Chapter 7

A koncert 

Nem akarok vitát, nem akarok harcot, együttműködést akarok, és szeretetet – visszhangozta Sam minden mondandóját ez a néhány szó, amik a valódi jelentést hordozták magukban.

Nagyon rendes ember volt, egyáltalán nem voltak felém bevállalhatatlan elvárásai. A megbeszélés végére nyugodtan ültem a helyemen, szinte is meg is feledkeztem Eric jelenlétéről, és vidáman beszélgettem Sammel az itteni előadókról, és az amerikai zenei életről. Már a negyedik italomat fogyasztottam, amikor Sam az órájára nézett, és szinte felpattant a helyéről.

-          Bocsássatok meg, de lassan kezdődik a show előkészülete, nekem pedig még előtte találkoznom kell egy lemezkiadó emberével. Szurkoljatok – vette fel a zakóját, és már talpon is volt, elindulva a kijárat felé.

-          Én is indulok – álltam fel.

-          Nem mész sehova Ninah – szólt rám keményen Eric, mire egy bocsánatkérő mosolyt vetettem a rám várakozó Samre, és visszaültem Eric mellé.

-          Igen? – kérdeztem türelmetlenül a popsztárra néztem.

-          Egy – két dolgot azt hiszem, jobb, ha tisztázunk – kezdett bele a komoly beszédébe, mire összeszorult a gyomrom. Az ilyen kezdetű beszélgetésektől mindig rosszul voltam, mert a folytatás általában sosem volt jó.

-          Mégpedig?

-          Velem maradsz, ma ott leszel a fellépésnél, mert ez a feladatod. Tudod, eddig normálisan játszottam, de ha kell, csinálhatjuk keményen is, én mindig megszerzem azt, amit akarok.

-          Furcsa, és észt soha nem akartál? Á, tudom már. Ahelyett szereztél magadnak dupla réteg bőrt az arcodra – mosolyogtam feszülten.

-          Ó, igen? Jó, játszunk így, nincsenek szabályok Ninah.

-          Nem tudom, miről beszélsz, de nekem ideje mennem, ha valóban a menedzsered akarok lenni – szegeztem rá a tekintetem, és addig nem tágítottam, amíg végül fel nem állt, hogy kiengedjen.

-          Szóval vállalod? – tette ki elém a lábát, én pedig felpillantottam az arcára.

-          A csapatban vagyok – jelentettem ki, és kisétáltam az étteremből.

Bár ne mondtam volna…

Visszasétálva, átvágva a parkon, az egyik padon megláttam Sellyt, ahogy zenét hallgatva olvas, szinte belemerül a könyvbe. Lassú léptekkel sétáltam felé, majd lehuppantam mellé a kemény padra.

Nem szólaltam meg, az előttünk elterülő kis tavat néztem, megvártam, amíg felpillant a könyvéből.

-          Maradok – mondtam, mire a nyakamat átölelve adott egy hatalmas puszit az arcomra.

Elnevettem magam, és a vállára dőltem.

-          Esküszöm, hogy nem vagyok százas – mondtam merengve a döntésem helyességén.

-          Ninah – fordította maga felé az arcom – nagyon vigyázz magadra, jó? – nézett mélyem, komolyan a szemembe, én pedig aprót bólintottam.

A koncertig lévő időt beszélgetéssel töltöttük, miközben kiugrottunk a közeli gyorskajáldába is, hogy ne éhesen essünk neki életem első Eric Saade koncertjének.

Témánk az akadt bőven, hisz annyi évet kellett bepótolnunk. Meséltem neki a szüleimről, hogy miért is erre a főiskolára jelentkeztem, és hogyan került Ty az életembe.

Az utolsón elmerengve jöttem rá, hogy az elmúlt negyvennyolc órában alig jutott eszembe a fiú, és ettől borzalmas lelkiismeret furdalásom támadt. Persze tudtuk, hogy a különválásunk veszélybe sodorhatja a kapcsolatunk, és ezt meg is beszéltük az utazást megelőző éjszakákon át, nem is egyszer.

Gyorsan elhessegettem Ty gondolatát, hisz egy koncert előtt állok, nem jó, ha most a szomorkodás, és az elmélkedés kerül előtérbe, arra lesz még időm bőven.

