Chapter 45

Sziasztok!
Köszönöm a kommentárokat, a válaszaimat már meg is pillanthatjátok ott. :)
Ami az esztétikai kinézetét illeti a mai, meg az előző fejezeteknek, valami nem stimmel a blogerrel, nem akarja azt, amit én, ezért nincsenek beljebb a bekezdések, és a többi, ezért elnézést! :)
Mint ígértem, ez egy hosszabb fejezet, és történik is benne egyesmás, remélem tetszik, és kapok itt is, néhány megjegyzést, hogy hogyan is érzel, hidd el, hihetetlenül sokat segít!
A zenéket, amiket megszavaztatok, most már beraktam, linkként ott vannak a részletek előtt, egyből új lapon nyitja meg, szóval nem kell a jobb klikk.
Köszönöm, és akkor nos, itt a friss, kellemes olvasást! :)))




                       Life as a house of cards
                                       /Élet, mint kártyavár/

Holding On and Letting Go

Vannak napok, amikor azt érzem minden rossz, és talán megérdemlem, hogy ennyi minden történik velem, de vannak napok, amikor tudom, hogy nem érdemlem meg, mert nem vagyok rossz ember.
Van negatív tulajdonságom, és ha akarnám, mondhatnám, hogy a szüleim nem törődtek velem, egyedül nőttem fel, és ennek következtében vagyok önző, meggondolatlan, hirtelenharagú, hangulatember, irigy, szarkasztikus, de nem mondom, mert ez mind az én hibám.
Húsz éves vagyok, és már legalább öt éve fel kellett volna találnom egy időgépet, vagy bármi mást, ami kicsit is megváltoztatja az életem azon pillanatait, amiket nem akartam átélni, amiknek meg sem kellett volna történniük.
Csak egyetlen egyszer szeretnék külső szemlélő lenni, hogy lássam a dolgokat igaz valójukban megtörténni, és biztos lehessek abban, hogy az én szemszögem egyáltalán nem részre hajló. Mert ha csak én állítom, hogy velem történik meg minden, ami a többi több tízmillió ember életéből kimarad, akkor lehet, hogy szerény személyemmel van a probléma, és valójában minden egyes alkalommal, amikor csak lépek egyet a földön, lélegzek egyet a levegőből, vagy pislogok, hogy lássam a következő másodpercet, bűnt követek el, és ezt kamatostól meg is torolják rajtam.
Külső szemlélőként láthatnám, hogy én vagyok-e a rossz, vagy esetleg én vagyok-e az áldozat, mint ahogy ezt gondolom minden alkalommal, amikor ilyesmi történik velem.
Lehet, hogy jobb lenne feladni most a harcot, megengedni, hogy mindenki nyerjen, így ők boldogabbak lennének, nekem pedig békém lenne. Nem kellene félnem Molly állandó atrocitásaitól, nem érdekelne, hogy feltűnik-e Ty az életemben, avagy sem, és attól sem kéne félnem, hogy Ruben újra össze akarna kavarni az érzelmi szálaimat, mert ha feladom, végleg elhagyom Svédországot, és úgy élek, ahogy soha nem akartam, de ami a sorsomban van, amit képtelen vagyok magam mögött hagyni, akármennyire is próbálkozom, és akármilyen messzire is futok előle. Akkor visszamennék Amerikába, és új életet kezdenék, bár a mostani kezdésből kiindulva az sem menne.
Egyszer szeretnék reggel úgy belenézni a tükörbe, hogy egy szép, mosolygós, vidám csajt látok, aki meg van elégedve magával. De sosem érzem ezt, és akárhányszor megpillantom az arcomat, azt kérdezem, hogy miért nem lehetek én is egy a sok gyönyörű lány közül, akiknek már attól jobb a napjuk, ha reggel látják magukat a tükörben, mert tudják, a szépség meg van, onnan minden könnyebb. Az emberek befogadnak, elfogadnak, így te jóban vagy önmagaddal, elfogadod a pozitív és negatív tulajdonságaid egyaránt.
Én pedig az érett női gondolkodás helyett gyerekesen önző vagyok, és szánalmas, ahogy azt nézem ki népszerűbb nálam, és ha akarnám sem tudnám tagadni, fáj, hogy Mollyt szeretik jobban az emberek, és nem engem, holott nem is ismernek egyikünket sem. Talán Mollynak van már látszata, kialakította köré a média az aranyos, kedves lány imidzsét, míg nekem marad a gonosz amerikai lány, aki elrabolta a párját, és aki most svédországi hírnévre tesz szert.
