Chapter 51

Sziasztok!
Először is! Nagyon köszönöm mindenki kommentárját, véleményét, amint lesz egy csepp időm, válaszolok. Jelenleg annak örülök, hogy ezt megtudtam írni, szóval elnézést kérek a csúszásért is!
Ez a hét egy kicsit nagyon sűrű, és... nos, igen. Sűrű. :D
Szóval remélem tetszik ez a kis átvezető nektek. Csók mindenkinek! :))))

Life goes on

/Az élet megy tovább/

 (Breathing)

Álmomban sem gondoltam volna, hogy apa kijön értem a reptérre, hihetetlenül jól esett, hogy mégis ott láttam, és megölelhettem. Egyszerre minden fájdalmam eltűnt, és alig vártam, hogy hazaérjek, és újra a szobámban találhassam magam, és együtt ebédelhessek apával.

Mosolyogva néztem a mellettünk elsuhanó Los Angelest, miközben apa beszámolóit hallgattam a hollywoodi pletykákról és forgatási esetekről.

Érdekes, hogy a hétköznapi emberek úgy kezelik a sztárokat, hogy ők tökéletesek, szinte már nem is emberek, de ehhez képest, pont ugyanolyanok, mint mi magunk. Féltékenyek, irigyek, viccesek, mogorvák, kedvesek. Nekik is megvan a saját szerelmük, akikkel esetleg nem jöhetnek össze, vannak félelmeik, és rengetek hibát követnek el életükben.

Számomra pont ugyanolyan emberek, mint bárki más.

-          Anyád is velünk ebédel, éppen hazaér egy forgatásról – tette vissza zakójába a telefonját, és az arcomra nézett, ami pillanatok alatt komorodott el.

-          Fantasztikus… - morogtam, és újból az ablakra tapasztottam a szemem.

Hihetetlen hőség van itthon, furcsa lesz újból megszokni, azt hiszem az első teendőim között lesz, hogy meglátogatom a tengerpartot, vagy a medencénket.

Elmosolyodtam, ahogy a limuzin lassan behajtott a házunk előtti felhajtóra, és megpillanthattam a hatalmas házat.

Bár hasonlít ahhoz a gyönyörű villához, ami Ericék béreltek ki a szülinapom ünnepléséhez, itt mégis más volt minden. Itt nőttem fel, ez volt az otthonom, nem féltem, hogy bármiben is kárt teszek. Imádtam itt lakni, jólesően kívül esik a Los Angelesi forgatagtól, elbújik Hollywood völgyében.

Csöndesen szálltam ki, és anélkül, hogy hátranéztem volna indultam meg a bejárat felé.

-          Mi a bajod Ninah? Amint megemlítettem édesanyád jelentétét, máris elkomorultál – futott utánam apa, mire lelassítottam, és bevártam. Nem az ő hibája.

-          Elcseszte az életem Stockholmban, miatta kellett hazajönnöm!

-          Azért vigyázz a szádra, anyádról beszélsz – nézett rám, de nem foglalkoztam vele, csak mentem tovább.

Nem hagyta annyiban, és úgy tudtam, hogy nem fogja. Elkapta a kezem, és megszorítva azt állított meg, és kérte, hogy nézzek a szemébe.

-          Mi történt Stockholmban? Mióta Megan hazajött alig láttam, beletemetkezett a munkába, és rólad sem volt hajlandó semmit mondani. Mikor kiment Svédországba azt mondta meglátogat téged, és hamarosan jön vissza. Aztán jött a hívás az egyetemről, hogy vissza kell térned a campusra, ezért menjünk be, és írjunk alá pár papírt.

-           Tudod, hívhattál volna – vontam meg a vállam egy szomorú mosoly kíséretében, majd elvettem az arcáról a pillantásom, kirántottam a kezem, és a szobám felé vettem az irányt.