Ahogy sötétedett rápillantottam a telefonomra, hogy mennyi az idő, és meglepődve láttam, hogy a koncert közeledtét jelző számok mellett egy kis boríték is díszelgett.

Gyorsan megnyitottam, miközben Sellyvel felálltunk, hogy a színpad felé induljunk.

Lassan ideje lenne megjelenned a színpad mögött, hogy lásd milyen is a munka előadás előtt egy órával. Igyekezz, ha nem akarod elveszíteni az új állásod.

Eric

-          Barom – nyomtam ki a telefont, és mélyen a zsebembe mélyesztettem.

-          Hm? – pillantott fel rám Selly elkalandozva. Szóval ő is máshol jár.

-          Siessünk a színpadhoz, üzeni Eric – lágyítottam az SMS jelentésén.

-          De édes tőle, hogy szólt – mosolygott boldogan Sel, én pedig egy erőltetett mosollyal nem feszegettem tovább a témát.

A színpadhoz érve megláttam, hogy már valóban mindenki ott forgott, talán még többen is, mint a délelőtt folyamán. Eric és a táncosai az utolsó lépéseket gyakorolták, beszélték meg, míg az emberek a saját dolgaikkal voltak elfoglalva. A világítás váltakozó fényei arra utaltak, hogy annak is az utolsó próbái mennek, a számolás a mikrofonba úgy szint.

Magunk mögött hagytuk a parkot, és az emelvény felé sétáltunk át, majd odaérve felkiáltottam Ericnek.

-          Hé, Popsztár, a mozgásodon még gyakorolhatsz!

Sel hangos kacagásban tört ki, közben pedig megpillantottam Sam-et, aki intett, hogy menjek oda.

Szemében mintha aggodalmat, és csalódottságot véltem volna felfedezni, de nem volt időm rákérdezni, vagy jobban szemügyre venni, mert máris szembefordított beszélgetőpartnerével.

-          Ő itt Ninah Miles, az új munkatársunk, hamarosan pedig a csapatunk főtagja – mutatott be egy férfinak, aki mosolyogva nyújtott kezet.

-          Kevin Nusson, producer.

-          Nagyon örvendek – mosolyogtam, és megráztam a kezét.

-          Ön úgy, hogy még csak most csöppent ide, hogyan értékeli a pacsirtájukat?

Segélykérőn néztem fel Samre, aki csak rám mosolygott, de egy szót sem szólt. Vajon elvállalta már a producer Ericet, vagy most az én válaszom is mérvadó?

Visszapillantottam a férfira, kis gesztusokat használva elmondtam mit gondolok.

-          Hogy őszinte legyek ma hallottam először énekelni Eric Saade-t, és az a véleményem, hogy nagyszerű énekes, nagy jövő áll előtte, ha felfigyelnek a munkájára, és a majdani sikereire. Nem mindennapi, amekkora népszerűséget elért országszerte, azt figyelembe véve, hogy menyi idő alatt sikerült. Nagyszerű csapat áll mögötte, számomra elképzelhetetlen a lehetetlen szó ezzel az énekessel kapcsolatban. Hiszem, hogy hamarosan világszinten híre megy a zenéjének, ha van mögötte támogató egység, és segítő kéz – mosolyogtam a férfira, aki bőszen bólogatott, majd szólásra nyitotta a száját.

-          De ugye Ön sem hiszi Miss Miles, hogy a sikerei Svédországban, különösen a nők körében csak az énektudásának köszönheti?

-          Természetesen nem – nevettem fel. – De ha itt ekkora sikere volt az külleme és a zenéje közös kombinációjának, akkor hiszem, hogy ezt Európa, vagy világszerte is el lehet adni. A zenében, meg persze a filmiparban is mindenki a kinézetre épít, talán ez az egyik legalapvetőbb, még a tehetséget is megelőzve, ami szomorú úgy tekintve, hogyha az illetőnek a kinézetén kívül nincs semmi mása. De Ericnek van, és ő nemcsak a zenéjével, hanem a kisugárzásával is hódít. Nem mellesleg, ha nekem nem hisz, akkor az adatok, számok, és statisztikák is igen szépen megerősítik reményeimet, szavaimat, és előrelátásomat.