Össze – vissza kavarognak a gondolataim a hírnév és a sors között, semmi értelme egy mondatomnak sem. Képtelen vagyok gondolkodni, képtelen vagyok lélegezni, egyszerűen csak azt akarom, hogy ez a mámorító szédülés ne múljon el, vegye át a testem felett a hatalmat, és zuhanjak, ameddig csak tudok.
Remegő kézzel kapaszkodtam meg a mosdókagyló szélében, és ki-kibicsakló könyökkel próbáltam megtartani magam, hogy ne essek össze.
Zihálva szívtam be a levegőt a számon és az orromon keresztül egyaránt és mereven bámultam a fehér porcelán belsőt. Tudtam, ha lehunyom a szemem, nem leszek képes újra kinyitni, és megadva magam, esek össze.
Teltek a másodpercek, és az előbbi hideg vizes arcmosás hatása kezdett elmúlni, a testem újra lángolt, gyöngyöző homlokom fáradtan támasztottam a tükörnek. Óvatos mozdulatokkal kerestem meg újra a csapot, és lassan folyatva a jéghideg vizet tettem alá két tenyerem, és rádőlve a kagylóra permeteztem újra és újra hideg cseppeket az arcomra. A szívem sebesen dobogott, zúgott a fülem, és minden egyes izmom megadásra készült, éreztem a hajlataimban, hogy egyetlen apró jelre várnak, hogy végleg megadhassák magukat.
Szaggatottan sóhajtottam fel, és szorosan lehunyva a szemem, figyeltem a szívem gyors ritmusára, arra, hogy lelassítsam, érdektelenséget mutatva a hajamat eláztató hideg zuhany felé. A víz halk csordogálása nyomta el hüppögő sírásom, ami a bensőmben vívott harc eredményeképp fakadt ki belőlem.
A könnyek fájdalmasan száguldottak végig az arcomon, néhol éreztetve, hogy a csiklandós érzés, ami kellemetlen és kedves egyben, nem fog még elmúlni, minden egyes pillanatot kihasznál, hogy gyötörhesse a lelkem. Erős akartam maradni, azt akartam, hogy hihessek magamban, hogy én legyek az egyetlen saját magam számára, akiben nem csalódhatok, akiben nem fogok. Soha.
Közben pedig éreztem, ahogy a bensőm megtör, ahogy a fűszál végére most túl nagy vízcsepp nehezedik, és a talaj felé hozza, el akarja érni, hogy megtörjön, de a fűszál, csak meghajlik, ám azt a földig. Nem biztos, hogy képes a lelkem mindig fűszál maradni. És mi lesz, ha egyszer nem egy vízcsepp jön, hanem valami sokkal rosszabb, sokkal nagyobb?
Egy gyors mozdulattal jobb kezemmel letöröltem az ostoba könnycseppeket az arcomról, és újra a víz fölé hajoltam.
Fájt, de nem fogom beismerni! Meg fogja tudni, hogy mit éreztem. Ismerni fogja, hogy ki vagyok valójában.
-    Ninah, jól vagy? – kopogott be lágyan az ajtón, mire, kibicsaklott a könyököm, és megadva magam zuhantam a földre.
Hirtelen fogott el az „ez most nem velem történik, ez csak egy rossz álom, és mindjárt felébredek” érzés, ahogy a szédülés újra megkörnyékezett, és a gondolataim részeg zagyvaságokként folytak össze a fejemben.
Hátam lassan a kád hátuljának támasztottam és mindkét kezemmel támasztottam a fejem, hogy ne adjam át magam ájulásos tudatlanságnak.
-    Kérlek, küld haza az urat. Majd keresem, jelenleg nem vagyok jól – próbáltam megütni a hallható, és magabiztos hangsúlyt, de csak gyenge, erőtlen próbálkozásnak tűnt, még a saját fülemnek is.
Lépések távolodó zaját hallottam, egyszerre éreztem magam megkönnyebbültnek, és fuldoklóbbnak.
Érdesen csengő füllel, remegő lábakkal, és verejtékező testtel kúsztam közelebb a vécéhez, hogy felhajthassam az ülőkét, és megadva adjam át magam a kényszernek.
-    Ninah – suttogott megint az ajtónál aggódva, mire megtöröltem a szám, és felsóhajtottam.
Lehunytam a szemem és fejem hátravetve küszködtem magam vissza a kád szélének.
Még mindig háborgott a gyomrom, pedig már régen nem volt benne semmi, mégis minden egyes gondolattal, ami keresztülszáguldott a fejemen, hányingerem támadt. Rosszul voltam mindentől és mindenkitől.
-    Ninah - ismételte meg újra, mire összeszorult torokkal nyeltem, és hagyta, hogy egy könnycsepp végigperegjen az arcomon.
