Chapter 55

Sziasztok!
Nagyon köszönök nektek minden szót! A támogatást, és hogy elfogadtátok így a fejezetemet, és nem pártoltatok el tőlem! Tudom, hogy sokkoló lett, de én, ettől függetlenül és a támogató szavaknak köszönhetően meg vagyok elégedve a fejezettel. Az egyik legnehezebben megírhatónak ítéltem meg, mégis szerintem egész jó lett. Éreztem, hogy durva dolgok kerültek itt bele, de nagyon jól estek azok a szavak, amik azt sugallták, hogy a történések ellenére is élvezhetően írtam és tetszett nekik, szóval köszönöm! :))) Imádlak titeket!
Itt van a mai, kicsit könnyedebb stílusban. :)) Csók néktek

You’re not that bad

/Nem is vagy olyan rossz/

Hosszú éjszaka volt, rengeteg csodás beszélgetéssel, emlékek felidézésével, hihetetlen sokat nevettem. Azt hiszem napok óta nem voltam ilyen jó kedvű, ennyire felszabadult. Dylan az este további részében igazán kitett magáért, háttérbe szorította a seggfej énjét, és egy kicsit olyan volt, mint régen. Mint a dolog előtt.

Hajnalban már kezdett felkelni a Nap, és tudtuk, hogy el kell tűnnünk onnan, mielőtt bárki is ránk találna, bár afelől nem volt kétségem, hogy reggel kilenckor már fent lesz az interneten, hogy a csapat újra összeállt, mert megtalálják a frissen használt találkahelyet.

Furcsán éreztem magam, mintha kissé émelyegnék, és a gyomorsavam az eget verdeshette, de nem volt lehetőségem elgyengülni, vagy rosszul lenni, mert az idő sürgetett. Kissé kómás tekintettel, bágyadtan néztem a többiekre, akik még magukra kapták a ruháikat, majd elindultunk a kocsik felé.

-          Nem akarok haza menni. Anya ma jön haza, és nem láthat meg így. Elvileg elvonón vagyok – nyögte Jessica, miközben feltépte a kocsija ajtaját és bedobta a táskáját.

-          Akkor gyertek át – vontam meg a vállam, miközben Liam kocsijának támaszkodtam, és várakozón néztem a többiekre. – Anyáék dolgoznak, és amúgy sem zavarna minket senki. Aludhatnánk mondjuk tizenkét órát – vigyorodtam el karikás szemmel, mire láttam a többieken, hogy hezitálva nézik a kocsijukat.

-          Én benne vagyok. Jó lenne – mosolygott Shirley, majd halkan rácsapott az autója tetejére. – A picsába is, ott alszom!

-          Én is – vigyorgott rám Dylan, majd kacsintva ült be az autójába.

A többiekre néztem, akik egyöntetűen boldogan bólintottak.

-          Akkor nálad találkozunk – jelentett ki végül határozottan Tami, és csatlakozott Taylor és Christine kocsijához.

Kissé megkönnyebbülten szálltam be Liam mellé az autóba, legalább nem kell majd azon izgulnom, hogy kin látszik majd meg az este, és ki bukik le, ráadásul annak a veszélye is elmúlik, hogy valaki nagy élvezetében megpróbálja az újbóli adagolást.

-          Te is jössz? – néztem Liamre miközben kitolatott és ráállt az útra.

-          Naná! Ki nem hagynám! – kacsintott rám, majd vidáman megmarkolta a kormányt és erősen a gázra lépett.

Az úton nem voltam beszédes kedvemben, inkább az ablak felé fordultam, és némán követtem figyelemmel, ahogy a Nap egyre magasabbra kúszik, és előbukik Hollywood dombjai mögül. Mit tettünk már megint az este? Ha Taylor nem ébredt volna fel… Most megint nem autókáznánk ilyen boldogan. Annyi mindent kockáztatunk, ahol veszíthetünk, ráadásul az egésznek semmi értelme sem volt. A drog hülye kifogás, hülye menekvési módszer. Nem vagyunk tizenhat évesek, mint anno. Idióták vagyunk, és nem kéne ezt még egyszer megkockáztatnunk, nem megyek bele többet ilyen játékba.

