Chapter 26

Sziasztok!

Köszönöm, hogy az álmom nem vált valóra, édesek voltatok, hogy kedves szavakkal vigasztaltátok szegény felébredt szívemet. :D

Ami a Saade számot illeti, azért nem hiszem, hogy a blog ihlette volna, mert gondolom már rég megírta ezt a számot, meg hát nyilvánvaló, hogy nélkülünk semmi lenne.

Azért jó tudni, hogy ez is megtörtént velünk. :)

Ennél a résznél mivel pasikról van szó előfordul egy egy csúnyább, trágár szó, sajnálom, de élethűen akartam ábrázolni egy pasik közötti konfliktust.

Nos, kellemes olvasást, és akkor egy bizonyos 16 karika lép életbe. :)

Csók néktek! :)

A vicces múlt

Alig tíz percbe telt, és már le is parkoltunk a ház előtt. Valamiért így idejönni sokkal furcsább volt, másféle töltete volt az egész szituációnak, a szívem eszeveszetten dobogott a mellkasomban, a torkomban, a kezemben, a lábamban.

Eric pillanatok alatt kipattant a kocsiból, és mire én kikapcsoltam a biztonsági övet ő megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtót az én oldalamon. Félénken rámosolyogtam, és kiszáradt szájjal, és torokkal nyeltem egyet. Remegő kezemet nyújtottam felé, miközben kisegített a kocsiból, majd megindultunk az ajtó fele, nekem pedig minden pillanatban az járt a fejemben, hogy mit fogok mondani, hogy hogyan fogom azt mondani, hogy miért is jöttünk együtt, és úgy egyáltalán az egész, ahogy egymás mellett vagyunk, ez mi.

Az utolsó lépésnél megtörtént az, amitől már attól kezdve rettegtem, hogy felvettem Eric nadrágját.

Egy óvatlan lábemeléssel ráléptem, és ez a pillanat pont elegendő volt arra, hogy elveszítsem az egyensúlyom és végzetesen közeledjek a beton felé.

-          Látom te huszonnégy órás figyelmet igényelsz – kapta el a karom Eric, és visszarántott az esésből.

Torz grimasszal válaszoltam, kihúztam kezem az övéből és az ajtó felé léptem, ami abban a pillanatban fel is pattant.

-          Ninah! – mosolyodott el Axel, és szélesre tárta az ajtót.

-          Üdv újra – nevettem rá, majd szorosan magamhoz öleltem.

-          Látod, hogy lassan megjön az esze, és háttérbe szorul a seggfej oldala? – suttogta a fülembe, mire a vállába fúrtam az arcom, hogy elrejtsem a nevetésem.

-          Tudjátok társaságban igazán undorító kibeszélni a másikat – sétált el mellettünk Eric, miközben megragadta a karom ezzel elrántva a testvérétől.

A lakásban már isteni illatok szálltak, azt hiszem Maria megint kitett magáért. Mosolyogva mentem az illat irányába, és ahogy a gyerekek száma sűrűsödött az utamban, tudtam, hogy jó helyen járok.

Legnagyobb örömömre mind emlékeztek a nevemre, sőt Kyllä még meg is ölelt, majd’ elolvadtam.

-          Szép napot! – dugtam be a fejem az ajtóba.

Maria majdnem felkiáltott mikor meglátott. Egyből eldobta a fakanalat, és az ajtó felé vetette magát. Gyorsan, nehogy megsérüljön, szélesre tártam az ajtót, és beljebb léptem, hogy aztán nevetve vessem magam a karjai közé.

-          Örülök, hogy Ericnek sikerült elhoznia.

-          Az igazat megvallva nem sokat tudtam a dologról – húztam el a szám, és érdeklődve oldalaztam a gáztűzhely felé.

-          Azonnal felejtsd el! – rakott a fazékra egy hatalmas fedőt.

-          Na! – kiáltottam fel csalódottan, mire egy percig sem meghatva a háziasszonyt fordított meg egy mozdulattal, és bár a sarkammal fékeztem, két kezét a hátamnak vetve tolt ki a helyiségből. – Megjegyeztem – duzzogtam, és visszavonultam a nappaliba.

Eric és Axel focimeccset néztek, és lendületesen demonstrálták a rúgások elhibázásának mivoltát.

Amint megláttak elnémultak, és kíváncsian néztek felém.

-          Nem akartam semmit megzavarni, folytassátok csak az Activity-t. Már majdnem kitaláltam, hogy nyolckarú golfozó polip, komolyan mondom, igazán kevés hiányzott – magyaráztam teljes beleéléssel.

-          Ez az új stockholmi divat? – bökött Axel felém, mire éles pillantással néztem végig rajta.

