Chapter 53

Sziasztok!
Nos, itt van a friss! :)
Először is, remélem hogy lesznek érzelmek, amiket kiváltok belőletek, ezzel a kis fejezettel, komolyan nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Másodszor pedig hálás köszönetem Killának! :)))
Harmadszor, kaptam egy nagyon megtisztelő díjat Lessa Louis-tól, amiért szinten hihetetlen hálás vagyok, sokat jelent! :))

És bár nem hiszem, hogy az enyém lenne a leglebilincselőbb, vagy fantáziadúsabb, de kétség kívül fantasztikusan esik, hogy kaptam egy ilyen díjat! Köszönöm neked, nagyon, nagyon! :))
És akkor jöjjön a friss, nem húzlak titeket vele! Csók

Ghosts of the past

/A múlt kísértetei/

 ***

-          Azonnal engedj be a fürdőszobámba Ruben Aglander!

Az ütéseim pillanatok múltán sem csillapodtak, de nem zavartatta magát, így váratlanul ért, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Ruben mellkasának csapódtak az ütéseim. Amint megérezte forró bőrét a kezem alatt, elkaptam onnan azokat, és izzó pillantással néztem mosolygó arcára.

-          Miért, ha nem, akkor mi lesz?

 (Viva la Vida)

-          Utállak – sziszegtem az arcába, majd véletlenül végig futtattam szemem kidolgozott mellkasán, és hátrébb léptem a küszöbről.

Ruben hatalmasat kacagva hátrált vissza a fürdőbe, és rám csapta az ajtót.

-          Hogy szakadna rád az egész büdös fürdőszoba, te önelégült, elkényeztetett, bunkó, tapló barom – szórtam válogatatlan szitkokat rá, miközben feldúltan trappoltam ki  a szobámból. Egy lépés múlva a megilletődött apámba ütköztem, akinek mosolya menten lehervadt, ahogy rám nézett.

-          Most ugye csak viccelsz? Tudod mit csinál az a… az a seggfej, akit te befogadtál a házunkba? A fürdőszobámban pepecseli ki magát, mert a sajátja nem tetszik. Komolyan, apa, komolyan? – vágtam csípőre a kezem teljesen kipirult arccal, miközben szememben a harag tüze égett, és ha erőm, és alkalmam lett volna rá, mindent porig égetnék vele.

Miért nem lehet pillantással gyilkolni?

-          Úgy viselkedtek, mint a testvérek, muszáj nekem ezt hallgatnom? Azt hittem, hogy illedelmes lány leszel, aki vendégként kezeli majd Rubent, ehhez képest…. Nem bánom, ha ennyire nyitottak vagytok egymás felé, csak ne így mutassátok ki. És ajánlom, hogy tíz percen belül készülj el, mert villás reggelire megyünk, amit kifejezetten a Te tiszteletedre rendeztek, úgyhogy kapd össze magad!

-          Az én tiszteletemre? És mégis miért? És kik? – néztem végig magamon, amint még pizsamában állok egy pár perc múlva kezdődő villásreggeli előtt.

-          A Hearsless család ünnepli meg visszatérésed a köztudatba és a közelgő születésnapod.

-          A Hearsless-ek? Na nem, nekem eszemben sincs oda elmenni. És nem tértem vissza a köztudatba!

-          Most fogsz – villantotta rám elragadó mosolyát, majd egy mozdulattal megfordított a szobám felé lökdösött. – Öltözz!

-          De a fürdőm – kiáltottam utána, de már rám húzta az ajtót. – Ááá – kiáltottam fel idegesen miközben a „ruhásszekrényem” felé fordultam. Elhúztam a tolóajtót, mire felbukkant mögötte a kisebb szoba nagyságú gardróbom.

Elhúzott szájjal sétáltam a villásreggelihez való ruhák előtt, de minddel volt valami bajom, vagy a színe, vagy a szabása miatt, vagy már volt rajtam, és rég kiment a divatból.

