Chapter 4

Sziasztok!


Hatalmas nagy bocsánatkéréssel tartozom Bube-nak, meg Nektek, többieknek, akik várták a részt, mert beígértem péntek délelőttre, és nem jött. Sajnálom.
Az igazság az, már ha érdekel valakit, hogy még csak most költöztem ki Londonba egy évre, és az internetem nem kábeles volt, hanem ilyen rendelt szar, ami elment, ha túl sokan voltak fent, és ráadásul percre számlázott. Csütörtök este még volt 8 óra húsz percem, és reggel mikor fel akartam menni, nem engedett.
És azután sem, és tegnap sem, nem tudom mi van.
De ma hál istennek kijött a BT kihozta a routert, úgyhogy ha minden jól megy ma este, vagy holnap már lesz net, normális, és simán tudom hozni a részeket.
Még egyszer sajnálom, remélem megbocsátotok! :)


Most pedig itt van a fejezet. A rajz, az azt akarja ábrázolni, ahogy elképzeltem a lényeget, nézzétek el, hogy ratyi, nem vagyok paint művész. :D


Kellemes időtöltést! :)


Ja, és nagyon, nagyon szépen köszönöm a kommentárokat az előzőnél, remélem legalább annyit kap ez a fejezet is, ha tetszett, vagy ha nem. :)

Napfelkelte

Na jó, az utcáig csak nem jut már el. Egy leragasztott szájú, lefogott lányt visz a vállán, ez csak fel fog tűnni valakinek Stockholm utcáin.

Megint tévedtem. Az utca olyan kihalt volt, mintha robbanás ürítette volna ki a környező utcákat, és egy fekete BMW parkolt egyből a szállodám hátsó kijárata előtt. Eric kinyitotta a hátsó ajtót, bedobott engem, majd maga is beült mellém, és intett a sofőrnek, hogy indulhatunk.

Már nem is mertem belegondolni, hogy honnan tudta meg a szoba számom, hogy honnan tud ennyi kis járatot, talán minden neki tetsző csajt elrabolt már? Megráztam a fejem, és az ablakhoz legközelebb húzódtam, hogy némán, indulatoktól fortyogva bámuljam a mellettem elsuhanó várost. Nem tudom miért néztem, nem tudom miért próbáltam memorizálni, hogy merre megyünk, azt sem tudtam, hogy Stockholmban vagyunk-e még egyáltalán.

-          Ahhoz képest, hogy az első ilyen akciónk volt, egész jól csináltuk, nem? – vigyorgott, és a szeme a félhomályban fényesen csillogott.

Odamordultam, és visszakaptam a fejem az ablak felé. Elhagytuk a kivilágított utcákat, az erdőben haladtunk. Vagy parkban?

A francba… Az előbb még egy pizzát rágva néztem tévét.

-          Jaj Ninah, ne hisztizz már. Leveszem a ragasztót, jó?

Idegesen araszoltam felé egy ülésnyi távolságot, mire felkacagott.

-          Olyan édes vagy így – mosolygott, közben pedig elkezdte leszedni a kezemről a ragasztót.

-          Azonnal szedd le rólam, vagy megbánod, hogy megismertél – sziszegtem a fekete szalagba a számon, és a következő másodpercben az is lekerült rólam.

Több biztatása sem kellett, mind két kezemmel, egyszerre kezdtem el verni a mellkasát!

-          Te idióta! Te komplett hülye! Mit képzeltél? Ezt mégis hogy merted? Azonnal vigyél haza! Hallod? Te nem ismered azt a rohadt nem szót? Á, esküszöm feljelentelek, ha hazaértem. Te hallasz? Fordítsd meg a kocsit!

Eddig tűrt. A következő percben lefogta a kezem, és ledöntött az ülésen. Fölém hajolva suttogott az arcomba.

-          Megnyugodnál? Oké, megérdemlem, és ne hidd, hogy fájt akár egyetlen szavad, vagy ütésed.

-          A pofon majd fog – szórt szikrákat a szemem.

-          Akkor nem engedlek el.

Éreztem a leheletét az arcomon, szinte hallottam a felgyorsult szívverését, hogy mennyire visszafogja magát. Végignéztem az arcán, és egy másodpercre azt kívántam bárcsak normális lenne, bárcsak ne lenne barátom, és mindketten bárcsak mások lennénk, és elcsattanhatna egy csók.

Ijedten láttam, hogy vigyorogva nézi a szemem.

-          Te is arra gondolsz, amire én?

Nem láttam értelmét tagadni.

-          Igen, de nem fog megtörténni, szállj le rólam!

