Chapter 9

Barátnő?!

Később még órákon keresztül a naptáramat szerveztük be, majdnem másfél hónapra előre. Összeírtuk hol muszáj ott lennem, mit kell már nekem elintéznem, és hogy hova megyünk együtt. Kiderült, hogy egyetlen Eric mentes napom sem igen lesz.

Eric kiszaladt a konyhába az italokért, nekem pedig, abban a percben, ahogy kitette a lábát, megszólalt a mobilom.

-          Igen?

-          Szia Ninah – búgta kedvesen, nekem pedig szélsebesen kezdett el verni a szívem.

-          Ty?

-          Már meg sem ismered a hangom? Szép. Mi van veled Ninah? Na, és hogy megy a munka az énekessel?

-          Nehezen – nyeltem, és remegve pillantottam az ajtó irányába. –  És te hogy állsz?

-          A színésznő tehetséges, gyönyörű, és nagyon híres. Nem lesz nehéz egyik percről a másikra világhírű művésznőt varázsolnom belőle.

-          Gyönyörű? - leheltem ledermedve, és láttam, ahogy Eric mosolyogva lép be az ajtón, de amikor meglátta az arcom egy pillanat alatt megváltozott az arca.

-          Ó, Ninah fel sem érhet hozzád, teljesen más kategória. Hiányzol – suttogta, én pedig lehunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam.

-          Hamarosan találkozunk – mondtam halkan, nem nézve Ericre.

-          Igen, remélem – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Annyi mindent szeretnék mesélni Franciaországról.

-          Jól hangzik – feleltem érzelemmentes hangon, és a lábamra pillantottam. – Most mennem kell, Eric hív, majd még beszélünk.

-          Szeretlek.

-          Én is – leheltem, és kinyomtam a telefont.

Másodpercekig csak bámultam magam elé, majd felsóhajtottam, és magam mellé dobtam a készüléket. Eric még mindig az ajtóban állt, vállát lazán az ajtónak vetve.

-          Nem tűnsz túl szerelmesnek – indult meg felém, kezében egy meleg teával.

Összetörten pillantottam fel rá, majd kivettem kezéből az italt.

-          Nem is érzem magam annak – kortyoltam egyet, és jól esően lehunytam a szemem. – Összezavarodtam. Nem mondtam, hogy szeretem. Mindig mondom, hogy szeretem, mi van velem?

-          Környezetváltozás? – mosolyodott el, és letette a bögrét.

-          Tudod jól, hogy mi folyik itt Eric, és az egész a te hibád.

-          Mi, hogy kezdesz belém szeretni? – vonta fel érdeklődve a szemöldökét.

-          Nem – vágtam rá. – Hanem, hogy egy cseppnyi időm sem volt még magamra, és hogy mindig találtál nekem egy programot, ha szerettem volna, ha nem, ami teljesen elvonta mindenről a figyelmem, és nem tudtam kipihenni magam, ezért most frusztrált vagyok, és fáradt, meg

-          nyűgös.

-          Hű – intett elismerően – szép mentő beszéd. Csupa hazugság. Nem hiába lettél te menedzser.

-          Ami a legfurcsább, hogy ezt éppen pont veled beszélem meg. Teljesen elment az eszem. Na, látod, pontosan erről az idegösszeomlásról beszéltem az első nap.

-          Mi van a szüleiddel? – terelt témát ügyesen. Erről mindig, szinte bármilyen szituációban tudtam beszélni, többnyire érzelmek nélkül.

-          Meg vannak. Oda voltak meg vissza, amikor felvettek az egyetemre, nem mintha nem lett volna várható. Visszatérhettek a munkájukhoz, most is már hónapok óta nem láttam őket.

-          Sajnálom.

-          Nem kell, ez az életem, sohasem voltak a részei, így nem fáj a távollétük sem – magyaráztam váll vonva, és kiittam a teát. - Éhes vagyok.

-          Ebéd? – csillant fel a szeme, és felhúzott az ágyról. – Mondjuk nehéz szívvel hagyom el a szobám, mikor az ágyamban ülsz.

-          Nagyon vicces, Eric. Na, menjünk.

Felkaptam a kabátom, és megindultam az ajtó felé, amit Eric lovagiasan kitárt előttem. Ahogy egyre kijjebb sétáltam emberek beszédének zaja, hangos kiáltozás ütötte meg a fülem, és vészesen hangosodott minden, ahogy a kijárathoz közeledtem.