-    Menj Eric – leheltem, és tudtam, hogy hallja.
Az már más kérdés, hogy nem akarta meghallani.
-    A férfi elment, csak én vagyok itt.
-    Kérlek – próbáltam kimondani határozottan, de elcsuklott a hangom, és erőt vett rajtam a kétségbeesés.
Minden csendes lett, csak a saját szaggatott légzésem hallottam, és a még mindig lágyan csordogáló víz hangját.
Hogy jutottam el idáig? Mióta futok el a problémáim elől? Miért nem engedek, hogy segítsen?
Képtelen lennék elviselni, hogy sírni lát, mert összetörtem, képtelen lennék elviselni, hogy látja megadtam magam, gyenge vagyok, és semmit sem érek.
Kinek kell egy ilyen ember? Nem bírnám ki, ha a szemébe nézve szánalmat látnék a szenvedélyes csillogás helyett. Nem tudnám elviselni, ha az általam áhított szerelem helyett csak a sajnálatot olvasnám ki a barna szempárból. Nem.
Éppen ezért egyedül küzdök meg, nem fontos, hogy mennyire nehéz, nem fontos, hogy nincs esélyem egyedül.
Aztán a csendnek vége lett, és halk motoszkálásra lettem figyelmes, de túlságosan lekötött a belső fájdalmam ahhoz, hogy különösebb figyelmet fordítanék rá.
-    Tudtad, hogy – kezdte, és halkan kattant valami, mire elvettem két kezem az arcom elől, és óvatosan az ajtó irányába lestem – több időt töltöttem a táncos barátaimmal, mint gondolod? És ellestem ezt-azt – bukkant elő a feje az ajtó mögül, majd maga elé emelt egy hajcsatot –, köztük ezt is – forgatta meg a kezében, majd lágyan elmosolyodott.
Nem akartam tudni, hogy hogyan nézhetek ki. Borzalmasan festhettem, ő mégis olyan óvatossággal csukta be az ajtót, és úgy sétált felém, mintha az első alkalommal látna meg egy gyönyörű nőt, egy porcelánbabát, aminek nem akarja, hogy bármi baja essen.
Elvettem róla a pillantásom, és nem néztem rá, miközben mellém sétált, és akkor sem, amikor leereszkedett mellém, és követve a példám a kád oldalának döntötte a hátát.
Némán fogta meg a fejem, és húzta a mellkasára, én pedig minden elvemet feladva karoltam át, és tartottam olyan szorosan, amennyire csak tudtam, és azt kívántam bár sose kéne elhagynom ezt a helyet, ezt a pózt, ezt a pillanatot, ezt a férfit.
Éreztem, ahogy keze lágyan simogatja a karom, ahogy apró csókot lehel a hajamra, és érezte, hogy ideges gyerekességgel attól fél nem kényelmes nekem ez a póz.
Nekidőltem a testének, és engedtem, hogy megtartson, érezni akartam, hogy képes megtartani, bármi is történjen.
Nem csalódtam. Ott volt, sziklakeménységgel állta a rá nehezedő testem, miközben pihe lágysággal védte megtört lelkem minden apró darabját.
/Két órával előbb…/

Eltelt három nap, és még élek. Anya itt van, mindig a közelemben van, és mindig pontosan akkor bukkan fel, amikor nem kéne. Szállodában, megbeszéléseken, a konyhámban, vagy éppen az irodámban, bár az még az egyik legelviselhetőbb látogatása volt.
Megszállottja lett annak, hogy engem hazaráncigáljon, és hogy az ötletem, hogy Svédországban építsem újra az életem halálos, és velejéig romlott.
Órákig beszélt hozzám arról faggatva, azt kutatva, hogy miért nem jó nekem a tökéletes amerikai életem. Több tinédzser is szívesen lenne a gazdag helyemben, hogy több ezer dolláros ruhákat hordjon, hogy gálaestek járjon, és hogy bálok központi szereplője legyen.
Már a gondolattól is rosszul lette, hogy meg kell játszanom magam mások előtt, akik az otthonomba jönnek, ismerősöknek, barátoknak mondják magukat, ám ha úgy kívánja meg az etikett, a sors, vagy a balszerencse, egy mozdulattal hátat fordítanak, és az állítólagos családi barátok által hirtelen közutálat kincsévé válunk. Nem egy ilyen fordult már elő, még ha nem is kifejezetten velünk.
Apa túlságosan befolyásos, senki nem mer egyszer és mindenkorra hátat fordítani nekünk.
De nem tudnám elviselni, hogy megint a kétszínű embereknek akarjak megfelelni, akik azért a barátaink, mert befolyásosak vagyunk, és jómódúak, csakis azért, mert egy körben mozgunk.