-          Jól fogsz viselkedni, és tudunk felnőtt emberek módjára beszélgetni?

-          És a te viselkedésedben melyik utalt a felnőtt létre? Az elrablás? – kérdeztem töménytelen gúnnyal a hangomban.

-          Nem sokára ott leszünk.

-          Hol?

-          Ha megérkezünk, nyilván meglátod.

-          Bunkó – jelentettem ki és újból az ablakomra tapadtam.

-          A nők általában mást szoktak mondani – mondta szórakozottan engem méregetve.

-          Nyilván ők még nem találkoztak Eric-kel az emberrel, csak Eric-kel az énekessel, akinek az imidzséhez tartozik a jópofizás is.

Nem mondott semmit, de láttam a szemében, hogy egy pillanatra elgondolkodott. Szemét levette rólam, és előre nézett, pár percre rá pedig az autó lassan fékezve megállt.

-          Ragasszalak, vagy elhiszed, hogy bármerre futnál, nem találnál ki innen?

-          Elhiszem – morogtam, és Eric után néztem, ahogy mosolyogva kiszáll.

Pár másodperc múlva az én oldalamon is kinyílt az ajtó, és segítségre felkínált kezét figyelmen kívül hagyva léptem ki a kocsiból, hogy körbenézzek.

Gyönyörű volt az erdő, ahogy a sötét fenyők mögött az ég lassan egyre világosabb lett.

A madarak már éledeztek halk csiripelésük töltötte be a teret, viszont az időjárás most sem kegyelmezett nekünk, vacogva húztam magamon össze a még délután átvett felsőm.

Láttam, ahogy Eric még pár másodpercig megdermedve dolgozta fel, hogy nem érdekelt a nyalása, majd becsukta az ajtót, a kezét a derekamra helyezte, és elkezdett tolni előre, az erdő belseje felé.

-          Fázom – leheltem, és egy pillanatig még látni is véltem a meleg párát.

-          Látom, és ha odaérünk, akkor tudok is adni meleg cuccot, de jelenleg csak a saját kabátom, és testem melegségét tudom felajánlani – mosolygott, és felemelte széthúzott dzsekijének egyik oldalát.

-          Az is jobb, mint a semmi.

Nem volt túl sok választásom, és szinte beleremegtem, ha elképzeltem, hogy bármi meleg is érhet, hogy bármi képes lenne felmelegíteni a kihűlőfélben lévő testem.

Nem mellesleg ezt is Eric-nek köszönhetem.

Kellemes borzongás futott át a testemen, amikor a felsőjén keresztül is megéreztem a belőle áradó melegséget. Szorosan hozzásimultam, ő pedig átkarolt, és visszahajtotta a kabát szárnyát.

-          Élvezed, mi? – kérdeztem rá a dúdolását kommentálva. – Ezt még visszakapod.

-          Nem tagadom – nevetett, és lenézett rám. – Nyugi, mindjárt ott vagyunk.

Enyhén vacogó fogakkal és Eric ölelésében sétáltam a sötét erdő fele, és hirtelen elgondolkoztam, hogy hogyan is jutottam ide. De most komolyan. Két napja, még boldogan, izgatottan ültem az egyetemen, a negyven fokban, most meg itt sétálok egy már majdnem tök idegen fiúval, aki szó szerint elrabolt.

Hogy jutottam ide? Vagy mit rontottam el két nap alatt?

Talán könyvet kéne írnom erről az életemről. Ha gazdag akarok lenni csak megírom, és máris körülzsong a média, gazdag leszek. Mindenki kap egy kicsit az igazi Eric-ből. Azonnal tönkretenném. Vagy lehet, hogy éppen az ellenkezőjét érném el vele, mert látják az emberek, hogy is sebezhető, neki is van rossz napja, és ő is ugyanolyan halandó, mint ők.

De ki tudja. Nem úgy ismertem az emberi fajt, mint akik nagyon elnéző a sztárok iránt. Számukra ő a minden, ő legyen tökéletes, ő nem hibázhat, ha mégis egyszer bunkó volt, akkor felháborodva kiáltanak fel: Hogy tehette? Végig megjátszotta magát?

Szótlanul mentünk, én a gondolataimba burkolóztam, ő pedig a vidám dúdolásába, dalolásába, ha jól tippelem saját dalt énekelt.

Lassan kibontakozott a szemem előtt egy kis tisztás, és annak végén egy szikla állt, ami mélyen kinyúlt az alatta lévő völgy fölé. A szirten egy kisebb piknik volt összeállítva.

-          Ez komoly? – mutattam a szememmel előre.

-          Gyere – mosolygott, és húzott magával előre.

