Chapter 8

Sziasztok!


Tudom, tudom, telhetetlen kis csaj vagyok, ne akaratoskodjak, de azért jól esne néhány visszajelzés, esetleg több. :D
Köszönöm Zoey, kedves szavaid, neked ajánlom a mai fejezetet, hamarabb jött a tervezetnél! :)


Csókollak titeket!

Kényelmetlen találkozó

Meg nem szűnő, idegesítő kopogásra keltem, hirtelen a jelzőivel együtt Ericre emlékeztetett.

Felhorkanva, mérgesen sétáltam az ajtóhoz, hogy kiakasszam a zárat, és a látogatóm kiléte felől érdeklődjek.

-          Ki vagy?

-          A mikulás. Szerinted? Eric – morogta.

Nyögve nyitottam ajtót, tudtam, ha neki sincs jó napja, akkor nem lesz valami csodálatos az elkövetkezendő több mint húsz óra.

Miközben ő besétált, én visszakocogtam az ágyamhoz, és hálásan beledőltem.

-          Vissza ne feküdj! – rivallt rám az ágyam mellől. – Hoztam neked valamit.

-          Reggelit? – kérdeztem párnámba temetett fejjel, reménykedő hangon.

-          Jobb – közölte, és valami landolt az ágyamon.

Lassan feltornáztam magam, és hátradőlve a kezembe vettem Eric ajándékát, a mai újságot, legalábbis ez állt a hátulján. Kinyitottam, és elkezdtem olvasni a sporthíreket.

-          Te mi a fenét csinálsz? – mordult rám, én pedig megszeppenve lestem fel az arcára.

-          Már mit csinálnék? Hoztál egy újságot, gondoltam elolvasom. Vagy minek hoztad?

-          De miért hátulról?

-          Onnan szoktam meg.

-          Akkor most szokd meg Édes elölről, mert ott van a lényeg.

Értetlenül fordítottam meg a lapot, miközben Eric a lábával idegesen dobolva várta a reakcióm.

Megpillantottam a címlapon, és megfordult a világ, egyszeriben a föld alatt lett volna a helyem.

-          Nem! – pattantam fel, két kezemben szorongatva az újságot, és megindultam az ablak felé, több fényért, hogy elolvassam a szalagcímet, és a kép aljához fűzött kommentárt. – Nem, nem, nem, nem!

Eric Saade, a már nem csak hazánkban népszerű popénekes új kedvesre lelt. Az ismeretlen, de tagadhatatlanul gyönyörű hölgy többször is feltűnt a színpad mögötti backstage-ben, csókjukat pedig egy őrült rajongó leszerelésénél kaptuk lencsevégre. Molly Sandén -t énekesnőt, aki az énekes volt barátnője, még nem tudtuk utolérni kérdéseinkkel. Vajon ez a lány most az Igazi Eric számára, vagy csak a szépsége kápráztatta el a svéd dalos pacsirtát? Következő számunkban többet is megtudhatnak Svédország új sztárpárjáról, és a titokzatos fiatal nőről.

-          Nem, nem fogtok semmit megtudni. Az istenit! Mindent kiforgató média! Ez ugye, csak itt jelenik meg? Svédországban?

-          Nem, még Franciaországban is – vágta rá csípősen.

-          A francba is Eric, most mi a fenét csinálunk?

-          Te vagy a sajtós, nem én – vont lazán vállat, és bedőlt az ágyamba.

-          Csak hogy ez az egész miattad van – kentem rá, és kieresztettem magamból a levegőt, ezzel együtt a feszültséget is, és megadva magam sétáltam Eric mellé. - Ugye, hogy nem tagadhatjuk? – néztem rá reménytelenül.

-          Jól látod. Az semmiféle szempontból nem tesz jót a karrieremnek.

-          Minek csókoltalak meg? – sóhajtottam, és leroskadtam az ágyra.

-          Végül is a csókot magamra vállalom, de a kimentés a te ötleted volt.

-          Oké, így nem megyünk semmire. Egyszerűen csak mosolyogva hárítjuk a kérdéseket, én pedig beszerzek egy parókát.

-          Ugyan Ninah, akár fel is vállalhatnánk.

-          Azt, ami nincs? – hanyatlottam a párnák közé.

-          Még lehet – suttogta, és felém gördült.