-          Eric – állítottam meg, és megfogtam a kezét. – Miért van rossz érzésem?

-          Nyugi, szerintem csak valami csőtörés, vagy valami hiba miatt lehet ez a nagy zaj – nyugtatott meg, és feltárta az ajtót, ahol abban a percben elkattant az első vaku.

-          A picsába… – szitkozódtam, és Eric mögé bújtam, aki morogva torpant meg az ajtóban. – Szóval csak csőtörés mi? Remélem, nem a csajodnak köszönhetem, mert akkor eddig élt.

-          Már pedig attól félek – válaszolta hátrasúgva. – Mellesleg nem a csajom.

-          Leszarom – sziszegtem, éreztem, ahogy egyre idegesebb leszek. Több tízen vannak itt, és nem tágítanak, újságok, riporterek, tévék, fotósok, és sehova az égvilágon nem fognak menni, amíg nem kapnak érdemi információt. Miért, miért, miért is miért? Miért nem lehet egyszerű valami, csak egy napig? Miért kell Mollynak bosszút esküdnie, és hogyan keveredtem a semmiből a mindenség közepébe?

Az emberek svédül kvartyogtak, Ericre szegezték szemüket, és kérdésekkel dobálták, miközben a popsztár, csak állt, és mosolygott, bőszen ismételgetve a nem kommentálom, kérem húzódjanak el az útból mondatot.

-          És most? – suttogtam hátulról, amikor semmi sem használt, és már csak színes foltokban láttam a külvilágot a sok villogástól.

-          Most te jössz! – rántotta meg a kezem, ezzel maga elé állítva.

Megdermedtem, és néztem. Az emberek egy másodpercre elhallgattak, és érdeklődve, csodálkozva mértek végig, egyetlen másodpercig halálos csönd volt. Mit mondhatnék? Ennyi ember egy helyen, tömérdek kérdéssel, amiket vagy jól terelek, vagy hazugsággal hintek be.

Egy tévétől jött férfi, kezében egy hatalmas sárga mikrofonnal eszmélt fel legelőször, és tolakodott előre, hogy nekem szegezze az első kérdését.

-          Megtudhatnánk a nevét? – kérdezte svédül, ez volt az egyetlen, amit megértettem még a nyelvből, és hogy ne essen több félreértés, angolul köszöntöttem őket viszont.

-          A nevem Ninah Miles, üdvözlöm Önöket!

-          Milyen kapcsolatban van az énekessel?

Nagyot nyeltem, és a férfi szemébe néztem.

-          A menedzsere vagyok.

-          Hogy-hogy nem láttuk eddig Eric Saade oldalán? – jött a következő kérdés szinte még ugyanabban a pillanatban, és én egyre felkészületlenebbnek éreztem magam, miközben ő még csak most kezd bemelegedni.

Mély levegő. A mély levegő mindig segít.

-          Pár napja érkeztem Amerikából ide Svédországba, hogy segítsem Eric pályafutását, és hogy nem nemzetközi hírnévre tegyen szert, ezzel is a magasba emelve a svéd nemzetet.

-          Milyen kapcsolat van Önök között?

-          Megbocsát? – ráncoltam össze a szemöldököm, és játszottam az értetlent, miközben a bensőm reszketett.

Most mit mondjak? Istenem, én erre nem állok készen, suliban kell még ülnöm. Mondjuk az is igaz, hogyha nem követek el olyan ostoba hibát, hogy megcsókolom, akkor most nem kéne ebből a kényes szituációból kibeszélnem magam, mert fel sem merült volna, és csak munkával kapcsolatos kérdések aggasztanának a mindennapokban. De nem, Ninah Milesnak az nem lenne elegendő, ő a kihívásokra törekszik, amik meg is találják őt, ha akarja, ha nem.

-          Tagadhatatlan fotó jelent meg az egyik helyi lapban, ahol Ön és Mr Saade félreérthetetlenül csókolóznak a közeli parkban, a tegnapi koncert előtt. Kommentálná a kapcsolatukat?

-          Nem – szögeztem fel, és felszegtem a fejem. – Sajnálom, de a magánélet, mind Mr Saade-t, mind engem megillet, ennél fogva semmilyen magyarázattal nem tartozom sem Önöknek, sem senki másnak a médiában. Nem kommentálnám a kérdését Mr – néztem rá kérdezve.