-          Meggyőzött Miss Miles! – mosolygott rám melegen, majd a hátam mögött álló férfira emelte tekintetét. - Sam, holnap hozhatja a papírokat.

Biccentve sétált el, én pedig idegesen fújtam ki a tüdőmbe szorult levegőt.

Úristen.

A távozó két alakra, Samre, és Kevinre tekintettem, közben észre sem vettem a felém futó Ericet.

-          Jó voltál – mondta komoly arccal, mire ránéztem.

-          Füles? – mutattam a fülében lévő kis dugóra, sejtettem, hogy ha hallott is valamit, azt mind azon keresztül tehette. Gyanúmat egy erős bólintással erősítette meg.

-          Kemény kezdés, reméljük a folytatás is legalább ilyen jó lesz – bölcselkedett, és már futott is hátra.

Lassan lesétáltam Sel mellé, és beszámoltam a producerrel való tárgyalásomról, amit ő boldog mosollyal az arcán hallgatott végig.

Percekkel később az órámra vetettem egy pillantást, mire realizáltam, hogy alig fél óra van már csak hátra a show-ig.

Újra felsétáltunk a színpadra onnan lestük meg, hogy hányan is érkeztek már meg. Rengetek hang szűrődött már át, de a készülődés hangja mindent elnyelt.

Az emberek rohantak, ordítottak, és most már csak kusza összevisszaságnak tűnt a valahai szabályos előkészítés.

Amint megpillantottam a tömeget elállt a lélegzetem. Elöntötték a nézőteret, már most egy talpalatnyi hely sem volt. Ezek nem több százan voltak, hanem több ezren. Képtelenség, hogy ennyien élnének Stockholmban olyanok, akik kíváncsiak Ericre. Ez náluk sokkal több. Országos szinten vannak itt az emberek, de ha most jönne valaki már nem találna magának helyett. De jöttek, jöttek, és jöttek. Nem láttam a bejáratoknál álló sor végét. Fémrácsos kordonokkal vonták körbe a színpad hátsó részét, és ugyanígy próbálták szabályozni a bejáratokban elszabaduló indulatokat, és embereket is. Bár a koncert, vélemény szerint csekély összegért volt elérhető, kellett egy kis szabályozás a tömeget illetően.

Semmi, de komolyan semmi hely nem volt, egy hajszál se tudott volna leesni a földre, az emberek szorosan egymás mellett állva pásztázták szemükkel a színpadot, és már most kórusban zengték Eric nevét.

-          Ez lehetetlen… Mi folyik itt? – kérdeztem elhűlve, teljesen letaglózva a látottaktól.

-          Ez az utolsó koncertünk a városban, tavasszal. Innentől csak kisebb városokban lépünk fel, jóval rövidebb koncertanyaggal, mint amilyen ez a mai lesz. Elkezdődik a nyár, és nekünk stúdióba kell vonulnunk felvenni a számokat, valamint a fesztiválra is készülnünk kell, cél az Európai és Amerikai koncertturné – hallottam meg magam mögött Sam csöndes, és nyugodt hangját, ami elég torz ellentéte volt a kinti sikításokkal tarkított éneklésnek. – Csodálatos voltál Kevinnel, meggyőzted. Tudod, ma volt az utolsó tárgyalási időpontunk, mert már vagy ötször nekiültünk, de mindig a „még gondoljuk át, nem biztos” résznél tartottunk, mígnem elérkezett a tetőpont, amikor bejelentette, vagy ma megbeszéljük, és rábólint, vagy soha. Amikor a színpadnál találkoztatok már elmenőben volt egy „holnap majd hívlak, hogy döntöttemmel”, ami egyenlő a halálos ítéletünkkel, a nemmel. Meséltem neki rólad, épp ezért is volt jó, hogy megláttalak. Nem hiába, hisz levetted a lábáról. Amikor hallgatta a beszédedet, már láttam az arcán, hogy javul a helyzet, de amikor kimondta azt a pár bűvös szót, elképzelhetetlenül hálás voltam neked, te csináltad meg Eric jövőjét.

-          Ugyan – legyintettem meghatottan – hisz ezért vagyok itt, nemde?

-          De – mosolygott barátságosan – És remekül kezdtél.

