Chapter 52

Sziasztok!
Nincs rizsa, csak nagyon remélem, hogy tetszeni fog! :) Most pedig fogom magam, és válaszolok a kommentjeitekre! :)
Csókollak titeket, és további kellemes hétvégét! :)

Always comes a new day

/Mindig jön egy új nap/

 (Relax, Take it easy)

Szemem végigvezettem a nőn, majd visszatérve a szemébe néztem. Lenyeltem a rosszindulatom, elkeseredettségem, fájdalmam, és szólásra nyitottam a szám.

-          Szia Megan – köszöntem a tőlem telhető legérzéketlenebbül.

Láttam, ahogy összerezzen a nevét hallva, de nem tartott sokáig, pillanatokon belül kihúzta magát és elfoglalta helyét az asztalnál. Vajon érzi mit veszített? Hogy mennyire fájt nekem, amit ő tett?

Talán lassan ráébredt, hogy elcseszte?

A jelenléte akkor is felkavarta a belső békémet, hogy már nem foglalkoztam semmilyen udvariassággal, nem érdekeltek a szokásaink, mohón kaptam négy tál felé egyszerre és lassan begyűjtve magamnak azokat szedtem tele a tányérom. Félőn pillantottam fel, hol apára, hol anyára, de közülük, csak a férfi állta tekintetem, a másik éppen ugyanúgy volt elfoglalva az ételekkel, mint jómagam. Halkan csörömpöltek az evőeszközök az üvegtálaknak csapódva, miközben a feszültség csak nőtt, mint egy szappanbuborék, amit biztosra veszek, hogy apa nem fog hagyni addig nőni, amíg szét nem robban.

Ahogy nyúlt a csönd, éreztem, ahogy apa egyre kíváncsibb lesz, és hogy feszül nála „kínos húrok”. Nem akartam, hogy a következő pillanatban megszólaljon, de nem állhattam fel az asztaltól, nem hagyhattam ott őket. Csak remélni tudtam, hogy hajlandó lesz más alkalmat választani a kérdései feltevésére. Mit mondhatnék? Mindent elmondtam már, képtelen vagyok többet kihozni ebből a helyzetből. Nem zavarna, ha nem kéne együtt élnem Megannal, eddig is meg voltam. Nem sértődnék meg, ha apa elküldene lakni abba a házba, ami a huszonegyedik születésnapomra tervez átadni, és amiről még csak hallottam, ráadásul az újságokból.

-          Ezt meg kell beszélnünk – kezdte, mire én szünetet sem hagyva a mondata után vágtam rá a válaszom.

-          Nem, nem kell.

Hát persze, hogy nem képes várni egy napot sem – húztam el a szám, miközben bekaptam az első falatot.

-          Ninah! – nézett rám összevont szemöldökkel, kemény tekintettel, mire én megforgattam a számban a falatot, letettem mindkét kezem a tányérom mellé, és álltam a pillantását.

-          Apa – ejtettem ki lágy, nyugodt hangon.

-          Az én házamban ez így nem fog folytatódni! Addig nem álltok fel az asztaltól, amíg meg nem beszélitek a problémáitokat – törölte meg a száját, és megindult a bárszekrény felé, és egy üveg vörös borral tért vissza.

-          Brenton – kezdte Megan fáradtan, mire apa leintette, és rám nézett.

Oké, legyen. Végül is veszteni valóm már nincs.

-          Boldog voltam – vontam vállat, és eltoltam magam elől a tányért. – Menedzsernek mentem ki Stockholmba, méghozzá Eric Saade menedzserének, nem tudom emlékszel-e rá, apa – néztem rá, mire bólintott. – Újból összesúrlódtunk, voltak nézeteltéréseink, de végül egész jól kijöttünk, és mindent én intéztem. Kaptam irodát, asszisztenst, és majdnem minden a sínen volt. Volt két „barátom” a svéd fővárosban, ők néhol megnehezítették az életem, majd feltűnt Ty is.

-          Ty? Ty Davis? – szökött fel apa szemöldöke, mire helyeselve bólintottam és hátradőltem.

