Chapter 46

Sziasztok!
Megjött a friss, remélem mindenkinek tetszeni fog! :)
Ez sem lett sokkal rövidebb, mint a másik volt. 
Köszönöm szépen a szavakat az előző fejezetnél, ha időm engedi még ma válaszolok rájuk, sajnálom a késést, de ez nem az én napom! :)) De tényleg fantasztikusak voltatok, szerintem ilyen hosszú megjegyzéseket nem is kaptam, és jól estek a kifejtések! :)))
Ezt a fejezetet mindenkinek ajánlanám, aki olvas, de jelen esetben kiváltképp Dórynak a csodálatos levélért, és támogatásért! :)
Köszönöm nektek, hogy vagytok! 

U.i.: Sajnos a blogger még mindig nem az igazi, bár lehet, hogy csak nekem nem, de semmit nem enged, amit akartam, például a képek normális elhelyezését sem, szóval mindenért elnézést! 



                                                       Unexpected people
                                          /Váratlan emberek/

Azt mondta megoldjuk, de nem tudjuk. Egy órán keresztül ültünk a fürdőben, de nem lett jobb semmi. A mobilom csörgött, de képtelen voltam felkelni, így Eric, ügyet sem vetve tiltakozásomra, hozta oda a telefont, és vetette fel velem.
-    Igen? – sóhajtottam halkan, mire néma csönd volt a válasz.
Sejtettem, hogy ki van a vonal túlsó végén, úgyhogy csak csöndben vártam, és nehéz szemhéjjal pislogtam a padló felé.
-    Michael Bellay elküldte a visszavonásodról szóló papírokat. Egy heted van, hogy mindent elintézz, és vissza kell térned a campusra. Sajnálom Ninah – mondta Mrs Ewans letörten, fáradt hangon.
-    Tudom – válaszoltam csöndesen, és hagytam, hogy kiessen a telefon a kezemből, és visszatérjek Erichez.
Úgy éreztem, hogy ez pontosan az a vég, amire titkon minden gyűlölőm számított. Innentől nincs oka Tynak, hogy maradjon, Molly folytathatja a visszahódító hadjáratot, Ruben pedig végigdughatja egész Stockholmot, és leszállhat Ericről. Vége van. Véget ért egy álom, de így is megérte – mosolyogtam magamban fáradtan, és közelebb fúrtam a fejem Eric mellkasához.
Mit fogok otthon csinálni? El kell intéznem minden papírt, végig kell járnom az egyetemet, és … és… és újra Los Angeles üdvöskéje leszek. Biztosra veszem, hogy mire hazaérek felkérések százai várnak majd mind reklámfilmekhez, mind divatbemutatókhoz nem utolsó sorban filmes főszerepekhez. Képtelen vagyok így élni.
Újra erősen lehunytam a szemem, hátha minden megoldódik, mire kinyitom, de nem így történt.
Fáradt voltam, összetört, álmos, mégsem bírtam elaludni, de megmozdulni sem.
Csak járt az agyam, ahogy hallgattam a fejem alatt dobbanó szív ritmusát, ahogy éreztem a testemet ritmusosan, lassan simogató kéz lágy érintését, gondolkoztam az álmaimon, a jelenen, a jövőn,  a pillanatokon. Eszembe jutott Selly, Eric, Ruben, Molly, anya és… és… apa…

Bántó, idegesítően fülsiketítő csörgésre ébredtem. Általában úgy hat rám, hogy hirtelen kelek fel rá, kiugrok az ágyból, és hihetetlen sebességgel dobogó szívvel rohanok az ajtó elé, hogy kinyissam. Ám most csak fáradtságot éreztem, és egy cseppnyi akarat sem volt bennem az iránt, hogy kinyissam.
Letoltam magamról a takarót, amit hangos és fájdalmas nyögésekkel tarkítottam, hogy kifejezzem nemtetszésemet, majd belebújtam a papucsomba, és magam mögött hagyva az édes álmom sétáltam az ajtó elé, és idegesen téptem fel azt.
-    Jó reggelt Ninah – mosolygott rám anyám, mire morogva elfordultam tőle, és visszaindultam a hálóba.
-    Az volt – tűntem el az ajtóban, és bevetettem magam az ágyba.
Visszahúztam a takarót és Erichez bújva hunytam le szorosan a szemem újra.