Mikor megpillantottam egy teáskannát, takarókat, és meleg ruhát egy pillanat alatt magamhoz tértem, és teljesen átfagyva futottam a hely felé.

A pulcsimra rávettem még egyet, arra egy kabátot, és kiválasztottam a legmelegebbnek látszó takarót is, hogy a hátamra terítsem.

Az énekes lassan ért be, láthatólag őt nem hajtotta a megfagyástól való félelem. Mint mindig, most is mosolygott – nem tudom, mi teszi őt mindig ilyen boldoggá -, majd leült mellém, és rosszalló tekintettel méregetett.

-          Az az én kabátom – bökött rám.

-          Sajnálom – vontam vállat. – Ez volt a legmelegebb, nekem pedig eszemben sincs levenni. Tea? – böktem a kanna felé.

-          Forró – somolygott nevető szemekkel.

-          Adsz?

-          Kérsz?

-          Sokáig játszunk még ilyet?

Valahonnan, egy feneketlen táskából előcsempészett két bögrét, és kitöltötte a forró teát.

Percekig csak szorongattam lefagyott kezeim között, és a hegyeket kémleltem, amikre tökéletes kilátás nyílt a szirtről. Az ég egyre világosabb kék lett, lassan hajnalodott.

Mikor már éreztem az ujjaim, és a tea is ihatóra hűlt vissza fordítottam a fejem Eric felé.

-          Miért hoztál ide?

-          Mutatni azt, amit már akkor meg kellett volna mutatnom neked, amikor készültél elhagyni sok - sok évvel ezelőtt Svédországot.

Értetlenül vontam fel a szemöldököm.

-          Eric fogalmam sincs miről beszélsz.

-          Tudom, a lényeg, hogy hamarosan meglátod miért vagy itt. Ami pedig a miérteket jelenti, hogy miért nem akarom, hogy hazamenj, és miért akarlak mégis a csapatomba attól függetlenül, hogy elmondtam a véleményem az étteremben, elég bonyolult.

-          Eric nem fogok lefeküdni veled! – szögeztem le újra, miközben letettem a poharat magam mellé, és szorosabbra húztam magam körül a pokrócot.

-          Mintha már említetted volna. És én említettem, hogy még egy nő sem mondott nekem ellent?

-          Hát Édes, akkor most emberedre akadtál – döntöttem oldalra a fejem, és álltam a pillantását.

-          Maradsz? – kérdezte halkan.

-          Épp azt latolgatom. Azt hiszem, az dönti majd el, hogy tetszik-e, amit mutatsz. Mert értelmes döntést képtelen vagyok hozni. Lassan, de biztosan megutállak.

Felkacagott, én pedig újra felemeltem a bögrém.

-          Értem, nos akkor üdv a csapatban! – mondta, meg megfogott a vállamnál fogva, és előre mutatott.

Hátrafordultam, és a hegyek felé pillantottam. Valami csodálatos dolog volt készülőben, muszáj volt teljes testemmel az irányába fordulnom, miután pedig befészkeltem magam, megéreztem a derekam körül Eric ölelését.

Egyszer próbáltam meg lelökni magamról a mancsokat, de nem mozdult, utána pedig megpillantottam a Napot, ahogy két hegy között tör fel. Elképesztő látvány volt, és az egész mintha gyorsított film lett volna, ahogy felbukkant a két óriás között a Nap, az azokkal szemközti hegyről, a meg fagyott csúcsról visszatükröződött a napfény a két hegyre, onnan pedig lecsapódott a fény az alattunk elterülő völgyre, ahol most pillantottam csak meg, hogy egy gyönyörű, kristálytiszta tó van. A tóra esett minden fény, ott pedig a víz felszínen, hihetetlen, de megjelent egy egész felszínt elfoglaló szivárvány.

Leesett állal csodáltam a látványt, és próbáltam újra és újra felfogni a folyamatot, de képtelen voltam. Lejátszottam magamban a képeket, és csak ámultam. Ez lehetséges?

-          Ez elképesztő – leheltem magam elé teljesen lenyűgözve és elképedve.

Meg merem kockáztatni ama kijelentésem, hogy egy pillanatra még Eric sem idegesített.

-          Én már vagy ezerszer láttam, de mindig lenyűgöz.

Elmosolyodtam szavaira, és hátrafordulva apró, különösebb jelentőség nélküli puszit nyomtam az arcára, majd visszafordultam a tó felé.

Lassan kezdett eltűnni a szivárvány, pont olyan mértékben, mint ahogy a Nap felfelé kúszott az égen.