Szívemben felfoghatatlan melegséggel álltam egyedül a színpad szélénél, és ledermedve dolgoztam fel a szavakat. Sikerült valami. Valami, ami már én vagyok, valami, ami egyet jelentett a munkával, amiért ide küldtek. Megcsináltam, egyedül, és nem gondolkoztam. Nem volt időm gondolkozni, a helyzet kényszerített rá, de ezek szerint tökéletesen sikerült, és ez valami csodálatos érzés.

-          Showtime – suttogott hátulról a fülembe egy maszkos alak, mire felcsendült az első dallam, és egy hatalmas füstfelhő borította el a színpadot, ami irdatlan sikítást váltott ki a nézőközönség soraiban álló tini lányokból, és érett nőkből egyaránt.

Egy fehér, majdnem átlátszó anyagból készült hosszú leplet engedtek le a színpad közepére, és innen hátulról látni lehetett, ahogy Eric gyorsan befut mögé, és felvesz egy laza pózt. Egy pillanatra felém fordult, és rám kacsintott, majd elénekelte a szám kezdősorát, aminek következtében a sikolyok szinte fülsiketítően hatottak.

A füst lassan kezdett eloszlani, és a másik oldalról, a velem szemben lévőből a táncosok beszaladtak, és elkezdték a már jól begyakorolt, lendületes koreográfiát, majd egy pillanat múlva már a mögöttem sorakozók is bevetették magukat.

Futásuk közben felismertem a suttogó idegent, szóval Kevin szórakozott. Jól van…

Eric elénekelte az első bevezetőt, míg végre felhúzták előle a fehér leplet, és kiléphetett a táncosok közé.

Az ováció csak fokozódott, amihez nem keveset hozzáadott a koreográfia, nem tudom ki csinálta, de fantasztikus volt.

Az első számot egy lassabb követte, mire a hallgatóság szinte elnémult, és egymás kezét fogva dülöngéltek a dallamra. Az ötödik szám után Eric lerohant a színpadról, addig a zenekar köztes zenét játszott.

Az énekes hátrafutva gyorsan legurított egy pohár vizet, és megtörölte az arcát, ez az utolsó szám nagyon kifáraszthatta.

-          Ideje lemennetek a nézők közé – nézett ránk, mire a szeme a lenti tömegre villant.

-          Egy talpalatnyi hely sincs.

-          Csinálunk nektek – vont vállat, és elkiáltotta magát. – David!

David egy hatalmas, és sejtéseim között nagyon erős biztonsági ember volt, aki egyből karon ragadott minket, és egy szűk résen át a kordonokon belül eljuttatott minket a nézősereg legelső sorába. Amint megtudtunk állni elengedett minket, és visszamenetelt a színpadra.

-          Ez egy bunkó. Esküszöm, hogy holnap megkeserüli – morogtam magamban, de Sel meg sem hallotta, csak áhítattal leste az emelvényt.

-          Ti aztán nem vagytok semmik! – kiáltott az egyik lány a fülembe, aki mögöttem állt.

-          Mi? – fordultam hátra meglepődve, hogy egyáltalán megszólított, ráadásul angolul.

-          Szóval jól sejtettem, nem itteniek vagytok. Hát arról beszélek, ahogyan a biztonsági őr hozott vissza titeket. Odáig, ahol ő áll még senkinek sem sikerült eljutnia. Szép volt – vigyorgott rám, nekem pedig lassan kezdett leesni, hogy miről is beszél.

-          Én nem – kezdtem, de a sikítás elnyomta a hangom.

Unottan fordultam előre, megjött Eric. Felnéztem rá, és egy pillanatra ő is megtalált a szemével, és hatalmas, szemkápráztató mosolyt küldött felém, mire elfintorodtam, ő pedig beállt a színpad közepére, miközben a zenekar elkezdett egy újabb lassú, andalító számot.

-          Ma egy barátomat szeretném felhívni a színpadra, akik most már – hangsúlyozta – a nézőközönség soraiban van.

A dal tovább áramlott felénk, és Eric megindult a színpad előtti tér azon része felé, ahol mi álltunk. A sikítás körülöttem még erősebb lett, és szinte azt hittem megsüketülök, amikor Eric leguggolt, és mosolyogva kacsintott Selly-re.