-          Az újak hátul vannak – hallottam meg anya hangját a hátam mögül, mire bólintottam és elindultam a hátsó szekció felé. Reméltem, hogy Megannak nem jut eszébe utánam jönni, és anyásat játszani.

Végig futtattam a szemem a ruhákon, de nem tudtam milyet várnak el tőlem. Ha valóban nekem rendezik az egészet, akkor illene kitűnnöm, mégis a visszafogottságom, tisztaságom sugallni. Ezt kéne, de ki lennék én, ha azt tenném, amit elvárnak?

Egy egyszerű rózsaszín ruhát akasztottam le, majd sietve kiszaladtam a szekrényből és a fürdőm felé indultam, remélve, hogy felszabadult rabsága alól.

-          Te! – vertem rá az ajtóra, mire az válasz nélkül kinyílt.

Ruben lépett ki egy szél törülközőben, mögötte hatalmas párafelhővel, ami miatt egy méterrel nem láttam beljebb. Ezt hogyan csinálta? Ez a fürdőszoba pára biztos, nekem évek óta nem sikerült ilyen párát csinálnom.

Az orromat ráncolva vettem el pillantásom a fürdőszobáról és a szemébe néztem.

-          Végeztél?

-          Tied a pálya – mosolygott nagylelkűen, miközben ellépett előlem, de a mozdulat felkavarta a levegőt, és elem erővel csapott meg a testéből áradó illat, ami mámorítóan kúszott az agyam összes elrejtett kis zugába, és a bódultságtól egy pillanatra le kellett hunynom a szemem.

Egy pillanat múlva anélkül, hogy ránéztem volna a férfire, léptem be a fürdőbe, a kilincsbe kapaszkodtam, ráfordítottam a zárat, és a hátamat az ajtónak támasztva csúsztam végig rajta, hogy aztán a földre ülve hajtsam hátra a fejem, és mélyeket lélegezzek a saját megnyugtatásom érdekében. Ez csak egy pillanatnyi gyengeség volt, és minden rendben lesz.

Amint éreztem, hogy a szívverésem lecsillapodik, és visszaáll a normál ritmusára, feltornásztam magam a padlóról, és lendületes lépést előre téve, dobtam egy hatalmas seggest.

Felsikoltva vágódtam el, és a pillanat okozta meglepetéstől egy pillanatig nem is éreztem a fájdalmat, egy másodperccel később ám az sebesen lecsapott rám.

Hisztisen emeltem fel mindkét kezem, majd erősen csaptam oda azokat a víztől tocsogó márványpadlóra.

-          Fordulj fel Ruben Aglander!

Végül azt hiszem a tíz percemből még a leggyorsabb előkészületemnek köszönhetően is fél óra lett, de készen voltam úgy, hogy képes legyek megjelenni azok előtt, akiket elvileg a barátaimnak mondhatok.

Kiléptem a szobám ajtaján, és mindkét mobilomat egy kis retikülbe süllyesztve indultam meg a lépcső felé. Hallottam apa izgatott morgolódását, anya cipőjének ritmusos kopogását a padlón, és Ruben halk dúdolását. A következő pillanatban már a lépcsőfordulóban álltam és magas sarkúm verte halk kopogásra mindenki felkapta a fejét. Lesiettem eléjük, és mosolyogva engedtem magam mellé mindkét kezem.

-          Éhes vagyok – mosolyogtam apára, aki bólintott és a karját nyújtotta.

-          Gyönyörű vagy Ninah – lépett mellém Ruben komoly arccal, én pedig megilletődve lestem fel arcára.

-          Köszönöm – bólintottam, és elfogadtam az ő oldaláról is felkínált kart.