Felrohantam a lépcsőn, és mélyen beszívtam az otthon édes illatát. Az szobám előtt megtorpantam egy pillanatra, majd lendületesen lenyomtam a kilincset, és beléptem.

Kellemes mosoly terült szét az arcomon, amikor megpillantottam mindent úgy, ahogy több, mint egy hónapja hagytam. Lassan besétáltam, és hasra vágtam magam a hatalmas ágyon.

Mit keresek itt? Nem itt lenne a helyem, hanem a barátom mellett, de nem dobhattam el csak úgy, több mint három évet, amit az egyetemen töltöttem. Máig képtelen vagyok felfogni, amit anya tett.

Álmos vagyok, éhes, fáradt és Eric ölelésére vágyom.

Ha visszamegyek holnap az egyetemre, és tudok szerezni magamnak egy gyakorlati helyet, akkor legkésőbb kilenc hónap múlva végezhetek is, és mehetek vissza oda, ahonnan el kellet jönnöm.

De addig annyi minden történhet, nem várhatom el, hogy Stockholmban megálljon az élet, és rám várjon mindenki.

Felsóhajtottam, és feltoltam magam, majd az ágyam mellett lévő éjjeliszekrény egyik fiókjába nyúltam az itthon hagyott MacBook Air-emért.

Felmentem az itteni e-mail címemre, és a helyi portálra, ahol mindig minden friss hír kint van, valamint megnyitottam a Facebook oldalam is, hónapok óta először.

Míg minden betöltött visszanyúltam a fiókba és elővettem a telefonomat is, és visszakapcsoltam.

Vissza kell térnem az életembe ez pedig csak úgy megy, ha minden formában visszatérek Los Angelesbe.

A telefon, amint felállt a rendszer, megállás nélküli csipogásba kezdett, abba sem hagyva legalább öt percig, aminek a végeredménye hatvannyolc üzenet volt, ami csak az utóbbi hat órában érkezett.

Felmentem a pletykaoldalra, és összehúzott szemöldökkel böngésztem át az elmúlt huszonnégy óra „legfontosabb híreit”.

Miss Miles visszatért!

Igen emberek, jól olvassátok, Ninah Miles, újra Amerikában van!

Bár a legkevésbé sem érdekel miféle Európai zenésszel jött össze a milliárdos csemete, anyja hatására vissza kényszerült térni a napfényes Californiába, amit mi azt hiszem a legkevésbé sem bánunk. Vagyis Ti nem, az nem titok, hogy én nem szimpatizálok a lánnyal.

Egyelőre semmilyen más hírünk nincs a lány felől, azt leszámítva, hogy ma látták megérkezni az LAX repülőtéren, ahol nem más várta, mint a híres rendező apuka, Brenton Miles.

Kíváncsian várom milyen fejlemények várhatók a közeljövőben, kérdéses, hogy most meddig marad az Államokban.

Mindenesetre, Üdv itthon ismét Ninah!

Szenzációs! Ha eddig nem tudta volna egész Hollywood, hogy megérkeztem, akkor most már biztosan. Köszönöm Missy!

Nem pazaroltam időt a kommentárok elolvasására, kicsit sem akartam, hogy a lelkem már az első napon összetörjön, nem vagyok képes még mindig elfogadni az utálatot úgy, hogy nem is ismernek.

Az e-mail fiókomban százával álltak az el nem olvasott üzenetek, ezek közül az első oldalt mazsoláztam ki úgy, hogy ki az, aki érdekel, és akivel jóban vagyok, és ki az, aki a legkevésbé sem. Utóbbiak közé tartozott egy Ruben Aglander nevű embertől érkezett „FONTOS” nevezetű levél is.

Sejtelmem sincs, hogy honnan szerezte meg ezt a címem, de nem akarok róla hallani, olvasni, vagy bármi egyebet. Idegesen nyomtam ki ezt a lapot is az interneten, így meghagyva már csak a Facebookot.