Éreztem, ahogy a drog ürül a véremből, és azt hiszem, az italokba kevert ecstasy lassan meghozza az utóhatását. A szívem rendellenesen gyorsan dübörgött a mellkasomban, miközben kiszáradt, cserepes ajkaimat újra és újra megnyálaztam, de éreztem, hogy semmi hatása, kiszáradt a szám, szomjas vagyok. De azt is tudtam, hogy ez egyenlő azzal, hogy hárompercenként kell majd mosdóba mennem nem kis mennyiséget kiürítve magamból. A fokozott veseműködés volt az, amiért kifejezetten utáltam mindig is ezt a drogot.

Összeszorítottam a combom, lehunytam a szemem, és mélyen eltemettem magamban a pisilés gondolatát, remélve, hogy perceken belül megérkezünk. Liam észrevehette belső harcom, mert erősebben nyomta a gázt, és éreztem, ahogy pillanatok alatt meglódul alattunk az autó.

Öt perc sem telt el, és máris kiugorhattam a kocsiból, majd friss levegőt szívva, futólépésben igyekeztem a bejárat felé. Még egyszer hátralestem a többiekre, akik már követtek, amikor megpillantottam egy kocsit felhajtani a mienk közé.

-          Ruben? – suttogtam felismerve a sofőrt, majd megfordultam és a földszinti mosdóba futottam.

Pillanatok megkönnyebbültem, majd még mindig hevesen dobogó szívvel sétáltam a mosdókagylóhoz. Tövig nyitottam a hideg vizes csapot, és hagytam, hogy zubogjon a víz, majd összetéve két tenyerem engedtem, hogy megtöltse hideg vízzel, hogy aztán azt az arcomba csaphassam, és felébredjek a rémálomból.

Megtettem mindazt, ami az este történt? Megcsókoltam Dylant? Komolyan? És mi a mentségem?

Szívbe kellett döfnöm az egyik barátnőm, hogy ne halljon meg? Idáig süllyedtünk?

-          Hány éves vagy?! – pillantottam fel vizes arccal a tükörbe, ahonnan egy zilált arcú lány nézett vissza rám, tompa tekintettel. – Hülye picsa – suttogtam a tükörképemnek, és legszívesebben leköptem volna, de még arra sem méltattam.

Ezért kellett elmennem innen. Képtelen vagyok itt normális emberként élni, én nem akarok ez lenni! – csordult le egy könnycsepp, amit nyomban el is tüntettem egy újabb adag hideg vízzel.

Percekig csak mélyeket lélegeztem, és fáradtan támaszkodtam a kézmosónak, majd elzártam a csapot, és ellöktem magam.  Beletúrtam a hajamba, és némileg igazítottam rajta, hogyha anya, vagy rosszabb esetben apa felébred, ne lássa rajtam a teljes szétesettséget.

Kinyitottam az ajtót, de senki nem volt a hallban, sem a nappaliban, így a lépcsők felé vettem az irányt, és a szobám felé sétáltam.

Sóhajtva nyomtam le a kilincset, majd beléptem az elsötétített hálóba, és megtorpantam. Szerte a szobámban feküdtek különböző testtartásban emberek, teljesen kinyúlva, némelyikük már az igazak álmát aludva. Mosolyogva és óvatosan lépkedtem befelé, a testek között lavírozva, vigyázva, hogy egy végtagra, testrészre se lépjek rá.

Az ágyamban két test hevert, én pedig az ágyra térdelve kémleltem kíváncsian az arcokat, hogy vajon ki lehet az. A bal oldalon Shirley arcát véltem felfedezni, aki már javában aludt, míg a másik oldal egészen addig rejtély maradt, míg felém nem fordult.

-          Emlékszel mikor feküdtem itt utoljára? – nézett rám Liam, láttam, ahogy megvillan a szeme, a sötét félhomályban.

Bólintottam, és befeküdtem középre.

-          Miért lett vége Ninah?

-          Pontosan tudod, hogy miért Liam – fordultam felé, és lecsuktam a szemem, nagyon álmos voltam.

-          De most újrakezdhetnénk.

-          Nem – ráztam erőtlenül a fejem, és halványan suttogva hozzátettem. – Annak már vége. Van barátom.

-          Itt vagy L.A-ben és ez a fontos. Velem vagy, és nem adom fel.

Vállat akartam vonni, de nem éreztem magamban az erőt, így csak nyeltem egyet, és éreztem, ahogy magával ragad az álmok könnyű sodrása… Eric…

Halk ajtónyitódásra keltem, mire egyből felpattant a szemem, és riadtan pillantottam az ajtó felé. Ruben kukucskáló tekintetével találtam szemben magam.

-          Takarodj – suttogtam, majd visszahanyatlottam a párnák közé, mire pisszegni kezdett.