Tudom, ha szegényebbek lennénk, nem ismernénk őket, és ha a társadalmon múlik, nem is beszélhetnénk velük, mert azt nem tudná elviselni az elit.
És én ebben nőttem fel. Ebben a képmutató, és utálkozó világban, ahol addig lesznek az emberek a barátaim, amíg gazdag vagyok, amíg jóképű barátom van, amíg megjátszom a tökéletességet, amíg szép vagyok.
De ez nem é vagyok, és nem vagyok hajlandó visszamenni ebben a világba.
-    Anya, hagyj! Nem megyek haza. Azt mondtad tanulhatok a főiskolán, és tanulok is. Éppen a gyakorlatomat töltöm, én küzdöttem azért, hogy most itt legyek. Tanultam, és sok munkámba került, nem veheted ezt el tőlem, csak azért, mert pár ember mondott valamit. Nem megyek – fejeztem be a vitát, és visszamélyedtem a papírok közé, amik az irodámban tornyosultak.
De nem tudtam a papírokra figyelni, a szemem sarkából azt lestem, hogy anya miként reagál.
Egyszerre akartam, hogy elmenjen, és békén hagyjon, és azt is, hogy mellém sétáljon, felhúzzon, és szorosan magához öleljen. Azt akartam, hogy az édesanyám legyen, aki mosolyog rám a büszkeség miatt, ami eltölti a szívét, ha látja hova jutottam önerőből, ha látja, hogy milyen nővé váltam az évek folyamán, amikor nem volt mellettem. Eszébe jutna, hogy milyen erős vagyok, hogy sikerült elérnem ide, hogy életem van, és mindezt nélküle tettem meg, mert tudtam, hogy neki az élete, az egyéni élete fontosabb, mint én, fontosabb, mint a családja. És nem róttam fel, elfogadtam. Hagytam, hogy élvezze a munkáját, hagytam érvényesülni, sosem nyavalyogtam, mindent megoldottam, és most is csak annyit szeretnék, hogy a lányaként kezeljen és szeressen, ne bábuként, akit irányíthat.
Akiben a második esélyét látja, hogy helyrehozzon hibákat, amiket elkövetett. Hogy a segítségemmel olyan körökbe jusson el, ahova nélkülem nem tudna.
Nem, én nem ezt akarom. Én nem Megan Milest akarom, hogy az édesanyámat.
De azt hiszem elveszítettem, mert jobban érdeklik a külsőségek és a látszat mint én. Nem azért küldöm el, hogy elmenjen, hanem azért, mert azt akarom rájöjjön hiányzik, és fáj. Fájnak a napok, amiket nélküle töltöttem.
Azt akarom érezze, hogy fáj azt látnom egy repülőtéren, ahogy megérkeznek az utasok, és kisétálnak előttem elmosolyodnak, mert meglátták a családjukat, a barátaikat, akik rájuk várnak. Várnak a barátok és a család, és a lány tudja, hogy szeretik. Mert a barátai megvárják, míg elfut mellettük, és megöleli a mögöttük álló édesapját, akit hónapokig nem látott.
Fáj. Fáj, mert rám a limuzin sofőr várt, amikor megérkezte, egy táblával a kezében, amire a nevem volt írva. Fájdalmas mosollyal az arcomon sétáltam el a lány, és szerettei mellett, akik vidáman ölelkeztek, és a sofőr mellé állva elindultam az autómhoz.
De nem mondtam el, mert már megtettem. Annyiszor mondtam, és mindannyiszor süket fülekre találtam.
Láttam, ahogy anya felnyomja magát a szemben lévő székből, és elindul az ajtó felé. Szorosan lehunytam a szeme, és hagytam, hogy egy könnycsepp a papírokra hulljon, miközben belül mindenem megremegett. Az ajtóban megállt egy pillanatra, hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, de nem lép.
-    Sajnálom, én nem akartam ezt tenni, de muszáj lesz. Te Amerikához tartozol Ninah – mondta lágy hangon, majd kilépett.
Nem értettem miről beszél, de nem volt jó érzés bennem. Felemeltem a fejem, és halkan szipogtam, miközben újra nyílt az ajtó, és Léna lépett be.
-    Jól vagy Ninah?
Némán bólintottam, mire nem válaszolt, csak bátortalanul közelebb lépett.
-    Eric keresett, azt mondta adjam át, hogy este otthon találkoztok, nincs ma próba.
-    Köszönöm – köszörültem meg a torkom, és összecsaptam a papírokat.