-          Eric… Eric a barátom lett, beleszerettem. Nem túl profi, tudom, tudom, eleget hallottam már tőletek – kezdtem bele, amikor láttam apa arcán, hogy már éppen belekezdett volna a „Nem ezt beszéltem neked, már nyolc éves korod óta?” szövegbe. – Ezt a szerelmet nem sokan szerették, ennek hatására jelent meg egyik este Megan a koncerten. Ezek után minden jött magától. Nem tudta túltenni magát azon, hogy nem akarok vele hazajönni, azon, hogy nem hagyok fel mindennel, csak azért, mert ő odajött és azt mondta, és mert nem viselkedem profin. A többi már senkit sem lepett meg, mindennel próbálkozott, míg végül a saját iskolám zsarolásával sikerült elhoznia onnan, mert tudta, hogy nem fogom feladni a főiskolán eltöltött éveim, tudta, hogy nem tehetem, mert akkor semmi sem leszek – fejeztem be, majd Meganra néztem. – Most is semmi vagyok. Nélküle egy senki vagyok – álltam fel lendületesen az asztaltól, mert már megint éreztem, ahogy a fájdalom elhatalmasodik fölöttem, és nem akartam elsírni magam, ezt az örömöt nem adom meg neki.

-          A megjelenése előtt is éltél, nem kell a dráma Ninah. Te soha sem voltál egy senki, te „A Ninah Miles” vagy. Egész Los Angeles a lábaid előtt hever még úgy is, hogy te figyelemre sem méltatod. Egész Amerika ismeri a neved, te sohasem voltál senki. Talán csak ő az nélküled – fejezte be anya rám nézve, mire hitetlenül, savanyúan mosolyogva ráztam meg a fejem.

-          Tudod te miről beszélsz? Én nem akarok az lenni, akivé te akarsz tenni. Ha Hollywoodnak Ninah Miles kell, engem kapnak, nem téged, vagy apát, vagy azt, amit szeretnél, hogy kapjanak.

-          Én büszke vagyok rád, Ninah!

-          Hát rohadt szarul mutatod ki – sziszegtem lecsapva a szalvétám és a szobám felé vettem az irányt.

Bár nem akartam, így is meghallottam pár elsuttogott szót a hátrahagyott feszült csöndben.

-          Miért akarod irányítani? Miért nem volt jó ott, ahol volt? Jól érezte magát.

-          Itt a helye!

-          Ezért nem szóltál semmiről?

-          Tudtam, hogy a pártját fogod majd!

-          A lányom, és szeretem! Los Angeles tele van képmutató, önelégült, egocentrikus emberekkel, Ninah pedig az ellentétük volt. Ő itt a gyémánt, nem akarom, hogy sérüljön azért, mert itt él. Azt akarom, hogy a lányom legyen, úgy, ahogy neki jól esik. Tudja kezelni Los Angelest, de ha könnyebb neki máshol, támogatom.

-          Nem engedheted el, ő a mi lányunk!

-          Elég Megan, befejeztem! – csapott az asztalra apa, mire újra csend telepedett a házra.

Kissé felszabadultabb szívvel futottam fel az emeletre, felkaptam a telefonom, majd újra a földszint felé vettem az irányt. Az ajtó felé indultam és belenyúltam a kulcsos gömbbe és onnan kikapva a cabrio kulcsát téptem fel magam előtt az ajtót, és a garázssor felé vettem az irányt.

Futó lépésben tettem meg a távot, és kellemes mosoly terült szét az arcomon, mikor felnyílt a garázs ajtaja, és megpillantottam a tűzpiros szépséget.

-          Üdv újra – simítottam végig az oldalán, és az ajtó használata nélkül ugrottam a volán mögé.

Pillanatok alatt felpörgött a motor, és meghallottam eszméletlen hangját az autónak. Gondolkodás nélkül lőttem ki a házunk telkéről, és célba vettem a napfényes Los Angelest.

Eltelt egy hét, és minden borzalmas volt. Talán ha Eric mellettem lett volna, jobban viselem, hogy vásárlás közben az utcán állandóan megállítanak, hogy lesi fotókat találok magamról szerte az interneten, és hogy még mindig én szerepelek a legtöbb pletyka blog bejegyzésben, ami Californiát illeti. Apa újra elkezdte, jobban mondva folytatta a forgatásokat, én pedig, mint utóbb megtudtam még nem kezdhetek el új gyakorlatot, úgyhogy forgatásokra jártam, pletykatémát szolgáltattam megjelenésemmel eseményeken, és mosolyogtam minden címlapfotón.

A helyi lányok nem legnagyobb szerencséjükre még mindig rajtam élezték a nyelvüket, ám a befolyásomnak köszönhetően nem volt nehéz megsemmisíteni őket egy-egy általam elindított pletykával róluk.

Talán még élveztem is volna, ha nyaralásként fogom fel, és átadom magam a nyárnak, de nem tettem, és ez tartott vissza a tovább lépéstől.

Talán ideje lenne elfogadnom azt, aki vagyok, talán élnem kéne Ninah Miles csillogó életét, de nem vagyok rá képes. Így nem is tettem, ám ez az elhatározásom egyetlen este alatt kudarcba is fulladt.

 (Survivor)

Bár anyával kerültem a beszélő viszonyt, és apával sem érintettem az Eric témát, a közös esti vacsorázások megmaradtak. Feszengve ültem az asztalhoz és elmormoltam egy sziát az éppen a munkából betoppanó Megannak, aki mint minden este, ma is belekezdett, hogy mennyire szeretne mindenki látni a forgatási napokon, és hogy mennyire gyönyörűnek talál az összes színész, igazán megjelenhetnék egy divatbemutatón a napokban, hogy feldobjam a Fashion week-et.

-          Annak csak New Yorkban van hagyománya, mi olcsó utánzat vagyunk – morogtam, és elkezdtem az ételt, mikor apa megköszörülte a torkát.

-          Hírem van – mosolygott rám vidáman, mire elszorult a torkom.

Általában az ilyen kijelentésekkel mindig téved, kétlem, hogy most máshogy lenne.

-          Ninah ez neked tetszeni fog! Egy svéd cég kért meg, hogy rendezzem én a következő filmjüket, amit itt fognak Amerikában forgatni. Elvállaltam, és mint utóbb kiderült, nem csak a színészek svédek, hanem az egész csapat, és svéd énekesek zenéit is akarják aláfestésül.

Eric! – kiáltott fel bennem valaki, és képtelen voltam tovább az evéssel foglalkozni.

-          Folytasd – bólintottam apának nagylelkűen, miközben sikítani tudtam volna az izgatottságtól.

-          Egy nagy zenei mogult küldtek hozzánk, aki pár napja érkezett és a teljes forgatás ideje alatt itt lesz majd velünk, ami bár még csak hetek múlva kezdődik, már folynak a készületek.

-          Igen? – kérdeztem bele türelmetlenül, tudtam, hogy képes addig húzni az egészet, míg a végére pont ugyanitt fogunk tartani, csak közben megjártuk a reneszánszt is.

-          A férfi itt van Los Angelesben, és bár nem szokásom ilyet tenni, meghívtam hozzánk pár napra, mert a szállodájában probléma merült fel, és el kellett onnan költöznie.

Mintha csak végszó lett volna, szólalt meg a csengő.

-          Ma érkezik, és ha minden igaz, ez ő is lesz – állt fel mosolyogva az asztaltól.

Valami furcsa. Már biztos, hogy nem Ericről van szó, ugyanis ő nem zenei mogul, és nem ér rá Amerikába költözni, ám ha mégis megtenné, szólt volna. Nem értem apa miért ennyire izgatott az egész miatt, azt pedig végképp nem, hogy miért ajánlotta fel az otthonát szállásnak, egy idegennek. Oké, persze van hálószobánk még egy tucat szabadon, de honnan tudjuk, hogy megbízhatunk benne annyira, hogy beengedjük az életünkbe?

Cipők kopogását hallottam meg az előszobában, mire felálltam az asztaltól, lesimítottam a ruhám, és mint jól nevelt kislány fűztem össze ujjaim a testem előtt kényelmesen.

Pillanatok alatt rájöttem, ahogy apa már jól ismeri ezt az embert, és kedveli is, hangos kacagásának visszhangjától volt hangos a lakás. Mosolyogva, kíváncsian vártam, hogy felbukkanjanak, míg végül megpillantottam a férfit.

-          Nem – esett le az állam, és esküszöm egy pillanatra minden megállt a világban.

-          Ő itt a vendégünk Ruben Aglander – mosolygott ránk apa, miközben a producerre mutatott. – A feleségem Megan és a lányom Ninah – tárta felénk a kezét, mire Ruben mosolyogva bólintott.

-          Nem, nem, nem, nem. Ez nem lehet – mondtam gyorsan, ellentmondást nem tűrően és idegesen elléptem az asztaltól, Ruben felé.

Apára néztem mérges, gyilkolni vágyó tekintettel, miközben a harag tüze égette a szemem.

-          Mondd, hogy csak viccelsz! – szólítottam fel kihúzva magam, mire értetlenül nézett rám.

-          Miről beszélsz Ninah? Mi bajod van?

Láttam rajta, hogy nem ért semmit, nem tud semmiről. Küszködve a visszatartott idegességemmel fordultam Megan felé.

-          Te! Te tudtál erről?

-          Esküszöm, hogy nem – tette maga elé a kezét, mire újra hátat fordítottam neki, és apára néztem.

-          Nem mondtam senkinek semmit Ninah – rázta a fejét értetlenségtől tág szemekkel, én pedig választásom nem lévén az Aglander fiúra néztem.

Éreztem, hogy robbanni készül bennem minden elfojtott érzelmem, minden, amit eddig nem engedtem felszínre törni, olyan hihetetlenül nagymértékű idegesség lett úrrá a testemen, hogy azt hittem menten elájulok. Hangos, égető pofon landolt Ruban arcán, és sziszegve hajoltam közelebb hozzá.

-          Rohadj meg!

A következő pillanatot meg sem várva indultam meg a lépcső felé, amikor apa dörgő hangja megállított.

-          Ninah Olívia Miles!

Megmerevedtem, és lassú mozdulatokkal fordulta vissza, miközben megütköztem apa izzó pillantásában.

-          Azonnal tudni akarom mi folyik itt!

-          Az úr – böktem Ruben felé, miközben a lehető leggusztustalanabb hangnemben ejtettem ki az utolsó szót – Ruben Aglander, Eric Saade lemezkiadó cégének feje. Amikor említettem, hogy ketten nem voltak velem túl jó barátságban, nos, az egyik éppen ez a férfi volt, aki ahol csak tudott keresztbe tett nekem. Miatta jöttem haza, Megan őt is ismeri – fűztem karba a kezem magam előtt és várakozva néztem anyára, mint ahogy mindenki más is a szobában.

-          Így igaz. Ismerem Rubent, ő is benne volt – bólintott anya.

Legalább ezt bevallotta.

Kérdőn néztem apára, akinek csillapodott a szemében tomboló vihar, és keményen nézett Rubenre.

-          Hát fiam a pofont megérdemelted! De… - lesett rám, mire összeomlottam, és két kezem a testem mellé hullott. Nem lehet, hogy azt fogom hallani. Megint álmodom, igaz? – De Ruben marad az otthonunkban. Téma lezárva, most pedig folytassuk a vacsorát!

Szó nélkül sarkon fordultam, és bevágtattam a szobámba, és mintha csak tizenöt éves lennék vágta be magam után az ajtót.

-          Segítség! – leheltem halkan, miközben arcom erősen a párnába fúrtam.

Az éjjel közepén keltem fel, a bántó fényre, ahogy a Hold besüt az ablakomon át, egyenesen az arcomra. Nyöszörögve feltoltam magam, és bódult lépésekkel közelítettem meg a függönyömet.

Valahogy a kétségbeesés és a meglepetés teljesen ledöntött a lábamról, és gondolkodás, vagy akár akarat nélkül döntött ágynak. Semmire sem emlékszem az után, hogy értetlenül kerestem a választ Ruben ittlétére, arra, hogy mit is kéne csinálnom. Egyre kecsegtetőbbnek tűnt az a szülinapi ház, már ha igaz, és ha apa még mindig meg akar vele lepni.

Elkezdtem húzni a sötétítő függöny kötelét, amikor halk lépések zaja ütötte meg a fülem. Lassú szívverésem pillanatok alatt gyorsult fel, és ijedten kaptam tekintetem az enyhén nyitott ajtóm irányába. Gyorsan osontam az ágyam mellé, és kezembe fogtam a laptopom majd az ajtó felé pipiskedve lestem ki. Senkit nem láttam és a fülemben zubogó vérnek köszönhetően semmit nem is hallottam. Lábammal kijjebb löktem az ajtót, és remegő kézzel nyújtottam előre a védekező eszközöm, de miután semmilyen gyanús jelet nem észleltem lejjebb engedtem azt, és kiléptem a szobámból. A Hold fényes sávot vetett a sötét folyósora, ahol egy árnyékot láttam suhanni, mélyen beszívtam a levegőt, a fejem fölé emeltem a gépet, felkészültem a hatalmas sikításra, amikor a Hold fény eltűnt előlem.

Basszus, mögöttem van – realizálódott bennem, de mikor megfordulni akartam volna, befogta a szám, és lefogta vergődő testem és a sajátjához szorította.

-          Csss, Ninah, én vagyok az – suttogta a fülembe, mire megmerevedtem, és beleharaptam a kezébe.

Felszisszenve rántotta el azt.

-          Azt még rosszabb – morogtam miközben szembefordultam vele. – Mi az istent lopakodsz itt? Kifosztod a házat?

-          Ezzel akartad megvédeni magad? Mit csinálsz, megdobsz egy emailel? – mérte végig a kezemben tartott kis gépet, mire grimaszoltam egyet.

-          Közöd? Takarodj aludni! – fordultam majd fújtatva, mire elkapta a karom és maga felé fordított.

-          Beszélnünk kellene – nézette a szemembe, mire idegesen rántottam ki a szorításából a kezem.

-          Mi a büdös francért akar mindenki most megbeszélni mindent? Nem, nem kell, és ha megtennéd azt a szívességet, hogy elvonszolod a segged az otthonomból, azt jó néven venném – mértem végig majd megindultam a szobámba.

Lábammal megtaszítottam az ajtót, de a várt csukódási hang elmaradt, a szemem sarkából láttam, ahogy Ruben belép mögöttem és halkan becsukja az ajtót.

Ledobtam az ágyra a MacBookot és feszülten fordultam vele szembe.

-          Ha még egy lépést teszel felém, esküszöm, hogy sikítok!

-          Úgyis hozzá kell szoknod, hogy itt leszek egy darabig. Mellesleg még mindig fáj a kezem a harapásodtól.

-          Szerinted, ha elmondom apának, hogy zaklattál megtűr itt? Menj a szobámból!

-          Ninah… - kezdte lágy hangon, miközben felém lépett.

-          Ruben! – feszültem meg, és ebben a pillanatban megszólalt a telefonom is. – Eric – szóltam bele halkan, anélkül, hogy egy megnéztem volna ki az.

-          Szia Édes! Minden oké? Furcsa a hangod.

-          Igen, igen minden, csak... – néztem végig Rubenen, és mély levegőt vettem. – Csak furcsa álmom volt, kissé zaklatottan feküdtem le, és most nem vagyok a legjobb hangulatomban.

-          Értem. Biztosan csak ennyi?

Hallottam a hangján, hogy kétkedve hiszi el, amit mondtam, de nem mesélhettem el az igazat. Akkor ideges lesz, magát fogja felemészteni, és semmi sem lesz rendben vele.

-          Persze – mosolyogtam erőltetetten.

-          Jól van. Nos, most mennem kell, találkozóm van Sammel, de este hívlak.

-          Akkor már fent leszek – bólintottam. – Szia!

-          Szia – suttogta vissza, és egyszerre nyomtuk ki készülékeinket.

-          Ez romantikus volt – vigyorgott rám Ruben, és lazán zsebre vágta a kezét.

-          Hihetetlenül undorító és szánalmas vagy – köptem felé a szavakat, és a fürdőszobám felé fordultam.

-          Ha harc, hát legyen harc – hallottam meg a hangját, mire megfordultam, és értetlenül csúszott ki két hang a számon.

-          Mi? – De már sehol nem volt, az ajtóm csukva volt, és Ruben pedig ahogy jött, úgy el is tűnt. – Esküszöm megölöm – fortyogtam miközben átöltöztem, majd egy gyors fogmosás után visszabújtam az ágyamba.

-          Emberek, indulás! Elkésünk – hallottam meg apa vidám hangját a földszintről, mire a fejemre húztam a párnát, és a lepedőbe morogtam. – Ninah Miles, tudom, hogy hallasz, azonnal kelj fel a családnak jelenése van!

Mégis honnan késnénk el? Az istenért, ez a Miles család! Ők sohasem késnek, ők érkeznek pontosan, és mindenki, aki előbb ott volt, korán jött. Nem vagyok nagyképű, komolyan nem akarok eltelni magamtól, de amióta csak élek, ezt kapom. Más vagyok, mert Miles vagyok, és ezt ki is használom, ha alvásról van szó.

-          Ruben igyekezz! – jött a következő hang rögtön a szobám elöl, mire felkaptam a fejem.

-          Ruben? – néztem ki álmos fejjel a párna fölül, és a következő pillanatban egy férfi rohant be a szobámba, átszelte azt és bezárkózott a fürdőmbe.

-          Mi a… - toltam fel magam, és a helyiség felé lépkedtem. – Azonnal gyere ki! – dörömböltem az ajtón, mire hangosan felnevetett.

-          Az enyémben valami baj van, és muszáj elkészülnöm. Keress magadnak egy másikat!

-          Ugye most csak viccelsz – hökkentem meg, majd két kézzel vetettem magam az ajtónak.

-          Azonnal engedj be a fürdőszobámba Ruben Aglander!

Az ütéseim pillanatok múltán sem csillapodtak, de nem zavartatta magát, így váratlanul ért, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Ruben mellkasának csapódtak az ütéseim. Amint megérezte forró bőrét a kezem alatt, elkaptam onnan azokat, és izzó pillantással néztem mosolygó arcára.

-          Miért, ha nem akkor mi lesz?