Az üzenetek sokaságát jelző szám itt sem volt sokkal kevesebb, mint a postafiókomban, ám előrelátásomnak köszönhetően, hogy letiltottam mindenki elől, akit nem ismerek a profilom, itt már csak az ismerőseim leveleit kaphattam meg.

Mielőtt azonban megnyitottam volna őket, megnéztem az üzenő falat és nevetve görgettem egyre lejjebb, ahogy már majdnem minden második posztban én szerepeltem.

"Ninah újra itthon… csodálatos. Megint van kit imádni a szerénysége és szépsége miatt -,-’’"

 ***

"Ezt nem hiszem el! Végre elhagyta Amerikát, megszabadultunk Los Angeles kis üdvöskéjétől, aki mellesleg nem kért semmiből, amit kaphatott volna, mégis mindenki őt akarta, és most újra itt van. Gondolom ma már levelek tucatjait kapta meg minden elektronikus elérhetőségén, és azt is tudom, hogy annyira el van telve magától, hogy soha az életben nem fogja megnézni őket, még ide sem téved fel. Szóval Ninah, ha most ezt mégis olvasod, nem baj, ha nem térsz vissza az életedbe, maradhattál volna Svédországban, vagy tudom is én hogy hol…"

Ezt nem tudtam szó nélkül hagyni, mosolyogva, mégis kellemes felháborodással a bensőmben kattintottam az üres rublikára és pötyögni kezdtem a választ.

Szia Jessica, neked is! Örülök, hogy itthon lehetek, remélem minél előbb újból találkozunk, alig várom! xoxo

Azt hiszem ennyi pont elég is volt ebből az egész közösségi életből. Lecsaptam a gépem elejét, és a mobilért nyúltam.

Kikerestem az egyik főiskolás barátnőm számát, és megnyomtam a hívás gombot.

-          Szia Ninah – hallottam meg kedves hangját, mire az arcomon elterült egy nyugodt mosoly.

-          Szia Oli!

-          Hallom, jobban mondva olvasom, hogy visszajöttél, mi történt? Te vagy Los Angeles vezető híre – nevetett bele a telefonba, mire nekem torz grimaszba torzult az arcom.

-          Nos, a dolgok nem úgy alakultak, ahogy akartam. Lenne kedved elmenni kávézni vagy bármi mást délután?

-          Persze – vágta rá, mire én felpattantam az ágyamról, és az ablakhoz sétáltam

-          Kettőre ott leszek érted, oké? Remélem még van a kocsim – néztem szememmel a hátsó kocsibejárót, de egy autónkat sem láttam rajta.

-          Meg van, erről biztosíthatlak, csak ne a tűzpirossal gyere!

-          Nem érdekelnek a szomszédaid, szóval téma lezárva. Megyek, amit találok, és köszönöm – suttogtam a telefonba halkan, majd kinyomtam a hívást, és lehunytam a szemem.

(More than this) 

Hagytam, hogy a Napfényes „D” vitaminok a testembe áramoljanak, csak élveztem, és hagytam magam. Egy pillanat múlva, mintha áramütés ért volna pattantak fel a szemeim, egy pillanatra kihagyott a szívem, majd gyors tempóban próbálta behozni a lemaradást, miközben én úgy éreztem, majd kiugrik a helyéről. Ideges mozdulatokkal siettem az ajtóm elé, ahova már le voltak rakva a bőröndjeim. Megemeltem a kis táskám, kikaptam belőle a mobilom, és félőn pislantottam a kijelzőre.

Tizenhárom nem fogadott hívás.

-          Francba…  - sziszegtem miközben gyorsan rányomtam Eric nevére. – Szia! – szóltam bele, amint abbamaradt a búgás.

-          Szia – hallottam meg kedves hangját, mire az előzőnél jóval nagyobb mértékben sújtott le rám a lelkiismeret furdalás. – Megérkeztél?

-          Pár perce – válaszoltam lesütött szemmel, és a ruhám szegélyével kezdtem játszani.