Ne bírta tovább nézni a számokat, a betűket, ne tudtam tovább abban a helyiségben maradni, úgyhogy gyors mozdulatokkal felkaptam a táskám és a kabátom, és elindultam a lift felé.
-    Kérlek, maradj bent, amíg a munkaidőd tart, és ha bármilyen hívás jön, azt jegyezd fel, holnap átfutom. Most mennem kell – mondta még gyorsan, majd hagytam, hogy bezáródjanak a lift ajtajai, és feszülten toporogtam a liftben, alig vártam, hogy végre kiszabaduljak.
Nem tudta hova tenni a feszültségem, képtelen voltam feldolgozni, és miközben a behelyeztem a slusszkulcsot, végig azon járt az agyam, hogy mit csináljak? Hova menjek? El vagyok maradva a munkával, most mégis ott hagytam az egészet. Képtelen lennék visszamenni, és semmi értelme sem volna, de valahogy ki kell adnom magamból a feszültséget.
Bekapcsoltam a biztonsági övet, és megadva magam hajoltam rá a kormányra. Mélyeket lélegeztem, és hirtelen ötlettel vezérelve felkaptam a fejem, beindítottam a motort, és ismerős irányba indultam.
Sorra hagytam magam mögött a háztömböket, az embereket, hol kietlenebb lett a táj, hol élettel telibb, miközben mellettem folyton szólt Eric hangja a rádióban; Saade nap volt.
Néhol elmosolyodva vezettem, és vártam a pillanatot, hogy kiszálljak, és fellélegezhessek.
Lassan fékeztem le az épület előtt, és miközben gondosan leparkoltam, az előttem lévő úton gondolkodtam. Képtelen leszek egyedül végigmenni rajta, de muszáj lesz, és ha bele halok is eljutok az ajtóig.
Kiszálltam, és miközben rányomtam az autóra a riasztót futva tettem meg a távot a fotocellás ajtó és köztem. Beérve éles kanyart vettem, és levágtatta a hosszú lépcsőn, de a végénél megtorpantam, és mintha egy jeges fuvallat szorította volna belém a levegőt, hőköltem hátra.
Most sem nézett ki jobban, mint a múltkor. Merev mozdulatokkal lehajoltam és ujjaimmal pihe könnyedén, épphogy hozzáérve az anyaghoz, simítottam végig rajta. Remegve szívtam be a poshadt levegőt, miközben visszaegyenesedtem, és bal lábamat ráhelyeztem az anyagra. Valami megmozdult a hasamban, mikor megéreztem magam alatt a süppedést, de nem foglalkoztam vele, összezártam a szám, lenyeltem a hányingerem és a kezem erősen ökölbe szorítva lépkedtem végig a sötét folyóson, és nem engedtem magamnak a fellélegzést akkor sem, mikor az ajtónál megállva benyomtam a születési dátumom, és hallotta kattanni a zárat.
Magam mögött hagyva a rossz érzést léptem be a tükrökkel teli terembe, bedobtam a táskám a sarokba, majd kihúztam az iPodom a zsebemből, és a hangrendszerhez lépve összekötöttem őket.


Say ok

Megnyomtam a lejátszás gombot, és a terem közepére sétáltam. Nem törődtem a bemelegítéssel, azzal, hogy nem szabadna itt lennem, jelenleg ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezhettem magam, itt nem talál meg senki, itt magam lehetek, és kiadhatom magamból azt, ami fáj. 
Lassan áthúztam a fejemen a pulcsimat, és eldobtam azt is a táskám mellé. Előre hajoltam, összeborzoltam a hajam, majd hátravettem a fejem, és élveztem, ahogy a lágy hajszálak végigsimítanak a bőrömön. Megpördültem és elmosolyodva léptem ki oldalra, éreztem, ahogy a zene bekúszik a bőröm alá, irányítani kezd, és minden eltűnik az elmémből, ami gátat szabhat a szabadságomnak. Lépés lépést követett, könnyed mozdulatok árasztották a termet, mindenhol magamat láttam, ahogy előrelépek, és lágyan ringatva a csípőm közeledem a tükörképem felé.
Lassan végigsimítottam az arcomon, a hajamon, az oldalamon, és akaratlanul is elkezdtem énekelni a dalt, és éreztem, hogy a szempár, amit nézek már nem a sajátom, és azt akarom, hogy Ő értse meg.
Megállta a tükör előtt, lágyan végigsimítottam rajta, majd könnyen nekidőltem, és oldalra pillantva néztem magammal farkasszemet.

„Say that it's gonna be alright, that it's gonna be ok
Say ok”

Egyetlen mozdulattal húztam le magamról a felsőmet is, és nevetve löktem el magam a tükörtől.