-          Licnock.

-          Mr Licnock – fejeztem be a mondatom.

A férfi bólintott, mire a pillanatnyi csendet kihasználva egy nő furakodott előre.

-          Szóval se nem tagadja, se nem erősíti meg a kapcsolatukat? – bökte felém a diktafonját.

-          Nem, erről szó sincs – mosolyogtam rá, majd az egyik közeli kamerába néztem. – Megerősítem a kapcsolatunkat érintő kérdést, miszerint valóban Eric Saade menedzsere vagyok.

-          És a szerelmi viszony Miss Miles?

-          Azt illetően, mint az imént Mr Licnock számára, nincs kommentárom.

Újabb csend állt be, majd halk sustorgás indult, és újra kattantak a fényképezőgépek.

-          Köszönöm – mondtam hangosan, mint egy jelezve, befejezettnek, tekintem a mini sajtótájékoztatót. – Most pedig kérem adjanak helyet, üzleti ebédre indulnánk.

A tömeg szétnyílt, rést hagyva maguk között, én pedig magammal húztam Ericet, akinek a kezét még mindig szorongattam. Az általuk kialakított kis ösvényen tudtunk átmenni, miközben kamerák forogtak, és fényképezőgépek vakuik villantak.

Átfutottunk az úton, és a járdán, sietős léptekkel indultunk meg előre, hogy lehető legtávolabb kerüljünk a tömegtől.

-          Ezt soha többet – morogtam előre, mire Eric jókedvűen felnevetett.

-          Üdv a világomban.

Bolond voltam, mikor ezt a pályát választottam. Vagy csak félreértelmeztem a lényegét. A háttérmunka az én feladatom, az hogy minden gördülékenyen menjen, az hogy a sztár mindenhol szerepeljen, egyre sikeresebb legyen, míg én csak a sajtótájékoztatón vagyok a porondon, ott van az, hogy én beszélek. A rajongók nem tudják a nevem, mert miért is tudnák, csak egy senki vagyok a háttérben, egy a csapatból.

Ehhez képest, hol tartok a harmadik napomon?

Eric Saade megcsókolt, már második nap névtelenül megjelent az arcom a címlapokon, ma meg már valószínűleg a tévében sziporkázom majd névvel, arccal, és láthatóan tagadva a ki nem alakult szerelmi viszonyunkat.

Nem ez lett volna a feladatom. Sammel ez nem fordult volna elő, még úgy sem tekintve, hogy nem nő. Ezt egy profi nem engedheti meg magának.

Leültünk egy jól szituált étteremben, és megrendeltük magunknak az ételt, miközben némán néztük egymást.

Tudom mit kell mondanom, tudom, hogy meg kell tennem, és hogy ez lesz a helyes, minden szempontból.

Eric is láthatóan gondolkodott, de közben le sem vette a szemét az arcomról.

Percek teltek el így, némán, vizslatva, a jövőt latolgatva, míg végre elszántam magam.

Egyszerre köszörültük meg a torkunkat, mire mindketten elmosolyodtunk, és elnéztünk más irányba.

-          Eric! – néztem a szemébe, és mélyet lélegeztem a folytatáshoz. – Ha most nem adom fel, és megyek haza, akkor változtatnunk kell a jelenen. Nem akarok még egy ilyen média dolgot a munkádon kívül, és én sem akarok egy csaj lenni az oldaladon, és a nő akarok lenni a hátad mögött, a sikered mögött. Egyszóval a lényeg, hogy nincs több érintés, csók, sanda mosoly, árulkodó pillantás, csakis az egy méter tisztes távolság, tiszta, pusztán szakmai szemezések, és kézfogás.

-          Részedről – fejezte ki hozzáállását és véleményét Eric.

-          Nem, ez részedről is igaznak kell lennie, különben megőrülök.

-          Akkor állj ellent! – dőlt előre kihívó, szikrázó tekintettel.

-          Ellent fogok – néztem rá tüzes tekintettel.

-          Jó.

-          Jó!

El sem hiszem, hogy pillanatok alatt képes felhúzni, és ezzel együtt elfeledtetni velem, hogy miről is beszéltem egy perccel ez előtt.

Mostanra már csak az indulat fortyogott bennem, a düh, és az akarat, hogy szembeszálljak vele, hogy legyőzzem.

