Chapter 1

 Svédország

A repülő utam több órásra nyúlt el, mégis elmosolyodtam mikor megkezdtük a leszállást, és a felhők alatt megpillantottam a svéd földet. Kikapcsoltam a laptopot, és az ablakra meredve játszottam vissza a New York-i reptéren történteket.

-          Minden este beszélünk, és akkor legkésőbb egy hónap múlva kijössz, ugye? – pillantottam fel Tyra, aki szomorúan bólintott, majd magához vont és szorosan ölelt. – Aztán ne csajozz be jó kis francia lányokból – nevetem a bőrkabátjába.

-          Nekem kéne félnem, hisz neked a svédeknél már életed van, hipp – hopp újra magadhoz csalod a régi barátokat.

"A 765 – ös Londoni repülőhöz kérjük az utasokat a hatos kapuhoz."

Mennem kéne, de olyan nehéz magam mögött hagynom mindent, amit hónapokba, évekbe telt felépítenem a semmiből, hogy most félek, míg távol leszek a rendszerem, az életem összeomlik.

-          Menj Ninah! – suttogta a fülembe, majd egy búcsúcsókra húzott magához. – Menned kell.

-          Tudom –suttogtam, és elhúzódtam tőle. – Vigyázz magadra, kérlek!

-          Meg lesz – mosolygott, miközben én lassan elhátráltam az átjáró fele.

-          Szeretlek – suttogtam némán, majd megfordultam, és odaadtam a felszálló kártyám a repülőnél.

-          Jó utat kívánunk! – mosolygott a légi utaskísérő, én pedig elindultam a repülő belseje felé megkeresni a székem.

Megforgattam a kezemben a kikapcsolt telefonom, közben pedig néztem, ahogy egyre közelebb érünk a talajhoz.

Át kell programoznom magam. Selly már itt vár a reptéren, ő az egyetlen olyan svéd barátnőm, akivel azóta is tartom a kapcsolatot, mióta eljöttem. Hárman voltunk nagyon jóban, Selly, én és egy kisfiú, akinek a nevét azonban már nem tudtam felidézni magamban. Pedig még talán szerelmes is voltam belé. Vicces, ennyi év után visszagondolni a felhőtlen gyermekkorra. Talán most egy kicsit majd visszakapok belőle.

A csomagom az elsők között érkezett meg a szállítón, úgyhogy utána egyből az átjáró fele indultam. Selly-t megpillantva, mintha csak haza érkeztem volna. Ott állt a meeting point-nál, ahogy megbeszéltük, és láttam, ahogy szemével a tömeget pásztázza. Egy pillanat múlva azonban már rajtam volt a tekintete, és melegen elmosolyodott, én pedig mint egy óvodás kezdtem el felé futni, hogy aztán a sok éves távollét után magamhoz ölelhessem.

-          Ó, Ninah, de jó látni! Istenem, de rég volt… - suttogta a hajamba, én pedig felnevettem.

-          Tényleg nem most volt. Fantasztikusan nézel ki! – toltam el magamtól, hogy végigmérhessem.

-          Te sem panaszkodhatsz. Na, gyere, viszem a csomagod.

A program része volt, hogy a házat kaptam, aminek a bérleti díját egy évig a suli fizeti, vagyis a program szervezője. Selly tudta a címet, és úgy ismerte a városokat köztük Stockholmot, mint a tenyerét, úgyhogy az ideiglenes szállodába, ahol lennem kell, míg a házat be nem rendezik, ami még állítólag két hét, simán elvezetett.

Gyönyörű volt a hely, a szobámból pedig csodás kilátás nyílt a városra. Már az ajtóban megszabadultam a csomagjaimtól, és kiterültem az ágyon.

Pár pillanat múlva, egy fej érkezett az enyém mellé.

-          Na, és mikor kezded a munkát?

-          Ma találkozom az énekessel három körül. Van sejtésed ki lehet?

-          Mostanában rengetegen vannak, akik a pályafutásuk elején járnak. Apropó, emlékszel Eric-re?

-          Eric? – vontam fel értetlenül a szemöldököm, és végigfuttattam a szemem egy csíkon, a plafonon.

-          Ühüm, tudod, akivel gyerekként játszottunk.

-          Ó, hát Ericnek hívják. Teljesen elfelejtettem.

-          Pedig az mostanság nagy hiba. Eric énekel. Nem is akárhogyan, és itthon már egyre több rajongója van.

-          Helyes? – ültem fel.

-          Az nem kifejezés – kacagott, majd felhúzott az ágyról, és a bőröndhöz húzott. – Szerintem öltözz, negyed óra múlva három.

Pillanatok alatt az alkalomhoz illő ruhát vettem fel, de még indulás előtt átfutottam néhány jegyzetet, és füzetet.

Hirtelen rám tört a pánik. Még csak huszonegy vagyok, nem vagyok üzletasszony, most mégis azt várják el tőlem, hogy az legyek? Képtelenség. Nem tudok semmit, amit valaha tanultam, az mostanra nem érvényes. Rögtönöznöm kell úgy, hogy közben minden tudást, amit kaptam felhasználjam. A csúcsra kell juttatnom egy embert.