-          Boldog Születésnapot! – mondta hangosan, mire egy újabb őrült hangverseny kezdődött.

Kezét nyújtotta barátnőm felé, aki ledermedve bámulta azt.

-          Menj már! –löktem meg, mire feleszmélt, és Eric kezébe kapaszkodva fellépett a színpadra.

Mosolyogva követtem a szememmel dermedt mozgását, félénk mosolyát, de közben éreztem, hogy tudja, élete egyik legnagyobb élményét zsebeli most be, még egy ilyen alaklom nem fordul elő egyhamar.

Voltak, akik a közönség soraiban felmordultak, igazságtalannak vélték, hogy Eric egy ismerőst hívott fel a színpadra maga mellé, mikor annak bármikor elénekelhetné ezt a dalt, nem pedig egy visítozó tinit.

Nem is értem a döntés… Tényleg…

Nevettem Selly minden esetlen mozdulatán, de amikor Eric magához ölelte, és szorosan maga mellé húzta láttam rajta, hogy magához tér, és egyetlen másodperc alatt viszonozta a gesztust.

Eric pedig mindent megtett azért, hogy Sel születésnapja feledhetetlen legyen. A dalt tényleg neki énekelte, csak neki, úgy éreztem, hogy képes elhitetni vele, és velünk is, hogy a dal főszereplője valóban Sel.

De a dalnak vége lett, majd lassan a közel három és fél órás koncertnek is. Ericen már megjelentek a kimerültség apró jelei, de profiként ezt nem éreztette a közönséggel. Hatalmas ováció közepette sétált le a színpadról, kér ráadás szám után, miközben már javában követelték a harmadikat. Miután rájöttek, hogy kedvencük nem jön vissza, lassan elkezdtek szállingózni a legközelebbi kijáratok felé.

Akik elég elszántak voltak, és nem fáradtak még el, azok a színpad mellett álltak sorba, hogy autogramot, és közös képet készítsenek Erickel, aki mindenkinek adott, ezért még legalább másfél órás hosszabbítás várt rá.

Eközben Selly pontosan elmondta minden mozzanatát a fent eltöltött idejének, hogy mennyire élvezte a gyűlölködő pillantásokat, amit a hallgatóság felé lövellt, mikor Eric szerelmes tekintettel énekelte a számot.

-          Selly, te miért nem akarsz összejönni a mi barátunkkal? – néztem rá érdeklődve, miközben egy müzli szeletet kezdtem el rágcsálni, néha Eric véget nem érő sora felé pillantva.

-          Nem az én súlycsoportom. Meg sem közelítem Molly-t, sem külsőre, sem belsőre, nem vagyok elég jó Ericnek, jobb a rajongás, nem hiszem, hogy amúgy kettesben lenne-e miről beszélgetnünk.

-          Hülyeség, és alul becsülöd magad. Gyönyörű vagy, okos és kedves, régen pedig legjobb barátok voltatok, nem hiszem el, hogy nem tudnátok miről beszélni.

Vállat vont, és ő is a színpad irányába nézett.

-          Azt hiszem, sok ezer próbálkozó van még rajtam kívül, és egyébként is szerintem más tetszik neki – nézett felém lopva, én pedig felhördültem.

-          Ugye, nem kezded te is!

-          Csak nézz magatokra, izzik a levegő.

-          Ja, izzik – húztam el a szám, és összegyűrtem a csomagolópapírt. – Mert ha van egy ilyen bunkó, aki mindig beszólogat, és direkt beléd köt, csak hogy ő jól érezze magét, akkor én igencsak fel tudom magam húzni, minek következtében ideges vagyok és feszült, de visszafogom magam, és az esetek többségében nem keverek le neki egy jól megérdemelt hatalmas pofont – fejeztem be végül.

Némán ültünk tovább, és néztük a fekete tájat. Gyönyörű volt a kivilágított tér, és parkos liget, a lámpák tompa sárgán világították be a körülöttük lévő tárgyakat, de már nem fűtött át több ezer körülöttem álló rajongó, már nem tűztek rám a hőséget adó reflektorlámpák, és az idő igencsak lehűlt, úgyhogy bátorságot merítve az egyre fogyatkozó sor látványából, felálltam, és megindultam a koncert helyszínére. Az órám már hajnali kettőt mutatott, és igencsak átfagytam, és elálmosodtam.