-          Úgysem bírod – kortyolt bele a borba, miközben tekintetével el sem engedte az enyémet.

-          Kötve hiszem Saade. Sok év telt már el a közös gyermekkorunk óta, mára nincs szükségem a védelmedre, nem vagyok már az a kislány, simán legyőzlek.

-          Szerintem van, de oké. Kössünk alkut.  Egy hét. Egy hetet adok, az alatt megőrülsz, belém szeretsz, és szakítasz a pasiddal, azzal a Ty-jal.

-          Nagyra vagy magaddal, könnyen pofára eshetsz – villantottam ki fogaim, és hátradőlve hagytam, hogy lerakják elém az ételt.

-          Egy hét – ismételte, és átnyújtotta a kezét az asztal felett.

-          Egy hét – szögeztem le, és kezet fogtam Eric-kel.

-          Jó.

-          Jó.

-          Nagyszerű – fogta két kezébe az evőeszközöket.

-          Az – vágtam rá.

-          Jó étvágyat!

-          Épp kérni akartam, hogy fejezd be.

-          Jó.

-          Elég! – néztem fel rá, és elkezdtem az ebédem.

Hülye vagyok, efelől nincs kétségem, de simán megnyerem a fogadást. Egy hetet étel nélkül is kibírok, nem hogy enélkül az öntelt énekes nélkül.

Felhőtlen gyermekkor visszakapása, újra átélése? Nesze neked, Ninah. Élvezd!

Szótalanul ettünk, kerülve a minket pásztázó pillantásokat, és én Ericét. Halk sustorgást hallottam a mögöttünk ülő fiatal lányok felől, akik éppen a levesüket fogyasztva beszélgettek.

-          Az ott Eric?

-          Nem, lehetetlen, mióta szakítottak Mollyval, nem jár ide.

-          Lánnyal van. Less oda, de ne fordulj meg, túl feltűnő lenne. Mondtam, hogy… - szisszent fel idegesen, én pedig a szemem sarkából megpillantottam a hátraforduló lányt. Korombeli lehetett, hosszú szőke hajjal, csábos tekintettel, hatalmas keblekkel.

-          Jaj, nyugi, ide sem nézett. Végig azt a csajt leste, aki a hátam mögött ül. Ki ő? Valami rokon?

-          Nem, dehogy. Ma reggel jelentek meg egy újságban, ahogy csókolóznak. A tegnapi koncert előtt. Nem láttad?

-          Még nem. Szép?

-          Sajnos… - nyögte a lány, én pedig szélesen elmosolyodtam, és leszegtem a fejem, hogy egyet kortyoljak az italomból, és tovább hallgatózzak. Ami bár csúnya dolog, engem felettébb feldobott. – Kíváncsi vagyok a kapcsolatukra. Holnapra úgyis vége. Eric még Mollyt szereti.

-          Vannak kétségeim – válaszolta a szőke lány. – De a tegnapi koncert, új csaj ide, vagy oda, fantasztikus volt.

-          Ugye? El sem hiszem, hogy hamarosan új lemez – beszélgettek tovább izgatottan, de innentől már nem érdekelt úgy az eszmecsere, úgyhogy visszatértem az ételemhez, és lassan befejeztem.

Gondolkodva meredtem magam elé, amikor kihoztak nekem egy fagyit, egy cédulával megspékelve.

Értetlenül meredtem a pincérre, én nem rendeltem semmit. Elmondtam neki, mire csak intett, és azt mondta, ajándék.

Még mindig megilletődve megköszöntem neki, majd miután elment Ericre pillantottam segítségért, ám ő is ugyanolyan tanácstalan volt a helyzet előtt, mint én.

Magam elé vontam a kelyhet, kihúztam a kis svéd zászlót a fagyiból, és kitekertem az összehajtott cetlit.

Fogadja szerény ajándékomat, ezt a kis desszertet, és további jó étvágyat kívánok, titokzatos gyönyörű hölgy, Ninah.

Üdvözlettel;

Az idegen

Összeráncolt szemöldökkel olvastam végig a cetlit még háromszor, mindannyiszor kérdések ötlöttek fel a fejemben. Ki az idegen? Honnan tudja a nevem? És hogy mer úgy desszertet küldeni, hogy közben egy férfival ebédelek?!