-    Azonnal kelj föl! Annyi dolgunk van Ninah, és nem engedhetem, hogy… - hallottam meg felindult hangját az ajtómban, de a végére beléfagyott minden szó, gondolom megpillantotta Ericet. – Azt hittem, csak hazudsz – jelentette ki hidegen, mire elmosolyodtam.
-    Nem szokásom.
-    Nem érdekel, minden esetre, indulnunk kell, már lefoglaltam a repülőjegyet is, és – kezdte, de erre a mondatára kipattantak a szemeim, és idegesen kaptam felé a fejem.
-    Hogy mit csináltál? – üvöltöttem rá, nem érdekelve, hogy ez nem etikus, és hogy egy gyerek nem beszélhet így az anyjával.
Egy pillanat alatt pattantam ki az ágyamból, és szikrázó szemmel álltam Megan elé.
-    Te csináltad. Végig ezen dolgoztál, ez volt az aduászod, igaz? Hogy voltál képes rá? Hogyan tudsz tükörbe nézni? Hogy vagy képes még mindig az anyának hívatni magad? – léptem felé miközben undorodva, lenéző tekintettel mértem végig.
A tekintete feszülten cikázott két szemem között és arcán eluralkodott a feszültség, ideges dühösséggel meredt rám, miközben lekevert egy pofont.
-    Te nem beszélhetsz így velem!
-    Már hogyne beszélhetnék?! – néztem rá pirosló arccal, szememben a düh könnyeivel. – Nem érdemled meg, hogy bárki is máshogy beszéljen veled, és főleg nem azt, hogy én. Amit műveltél, az megbocsáthatatlan. Az lányod vagyok, te meg képes vagy és tönkreteszed az életem? Tudod mit? Most tisztázok veled mindent – szeltem át a centiket a teste és az enyém között, hogy az arcától mintegy pár milliméterre köpjek felé minden szót. – Nem megyek veled sehová! Nem vagyok hajlandó veled egy gépre szállni, egy légtérben lenni, vagy egyáltalán egy államban lenni! Ha haza kell mennem, haza megyek, de nem megyek abba a házba, amit te otthonnak hívsz. Gyűlöllek, és ez nem változik meg, csak azért, mert azt mondod az anyám vagy. Csak azért nem tagadom meg a nevem, mert apa Miles és nem te! Meg se érdemled a nevet! Kicsinyes vagy és öntelt, fáj, hogy elmúlt a fiatalságod, és rajtam éled ki magad, nem foglalkozva azzal, hogy ki vagyok én. Hogy mit akarok. Hallottad te egyáltalán bármikor, ha mondtam valamit? Ha kértem valamit? Ha adtam valamit? Végeztem Megan, és most pedig tűnj el az otthonomból! – kiáltottam rá, mire összerezzent, és értetlenül meredt rám. – Most!
Szó nélkül lépett egyet hátra, és úgy nézett rám, mintha nem ismerne, mintha soha nem látott volna. Azt hiszem ez igaz. Most van az első alkalom, amikor azt látja, ami valójában vagyok. Aki kiáll magáért, és nem bábja senkinek. Aki Ninah Miles, és nem Megan lánya.
Sosem ismert, csak egy képet, akiről azt hitte én vagyok.
Kihúztam magam, és még mindig merev, dühtől feszült testtel álltam előtte, mire ő lassan tette meg a lépéseket az ajtó felé.
Mintha sokkból ébredne kezdte megszaporázni a lépteit, és amint hallottam becsapódni mögötte az ajtót felsóhajtottam, leejtettem a vállam, és az egész feszültség, mintha a szél fújta volna ki belőlem hagyta el feldúlt testem. Eric felé fordultam és szembetaláltam magam kitágult pupillával leső arcával.
-    Basszus ez… ez… most megkívántalak – nyúlt hirtelen a testem felé, és berántott az ágyba.
-    Mi? – löktem le magamról kacagva a testét, de nem adta fel, szája újból a bőrömet borította be apró csókollak.
-    Az a hátorzottság, és elszántság, amivel kiállta anyukád elé, lenyűgöző… Szinte éreztem, ahogy árad belőled. Irgalmatlanul szexi volt – harapott bele gyengéden a nyakamba, mire felsikoltottam.
-    Fürödnöm kell – nyögtem, és megpróbálta eltolni magamtól, de nem engedett.
-    Nekem is – válaszolta vigyorogva, majd újabb csókra hajolt felém, amikor megszólalt a mobilja. – A picsába – szitkozódott, miközben érte nyúlt és felvette.