Szánalmas vagyok. Épp kinyitni készültem a szám, amikor a vonal túlsó végén hangokra lettem figyelmes.

-          Mit csinálsz?

-          Sajtótájékoztatóra készülök.

-          Már most? Hogy hogy? Miről? – szökött fel a szemöldököm, és éreztem, hogy kifutunk az időből, miután meghallottam egy „Eric mennünk kell”-t a háttérben.

-          Rólad – sóhajtott, majd mintha csak magát rángatta volna ki az önsajnálatból egy pillanat alatt lett vidámabb a hangja. – Ha gondolod, nézd meg, öt perc múlva kezdődik, elküldöm a linket. Mégis csak a menedzserem voltál, vagy mi – szinte láttam, ahogy mosolyog, mire nekem is szomorúan megrándult a szám széle.

-          Vagy mi – suttogtam, és a kezem végig futtattam a fésülködő asztalom szélén. – Menj, nem akarlak feltartani, öt perc múlva nézlek, és este beszélünk – töröltem le egy könnyet az arcomról, és szipogva húztam ki magam.

-          Este – ismételte el a fiú, mire némán bólintottam és kinyomtam a hívást.

Ez nehezebben megy, mint gondoltam volna. Képtelenek vagyunk tartani a kapcsolatot, úgy érzem, mintha idegenek lennénk. Sóhajtva dobtam le a telefonom az ágyra, majd újra felnyitottam a gépem, és felmentem a svéd email címemre.

A link már ott várt, egy kis mosolygós fej kommentárjával. Megnyitottam, és hátravetve a fejem, mélyeket lélegezve vártam, hogy bejöjjön a kép.

-          Üdvözlök mindenkit a rögtönzött sajtótájékoztatónkon. Rengetek levél, hívás, és egyéb módokon keresztül kaptunk kéréseket, miszerint Mr Saade kommentáljon pár dolgot, amire, ha tudunk, ma sort is kerítünk, úgyhogy köszönjük, hogy eljöttek. Jelenleg is fent tartjuk ama elvünket, hogy amennyiben a kérdés nem kommentált, esetleg kényes, azonnali kérés megtagadással válaszolunk, így áttérve a következő felmerülő pontra. Megértésüket köszönjük – kezdte Sam teljesen profin, nos, ez az, amire én nem voltam képes.

Törökülésbe fontam a lábaim, és ölembe vettem a gépet. Amint meglátta Ericet bevonulni, elakadt a lélegzetem, és hevesen dobogó szívvel néztem, ahogy mosolyogva felsétál a pódiumra, és leül az asztala mögé. Laza integetéssel nézett körbe, majd egyszer csak, mintha a szemembe nézne, lesett bele az egyik kamerába, majd lazán rákacsintott, és elvette róla pillantását. A kamera furcsán megbillent, mintha a tartója elvesztette volna egyensúlyát.

Eric Samre nézett, bólintott majd belekortyolt a vízébe és tárt karokkal várta az első kérdést.

-          Jó napot Mr Saade! Amanda Kniuät, Posten – darálta, majd a jegyzetfüzetébe nem vetve pillantást, folytatta. – Igaz, hogy Ninah Miles, az Ön menedzsere, aki mellesleg később kedvesen is lett, elhagyta az országot?

-          Üdv Amanda! Igen, igaz. Ninah sajnos már nem a menedzserem, és valóban elhagyta az országot, visszatért az Egyesült Államokba.

-          Ezek szerint igazak a hírek, hogy Önök már nem egy pár többé, és ezzel vége Svédország új álompárjának?

-          Ha az álompár dolgot meg is cáfolnám, akkor is marad a lényeg, miszerint nem, nem igaz egyetlen hír sem miszerint már nem vagyunk együtt.

-          És ezt mégis hogyan tervezi? Esetleg Miss Miles a későbbiek során visszatér Svédországba? Ez csak egy kisebb eltávolodás, mert nem harmonikus a kapcsolatuk, és kell a távolság? – folytatta tovább az idióta kérdéseinek feltevését, én pedig éreztem, ahogy fülig elvörösödöm és szívem szerint felpofoztam volna a nőt.