Körbe – körbe forogtam, hagytam, hogy érezzem a szabadságot, a lebegő hajam, az életet, az érzést.
Jobbra léptem, meghajoltam, majd lassan leguggoltam, és éreztem, ahogy összegyűlik bennem az erő, és már semmi sem érdekelt, felugrottam, beleharaptam a számba, miközben kezemmel játszottam a mozdulatokat, majd felpillantottam és kihagyott a légzésem.
Hagytam kicsusszanni az ajkam a fogaim közül, és kiegyenesedve, magabiztosan álltam a férfi előtt.
Szemében nem láttam gonosz csillogást, nem volt az arcán sejtelmes mosoly, csak komolyság, szenvedély, és tűz. Tétovázva álltam, nem akartam megmozdulni, nem lépek felé, nem megyek oda, csak nézem – döntöttem el magamban, ám ő ebben a percben indult el irányomba, és a lépések közben ledobta magáról a kabátját, majd egy fél méterre a testemtől megállt, és felém nyújtotta a kezét.
Lágyan elmosolyodtam és az övébe helyeztem a sajátom. Nem rántott magához, mint szokott, ehelyett ő lépett közelebb és másik kezét a derekamra fonta és felkapva forgatott meg.
Kacagva éreztem meg újra a földet a talpam alatt, miközben mélyen a szemébe néztem, és magamhoz húztam. Keze lassan siklott le a derekamról a lábamra, végig a combomon a térdemig, ahol megállva benyúlt alá, és kilökve alólam a lábam emelte azt a teste mellé, miközben másik kezével a hátam tartotta maga előtt. Ráérősen, nagyon mélyen döntött be magával együtt, szinte a földet súrolta a fejem, miközben a lábam az egekben tartotta, de nem féltem, bíztam benne, hogy nem fog elengedni. Nem állt meg a lejjebbengedésben, nem húzott vissza, lassan helyezte le a fejem a padlóra, hogy aztán ő is rám ereszkedve érjen földet, legutoljára elengedve a lábam.
Parázsló tekintettel nézett végig a testemen, hogy aztán a szemembe nézve elkomolyodjon az arca.
Sebesen dobogó szívvel, szorgosan pihegve lestem rá, félő kíváncsisággal várva a következő lépését.
Tartva a szemkontaktust csókolt könnyen a szám sarkába, mire lehunytam a szemem és kiélveztem ajkai érintését a bőrömön, miközben tapintása égette a testem.
Úgy éreztem meggyulladok, és semmi sem képes elontani a testemben tomboló tüzet, viszont ha kell, inkább égjek, csak ne húzódjon el tőlem, ez az a tűz, amit boldogan táplálnék, ha kell.
De ő elhúzódott, ha csak pár centire is, mire kinyitottam a szemem és tekintetünk találkozott.
Egy őrülten hosszú pillanatig nem tudtam, hogy mit érezzek, hogy mire várunk, csak azt tudtam, hogy ő most vár, és nekem tennem kell valamit.
Óvatosan, úgy, hogy éppen csak észrevegye húzta fel a bal térdem az ég felé, és az ő testének döntöttem azt. Egyetlen másodperc erejéig kapta oda a tekintetét, amit én kihasználtam egy remegő nyelés erejéig, majd megéreztem mosolygó száját az enyémen. Nem nyitottam szét az ajkaim, vártam, hogy akarja, hogy érdemelje, hagytam, hogy nyelve végigszántsa az ajkaim vonalát, lágyan ingerelve a szám sarkát, majd mikor kalandozó keze lágyan simított végig a nyakamon, felsóhajtottam, és elnyílt a szám.
Egyből megéreztem sürgető nyelvét, csókja tüzét, ami nem hagyott hidegen, és szorosan magamra húzva, kiszorítva a legkisebb légüres teret is kettőnk között, öleltem magamhoz, esélyt sem adva neki a menekülésre.
Teste súlya az enyémen, érzéki csókjaink, mindent megadtak, amire ma szükségem volt, mindent eltűntettek, amit nem akartam érezni.
Hevesen csókoltam vissza, ha most jönne el a világ vége is tökéletes pillanat lenne, mert sosem lenne vége, sosem jönne újabb rossz, és minden sokkal szebb lenne.
Eric lihegve húzódott el, én pedig szerelmesen néztem az arca  összes rezüdlését, majd szólásra nyitottam a szám.
-    Mit keresel itt?
-    Hasonlót akartam én is kérdezni – nyelt halkan, majd elnézett mellettem a fölre, és arra hajolva letette homlokát a fejem lette a padlóra.
Elmosolyodtam, és erősen belemarkoltam a fenekébe.