Felsóhajtottam, és megkönnyebbülve hanyatlottam vissza a párnára.
-    Mi van haver? – mordult bele, majd elhallgatott. – Nem, nem láttam, nem volt…  - felelte unottan, mire a vonal másik végén megelégelték a nemtörődömséget. - Oké, oké, tudom. Tudom. Mondom, hogy tudom Alex, ne csesztess már! Indulok, húsz perc és ott vagyok – csapta le végül, és rám nézett. – Neked mindig irtó nagy mázlid van. Csak egyszer szívd meg… - lehelt csókot az arcomra, majd fellökte magát az ágytól és a fürdő felé indult.
-    De az nekem kell! – kiáltottam utána, mire csak felemelte a kezét, jelezve, hogy hallotta, majd becsapta maga mögött az ajtót, és hallottam, ahogy elkezdi megengedni a vizet.
Fantasztikus. Lehunytam a szemem, és elkaptam egy-egy a fejemen átsuhanó gondolatot, hogy átrághassak néhány kérdést. De képtelen voltam megtartani őket az adott helyen, folyton folyvást kicsusszantak a kezeim közül, és ha elkaptam egy következőt, pár pillanat múlva az is tovaillant, így történt meg az, hogy a mobilom idegesítő csörgésére nyitottam ki a szemem a sötét szobában.
-    Mi az isten? – néztem körbe vakon, miközben tapogatózva kerestem a rezgő, zenélő tárgyat. – Hm? – „szóltam” bele, újra elnyúlva az ágyamon.
-    Szép jó estét Csipkerózsika. Esetleg felkeltettelek? – nevetett bele a telefonba Eric, mire elvettem az a fülemtől, és értetlenül meredtem a kijelzőre. Este öt óra?! Mikor és hogy, és mikor?!
-    Eltaláltad – ásítottam.
-    A fiúk kérdezik, hogy van-e kedved eljönni velünk bulizni, így az utolsó napok emlékére – szólt bele meglepően vidáman, mire nekem az arcom savanyú vigyorba fordult.
-    A múltkor is olyan jól sült el.
-    Most jobb lesz, egy percre sem hagyunk magadra. Gyere át hozzám mondjuk nyolcra, az jó?
-    Ott leszek – válaszoltam, és lezártnak nyilvánítottam a telefonbeszélgetést.
Végignyúltam az ágyon, és éreztem, ahogy közelít az a gondolat, azoknak a dolgoknak a tömege, amikre a legkevésbé sem vágytam, úgyhogy csak erősen lehunytam a szemem, és újra a telefonomért nyúltam.
-    Igen? – szólt bele Selly meglepődött hangon.
-    Szia, vannak problémáim, és el kell mondanom neked. Találkozhatnánk ma? Esetleg van kedved eljönni bulizni?
-    Nem lehet Édes, dolgom van. Tudod, pasi ügy. De holnap hívlak, oké? Mennem kell, kitartást! – vágta rám a telefont, és én értetlenül meredtem a készülékre.
Mi van? Anyám kirúgatott, nincs egészen egy hetem, hogy elhagyjam Svédországot, és az hagyján, hogy én a sokktól abnormálisan viselkedem, nem sikítozom, és sírok egész nap, de az komolyan fáj, hogy Eric is félvállról veszi, bulira hív, Selly pedig nem képes eljönni velem beszélgetni. Mintha nekik nem is számítana, hogy itt vagyok, vagy sem. Ez azért van, mert csak belecsöppentem az életükbe, és ha ők azt látják rajtam, hogy nem zaklat föl, akkor vállat vonnak, és azt mondják, hogy őket sem? Vagy beigazolódik a gyanúm, hogy sosem volt semmi helyem ebben a világban, és Eric csak megünnepli az eltűnésem, kissé visszafogottan ugyan.
Idióta vagyok. Hogy vagyok képes még most is ezt hinni róla?
Inkább azon kéne gondolkoznom, hogy mivel vette rá Megan Mr Bellayt arra, hogy azonnal küldje el a visszavonásomról a papírokat az egyetememnek, akik pedig nem haboztak lehetőséget sem adni arra, hogy kipótoljam a lemaradásom, ami már első hallásra is lehetetlen lenne, de mégis.
Az esély szikráját sem kaptam meg, és most mindent magam mögött hagyva kell hazamennem?