A limuzin már várt ránk a bajárat előtt, amibe anya szállt be legelőször, némileg érzékeltetve sértettségét, hogy vele senki nem foglalkozott. Az autóban az ablak mellé húzódtam, és míg apa és Ruben a munkáról beszélgettek, én kifelé bámultam az utcákra, amiket folyamatosan magunk mögött hagytunk, és azon gondolkodtam vajon milyen lesz visszatérnem. A reggelin azokkal az emberekkel fogok találkozni, akikkel felnőttem, akik az osztálytársaim voltak, akikkel hülyéskedtünk, mégis ott volt a folytonos ármánykodás, hogy lejárassuk a másikat, hogy megszerezzük más pasiját, nem érdekelve, hogy mivel sértünk meg mást. Újra visszacsöppenek azok közé a lányok és fiúk közé, akik a gyerekkorom részei, és akik mindent tudnak rólam, így nem is tűnt olyan rossz ötletnek eltűnni innen. Mindannyiunknak voltak baklövéseink, és ezeket mindenki tudja is, aki közénk tartozik. Egyetlen félre lépés valaki részéről, és a kártyavár összeomlik, magával rántva az összes résztvevőt, köztük engem is. Ha valakinek kiderül a titka, az enyém is ki fog.

Az összes hollywoodi korosztályunk bukik, és mivel most visszatértem, a kör bezárult, minden a mai napon fog eldőlni.

Sóhajtva fordítottam el a fejem anyáék felé és elgondolkoztam, hogy vajon nekik is ilyen életük volt? Volt egy csoport ahova akaratlanul is beletartoztak, és ahonnan nem tudtak kilépni? Ami meghatározta az életüket, ahol hibákat követte el, amiket nem tudtak visszaforgatni, és ahol mindenki bűntárs volt?

Itt sosincs olyan, hogy kiszakadsz, ha egy társadalmi rétegbe tartozol, mert akikkel együtt jártál az általános iskolába, azokkal fogsz együtt járni gimnáziumba is.

Távolba révedő pillantással vettem észre, hogy megérkeztünk. A hatalmas ház pontosan ugyanúgy nézett ki, mint régen, mintha csak kisgyermekként lennék itt.

-          Hát akkor – szívtam fel magam, feszülten mosolyogtam minden emberre a kocsiban, kerülve Ruben pillantását.

Négyen, egymásba karolva léptünk be a hatalmas villába, ami belülről még lélegzetelállítóbb volt, mint belülről. A falak aranyozottan csillogtak, és a fogadószobában lévő minden tárgy és dísz az alkalomra volt feldíszítve, illően a színekhez, hogy minden harmóniában legyen.

A fenségesség érzést keltette fel mindenkiben, aki belépett, elhessentve a szegénység, nyomorúság gondolatát. A hatalmas faltól falig érő ablakok még világosabbá és tágasabbá tették a helyet, valamint a plafonról lelógó kristálycsillárok színes szivárványokat szórtak szét a szobában, mindenkire vetve egy kis elragadó színt. Hatalmas asztalokon sorban álltak a finomabbnál finomabb ételek, amik csak arra vártak, hogy elhangozzon az üdvözlés, és mindenki megkezdhesse az ételek tányérra pakolását, bár ezt is csak mértékkel, „hisz gazdagok vagyunk, nem mohók, nem enni jöttünk, hanem ünnepelni, úgyhogy csak visszafogottan” – sugallta mindenki mozdulata, és arca, aki a teremben volt már.

Az emberek, nők és férfiak egyaránt kiöltöztek, szebbnél szebb ékszereiket magukra öltve jelentek meg a rendezvényen, hogy még csillogóbbá, gazdagabbá tegyék a délelőttöt, miközben tökéletesen kecses kezükben pezsgőspoharat forgatva sétáltak virágról virágra, beszerezni a legfrissebb pletykákat, megbeszélni a divatot, vagy éppen a gazdaság állását, a befektetések mivoltát.

Pár pillanat alatt végig futtattam a szemem az embereken, felismerve az összes ismerősömet, akiktől rettegtem, és akiktől féltem a találkozást. Ezzel ellenben széles mosolyt vettem fel, elengedtem a két férfit, és nevetve léptem közelebb az éppen felém igyekvő Shirley Hearsless felé.