-          Nem – suttogtam, és még magamnak is úgy hangzott, mint, aki nem tagad, hanem elhitetni szeretné saját magával. – Mit csinálunk ma? – nyeltem, és elkaptam a tekintetét barna szemeiről.

-          Kezdetnek eljöhetnél velem reggelizni.

-          Ja, hogy lerohanjanak minket, és még több ilyen kép szülessen, hülye leszek.

-          És akkor egész hátralévő életedben itt bent fogsz kuksolni, mert félsz?

-          Nem fogok egész hátralévő életemben Svédországban maradni – válaszoltam felállva.

A szekrényemhez sétáltam és elkezdtem kiválogatni a ruhákat.

-          Akkor megyünk enni? - hallottam meg nevető hangját.

-          Igen – bólintottam, és visszacsuktam a gardrób ajtaját.

-          Ha megint előttem akarsz elkezdeni átöltözni, most esküszöm, hogy nem lennék képes magam visszafogni.

-          Akkor nyugodjon meg a kis lelked, a fürdőbe megyek – mentem mellette, majd a fürdőszobába érve bezártam az ajtót, ami hangosan kattant. Kintről édes nevetés hallatszódott be, mire az ajtónak vettem a hátam, és én is felnevettem.

Percekig állhattam még így, míg végre úgy éreztem képes leszek normális ritmusban dobogó szívvel, nem remegő kézzel felöltözni.

Utáltam, hogy kezdek bedőlni, utáltam, hogy rám is hat a kisugárzása. Magamra kaptam a ruhákat, arcot mostam, rendbe szedtem a hajam, majd egy kis szemceruza és alapozó segítségével nőt csináltam magamból.

-          Na végre – állt fel, és az ajtó felé indult. – Hova lett a csini alsónadrág, amiben aludtál?

-          Fogd be! – sziszegtem felé visszafojtott mosollyal, miközben a kezembe vettem egy papírt, és egy tollat, hogy lekörmöljek pár sort Sellynek, majd cipőt véve kiléptem a biztonságot nyújtó odúmból.

Persze egy napszemüveget muszáj voltam magammal hoznom, és próbáltam tartani Erictől a tisztes távolságot, amit ő is észrevett.

-          Jaj, Ninah, ne fossál már ennyire – ragadott karon, és az oldalához húzott.

Belém karolt, és egészen az étteremig eszében sem volt elengedni.

-          Úgy utállak – húztam le a fejemről a napszemüveget.

A reggelim egyszerű tojásrántotta volt, körítve zöldségekkel, Eric pedig a croassant mellett döntött.

-          Na, és hogy tetszett a tegnapi koncert? – fűzte össze tarkóján a kezét, és hátradőlve kémlelte az arcom.

-          Egész jó volt – néztem vissza rá, és kortyoltam egyet a narancslevemből.

-          Egész jó? – szökött fel a szemöldöke.

-          Egy rajongó számára nagyszerű élmény volt, tökéletes volt az előadás, az ének, a tánc, és mindezt olyan csapatmunkával, amit sok más sztár megirigyelhetne.

-          Azt hiszem, most jön a de.

-          Igen. De, én nem vagyok rajongó, és ugyanúgy észreveszem a hibákat, mint te, ha visszanézel egy fellépést. Látom, hogy hol nem teljesítettél úgy, ahogy tudtál volna, hogy hol csúszott meg a hangod annyira, hogy azt már nem lehet jónak mondani, és hogy jól játszottad túl magad.

-          Túljátszottam magam? – kérdezett vissza érdeklődve.

-          Ó, Eric nem hiszem el, hogy néha nem érzed. Amikor már túl csábos akarsz lenni, amikor azt akarod, hogy a halottak is oda legyenek a kinézetedért, amikor azt akarod elérni, hogy minden nő a te képeddel aludjon el, és álmodjon, akkor olykor néha túllendülsz, és sikerül elérned egy enyhe meleg beütést.

-          Szóval buzinak nézek ki – vonta le bölcsen a következtetést.

-          Pontosan – bólintottam, majd elhajoltam az asztal felől, hogy le tudják rakni elém a reggelit.

-          És a többit kifejtenéd?