Eric ezzel ellentétben csak lazán hátravetett fejjel felnevetett.

-          Nem egyáltalán nincs erről szó. Miss Milesnak magánéleti okok miatt kellett hazautaznia, a kapcsolatunkban nincs semmi probléma – felelte mosolyogva, mikor a nő újra szólásra nyitotta a száját – Viszont, ha most megbocsát, nem válaszolnék még több ilyen magánéleti kérdésre. Boldog párkapcsolatban élek, nem szakítottunk, és semmi sincs kihatással a karrieremre. Van más jellegű kérdés? – nézett körbe, mire egy fiatal, jóképű férfi állt fel, kezében diktafont tartva.

-          Jonas Hüvik, Metropol. Úgy hallattuk Ön és Mr Ruben Aglander között szerződésbeli problémák léptek fel, igaz ez? Van okuk az Eric Saade rajongóknak félniük a következő Vol2 lemez kijövetelét illetően?

Eric mosolyogva rázta meg a fejét és közelebb hajolt a mikrofonhoz.

-          Nincs. Ez a hír sem igaz, a Vol2 kijön a tervezett időben, és remélem minden rajongó szeretni fogja, és élvezni minden egyes sorát, mert értük, miattuk írtam – dőlt hátra elégedetten, bennem pedig büszkeség áradt szét.

Szép volt!

A következő húsz percben már egyik kérdés sem érintett engem, vagy a kapcsolatunkat, csupán a zenéről, díjakról való kommentárok bukkantak fel, amiket Eric meg is válaszolt, amikhez hozzá is fűzött. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnt, olyannak, akit nem lehet kibillenteni.

Az interjú végén megköszönte a figyelmet, és újra a szemembe nézett, ami már kezdett idegesítően furcsa lenni. Amint eltűnt az ajtóban a kamera ahelyett, hogy kikapcsolt volna, száznyolcvan fokos fordulatot vett és a bőszen vigyorgó Alex fejét mutatta.

Ezt. Nem. Hiszem. El. – tagoltam magamban mosolyogva, miközben a képet néztem.

-          Remélem élvezted az előadást, mert rohadt nehéz volt ez a kamera, arról nem is beszélve, hogy nehéz röhögés nélkül megállni, miközben Eric végig velem szemez. Szinte éreztem, ahogy az összes jelenlévő riporter azon tanakodik mennyire vagyunk buzik a sok kacsintástól, és flörtölős mosolytól, szóval sokkal jössz – morogta a kamerába, miközben elindult kifelé az ajtón, pontosan ott, ahol néhány perce még Eric vonult el. – Na, gyere, még van pár dolog. A hős szerelmes Rómeó vár – nézett a lencsébe, miközben hátrálva közlekedett a folyóson.

Nevetve nyúltam el az ágyon, két kezem az arcom elé véve fogtam vissza a hangokat, hogy közben halljam, mit beszél Alex. Hihetetlen…

-          Hé, ember! – sétált Kevinbe Alex, aki felháborodottan mérte végig, majd a kamerán állapodott meg a tekintete. – Ja, hogy az ma van – esett le neki, majd Alex támogató bólintása után mosolyogva intett nekem. – Szia Ninah!

Idiótán emeltem fel a kezem és köszöntem neki vissza, holott tudtam, hogy nem hall, de annyira csodálatos volt az egész, hogy nem bírtam ki.

Tovább haladtunk a folyóson, és egy csukott ajtóhoz értünk, amit Alex kopogás nélkül nyitott ki. Egy sima interjú előtti üres várakozó szobába érkeztünk, ahol az ablak előtt megpillantottam Ericet.

-          Szia cica, megjöttünk – szólalt meg búgó hangon Alex a kamera mögül, mire Eric lassan megfordult, felvéve a legsármosabb mosolyát kacsintott ránk.