Vörös haja laza, göndör fürtökben omlott hátára és vállára, gyönyörű arca mit sem változott az évek alatt, még mindig szép lány volt.

-          Szia Édes – öleltem meg szorosan, miközben belélegeztem émelyítően édes barack illatát.

-          Szia Ninah! Jaj istenem olyan régen láttalak, mi van veled? Hallottam, hogy visszajöttél, és azonnal rávettem apát, hogy rendezze meg ezt a reggelit – mosolygott a kezemet fogva, és csillogó szeme jó néhány pezsgőről árulkodott.

-          Jól vagyok, jó újra itthon! Hiányzott ez az egész – néztem körbe látszólag lenyűgözve és boldogan, ebben már nagyon jó voltam.

-          Azt el is hiszem! – nevetett gyöngyözőn, majd elkapta rólam a tekintetét, és a szüleim felé fordult. – Mr és Mrs Miles, örülök, hogy eljöttek! Már hiányoltuk a lányukat! Kérem érezzék jól magukat, értesítem édesapám, hogy itt vannak.

-          Hagyd csak Shirley, feltaláljuk magunkat, kérlek, csak élvezd az összejövetelt – húzta végig anya kedvesen a lány karján a kezét, majd karon fogta apát és elindultak az ismerősök felé.

-          Az úr pedig… – kérdezte mosolyogva Shir, mire megrántottam a vállam, és fintorogva mértem végig Rubent.

-          El lesz – böktem ki, és ezzel lezártnak is tekintettem a beszélgetést.

-          Jól van – bólintott a lány, majd megragadva mindkét kezem elkezdett húzni - Gyere, odaviszlek a többiekhez, már mind nagyon várnak!

(Heart skips a beat)

Most jön a fekete leves – húztam el a szám, de rögtön a következő másodpercben már fel is vettem a legkáprázatosabb mosolyom, ugyanis minden mellettünk elhaladó ember megállított és mosolyogva üdvözöltek, miközben azon hüledeztek percekig, hogy milyen gyönyörű nővé is értem, amit részemről tagadok, de azt nem illik, és bólogatva fogadtam minden bókot.

Tíz perc múltán elértük a „kis” csapatot, akik közül a fiúk hangosan felfüttyentettek, mikor megláttak.

-          A nagy Ninah Miles! Csak nem?! – lépett felém lezseren Dylan, mire grimaszolva mosolyogtam rá.

-          Tűnj az utamból McColj – döntöttem oldalra a fejem kedvesen, majd kikerültem és közelebb léptem a többiekhez.

-          Üdv újra itthon Miss Miles – mosolygott édesen Liam, miközben elé léptem és szorosan megöleltem.

-          Most, hogy újra együtt a csapat egy kis móka a régi idők kedvéért? – lépett mögém újra Dylan és éreztem a leheletét a tarkómon, amitől libabőrös lettem.

-          Nem vagyunk már középiskolások Dylan, nem fogok betörni sehová – nézett a fiúra megvetően Tami, mire rá kaptam a tekintetem.

A lányokkal mindig voltak összetűzéseink, és a kapcsolatunk azóta sem változott. A múltat nehéz elfelejteni, ha csalódás ért minket és megbántottuk a másikat, így inkább csak halkan elvoltunk egymás mellett és nem beszéltünk magunkról. Így volt jó, ezt követelte meg a csapat épsége.

Bólintottam a lányok felé, akik közül némelyik mosolyogva elsuttogott egy sziát, néhányan pedig ismételve a gesztusom adták tudtomra, hogy még mindig nem vagyok a szívük csücske.

-          Gondoltam hosszúra nyújthatnánk ezt a délelőttöt és lemehetnénk a partra valami kis anyaggal.

-          Nem fogok drogozni veled Dylan – néztem a szemébe, mire ő összehúzta azt, és fölényesen vigyorgott rám.

-          Igen? Régen nem így gondoltad. Talán akarod, hogy a titkok kiderüljenek?