-          Nem kell sok fejtegetés. A légzési technika jó, de még gyakorolni kell ahhoz, hogy ne ezen csússzanak el a hangok. Néha elég csak egy kis félrelépés, hogy a levegő beszoruljon, és a hang ne úgy jöjjön ki, mint ahogy ki kéne neki. Egy-egy lassú szám előtt pedig jobb lenne, ha többet beszélnél, hogy visszaálljon a szívverésed normálra, és ne kelljen levegő után kapkodnod mikor belekezdesz a dalba, de ezt még kidolgozzuk.

-          Kemény kritika, de van benne igazság – vallotta be, majd beleharapott az ételbe.

-          Van benne? – nyeltem le egy falatot. Komolyan azt hiszi, hogy csak van benne igazság, és nem az egész az?!

-          A legtöbb hangelcsúszás most az utolsó koncerten, amiről beszélsz, leginkább miattad volt.

Felhorkantam, és hátradőltem a székben.

-          Na, erre kíváncsi vagyok – vártam a folytatást.

-          Elkalandoztam. Rengeteg lépést is elhibáztam, mert egyfolytában a hajnali kis tó emléke ugrott be, vagy az, amilyen vicces fejet vágtál, amikor „elraboltunk” – rajzolt macskakörmöt a levegőbe.

-          Nincs szükség arra az idézőjelre, az valódi elrablás volt, Eric.

-          Imádom, amikor kimondod a nevem – hajolt át az asztalon felém.

Én is mozdultam, átszelve a köztünk lévő távolságot.

-          Utálom, amikor képtelen vagy komoly maradni, és csak a hazugságokon törni a fejed, amivel levehetsz egy lányt a lábáról – suttogtam, és mélyen a szemébe néztem.

Lassan visszahúzódott az ételéhez, és folytatta.

-          Nem vagy könnyű eset. A nők többsége ilyenkor már a tenyeremből eszik.

-          Sajnálom, a tányér szimpatikusabb, ráadásul barátom van.

-          Igen? És mikor hívtad utoljára?

Megdermedve bámultam az italomra egy másodpercig, majd felnéztem rá.

-          Tegnap este, amíg a parkban voltunk – hazudtam, és bekaptam egy újabb falatot.

-          Hazudsz – jelentette ki, és előkapta a mobilom a zsebéből.

-          Azt… azt honnan? – hebegtem elvörösödve. – Azonnal add ide!

-          Jól van – nyújtotta át a telefont, én pedig egyből zsebre vágtam.

-          Hogy képzelted? Az magántulajdon.

-          Akkor meg ne próbálj átvágni Ninah. Akarsz engem.

-          Megbolondultál – ráztam meg a fejem, és befejezettnek nyilvánítottam a reggelit.

-          Jól van. Akkor irány a lakásom.

Nem tudom melyik kis hang suttogta azt a tudatalattimban, hogy menjek vele, de megtettem. Nem tudom, hogy hová tettem a józan eszem, de nem találtam. A csöndben eltöltött időnket azzal töltöttem, hogy nem Ericen magán gondolkodtam, hanem azon mit kell még csinálnom a karrierjével kapcsolatban.

Tudtam, hogy SWOT analízist kell készítenem, és még rengeteg adatot kell áttekintenem ahhoz, hogy képben legyek a munkásságát illetően, de mindenekfelett meg kell ismernem a rajongóit. Az akaratukat, a gondolataikat, és kíváncsiságukat, az álmaikat, és az ő Eric Saadejukat.

Eric lakása egyszerűen pasis volt, olyan, mint bármelyik szingli pasi legénylakása, egyszerűen beleszerettem.

-          Otthonos – mondtam, miközben ledobtam a kabátom a kanapéjára.

-          Látom, máris ott érzed magad – nézett furcsán a kabátom után, de én ügyet sem vetettem rá csak ámulva néztem körbe a házban.

-          Hálószoba? – böktem egy csukott ajtóra.

-          Bizony – bólintott, és mosolyogva megindult felé. – Nem ajánlatos nőnek egyedül belépnie az oroszlán barlangjába – nyomta le a kilincset, majd a kezét felém nyújtva belépett. – De te nem vagy egyedül.

-          Milyen mázlista vagyok – fogadtam el a kezét, és besétáltam a szobába. Harmonikus szín kavalkád fogadott, és még csak rendetlenség sem volt, kezdtem kiábrándulni.