El sem hiszem, hogy hónapok múltán és annyi hülyeség van az életemben, hogy képtelen vagyok megérteni egyet is. Talán el kéne mennem egy pszichiáterhez, elmondani neki mindent, és talán ő képes lesz átlátni, és megmagyarázni.
Röpke másfél óra alatt elkészültem, de a szemem állandó jelleggel a leragadás felé akarta húzni a testem, és magával rántani a sötétségbe, én pedig értetlenül ráztam meg a fejem alkalomról, alkalomra, hisz többet aludtam, mint tizenkét óra.
Ettem, betettem egy mosogatást a képbe, és elindítottam a ruhákat is, majd fél nyolckor hívtam egy taxit és elindultam Eric felé.
Nem sokat vacakoltam a ruhával, és a sminkkel, a ruhaválasztásom a kedvemtől függetlenül egy parti ruhára esett, és ehhez mérten választottam ki a sminkem színeit.

                                                
Sokkal jobban megy a készülődés, ha segít nekem Selly. Mostanáig nem sikerült megértenem, hogy miért koptatott le, és hogy milyen pasiról beszél. Napokig, hetekig nem volt senki, nem hiszem el, hogy pár nap alatt olyan komolyra fordult volna valami, hogy emiatt leszerel, ráadásul nem is beszél róla.
Fújtatva engedtem ki a hajam, majd a mobilomra pillantva elérkezettnek láttam az időt, hogy elinduljak a taxim elé. Reméltem, hogy lesz olyan jó a buli, hogy nem tudok majd hazavezetni, így erre készültem. Nincs az a dolog, ami megakadályozna ma abban, hogy ittas állapotomig igyam magam, és végigtáncoljak minden egyes számot.
-    Hello – vágódtam be a taxiba és a sofőr felé hajoltam. – Kunsgatan 24.
-    Eric Saade háza? Elég csak ennyit mondania, Kedves – mosolygott rám, mire én értetlenül néztem rá.
-    Ez mindennap így megy? – néztem a visszapillantó tükörbe, miközben ő lassan visszasorolt és elindultunk.
-    Ha tudná – nevetett fel – És Ön milyen ügyben? Ahogy látom a fejét akarja elcsavarni, de figyelmeztetem, hogy az egész házat be kellett kamerázni, és biztonsági őrök vannak mindenhol. Az a lakás fokozottan ellenőrzött, és ha nem ismeri fel Mr Saade, nem fog bejutni, erővel ne is próbálja.
-    Köszönöm az aggódását, de biztos vagyok benne, hogy be fog engedni. A menedzsere vagyok.
-    Ezzel a szöveggel is kevesen próbálkoztak még – húzta fel kétkedve a szemöldökét, és tovább vezetetett, néha - néha az arcomra lesve.
Nem akartam, hogy higgyen nekem, nem erőltettem a beszélgetést, csak azt akartam, hogy vigyen oda, ahova kell, tőlem aztán higgye azt, amit akar.
Fáradtan néztem a mellettem elsuhanó tájat, miközben azon gondolkodtam, hogy alig voltam Ericnél, szinte mindig nálam voltunk. Az első napokat töltöttem nála, ehhez képest egyből felismertem mikor megközelítettük a helyet, ha akartam volna sem tudtam volna nem tudomást venni a megérkezésünkről, ugyanis a gyomrom fájdalmasan összeugrott, és mintha csak lepkék százezrei repkedtek volna odabenn. Amint éreztem, hogy lassul alattam a kocsi, erősen elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha adnék egy másik címet és autókáznánk még egy órát. Azt kívántam, bárcsak lenne még időm felkészülni.
Nem értem mi ez az idegesség, hisz ismerem. Voltunk együtt, a barátom, mégis minden egyes alkalommal, mintha a levegőt elzárták volna előlem, remegek, mikor tudom, hogy mindjárt találkozunk, és egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. De amint ott van mellettem minden aggodalmam a semmivel válik egyenlővé, én pedig úgy érzem a karjainál biztonságosabb hely, nincs is.
De az autó megállt, én pedig a taxiórára tekintve előkotortam a pénztárcám és fizettem.
Köszönés nélkül szálltam ki az autóból, és éreztem, ahogy a sofőr minden egyes mozdulatom követi a szemével. Amint becsaptam az ajtót, az utas oldali ablak lassan lehúzódott, és felém dőlt a férfi. Kíváncsian hajoltam kissé lejjebb, hogy halljam, mit mond.