Kikerültem a sort, és nem érdekeltek az utálkozó pillantások, vagy a beszólogatások, ha meggebednek is feljutok a színpad mögé, mert megfagyok.

-          Üdv – emeltem fel a kezem hidegen, és Ericre pillantottam.

-          Hello – zengte fel sem nézve az aláírandó papírokból. – Menjetek – bólintott nagyvonalúan, bennem pedig megint felparázslott az a bizonyos izzás, leginkább a tenyeremre összpontosulva.

-          Kösz – sziszegtem, ő pedig megengedett magának egy elégedett mosolyt.

Beérve hátra már mindjárt kellemesebb volt az idő, és a társaság is. Amint megláttak minket érdeklődve vettek körbe, és bombáztak minket a kérdéseikkel az a show-t illetően.

Sellyt az ott dolgozó lányok húzták félre, és kacagva kérdezgették arról az érzésről, ami hatalmába kerítette, amikor Eric neki énekelt. Sel pedig nem sokáig húzódzkodott, hamar újra átélve mesélte minden apró mozzanatát.

-          Na, hogy tetszett? – lépett mellém Sam, mikor a többiek már elmentek a dolgukra.

-          Csodás csapatmunka volt, egyszerűen fantasztikus, amit összehoztatok, imádtam az előadást – mosolyogtam rá.

-          És Eric?

A csodás mosoly egy másodperc alatt az arcomra fagyott, és elhúztam a szám.

-          Nagyszerű volt az apró hibáktól eltekintve, amiket én is csak azért vettem észre, mert ez a szakmám.

-          Örülök, hogy neked is feltűnt néhány, ez csak jó jel. Holnap meg is beszélhetitek – indult el a lépcső irányába, én pedig utána pördültem.

-          Mi?

-          Holnap nálatok lesztek, és átnyálaztok mindent, és megbeszélitek az ellentéteiteket, tietek az egész nap.

-          Nem – suttogtam elhaltan, de nem hallotta meg, csak ment tovább, éppen pacsit adva a kurjantva felszaladó Ericnek.

-          Nagy voltál ma fiú!

-          Kösz Sam – nevetett fel.

-          Valaki hívjon egy sofőrt Ninah, és Selly számára – szólt hátra még utoljára Sam, majd sejtelmesen mosolyogva eltűnt a lépcső aljában.

-          Majd én hazaviszem őket, úgyis arra megyek haza – kapta magára Eric a kabátját, és elindult előre.

Ó, az istenit Sam, tudom, hogy tudtad…

-          Na, mi a véleményetek? – kérdezte a limuzinban, miután beültünk.

Selly már ép megszólalt volna, amikor közbeszóltam ezzel belefojtva szegénybe a szót.

-          Örülök, hogy megkérdezted – mosolyogtam rá, mire ő érdeklődve előrehajolt. – Te öntelt popsztár. Ha még egyszer így bánsz velünk, ha még egy rossz szót is szólsz, nem éled túl a következő napot. Nem érdekel, ha azt hiszed te vagy a főnök, mert tévhitben élsz. Én vagyok az, aki most már megmondja, mit csinálsz, azt hogyan csinálod, hogy mikor mehetsz WC-re, és mikor csajozhatsz, megértetted? Ilyet, mint, amit ma megengedtél magadnak, még egyszer ne!

-          Jó, hogy tisztáztuk a helyzetet – vágta rá egy levegőt sem véve, és indulatoktól fortyogó tekintettel méregetett az út további részében.

Kiszálláskor újfent Selly szállt, akitől Eric egy visszafogott puszival köszönt el, és akinek megköszönte az estét.

Utána indultam egy Ericnek odavetett sziával, de az megragadta a karomat, és maga felé fordított.

-          Holnap nyolcra itt vagyok Miss Miles.

-          Várom – biccentettem, majd kiléptem a hajnali levegőbe. – Ne feledd, hogy jössz nekem eggyel – szóltam vissza, majd bevágtam magam mögött az ajtót, és felcaplattam az emeletre.

És ezt egy évig? Nem bírom.