A számítógépe az ágya mellett volt, bekapcsolva, ami éppen a weblapját mutatta.

-          Te szerkeszted?

-          Nem lenne rá időm, csak próbálok frissítgetni, levelekre válaszolni, blogolni.

-          Szép – mondtam elismerőn, és leültem az ágyára. – Nos, és miért vagyunk itt?

Felnevetett, de nem mondott, vagy lépet semmit. Mintha feszültséggel lenne tele.

-          Tudtam, hogy megkérdezed, de azt nem tudtam, hogy nekem ennyire nehéz lesz.

-          Mi?

Csak megrázta a fejét, és elmosolyodott.

-          Tisztában vagy azzal, hogy mennyire gyönyörű vagy? Melletted egy férfi sem tud elmenni.

-          Ne kezd, Eric kérlek – kértem rá sem nézve, nem tudtam mi történne, ha a szemébe néznék.

-          Nézz rám! – mondta halkan, és megindult felém.

Ha a szemébe nézek, végem. Minden akaraterőm elveszítem, mindazt sutba vágom, ami ellen eddig küzdöttem. Megadom magam neki, és nem azért mert annyira húz magához, hanem, mert én akarom, és én nem leszek képes megálljt parancsolni. Csend volt, szenvedélyes csend, bolond voltam, hogy bejöttem ide. Éget a pillantása, tudom, hogy engem néz, engem akar. Csinálnom kell valamit.

-          Nem – leheltem, és futni kezdtem az ajtó felé, annyira össze voltam zavarodva, annyira sejtettem, hogy mi következik, szinte tisztán láttam magam előtt, tudtam, hogy nem tudom tartani magam. A futás volt az egyetlen lehetőségem.

De nem hagyta. Elkapta a derekam, és visszahúzott maga elé, rám emelve mogyoróbarna szemeit.

-          Tudod, hogy esélyed sincs. Átlátok az erőlködéseden, és megadod magad Ninah – suttogta az arcom mellé, a fülemet csiklandozta a lehelete.

Talán valaki vigyázz rám valahol, és meghallotta néma segélykiáltásom. Vagy talán valaki tudja, hogy Eric élete legnagyobb hibáját követné el, ha most megcsókolna, talán csak a jövő az, ami tele van meglepetésekkel, így most mi is megkaptuk a magunkét.

A csengő, mint egy ajándék szakította félbe az elkezdett „romantikázásunkat ”, amire mindketten megdermedtünk. Eric le sem vette rólam a szemét, én pedig csökönyösen bámultam a padlót, de a kint várakozó idegennek sürgős volt, újabb gombnyomással adta tudtunkra ittlétét.

Az énekes keze végre lekerült a derekamról, és megindult az ajtó felé, én pedig majd összeestem a megkönnyebbüléstől, amikor kisétált a szobából. Fáradtan, gondolatoktól zsongó fejjel ereszkedtem le az ágyra.

-          Molly? – nyögte meglepődve Eric.

-          Csodálkozol? Napok óta hívogatlak, de te még csak fel sem veszed, aztán ma reggel meg megjelenik ez a kép rólad, és az új „barátnődről” – mondta gúnyosan az utolsó szót az ex.

-          Nem hívtalak vissza, mert nem volt mondanivalóm. Amikor azt mondtam, hogy zárjuk le, én azt úgy is gondoltam.

-          De hiányzol.

-          Most már hiányozhatok Molly, sajnálom. Ezerszer átrágtuk, emlékszel? Nem akarok még több olyan estét. Éld az életed, most megadatik, nem vagy kötelezve senkihez.

-          Eric, én sajnálom. Undorító, amit tettem, önző voltam.

-          Nem voltál az, csak a siker hajtott. Nem haragszom Mol, esküszöm. Csak kérlek, hagyj békén.

-          Eric én… nem beszélhetnénk meg ezt bentebb? Bemehetek?

Volt egy kis hatásszünet, és visszafojtott lélegzettel vártam a választ. Most légy okos Eric, kérlek.

-          De, gyere. Egy percre csak, és a hálószobában, van ott egy kis dolgom mielőtt indulok.

Nem, ezt nem teheted. Engem nem keverhetsz bele Saade. Nem!