-    Örültem Miss Miles – tűnt máris el, és a felhúzódó alakon keresztül, teljesen lesokkolva, tátogva néztem utána.
Még akkor is így álltam, mikor a taxi régen eltűnt a főúton.
Végül erőt vettem magamon és felszegett fejjel indultam el a ház felé, amit senki nem tudott volna eltéveszteni, mintha karácsonyi kivilágítás díszelegne rajta villogtak mindenhol a kamerák fényei, amik szétszórtan helyezkedtek el az épület szinte minden részén.
Beléptem és behúztam magam mögött az ajtót, mire a semmiből került elém egy hatalmas fickó, nem titkolva, hogy sejti miért vagyok itt.
Mióta fokozták meg ennyire a biztonságot, legutóbb alig volt itt valaki.
-    Segíthetek?
-    Egy barátomhoz jöttem, már vár – mosolyogtam rá és kiléptem volna mellette, de elállta az utam.
-    Ki a barátja?
-    Eric Saade – vetettem oda sziszegve, mire undorító mosoly terült szét az arcán.
-    Gondolhattam volna. Meg kell kérnem, hogy azonnal hagyja el az épületet, kisasszony!
-    Hogy mondja? – szaladt fel hitetlenül a szemöldököm, és komolyan egy pillanat választott el attól, hogy ne pofozzam fel.
-    Tudja bizonyítani, hogy Mr Saad Önre vár?
-    Maga bolond – néztem a szemébe, és elnevettem magam.
-    Azonnal távozzon, kérem!
-    Nem megyek innen sehova, Eric pontosan tudja, hogy itt vagyok. A nevem Ninah Miles.
Ahogy kiejtettem a nevem, a férfi egy lépést hátrált, és összehúzott szemekkel nézett rám.
-    Tudja bizonyítani?
-    Magának minden bizonyítani kell? – morogtam, miközben a táskámban kutattam az irataim után. – Tessék – böktem alá, mire az a kezébe vette és gyanúsan forgatta.
-    Minden rendben van Tom, a hölgy, hozzám jött – bukkant fel Eric, és elismerőn nézett a monstrumra, aki közben visszaadta az igazolványom.
-    Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Minden rendben? Azt hittem kidob – dühöngtem szikrákat szóró szememmel nézve a biztonsági embert, miközben Eric belekarolt a karomba és sietve húzott maga után, ki az ajtón.
-    Gyere már – rángatott, míg én még mindig csak Tomot néztem.
-    Meghalsz – sziszegtem a férfi felé, mire az felnevetett, és bájosan intett.
Némán dühöngve mentem Eric után, aki megkerülte a hatalmas háztömböt, majd hátul megállt, és bevárt. Amint megtorpantam mellette a semmiből tűnt fel egy hatalmas, fekete limuzin, ami elegánsan fékezett le mellettünk.
-    Ez? – böktem az autó felé.
-    Adjuk meg a módját – mosolygott rám azzal a mosolyával, amitől összerándul a gyomrom, és nem csak a szívdöglesztősége miatt, hanem azért is, mert ez jelent valamit, ami nekem nem lesz túl jó a közeljövőben.
Becsusszantam, és a lehető legtávolabb ültem az ajtótól, így Erictől is. Néztem ahogy a fiú lassan beül, és csak ekkor néztem rajta végig, bár nem kellett volna. Ha így áll elém, és kér valamit, amit nem akarok megadni, csak meg kell csókolnia, végighúznia a kezemet a mellkasán, vagy a hasizmán, és máris az övé, amit akar.
Egy laza fehér póló föle egy fekete dzsekit vett, és hogy csak még jobban kínozzon a fekete nadrághoz piros cipő dukált, mindezt meghintve a legjobb parfümmel, amit életemben éreztem.
-    Gyönyörű vagy ma – hallotta meg a hangját, és egy pillanatra összerezzentem, hogy nem-e az én számon szaladt ki ekkora hülyeség, bár ez ellen szólt, hogy biztos más szóval éltem volna.
-    Köszönöm – kaptam el egy bizonyos helyről a nadrágján a pillantásom, hogy azokba a szemekbe nézhessek.
-    A ruhaválasztás… – futtatta végig a lábamon, amitől egy szempillantás alatt úgy éreztem, hogy megsülök a kocsiban.
Óvatosan letoltam a vállamról a kabátot, így utat engedve a bőrömnek a levegőhöz, és Eric szemeinek a leskelődéshez.