Felpillantottam, és lassan körbehordoztam a szemem az éttermen, de egy gyanús alakot sem láttam. Senki nem méregetett mosolyogva, mindenki csak furcsálló szemmel nézett, de ebből a tekintetből volt vagy harminc a teremben, úgyhogy nem jutottam sehova.

Mosolyogva fordultam vissza Eric felé – aki még mindig összezavarodott arccal, felvont szemöldökkel méregetett -, miközben összehajtottam a papírt, és becsúsztattam a nadrágom zsebébe.

-          Mellesleg mi a tét? – tudakoltam felpillantva a desszertből.

-          Mi állt a papíron?

-          A tét? – erőszakoskodtam tovább, kemény pillantást vetve felé.

-          Egy éjszaka velem, ha veszítesz.

-          Komoly hozzáállás, ha munkáról van szó, ha nyerek – válaszoltam megadva a feltételt, amit bólintva elfogadott.

-          Azt hittem mást kérsz.

-          Megfordult a fejemben, de lehetetlent nem kérek.

-          Okos dolog.

-          Megtanultam használni az eszem, gondolva a következményekre.

-          Azt nem hiszem – rázta a fejét nevetve, majd felém tartotta a tenyerét. – A cetli?

-          Valaki küldött nekem egy desszertet, jó étvágyat kívánt a folytatáshoz, nekem, mint egy gyönyörű, titokzatos hölgynek, Nináhnak.

Egy percig még ott hagyta a kezét, gondolom latolgatva, hogy hazudok-e, majd eldöntve a kérdést visszahúzta a tenyerét, és megitta a maradék borát.

-          Szóval ismer – vonta le a következtetést, miközben kezével apró vonalakat rajzolt a terítőre.

-          Ezek szerint. Vagy pedig már voltunk a tévében.

-          Még az enyém vagy, nem telt le az egy hét.

-          Sosem voltam a tied.

-          Mindig magasröptű a beszélgetésünk, nem? – mosolygott rám vidáman.

-          Általában – bólogattam helyeselve, majd intettünk a pincérnek, hogy fizetnénk.

A délután további részében megbeszéltük a holnapot, felhívtam pár embert a koncertet illetően, lefixáltam pár egyelőre kétes időpontot, majd összeválogattuk Eric fellépő, és sajtótájékoztatós ruháját, mert mint kiderült, ezeket nála nem stylist csinálja.

-          Sam szerint mindig kellett volna nekem egy öltöztető, mert bár szerintem, és szerinte jól néz ki egy – egy ruha összeállítás, nem vagyunk nők, és a rajongóim többségben márpedig azok. Ezért is mondtunk le végül az ötletről, mikor kiderült, hogy nő jön menedzserpalántának.

-          Nem vagyok öltöztető – néztem fel az arcára, miközben egy nyakkendőt próbáltam megkötni a nyakán.

-          Akkor is élvezem – csúsztatta a kezét lassan a derekamra, miközben végig az arcomat leste.

-          Azt mindjárt gondoltam – léptem hátra, hogy szemügyre vegyem a ráaggatott öltözéket. – Egész jó.

-          Egész jó? Nekem tökéletesnek kell lennem, sok ember előtt kell szerepelnem.

-          Ja, I will be popular, mi?

-          My body wants you girl, igen.

-          Épp ez a baj, hogy csak a tested, Eric – sóhajtottam, és kiléptem az öltözőből, hogy levetkőzhessen.

Összerántottam a függönyöket, hogy ne lássak be, és még csak eszembe se jusson leskelődni.

Megfordultam, háttal a kabinnak, és hosszan kifújtam a levegőt.

-          Mikor tekinted elvesztettnek részemről a fogadást? – kérdeztem előretartott fejjel, néztem az előttem lévő üvegajtót, amin keresztül láttam, ahogy az emberek rohanva vágnak át Stockholmon. Mindenki rohan.

Nem válaszolt, én pedig lassan túl kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy újra rákérdezzek.

Fáradtan néztem körbe, amikor megérintette a hátam, és lassan a gerincem vonalán végighúzta egy ujját.

-          Eric – sóhajtottam lehunyt szemmel.

Nem akartam megszólalni, isteni érzés volt az érintése, a mozdulata, de tudtam, hogy kell. Tudtam, hogy én döntöttem így.

-          Css – csitított halkan a fülembe suttogva, nekem pedig hirtelen összeszorult a torkom, remegve nyeltem.