-          Gyere – tátogta felém némán, miután újra ráemeltem a tekintetem.

-          A fenébe már – morogtam halkan, miközben letornáztam magamról Liam lábát, és Shir karját, majd újabb akcióba kezdve kikommandóztam magam a szobámból.

Alighogy behúztam magam után az ajtót, máris Rubenre meredtem és sziszegve estem neki.

-          Mi a franc van? És hol voltál egész este? – dőltem neki az ajtónak választ sem várva, mire csak elvigyorodott, megfogta a csuklóm és elrángatott a folyosóról.

A szobája volt a célpont, amint belökött ránk zárta az ajtót, és szó nélkül indult meg az erkély felé. Kinyitotta az ajtót, majd felém intve kilépett a fényes reggelbe. Feszengve követtem, és behúztam magunk után az ajtót.

Ruben elrévedt a távolba, a várost kémlelte kifürkészhetetlen pillantással, miközben szemében megcsillant a Nap. Arca komoly volt, talán percek óta nélkülözte azt az idióta mindentudó vigyorát, amit e pillanatban nem is tudtam nem értékelni.

Másodpercekig néztem az arcát, de az semmit nem akart elárulni, így feladva az arcról olvasást magam elé néztem, és tekintetemmel a sirályok táncát követtem, ahogy a tenger felé igyekeznek.

A levegő könnyű volt, meleg, mégis friss, üdítően hatott az este alkalmával kissé elhasznált fejemnek.

Mindent elrontottam. Hogy leszek képes ezek után Eric szemébe nézni? Mit csináltam? Mit gondoltam, amikor mindent elfelejtve megadtam magam a csapatban és elfogadtam a drogot?

Nem merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha Taylornak nincs rohama. Talán már megcsaltam volna Ericet? Hihetetlen, hogy két napja sem vagyok itt, de úgy viselkedem, mint az előtt… nem akarok újra az a Ninah lenni, de menekülni sem akarok onnan, ahol élek.

Magatehetetlenül megráztam a fejem, és lehorgasztottam azt, miközben könnyedén nekidőltem a korlátnak.

-          Tudod, az elején egyszerűnek tűnt minden – kezdte, mire felkaptam a fejem, de nem rám nézett. Továbbra is a még csendes Los Angelest kémlelte. – Tetszettél, és úgy tűnt nem vagy oda annyira Saade-ért és könnyű lesz téged elcsábítani. Ahogy beszéltem veled, mintha magamat hallotta volna visszabeszélni. Ugyanaz a bunkó stílus, komolyan majdnem képen röhögtelek, hogy ez hogyan lehetséges. Túl szép volt, hogy igaz legyen – horkant fel savanyúan mosolyogva, miközben én kíváncsian néztem oldalról az arcát, és vártam a történet folytatását. Mintha nem tudnám… - De aztán Molly-nak sem sikerült szétszakítania titeket, és tudtam, hogy nagy a gond. Saade nem bocsátja meg csak úgy, hogy megcsókoltam és elcsábítottam a volt barátnőjét, ezért gondoltam, ha alkalma lesz visszakapni, megteszi. De nem tette, pedig Molly is kitett magáért, újra ráébredt, ahogy téged mellette látott, hogy kell neki a szerelme. Aztán jött az a Ty. Találkozni akart velem, állítólag „tárgyalni” – rajzolt könnyed idézőjeleket a levegőbe, és végre rám nézett. – Sejtette mit akar, mikor közölte, hogy Amerikából jött és ismer. Jó terv volt, amivel előállt, csak téged akart elszakítani Erictől, így beállt a csapatba, így hárman voltunk, nem is beszélve a több ezer féltékeny lányról, akik azt akarták, hogy ne legyél mellette, mert ők akarnak. Tudom, hogy ostobák, de hagytam, hogy ebben az álomban éljenek, mert segítettek. Folyamatosan kaptuk tőlük a füleseket, hogy hol vagytok, hogy mi történik. Aztán Megan… esküszöm éreztem, hogy kezdenek elfajulni a dolgok, mintha már nem is egy egyszerű ember lennék Svédországban, hanem F.B.I. ügynök. Elvetettük a sulykot, az már sok volt. Belegondolni is borzasztó így utólag, hogy miket meg nem tettünk, hogy ne legyetek együtt, mennyit szervezkedtünk, és mennyien összefogtunk. Undorító, de akkor elvakított a siker mámora, mert éreztük, hogy megtörsz – fejezte be egy kis szünetet hagyva, mire én elvettem róla a pillantásom, és ellöktem magam a korláttól. Hátat fordítottam a városnak és az üvegnek támasztva a hátam, leültem.