-          És te? – húztam ki magam előtte, mire Liam közénk tette a kezét, és elhúzta tőlem a fiút.

-          Megbeszéltek, hogy nem fenyegetőzünk a múlttal, nem igaz? – mérte végig a McColj fiút, aki elkapva rólam a pillantását nézett Liamre.

-          Mindig is szerelmes voltál belé, nem igaz?

-          Elég legyen Dylan – szólalt meg az eddig csöndes Shirley, és ahogy körbenéztem láttam, hogy az illedelmes mosoly mindenki arcáról pillanatok alatt tűnt el, és feszülten néztük a másikat.

-          Én kiengedném a gőzt, és feleleveníteném, hogy miért is vagyunk mi egyek – vonta meg a vállát Taylor, mire leszegtem a tekintetem és elgondolkodtam.

Végül is ők azok, akik ismernek. Talán, akik legjobban ismernek, hisz tudják milyen voltam, hogy honnan jöttem, hogy mit csináltam, és a barátaim voltak. Kihúztak a bajból, megvédtek, falaztak, rájuk mindig számíthattam, nincs előttük titkom. Ők tudják, ki vagyok, és talán ők tettek azzá, ami akkor voltam, amire most nem vagyok büszke, de egy vagyok közülük, és nincs veszteni valóm.

-          Azt hiszem egy kis tengerparti úszás nekem is jót tenne – emeltem fel a fejem, és egyesével belenéztem mindannyiuk szemébe.

Tudtuk, hogy ha Dylanen múlna, az összes titok napfényt látna, és azzal elkezdődik a katasztrófa.

-          Akkor benne vagytok? – csapta össze a tenyerét Mr McColj, mire minden jelenlévő tag bólintott.

Halk kocogtatásra figyeltünk fel, és megpillantottam Shirley apját, amint középen állva várja, hogy elcsendesedjen a terem. Gyorsan elemeltem egy éppen mellettem elhaladó pincér tálcájáról két pohár pezsgőt, és míg az egyiket egy húzásra megittam, a másikat kecsesen tartottam bal kezemben.

-          Üdvözlöm Önöket és mindenek előtt szívből köszönöm, hogy eljöttek! Itt van a nyár, úgymond kezdődik az év Los Angelesben, barátaim, és éppen az az, amiért megrendeztem ezt a kis összejövetelt.  Valamint, visszatért országunkba a méltán híres, elragadó, gyönyörű ifjú hölgy, Miss Ninah Miles is, aki reméljük mihamarabb elkezdi Los Angeles életének fellendítését. És ha ez még mindig nem elég ok az ünneplésre, Miss Miles a hamarosan betölti huszonegyedik életévét, ezzel is felnőtt nővé érve minden szempontból! Kérlek Ninah – intett felém kezével, mire elmosolyodtam és kissé rózsás arccal indultam meg a férfi felé, miközben a tömeg könnyedén szétnyílt előttem. Mellé érve átkarolta a vállam, és apró csókot lehelve az arcomra hajolt hozzám, majd felemelte a poharát. – Igyunk Ninah Miles egészségére!

-          Egészségére – ismételte el mindenki egyszerre a teremben, majd a pezsgők könnyedén csúsztak le mindenki torkán.

Percekig fogadtam a gratulációkat, és a későbbiekben már nem is kellett erőltetnem a mosolygást, mindent megoldott helyettem a pezsgő.

-          Te be vagy csiccsentve – hallottam meg Ruben kellemes hangját a fülemnél, mire összerezzentem.

-          Üdv Los Angelesben!

-          Nem is tudtam, hogy ilyen körökben mozogsz. Izgalmas barátaid vannak. Ha a sajtó itt lenne, nem lenne elég újságíró, hogy lehozza az összes cikket, ez a pletykák Kánaánja.