-          Indulsz? Hova? – hallottam egyre közelebbről a hangját, miközben a cipőjük koppanása a padlón is egyre erőteljesebb lett.

-          Angliába, holnap van ott egy sajtókonferenciám, és egy koncertem.

Igen? És ezt mikor akarta elmondani? Valahova muszáj elbújnom. Elbújni? Szánalmas, ez Eric problémája, miért én bujkálok? Az istenért, mit keresek itt?

-          Az egész csapat megy? – érdeklődött tovább a lány kíváncsian. Szinte láttam, hogy egy lépés választja el Eric hálószobájának ajtajától.

-          Nem, csak páran. Ketten utazunk a repülőn – mondta olyan hangsúllyal, hogy tudtam, ez nekem is szól. Közel voltak, vészesen közel, nekem pedig minden ötlet kiszökött a fejemből egy pillanat alatt, és csak ültem, azt sem tudtam, mit csináljak. Mi van, ha meglát? Hülyeség, persze, hogy meglát. Üljek? Álljak? Ájuljak?

-          Ketten? – pillantottam meg Mollyt az ajtóban, ahogy hátrafele beszél Ericnek, majd mikor Eric ahelyett, hogy rá nézett volna, rám emelte pillantását, Molly megfordult, és egyenesen a szemembe nézett.

Ez az a feszültséggel teli dermedt csönd volt, amiről beszélnek. Vagy még rosszabb, nem tudom, de abban a pillanatban bárhol kellemesebb lett volna.

Nem mondhatom, hogy hello, a menedzser vagyok, mert látta a képet, tudom mit gondol. Azt sem bökhetem oda, hogy hello, a barátnő vagyok, mert az végképp hazugság. Most Ericnek kell cselekednie. Csak hagy menjek innen.

-          Szóval igaz – suttogta Molly megtörten, és végigmért. – Valaki mást szeretsz.

-          Az talán túlzás – mondtam halkan egy visszafogott idióta vigyor kíséretében.

-          Nem, nem az – sétált mellém Eric, és szorosan magához ölelt. – Ninah, a barátnőm, sajnálom Molly. Nem azt akartam, hogy így tudd meg, de nem hagytál más választási lehetőséget.

A lány még mindig lefagyva bámult, én pedig nem tudtam mit mondhatnék. Megsajnáltam szegényt, és épp szólásra nyitottam a szám, amikor leintett, és mint, aki itt sincs szólalt meg.

-          Nekem… nekem mennem kell.

Egy egyszerű, mégis gépiesen darabos mozdulattal megfordult, és kisétált az ajtón. Hallottam a cipője súrlódását a padlón, és szinte láttam magam előtt, ahogyan összetörten kinyitja az ajtót, és hagyja, hogy mögötte becsapódjon az ajtó.

Lesújtva éreztem magam, mintha én lennék a rossz. A levegő is nehéz volt, nyomott, Eric keze pedig mázsás súlyként nehezedett a testemre.

-          Sajnálom, hogy belerángattalak, muszáj volt.

-          Muszáj? – kérdeztem halkan.

-          Tudod, hogy hogyan kerültünk az újságokba? Miatta. Mert egy detektívet, és fotóst küldött a nyomomba, hogy azok kövessék minden lépésem, hogy hol vagyok, kivel vagyok, mit csinálok. Akkor a parkban is ott lehetett egy, gondolom, és jobbnak találta egy borsos összegért beadni egy újsághoz a negatívumot, mint Mollynak odaadnia egy sima bérért.

-          Én ezt nem… - kezdtem bele, de közbeszólt.

-          Tudtad? – fejezte be a mondatom. – Én sem. Csak egy idő után ijesztő volt, hogy mindenről tudott, olyanokról, amikről nem beszéltem vele, és olyanokról, amikről senki más sem szerzett tudomást.

-          És most mennyi arra az esély, hogy rám egy bérgyilkost küld?

Minden boldogság nélkül felnevetett, és az arcomra szegezte a tekintetét.

-          Semmi. Nyugodj meg, jó kezekben vagy.

-          Épp most küldted rám az exed.

-          Megvédelek, ha kell.

-          Na, azt ajánlom is. Most pedig megmagyaráznád a kis utalgatásod a holnapi napra?

-          Persze, – vont vállat – holnap Londonba repülünk.