Ujjai újra végigszántották a hátam, lágyan a vállamra söpörve a hajam. Pihe könnyű érintéssel húzta végig a nyakamon a kezét, végigvezetve a vállamon át a karomig, hogy végül a kezemen állapodjon meg a tapintása.

Egy pillanatra megborzongtam, de az ő meleg keze megfogta az enyémet, miközben lassan maga felé fordított. Még mindig csukott szemmel álltam, nem mertem felnézni, de eldönteni sem tudtam melyik lenne a jobb.

-          Egy csók Ninah. Egy csók, és én nyertem – mondta halkan, és éreztem a lehelete melegét az arcomon. Itt volt, ilyen közel, és én mozdulatlanul, lehunyt szemmel álltam, tűrtem, vártam.

-          Nyisd ki a szemed – simított végig az arcomon, én pedig néma tiltakozásba kezdtem. – Ninah – mosolyogta édesen a nevem, mire lassan felpillantottam, pontosan a közepébe azoknak az emésztően gyönyörű barna szemeknek.

Mosolygott, mosolygott a szeme, amiben cinkos szenvedély cikázott.

Lassan hajolt az arcom fele, tartva a szemkontaktust, mire én minden maradék erőmet latba vetve elkaptam az arcom, és oldalra fordítottam a tekintetem.

Felnevetett, és egy mozdulattal, közelebb húzott magához.

Megláttam, hogy mezítláb van, és egy farmer van még rajta, ami nem volt összegombolva, csak egyszerűen magára rántotta, a felsővel pedig nem is bajlódott, meztelen felsőteste könnyedén simult az enyémhez.

-          A mai nap még nem számít – suttogta a hajamba nevető hangszínben, ami újabb kellemes borzongást idézett elő, és ismét lehunytam a szemem.

Bár ne mondta volna, bár meg se szólalt volna, istenem bárcsak ne lenne ilyen helyes, ennyire nagyképű, ennyire közel hozzám, majdnem meztelenül.

Mered Ninah? – hallottam szinte a szavait, és visszafordítottam felé az arcom. Mélyen a szemébe néztem, és az arcához közeledtem, még láttam, ahogy lehunyja a szemét, aztán ajkam az övéhez ért. Megadtam magam neki, és semmi nem számított. Jöhetett volna tornádó, hurrikán, vagy özönvíz, nekem az mind semmi lett volna, abban a pillanatban, ahogy megéreztem, ahogy teste az enyémhez simul, és a szája az enyémmel válik eggyé.

Szám önkéntelenül nyílt szét, ezzel csak fokozva a csókunk intenzitását, az akaratom összeomlásának sebességét, és a testem reagálásnak gyorsaságát.

Kezemet összefűztem a nyaka körül, és teljes testemmel nekidőltem az övének, kezdtünk behátrálni az öltözőfülkébe.

Amint beértünk ő egy mozdulattal összerántotta a függönyöket, el sem válva a számtól, én pedig belemosolyogtam a csókjába. Egy pillanat megfordultunk, és most én hátráltam a folytonos tolása miatt a kanapé felé, amire a ruhákat dobáltuk.

Egy lökéssel a kanapéra küldött, de közben karjait védelmezőn körém fonta, a fájdalmat, ha volt, ő fogta fel. Rám feküdt, és lassan el akart húzódni, két kezét mellém helyezve, hogy onnan nyomja fel magát, de nem engedtem, közelebb vontam magamhoz, és szenvedélyesebben csókoltam, mint előtte, mire egy pillanat alatt megadta magát, és visszaengedve magát nehezedett rám.

Kezdtem érezni, hogy már nincs levegőm, és el kell hajolnom, hogy feltöltsem magam, ami egyet jelentett a mai napnak a „végével”, ami a szabadságot jelentette.

Elhúztam számat az övétől, amit a követelőzve kívánt vissza, ám én elmosolyodtam, és enyhén elhúzódtam. Lihegve kapkodtam a levegőt, és nem nyitottam ki a szemem. Egy pillanatra éreztem meg újra a száját az enyémen, majd eltűnt felőlem, és mikor felpillantottam a kezét nyújtva állt mellettem.

Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy felhúzzon.

-          Erről maradsz le, mert elveszted a fogadást – néztem rá mosolyogva, majd az ajtó felé sétáltam, és kiléptem rajta leintve egy arra haladó taxit.