Szikrázó, feszültséggel teli légkörben, némán, csábító, nagyképű pillantások tömkelegével tettük meg az utat, ami nem lehetett több egy óránál.
Nem tudtam, hogy hova akar vinni, nem tudtam, hogy hogyan is állhatnék ellen mindennek, ugyanis a parfümje már belengi az egész kocsit, és már nincs egy épeszű gondolatom sem, csak azt tudom elképzelni, hogy ott ülök mellette, szinte érzem, ahogy a keze lassan csúszik végig az oldalamon, miközben szorosan magához von. Érzem a leheletét a bőrömön, a pillantását a számon, hallom a szíve dobogását.
Lassan pillantottam fel az arcára, miközben hatalmasat nyeltem, hogy eltitkoljam az érzéseim, gondolataim. Egyre melegebb lett, egyre szomjasabb lettem, úgy éreztem, hogy Eric az egyetlen, aki megmenthet a hőtől, és a szomjúságtól, mégsem adhatom oda neki magam úgy, hogy nem is kéri.
Látom azokat a pillantásokat, amiket felém küld, azokat a szemeket, amikből csak úgy süt, hogy tudja, hogy kell nekem, tudja, hogy megkaphat. Nagyképű, és önelégült, tudja, hogy fantasztikusan néz ki ma este, tudja, hogy nem engedem éjjel csak úgy elmenni.
Az ablakra tapasztottam a tekintetem, muszáj voltam, egyszerűen úgy éreztem kezdek megőrülni, ha nem támasztom a hideg, nyirkos üvegnek a homlokom, ami viszonylag visszavesz a testemben tomboló tűzből.
A semmi közepén állt meg a kocsi, én pedig értetlenül néztem az ajtót kinyitó Ericre, de az szó nélkül lépett ki az autóból. Utána másztam, és miközben kiléptem belekezdtem a mondandómba.
-    Először nem említettem meg, de most, hogy van konkrét kérdésem, elkezdem körvonalazni, hogy miket is nem értek – engedtem el a kezét, amivel kisegített.
Eric becsukta mögöttem az ajtót, mire a limuzin elhajtott, egyedül hagyva minket az út mellett. Tisztán hallottam víz moraját, kétségkívül a tengerparton voltunk, és továbbra sem értettem semmit, így folytattam.
-    Azt hittem bulizni viszel, és tekintve, hogy a belvárosban laksz, nem hittem el, hogy nincs egy szórakozóhely sem a közelben, furcsállottam, hogy limuzinnal viszel el valahova, de oké, legyen. De jelenleg a semmi közepén állunk, egy tengerparti helyen, és halványlila dunsztom sincs arról, hogy mi folyik itt.
Eric nem válaszolt, csak elmosolyodott, megragadta a kezem, és elkezdett befelé húzni a kietlen úton, mígnem megpillantottam a véleményem szerint egyik legcsodálatosabb házat. -    Ez… - kezdtem, de nem állt meg, nem figyelt rám vagy a megdöbbenésemre, csak húzott tovább.
Végül a bejárat előtt álltunk, jobban mondva az egyik nyitott részen, hitem szerint a nappalin keresztül léptünk be a csodálatosan kivilágított házba.
Tátott szájjal, és nevetve néztem körbe, miközben csak lépkedtem Eric után. Lenyűgöző volt minden. Az elegancia, a környezet, a kilátás, a belső elrendezés, egyszerűen kifinomult, és elképesztő.
Eric hirtelen megállt előttem, én pedig kérdőn néztem a szemébe, de nem mondott semmit, csak összefűzte ujjait az enyémmel és előre pillantott. Követtem a tekintetét, és megláttam, hogy az előttünk lévő helyiségben sötét van, de ahogy jobban megnéztem, megpillantottam egy apró, pislákoló fényt a szoba túlsó végében, mintha gyertya lángja lett volna, de nem voltam benne biztos.
-    Mi folyik itt? – böktem ki, miközben még mindig a lángot szuggeráltam, de a következő pillanatban aranyfény árasztotta el a szobát, és arcok tízei jelentek meg a szemem előtt, én pedig a szívemhez kapva szökkentem hátrébb.
Mind vigyorgott, és hatalmas szemeik csillogtak, ahogy felkiáltottak, konfetti rakéták robbantak, és dudák szólaltak meg.
-    Boldog Születésnapot Ninah!

-----…------
Pár kép a rezidenciáról… :)