-          Már vártalak titeket! Csukd be az ajtót! – intett hátra a fejével, mire Alex megtette, és visszafordult az énekeshez.

Mint egy idióta vártam hangosan lüktető szívvel, hogy mi fog történni, miközben Alex és Eric lassan közelítette egymáshoz. Eric szendén lesütötte a szemét, miközben ellenállhatatlan mosoly terpeszkedett az arcán, és úgy lépett közelebb  és közelebb, mindaddig, míg már csak pár lépés választott el minket egymástól.

Vigyorogva, csillogó szemmel néztem az arcát, ahogy lassan felpillant, és barna pillantásába fúródik az enyém.

-          Oké, haver én ezt nem bírom! Még egy pillanat és lesmárollak ettől a nézéstől – kapta le Alex a válláról a kamerát, és az asztalra tette, majd Ericet átölelve álltak velem szembe. – Bocs, hogy csak így vége lett, de nem tolerálják a szexi jeleneteket a neten, szóval a folytatást most nem láthatod. A lényeg az, hogy imádunk, és tervünk, mint a tenger, nem hagyunk elmenni – szalutált Alex a kamerába, majd oldalra lökte Ericet, és hátat fordítva nekem kezdte el rázni a seggét.

-          Tűnés – rúgta ki onnan Eric, mire Alex röhögve ment ki a szobából, miközben hallottam, ahogy bocsánatot kér.

-          Ezt nem hagyhattam ki – távolodott a hang, majd becsukódott az ajtó.

-          Szóval – vonta magára újból Eric a figyelmem – csak, hogy tudd, Svédország még nem áll készen az elbúcsúztatásodra, még hivatalosan is svéd celebnek számítasz – vigyorgott. – Nem mellesleg minden újságban szerepelsz vezető hírként, nem mellesleg nem mindegyiken szemkápráztatóan – dugott a lencse elé egy újságot, amelyik pont kint volt a reptéren a búcsúzkodásunkkor és sikerült egy sírós képet kiválasztaniuk.

Úgy látszik most egyszerre csámcsog rajtam az amerikai és a svéd sajtó. Hányan gazdagodnak meg rajtam?

-          Ettől függetlenül még itt is egész jól néztél ki – kapta el a lapot, és újra ott állt mosolyogva. – Mennem kell, haza megyek, ezt a hetet most otthon töltöm. Sajnálom, hogy nem tudtál senkitől elbúcsúzni, de ha minden igaz, a ma estét szűk családom körében töltöd majd, és persze velem, hacsak nem felejted el bekapcsolni a géped! Nos, hát akkor további szép napot, Édes – villantott egy utolsót a kamerába, majd a kép elfeketedve adta tudtomra, hogy nincs tovább.

Jóleső boldogság, és megkönnyebbülés áradt szét bennem, ahogy ott ültem a gép előtt és mosolyogva suttogtam a „szia” szót.  Valahogy minden jobbnak tűnt, mint egy órája. Tisztábbnak, boldogabbnak, és világosabbnak.

Még mindig mosolyogva csuktam le a gépem, és abban a pillanatban halk kopogásra lettem figyelmes.

-          Igen – kérdeztem kíváncsian, miközben fellestem.

-          Ebéd – dugta be a fejét apa, mire felpattantam és mellé érve dőltem a testének, ő pedig a vállam átölelve vezetett a konyhába.

Isteni illatok szálltak, korgó gyomorral ültem le a helyemre, miközben az ételek között cikázó pillantással vártam, hogy apa elkezdje, de nem csinált semmit, csak mosolyogva nézett a hátam mögé.

Lassan odakaptam a pillantásom, és megláttam Megant, aki kissé feszélyezve, kínos mosollyal az arcán nézett rám.

-          Szia Ninah!

 --------------------

Tudom, tudom nem túl izgalmas, sajnálom! :)

Néhány kép a házról: