az első nap csak az ágyába akart vinni, aki elraboltatott csak azért, hogy mutasson valamit abból, amit kihagytam tizenhat éve, ezzel is sejtetve valamit, hogy a testiség nem minden, és most mégis az oldalamon van.
Csak mondd, hogy szeretsz, akármi történjen, mondd, hogy eláll tőlem a lélegzeted, és mindegy, hogy mi történik, csodálatosnak látsz, hogy boldog vagy, hogy megoszthatsz velem mindent, a fájdalmad és boldogságod, csak mondd, hogy szeretsz – hunytam le a szemem mosolyogva, ahogy kiengedtem magamból a hangokat, majd egy pillanat alatt minden néma lett és sötét.
Ijedten pattantak ki a szemeim, de semmit nem láttam, a reflektorfény eltűnt, a zongora elhallgatott, és mindenki ijedt csöndben ült a helyén. Kerestem a tekinteteket, egy fénycsóvát, Dannyt, de semmi sem volt, semmit nem láttam.

(It's like that with you)
Aztán az ujjak újra elkezdték szántani a billentyűket és ismerős dallam kavart apró hullámokat a csönd sűrű vízében.
A fények még mindig nem tértek vissza, aztán meghallottam egy hangot, mire lányok százai ugrottak fel a helyükről, és sikítva tapsoltak.

When I’m look in your eyes
There's something I just can't describe

Megmerevedtem, és a mikrofont a testem mellé engedve szívtam be mélyen a levegőt. A semmiből újra kigyúlt a fény, és hátravilágított, mire a nézőtér lassan elcsitult és mosolyogva nézték kedvencüket.
Eltüntettem a hatalmas gombócot a torkomból, miközben lassan, könnyes szemmel hátrafordultam, és megpillantottam Eric-et, ahogy édes mosollyal az arcán sétál felém, nem foglalkozva semmi mással. Felemeltem a fejem, és engedve egy könnycseppet kicsordulni pislogtam rá teljesen megbabonázva.
Azokban a barna szemekben láttam az öt éves kisfiút, azt, aki harcolt értem, és verekedett, ha kellett, azt, aki kiállt mellettem, amikor szükségem volt rá. Aki lázba hozott, vagy éppen feldühített egyetlen mosolyával, azzal a mosollyal, amivel lányok százezreit veszi le a lábukról.
Megdöbbenve figyeltem, ahogy mellém sétál és kezébe veszi az enyémet, majd megfordít, hogy szembe legyek a közönséggel. Hirtelen a színpad a világ legotthonosabb helyének tűnt, és csakis amiatt, mert ő ott volt.
Mert karjával körülfonta a derekam, és lehelete az arcomat csiklandozta, mikor állát könnyedén a vállamra tette, és halkan énekelte a dalt.
Nem mertem elhinni, hogy valaha ezt énekli majd nekem egy férfi. Honnan is tudná huszonegy évesen, hogy én vagyok a megfelelő? Mollynál is ezt érezhette, és itt eszembe jut, hogy nem azért lett vége a kapcsolatuknak, mert elmúlt a szerelem. Soha nem múlt el, csak a megcsalás, és a hírnév volt, ami közéjük éket vert.
Mintha csak megérezte volna a gondolataim fordított meg maga felé, hatalmas szemekkel nézett az enyémbe, majd lágyan elmosolyodott és apró csókot lehelt az arcomra.
A forróság elemi erővel söpört át a testemen, miközben szája nyoma az arcomon kellemes bizsergéssé alakult.
Gondolkodás nélkül vetettem magam a nyakába, és szorosan körülöleltem a testét, arcom a vállába temettem és mélyen beszívtam az illatát. Éreztem testtartásán a meglepődést, de egy pillanat sem telt el és a karok biztosan tartottak közel magához.
Szeretem.