-          Nekem ez nem fog menni – huppantam le az ágyra indulás előtt.

-          Ugyan Ninah! Hisz a legjobb leszel. Elmegyek veled, és támogatlak. Előrébb vagy, mint én, én még mindig csak a főiskolát koptatom, neked pedig itt ez a lehetőség. Utána elmegyünk valahova enni, oké?

-          Úgy beszélsz velem, mint egy anyuka a kisgyerekével – nevettem fel fáradtan.

-          De használ – mosolygott, felkapta a táskám, és elindult az ajtó fele.

A taxiban elmesélte milyen balszerencséje van a pasikkal, és hogy ha végre befejezi a képzőművészetit, akkor a fotográfiai állása mellett festhet is, azt csinálja majd, amit szeret.

-          És te hogy állsz a tánccal?

-          Befejeztem egy tánciskolát, mert bár imádtam táncolni, és a versenyeken is sorra nyertünk, de a suli mellett nem volt időm rá. Pasik terén elégedett vagyok.

-          Azt hallottam.

-          Mi? – vontam fel a szemöldököm, bár sejtettem, hogy kihallgatta a telefonbeszélgetésünket Ty-jal.

-          Sajnálom, de annyira édes volt, hogy nem tudtam nem hallani.

A taxi lassan lefékezett és megállt egy elegánsnak tűnő hely mellett.

-          Ebédelek? – néztem fel az épületre, ahol félreérthetetlen betűkkel ki volt írva, hogy Restaurant.

-          Nem tudom, lehet – vont vállat, majd kipattant, és megindult az épület felé.

Olyan lendületesen ment, hogy még épp idejében, az ajtó előtt tudtam elcsípni a kabátját, hogy visszarántsam.

-          Várj! Még nem állok készen.

-          Miről beszélsz? – vont félre, hogy elférjenek mellettünk.

-          Arról, hogy a gyomrom összezsugorodott, hányingerem van, remegek, és szívem úgy ver, mintha nyolc kilométert futottam volna – soroltam elfúló hangon.

-          Izgulsz – vonta le a következtetést, majd megfordult, és elindult a bejárat felé, a kezemet fogva. – Ez teljesen normális.

Nem volt időm válaszolni, mert egy férfi lépett elém elkérve a kabátomat. Mire levettem Selly szőrén - szálán eltűnt, én pedig egyedül maradtam az állítólag normális izgulásommal. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy itt az idő, hogy elfussak, amikor a férfi újból megszólalt.

-          Szabadna a nevét?

-          Ninah. Ninah Miles. Elvileg már várnak – mosolyogtam rá feszülten, ő pedig már indult is előre.

Átvezetett az éttermen, felmentünk egy emeletet, ahol csak egyetlen szoba volt, de az teljes emeletnyi.

A luxus ölelt át mindent, az arany, és a bordó szín jellemezte a szobát, és egy hatalmas asztal állt az ablak előtt, ami egy egész falat terített be. Onnan be lehetett látni egész Stockholmot, én pedig elképedve meg is tettem.

-          Wáó – suttogtam, és mire észbe kaptam már egyedül sétáltam be a termet, kísérőm eltűnt.

Csodálatos festmények lógtak a falakon, ámulattal néztem mindegyiket, amikor valaki megköszörülte a torkát mögöttem, én pedig ijedten kaptam hátra a fejem.

-          Gyönyörűek, nem igaz, Miss Miles? Akárcsak maga – mosolygott a férfi, majd elindult az italos asztal felé.

-          Igen, tényleg gyönyörűek – mondtam halkan. – Ön kicsoda, már ha meg nem sértem kérdésemmel.

-          Udvariatlan vagyok, a nevem Georg Sauld. Mit adhatok inni?

-          Vizet kérnék.

-          Ahogy parancsolja.

Furcsán nyugodtnak éreztem magam, valahogy annyira ledöbbentett ennek a férfinak a viselkedése, hogy elfelejtettem félni.

-          Ön az énekes? – kérdeztem rá, miután hellyel kínált.

-          Ó, dehogyis, isten ments. Ha bárki is az én hangomat akarná hallani, nem járna jól. A fiatalember bármelyik percben itt lehet, csak interjút kellett adnia, és tudja, hogy megy ez, mindig vannak pár perces csúszáskülönbségek.

-          És ön pedig… - folytattam tovább a faggatást.

-          Én az énekesünk dolgainak egyik felügyelője vagyok.

-          Egyik? – szökött fel a szemöldököm.

-          Ön a másik – válaszolt úgy, mintha ez magától értetődő volna.

Az éppen lenyelt kortyom enyhén eltévedt, halk fuldoklásban törtem ki, amikor kinyílt egy másik ajtó, és egy fekete nadrágos alak lépett be.

-          Jól vagy? – sietett felém, és a derekamra fektette a kezét, hogy segítsen kiegyenesedni a fuldoklásomból.

-          Igen, köszönöm, csak félrenyeltem – krákogtam, majd felnéztem segítőm arcára.

-          Ninah?

Ránéztem meglepődött arcára, és mintha egy gyermekkori barátom arcát láttam volna.

-          Te? – ráncoltam össze a szemöldököm.

-          Ebéd! – csapta össze a tenyerét Georg.