-          Éppen ezért nincs is meghívva egy sem – fordultam szembe vele. – Ez nem Svédország, és nem is egy Amerikai kisváros. Ez Los Angeles, és ez itt a felső réteg. Nem csak újságokból hallod, hogy kivel mi van, hogy hogyan élnek, te vagy az, aki az újságokban van, akiről írnak. Te benne vagy, és ha nem jól csinálod, véged. Ez nem a kis pálya, és senki nem véd meg Ruben – néztem a szemébe keményen, majd a tekintetem találkozott Dylan furakodó pillantásával, amit Ruben is észrevett, és szembefordult vele. – Vigyázz magadra – suttogtam, majd kiléptem előle, és belevetettem magam a reggelibe, hogy felszívja a pezsgő émelyítő hatását.

Már ha reggelinek lehet nevezni egy tizenegy órakor kezdődő étkezést, de hát, ezért villás reggeli Los Angelesben, nem de?

Vidáman mosolyogva töltöttem el a következő másfél órát, míg mindenkivel beszéltem, aztán egyszer csak a semmiből megint feltűnt mellettem Ruben.

-          Na, ettél már?– suttogta mosolyogva, miközben én egy eperért nyúltam.

-          Jobban vagyok, ha ez érdekel. Mellesleg ne érdekeljen – sziszegtem vissza, és letettem a tányérom, hogy tovább sétáljak.

-          Talán adhatnál egy esélyt, hogy megmagyarázzak dolgokat, ha már együtt kell majd élnünk egy darabig.

-          Na, ezt – fordultam hirtelen szembe vele – azonnal felejtsd el! És meg ne halljak egy ehhez hasonló mondatot a szádban, különben az itt eltöltött hátralévő napjaidban én leszek az, kitől félned kell. Most én játszom hazai pályán, láthatóan előnyben – csücsörítettem sajnálón a szám, majd nagyokat pislogva, mosolyogva néztem arcát.

Elfordulni készültem tőle, amikor egy idősödő párba ütköztem. Ők bizonyára Shirley nagyszülei, gondoltam magamban és kivillantottam fogaim.

-          Örülünk Ninah, hogy újra itthon vagy – mosolygott a nő, és kellemesen megsimogatta az arcom. – A fiatalemberben kit tisztelhetünk meg? Csak nem az európai barátod?

-          Nem – vágtam rá egyből, majd láttam, hogy heves kirohanásom értetlenül állt az idősödő asszony, így visszafogtam magam és apró, megnyugtató mosolyt küldve felé újból megszólaltam. – Bár az úr európai, pontosabban Svédországból való, nem a barátom, csak apa egyik filmjében segít. Ruben Aglander az igazgatója Svédország egyik legnagyobb lemezkiadó cégének.

-          Örvendek – nyújtotta a kezét Ruben, majd könnyű csókot lehelt a nő kézfejére.

Oldalra néztem és tekintetem találkozott Liam pillantásával, aki a fejével intett.

-          Elnézést – néztem a párra, majd Rubent magára hagyva indultam el a fiúhoz.

-          Dylan azt mondta este kilenckor a szokott helyen – vágta lazán zsebre a kezét, mintha csak valami hétköznapi témáról beszélgetnénk.

-          Ott leszek – bólintottam, és épp elindulni készültem, amikor elkapta a csuklóm.

Meglepődve fordultam vissza, és néztem fel gyönyörű barna szemébe.

-          Vigyázz vele, téged akar!

-          Tudom kezelni Dylant – biztosítottam afelől, amit én is vonakodva hiszek el.

-          Azért érted mennék fél kilenckor – engedett el.

-          Várlak – nyomtam mosolyogva egy puszit az arcára, és elindultam Shirley keresésére.

/Eric/

-          Hé haver! Ezt nézd! – bökött oldalba Alex, amitől félrenyeltem a pezsgőt, és fuldokolva hajoltam előre.

-          Idióta – köhögtem, és éreztem, ahogy a buborékok végigégetik az orrom, miközben könnyeimmel küszködöm.

De Alex nem adta fel, megvetően nézett rajtam végig, és megvárta, míg egyedül lejátszom a haláltusám, amit egyetlen, nem túl gyengéd hátba veréssel támogatott.

-          Most már figyelsz?

Némán bólintottam és igyekeztem nem arra gondolni, hogyan lököm le a székről és szegezem a földhöz.

-          Ezek a képek ma készültek Los Angeles egyik legbefolyásosabb családjának házánál. Állítólag a legfelsőbb kör családjai mind ott voltak, hogy ünnepeljenek. Tudod ki volt ott?

-          Ninah – bólintottam és izgatottan fürkésztem tekintetemmel a sorokat. – Ezek a szavak mi az istent jelentenek? – böktem előre az általam még sohasem látott angol szavak felé, amik még frusztráltabbá tettek, már ha ez még fokozható Ninah elutazása óta.

-          A lényeg az, – próbálta elterelni idegességemről a gondolataimat Alex a normál mederbe – hogy az egész összejövetelt Ninah-nak szervezték, megünnepelendő a közelgő születésnapját, és azt, hogy újra otthon van.

Számtalan cikket olvastunk már végig a lányról, mióta újra Amerikában van, csak hogy tudjunk róla valamit, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ő egy nagyon nagy valaki Los Angelesben. Szinte minden lépéséről tudtunk, ha azt nyílt terepen tette, tudtuk hol volt, hogy mit csinált, és szinte úgy nyomoztunk utána, és tudtunk meg róla mindent, hogy nem is akartuk. Hogy lehet így élni? És egyáltalán hogyan lehetséges ez?

És még én hittem magam itthon sztárnak, de ezek után úgy érzem egy senki vagyok a lány mellett.

Felhorkanva löktem magam hátrébb, és felegyenesedtem a gép elől. Alex kérdőn vizslatta az arcom, mire megrántottam a vállam, és ledöntöttem a pezsgősüvegben maradt italt.

-          Mehetünk? – néztem rá, mire bólintott, és még utoljára visszanézett egy képre, ami a cikk alatt volt.

/Alex/

Hihetetlen, hogy ki a kiscsaj Amerikában és ezt soha ki sem néztem volna belőle. Tudtunk róla mindent, és ez talán némileg megnyugtatta Ericet, talán túlságosan is, ugyanis simán átsiklott a részletek felett, ami miatt nekem akadt volna bőven félnivalóm.

Egy kép volt betéve a cikk alá, amit valószínűleg egy éppen pont az összejövetelen tartózkodó lány írt, ugyanis részletes pontossággal számolt be mindenről. A képen éppen Ninah távozott a partyról, karöltve édesapjával, és anyjával, látszólag boldogan mosolyogva, és gyönyörűen, mint mindig. A trió mögött azonban egy olyan arcot fedeztem fel, aki egyáltalán nem volt odaillő. Többször, alaposabban néztem át a képet, míg Eric mellettem vedelte az alapozó pezsgőt, és tudtam, hogy nem tévedek.

Próbálta Ericet rávenni a felismerésre, de vagy a pezsgőtől volt elvakult, vagy a nyugodtságtól, hogy semmi rossz nem történhet.

Elfordultam a képtől, és fürkészőn néztem az arcát, hátha abból rájövök, hogy milyen állapotban van, hogy elmondjam felismerésem, de az alkoholtól csillogó tekintet elárulta, hogy nem most jött el az idő.

-          Mehetünk? – nézett rám felvont szemöldökkel, mire megadtam magam, bólintottam és még utoljára visszanéztem a képre.

Reméltem, hogy majd magától felfedezi, és nem nekem kell elmondanom, így ügyelve a holnapra, nem léptem ki az oldalról, és úgy hagytam a gépet, ahogy van. Nem csuktam le, nem tettem le tálcára, ezek után, sikerülnie kell. Fellöktem magam az asztaltól, felvettem a kabátom, és készen álltam arra, hogy belevessük magunkat az éjszakai életbe.

--------------

Az első képen Dylan van, valahogy így képzeletem el, míg itt van egy kép Liamről is. :)