Felszisszenve emeltem meg a fejét, és kérdőn nézett a szemembe.
-    Ezt most miért?
-    Muszáj volt kipróbálnom, már annyiszor akartam – nevettem, majd legurítottam magamról a fiút, és a helyet cserélve, a hasára ültem. – Kiakadtam, anya rosszat forral, és muszáj volt elmenekülnöm. Ez a hely jutott az eszembe, és jól is tettem.
Eric némán figyelte az arcom, furcsa fénnyel a szemében, amit nem tudtam hova tenni. Nem tűz volt, vagy szenvedély, utálat vagy harag, sem értetlenség, valami más. Mintha belém akart volna látni, mintha a fejemből akart volna olvasni, és látni a gondolataim, látni azt, amit nem mondok ki.
Láttam rajta, hogy megszólalni készül, amikor a telefonom félbeszakította a pillanatot, és hangosan csörgött a táskámból.
Sóhajtva ugrottam fel Ericről, és sietve, miközben a táskám felé tartottam vettem fel a pólóm, majd valami csoda folytán sikerült egyből megtalálnom a telefonomat és rányomtam a fogadás gombra.
-    Ninah, azt hiszem nagy bajban van, azonnal menjen haza! – szólt bele köszönés nélkül a nő.
-    De Mrs Ewans! – mondtam gyorsan, mert éreztem, hogy le akarja tenni a telefont. Pillanatok alatt szökött az egekbe a szívverésem, és éreztem, ahogy kiver a víz. – Miről beszél?
-    Bajban vagy, és nem, nem tudok mit tenni ellene. Remélem felkészültél, de nem mondhatok semmit, mert nem kétlem, hogy lehallgatják a hívást, vagy, hogy valaki hallgatózik. Azonnal menj a stockholmi otthonodba – szakította meg a beszélgetést.
A kezem ernyedten, teljes sokkban hullt a testem mellé.
-    Mi történt? – kérdezte Eric felülve, de nem tudtam ránézni, megfagyott tekintettel néztem magam elé.
-    Azt hiszem, nagy baj van – suttogtam újra a szavakat elhűlten, aztán minden felgyorsult, és csak arra emlékszem, hogy Ericet magam után rángatva lépkedik a süppedős talajon.


Remegő kézzel kotortam elő a kulcsot és próbáltam beletalálni a lyukba, de minduntalan félrecsúszott a kezem, és már félő volt, hogy beletöröm a kulcsot, amikor egy reménytelen próbálkozás alkalmával kicsúszott a kezemből, és a földre esett a bejutásom lehetősége.
Éreztem, ahogy a sírógörcs kerülgetett, mert Mrs Ewans szavai ott voltak a fejemben, és amilyen érzés a hatalmába kerített, azóta nem hagyta el a testem, tudtam, hogy ő sosem hozná rám a frászt, ha az nem lenne teljesen valós. Sírni akartam, és talán az volt a legfájdalmasabb, hogy nem tehette meg. Nem tehettem meg, mert biztos vagyok abban, hogy az elkövetkezendő félórában valami történni fog, és ha már előtte sem vagyok elég erős, hogy szembenézzek vele, akkor végleg elvesztem. Lehajolni készültem a kulcsért, de nem láttam át a könnyfátylon, és sebes mozdulatokkal próbáltam eltűntetni a gyengeségem jelét. Újra a kulcsra néztem, felkaptam, és hangosan szipogva közelítettem a kulcslyuk felé, de hirtelen egy gyors, határozott kéz félretolta az enyémet, kikapta belőle a kulcsot, és pillanatok alatt feloldotta a zárat, és beljebb lépett.
Furcsán elesett, mégis nyugodt érzéssel léptem be mögötte, és éppen becsukni készültem magam mögött az ajtót, amikor egy férfi csúsztatta be a lábát, és halkan kopogott az ajtón. Megfordultam, és meglepődve pislogtam az arcára.
-    Igen? Miben segíthetek?
-    Ön Miss Ninah Miles?
-    Igen – bólintottam, mire elvette a lábát az ajtóból, kihúzta magát, és felém nyújtotta a kezét.
-    Michael Bellay, a Los Angeles University– től jöttem, felügyelő biztos vagyok, és azt hiszem, éppen Ön az, akit keresek.
-    Jöjjön beljebb – remegett meg a bensőm, éreztem, ahogy leszakad a szívem, és szédülés kapott el.
Óvatosan, nagyon lassan csuktam be az ajtót, hogy minél később kelljen szembenéznem vele.