Nem akartam gondolkodni, nem akartam újra átélni azokat a napokat, nem akartam érezni azt a kétségbeesést, amit akkor. Némán néztem a lábam, míg Ruben újra meg nem szólalt.

-          De nem törtél meg, és Molly csodált, én nem különben. Ty pedig… nem tudom, hogyan szerethettél egy ilyen bunkó parasztot – nézett le rám, tekintete égette a bőröm, mire nevetve megrántottam a vállam. Eric ugyanezt mondta… - A születésnapi bulidon történteket sajnálom. Komolyan nincs rá magyarázatom, azt pedig végképp nem értem, hogy Megan hogy volt képes annyi borzalomra. Most pedig itt vagyok. Nem tudtam, hogy az apád fogja rendezni a filmet és vele kell majd dolgoznom, egészen egy héttel a repülésem előttig. Írtam neked, de nem válaszoltál, nem mintha reméltem volna – vont vállat, majd felém fordult, és leguggolt, hogy a fejünk egy szintben legyen. – De mégis mi a büdös francot képzeltél akkor, amikor bedrogoztattad magad és azzal a kettővel – bökött idegesen a szobám felé a fejével – egyszerre csókolóztál a tengerben?

Mintha áramütés ért volna pattantam fel, és magamat kihúzva álltam elé. Pofonra emeltem a kezem, de elkapta, és kis mosollyal az arcán szorította a csuklóm a feje mellett.

-          Ajj már… pedig ezt még azért kaptad volna, amit velem műveltél – dühöngtem visszafojtva, majd kirántottam a kezem és újra a város felé fordultam.

-          Nem tudom miért csináltam – sóhajtottam, és leszegtem újból a fejem. Éreztem, ahogy a meleg Napsugarak lágyan érintik a bőröm. – Ez az az ok, amiért el kellett innen mennem. Itt nincs olyan, hogy nem csinálod, Ruben. Itt nőttem fel. Tudod mit csináltunk tizennégy évesen? Bálokra jártunk, részegek voltunk, és ha még szűz voltál, kitűntél. Annyi mindent csináltunk, amiket te el sem tudsz képzelni. Senki nem tudja, csak akinek ilyen élete van. Tizenhat voltam, amikor lefeküdtem Liammel, és pontosan egy hónappal később már az egyik legjobb barátnőm kezét fogtam mielőtt abortuszt végeztek el rajta. A gyerek Liamtől volt, együtt jártak a velem való kapcsolata előtt. Tudod milyen úgy felnőni, hogy körülötted minden színjáték? Egy egyszerű maszk van mindenkin, és te bár ezt tudod, lassan úgy érzed, ez a normális. Titkok vannak, mindenkinek vannak, de azoknak annak is kell maradniuk, egy olyan világban, ahol te vagy a fő beszédtéma. Ahol nem tudsz úgy kilépni a lakásodból, hogy arról ne készüljön kép, ahol nem vásárolgathatsz úgy barátnőkkel, hogy ne legyen veled tele az internet tíz perc múlva. Az emberek mindenhol ott vannak, és mindent kiderítenek, mindent tudnak. Ilyenkor jössz rá, hogy tartozol valahova. Mert van egy csapat, akik ugyanezt élik át, akik belerántanak a rosszba, de ki is húznak onnan, és akik megóvnak téged és a titkaid, akik előtt nem kell vastag maszkot viselned, akik ismernek és megértenek a legrosszabb napjaidon is. Ilyen felnőni Hollywoodban. És akkor, amikor a te barátaid fekszenek le másik barátod szüleivel, akkor az már sok – horkantam fel visszaemlékezve Christine arcára, mikor Dylan az anyja irodájából jött ki lehúzott sliccel, ziláltan, teljesen szétcsúszott öltözékben.  - Márkás, több ezer dolláros ruhákban kell járkálnod egész nap, és ha igaz barátra, vagy szerelemre lelsz ebben a világban a legszerencsésebbnek mondhatod magad. Most újra itt vagyok, és túlságosan sokat voltam már itt, simán játszom a szerepem, és észre sem veszem, ahogy újra magába szippant az egész. Ha itt vagyok, nem irányítok semmit. Mert nem léphetek ki a szerepemből, ami mellesleg az egész életem Hollywoodban – mondtam a távolba révedve érzelemmentes arccal, és bár nem néztem Rubenre, tudtam, hogy sokkolja, amit hall.