-          Szóval maradsz? – lehelte a nyakamba, én pedig beleborzongtam, ahogy a meleg lehelete végigcsiklandozott.

-          Nem tudok nemet mondani ilyen bemutató után. De ha ezt az előbbi akciódat még egyszer megcsinálod, pofon váglak! – fordítottam oldalra a fejem éppen csak annyira, hogy a szemem sarkából lássam az arcát. – Amúgy mikor láttad ezt először?

-          Vicces, de komolyan pont egy nappal az utazásod előtt. Nem akartam hazamenni, miután láttam, hogy minden, ami te vagy bekerül három bőröndbe, és minden, ami mi voltunk kettészakad. Sétáltam az erdőben, és valahogyan, valamiért itt lyukadtam ki, és megpillantottam pirkadatkor ezt a csodát. Megmutattam volna…

-          de aznap utaztam – fejeztem be a mondatot, és leszegtem a tekintetem. – Te hogy – hogy emlékszel mindenre? Hogy maradt meg benned minden? És Sellyvel meg nem is tartottad a kapcsolatot. Túl ciki egy átlagos lány?

-          Nem, dehogy. Csak mindkettőnkben a fájdalom volt, és ha egymásra néztük te jutottál az eszünkbe, és nem bírtuk. Fájt, hogy elhagytál minket, gyerekek voltunk. Így végül már nem találkoztunk, de ha ez egy jó pont, mindvégig meg volt a telefonszáma – villantott rám egy idióta vigyort, mire elnevettem magam.

-          És ki volt az a két balfék az ajtómnál?

-          Alex, és Kevin? A csapatom tagjai, mármint táncosok, a menedzserem, és a sok - sok mindenki tartozik a csapatba. Ők ketten éppen a táncos részbe tartoznak, és a barátaim.

-          Na, azt látom – forgattam meg a szemem.

Az idő lassan melegedni kezdett, olyan igazi kora nyári idő érkezett el Svédországba, amilyennek lennie kell, így május végén.

-          Még mindig áll, hogy tízre megyek érted, úgyhogy lassan indulnunk kell.

-          Mi? Nem, az kizárt.

-          Koncert próbám lesz, este pedig show – állt fel kinyújtóztatva végtagjait.

-          Ja, csak nélkülem. Kész hulla vagyok, és még a papírjaidat sem néztem át, kizárt.

-          A papírok ráérnek holnap, ma koncert, értve? – rántott fel maga mellé, mire én a mellkasának ütődve érkeztem meg. – Vagy erőszakot alkalmazzak? – kapcsolta össze mélybarna tekintetét az enyémmel.

Képtelen voltam megszólalni, csak néztem. Néztem az örvényt, ami beszippantott, megbűvölt, mintha kikapcsolta volna az összes józan ítélőképességem, a reflexeim, a gondolkodásom, mindent.

Egy erő húzott maga felé, vonzott, becézgetett, én pedig képtelen voltam nemet mondani, megálljt parancsolni.

Néztem a szemeket, és mintha ott lettem volna, teljesen elvesztem bennük, és hirtelen nyugodt érzés járt át, olyan, ami nagyon ritkán adatik meg. Lehunytam a szemem, és hagytam magam sodródni az árral, hagytam, hogy a testem azt tegye, ami jónak lát, és hogy elgyengülve egy erős kar tartson meg.

Megéreztem Eric puha száját az enyémen, és beleszédültem az érzésbe, éreztem, hogy az örvény beszippantott. Még, még, még – ennyi járt a fejemben. Azt akartam, hogy ez a lány ne én legyek, hanem egy olyan, akit Eric addig csókol, míg levegőért nem kapkodva tér magához. Megadtam neki magam, pedig nem akartam, esküszöm ellenálltam.

A legrosszabb, hogy Eric húzta el a száját az enyémtől, míg én felfogva távollétét, de még mindig lehunyt szemekkel álltam, két kezével közrefogott arccal.

Mélyen beszívtam a hajnali friss levegőt, ami végre észhez térített, és kirántott a mámoros mélyből.

Mintha egy pofon csattant volna az arcomban, úgy pattant fel a szemem.

-          Nem – suttogtam, és hátra léptem. – Úristen, mit csinálok? – kérdeztem idegesen, majdnem kiabálva, de senki nem válaszolt.

Összevissza kapkodtam a tekintetem, és közben csak egy normális válasz után kutattam, de semmi. Egyszerűen semmi. Az nem lehet, hogy nincs mentségem.

Felpillantva Eric vigyorgó képével találtam szembe magam.

-          Áh, ez is a te hibád! – legyintettem felé, és elindultam a BMW, általam helyesnek vélt irányába.