Mit keres itt? Miért jött, ki szólt neki? Ha Mrs Ewans csak most tudta meg, és anya pedig… anya. Anya reggel mondott valamit a „nem szeretné megtenni, de ha muszáj, akkor nincs más választása” szövegről, de nem hittem, hogy erre is képes.
Lesütött szemmel fordultam a kedélyesen mosolygó férfira, és hellyel kínálva ültettem le a nappaliba. Egyetlen percet kértem tőle, és kisiettem a szobámba, utolérve Ericet. Meglöktem a vállát, és halkan sziszegtem meglepődött arcába.
-    Itt van egy férfi, és biztos, hogy most olyan rész jön, ami nem végződik jól. Kijönnél?
-    Így? – mutatott végig magán, egy szál alsónadrágban.
-    Fél perced van – hagyta faképnél, és visszaindultam a nappaliba. – Sajnálom a távollétem, de csak most értem haza. Esetleg inni adhatok valamit?
-    Egy pohár víz jól esne – mosolygott, én pedig megindultam a konyhába.
Mit mondjak neki? Képes leszek kimagyarázni mindent? Az isten ba…
-    Ninah, ki ez?
-    Michael Bellay, az egyetememről.
-    De… - kezdett, mire leintettem.
-    Nincs de! Nem tudom, mit akar, de semmiképp nem jó megvárakoztatni. Kérlek, vedd fel a legjobb formád, és gyere utánam. Bemutatom – fordultam ki mellett tálcával a kezemben.
Michael amint megpillantott, melegen elmosolyodott.
-    Miss Miles, látom, hogy ideges, de nincs rá oka, nem akarok semmi rosszat, csak ellenőrzöm, hogy minden rendben megy-e.
-    Értem – mosolyogtam visszafogottan, és lehelyeztem elé a vizet, majd megvártam, míg Eric is megjelenik. – Mr Bellay, engedje meg, hogy bemutassam az énekes Eric Saade-t, akinél dolgozom.
Látszólag semmi baj nem volt, Eric magabiztos volt, és férfias, vállalta a kihívást Michealt illetően.
-    Örvendek – fogtak kezet, majd mindhárman leültünk, és elkezdődött az, amit mindennél jobban ki akartam hagyni. – Nos, Miss Miles, hogy mennek a dolgok? Láthatnám a papírokat? Úgy értem a feljegyzéseit, és a dolgozatát?
Minden levegő kiszorult a tüdőmből, és a szívem kihagyott egy pillanatra. Úgy éreztem minden felfordult, és ez egy rossz álom.
-    Nos, azt hiszem ez lehet probléma, ugyanis, nincsenek itt a dolgozataim.
-    Igen, ez probléma. De gondolom gépen írta, ha esetleg tudna mutatni valamit… – pillantott oldalra a laptopom felé.
-    Nem, nem tudok – ráztam meg a fejem.
Michael arcáról eltűnt a kedélyes mosoly, helyét átvette a komoly arckifejezés, és előredőlve nézett mélyen a szemembe.
-    Miss Miles, ugye tudja, hogy rengeteg feltétele volt annak, hogy eljöjjön elvégezni egy ilyen munkát, ilyen messzire, és most szegi meg éppen a legtöbbet. Itt van egy ideje, de még semmit sem hallottunk Önről, nem kaptunk sem egy szakdolgozatot, sem beszámolót. Attól félek, hogy Ön nem is dolgozik, Miss.
-    Én tudom bizonyítani, és garantálni, hogy Ninah tökéletes munkát végez, és mindennap dolgozik. Az egyetlen lehetséges oka, hogy még nem olvasott egy dolgozatot, naplót sem a hölgytől, az talán éppen azért van, mert egy percnyi szabadideje sincsen, csak a munkának él, mióta Svédországban van. Imádja ezt csinálni, lefoglalja az egész napját.
-    Ha az eddigi napokat nem tudják elszámolni, és garantálni, hogy valóban munka folyt, kénytelen vagyok most azonnal felfüggeszteni Miss Miles gyakorlatát és haladéktalanul visszaküldeni Amerikába – felelte ellentmondást nem tűrően, mire összeszorult a torkom, és felerősödött a szédülés.
Ez valóban lehetséges pillanat most? Ez reális? Hogy mindenem, ami volt egyetlen perc alatt omlott volna össze?
-    Elnézést – suttogtam feszülten, gyorsan a szám elé kaptam a kezem, és felpattanva a fürdő felé vettem az irányt.
Nem érdekelt a hátamba fúródó pillantások, csak az, hogy még időben elérjek a mosdóba.
-    Nagy hibát követ el Mr – hallottam még Eric hangját, mielőtt becsaptam volna magam mögött az ajtót, és a WC felé vetettem volna magam.