Minden épeszű embert sokkolt volna, és ha másodkézből hallja sosem hinné el.

-          Tudod – nevettem fel minden vidámságot nélkülözve -, irigyeltem az átlagos lányokat, akik sima szakközépiskolába járnak, barátokra lelnek és szerelmesek lesznek. Irigyeltem azt, hogy délutánonként és hétvégenként összeültek a barátnőikkel, kibeszélték a pasikat, és a hírességekről olvasnak, kipletykálják őket. Engem. Mert rólam beszélnek, az én életemről álmodoznak, arról, hogy ide akarnak tartozni, miközben én pontosan ugyanezt teszem, csak fordítva.

Felsóhajtottam és lehajtottam a fejem.

-          Furcsa az élet – mondta pár percnyi csönd után Ruben, mire kiegyenesedtem és az arcára néztem.

Valahogy más volt. Tudom, hogy tönkre tette az életem, tudom, hogy utálom, mert elszakított a barátomtól és a normális életemtől, de… most mégis más volt és képtelen voltam őt gyűlölni.

-          De akkor sem szeretem ezt a Liam gyereket. Dylanről meg ne is beszéljünk. Már eleve az a tekintet nem tetszett, amivel a partin méregetett – fordított hátat a városnak, és lazán dőlt neki a korlátnak.

-          Hol voltál az este Ruben? – kérdezte rá arra a dologra, ami legjobban érdekelt, és azt hiszem, ha választ kapok, sok minden világos lesz.

-          A tengerparton – válaszolta könnyedén, mire én is megfordulva a korlátnak döntöttem a hátam, és kíváncsian néztem rá. – Oké, oké, utánatok mentem, és végig ott voltam.

-          Valahogy sejtettem, de jó hallani, hogy bevallod – mosolyodtam el, és tekintetemmel a lábujjaim néztem, úgy éreztem jobb lenne, ha ebben a percben elsüllyednék a Föld alá.

-          Nem ítéllek el, tényleg, főleg nem azok után, amit meséltél, de az érdekelne, hogy hányszor csináltad már azt a fecskendős dolgot – kereste a tekintetem, mire felnevettem, és visszapörgettem a múltat.

-          Egy párszor – zártam rövidre, és hallottam, ahogy a város életre kell.

Kialudtak Los Angeles fényei, és megindult az autós forgalom, a dudaszó még a völgybe is felért.

-          Ha az a dolog nem történik a lánnyal, te a vízben meg… - kezdte nagy sóhajjal, és tudtam mit akar kérdezni, úgyhogy félbeszakítottam és felszegve a fejem vágtam rá a válaszom.

-          Igen.

A szemébe néztem és kerestem benne, hogy mit gondolhat rólam, de semmit sem voltam képes kiolvasni. Viszonozta a pillantást, lágyan, csillogó tekintettel, és abban teljesen biztos voltam, hogy nem néz le, és nincs benne szánalom. Hogy tud még ezek után is emberként, nőként tekinteni rám?

-          Elindultam felétek, amikor láttam, hogy ők… - kezdte, mire én mosolyogva megráztam a fejem.

-          Köszönöm – döntöttem a mellkasának a fejem, mire ő végigsimított a hátamon.

Halk kopogást hallottam meg az ajtó felől, mire felkaptam a fejem, és ijedten pislogtam apára.

Mosolyogva nézte párosunkat, úgyhogy megnyugodtam és elléptem Rubentől, majd kinyitottam az ajtót.

-          Kicsit sokan vannak a szobádban, Ninah – húzta össze a szemöldökét, de tekintettel a vendégünkre, nem faggatott tovább, megvárja majd, hogy kettesben legyünk. – Remélem jól éreztétek magatokat – mosolygott ránk, nekem pedig volt egy olyan furcsa sejtésem, hogy úgy tudja együtt voltunk.

-          Jó volt – bólintott Ruben, mire elmosolyodtam.

-          Mint a régi szép időkben – tettem hozzá, majd kikerülve apát sétáltam be a szobába, de nem álltam meg, egészen a hálóm ajtajáig, ahova benyitottam, és a még mindig halkan szundikáló emberek között manőverezve az ágyamig pipiskedtem, majd belevetettem magam, és újra elaludtam.

 -------------------------

Remélem tetszett a következőkben úúúújra könnyedebb útra lépünk, jön meglepetésvendég, éééééés egy kis kaland! :) Csókollak titeket!