-          Oké, te nyertél – emeltem fel a fejem.

-          Vagy inkább Eric Saade divat?

-          Történetesen ez nem úgy történt, ahogy gondolod.

-          Hogy gondolom? – dőlt hátra kényelmesen, pontosan ott érezte magát, ahol volt is; a helyzet magaslatán.

Ericre pillantottam, aki vigyorogva nézte szenvedésem, láthatóan esze ágában sem volt a megmentésemre sietni. Karba fonta a kezét, és ellazulva dőlt a fotelnek.

-          Szóval? – esett neki az ostromomnak újra Axel.

-          Eric miatt szakított veled az a lány anno. Tami, igaz? Eric szerelmes volt belé, ezért a lánynak azt hazudta meleg vagy – mondta Axel szemébe nézve rezzenéstelenül.

Eric arcáról egy pillanat alatt eltűnt a kárörvendő mosoly, és arca dühös maszkká változott, szikrákat szóró szemmel. Testvére egyelőre látszólag ugyanolyan nyugodtan ült tovább, szeme élesen csillogott.

-          És? – kérdezte flegma arccal, mire elmosolyodtam, és lazán a testem mellé ejtettem a kezem.

-          Semmi, csak gondoltam jobb, ha tudod – válaszoltam könnyed hangnemben, majd megfordultam, és az étkező felé vettem az irányt.

Amikor már nem láttak gyorsan befordultam a fal felé balra, majd a fal mellett, az oszlop takarásában maradva visszaslisszoltam az ajtóhoz, hogy meglessem a testvérpárt.

Egy percig nem történt semmi, néma csöndben voltak egymás mellett, Eric aggódva leste fentről bátyja fejét, amaz pedig még mindig az iménti elfoglalt helyemet vizslatta a tekintetével.

Túl csöndben voltak, amitől kezdtem vidám lenni. Széles vigyor terült el az ajkamon, izgatottan haraptam bele a számba, és néztem minden mozdulatukat.

-          Buzi? Komolyan Eric? Buzi?

-          Jaj, Axel, ne mond már, hogy hiszel neki – legyintett túlságosan idegesen Eric, és ellökte magát a foteltől.

-          Miért, nem igaz? – állt fel lassú mozdulatokkal a báty, és Eric felé fordult.

-          Kicsik voltunk, nem? Mit számít ez most?

-          Most? Nem sokat. De akkor? Mindent! Tudod, hogy meddig néztek rám furcsán a gyerekek a suliban? Egy csaj sem akart velem lenni. Értetlenül kérdeztem, miért? Csúnya voltam? Lehet, de annyira azért csak nem. Tudod egyik délután megkérdeztem az osztály egyik legszebb lányát, hogy miért? Azt mondta más vagyok. Más! – emelte fel hirtelen a hangját Axel, és közelebb lépett Erichez.

-          Sajnálom, oké haver? Sajnálom.

-          Baszhatod a sajnálatod most már Eric – mordult rá, és újabb lépést tett felé.

Felkuncogtam, de a szám elé kaptam a kezem, csak nem hallotta meg senki. Aztán meghallottam, ahogy léptek közelednek. Hátrapillantottam, és megláttam Mikát, aki éppen felénk tartott, és szólásra nyitotta a száját.

-          Szia Ninah, de… - remélem, hogy időben fogtam be a száját.

Elvettem róla a tekintetem és a fiúk felé lestem, akik még mindig idegesen feszültek egymásnak. Kifújtam a benntartott feszültséglevegőt, és újra Mikára néztem.

-          Elengedem a szád, ha ígéred, hogy nem szólalsz meg.

Enyhén bólintott, mire elemeltem a kezem. Visszafordultam szórakoztató párosunk felé.

-          Szóval öcsi, így állunk?

-          Jaj, mintha nem miattad nem vettek volna be a focicsapatba – húzta ki magát Eric is.

-          Az az én csapatom volt!

-          Jobb voltam nálad, csak féltékeny voltál.

-          Kornyikáló kis taknyos voltál – vetette oda foghegyről a Axel.

-          Te meg egy béna focista – lépett közelebb Eric, cipőik orra szinte már érintette egymást.

-          Elég Saade!

-          Úgy gondolod?

Egymás arcára meredtek, centiméterekre egymás arcától. Tapintani lehetett a feszültséget, én pedig fürödtem benne. Mosolyogva figyeltem, ahogy megfeszül a testük, és egymásra akarnak ugrani, amikor meghallottam magam mögött Maria hangját.

-          Fiúk, mi az ördögöt meredtek úgy egymásra? Komolyan újra be kell vezetnem, hogy a lakásban nincs verekedés? Istenem, de rég mondtam – sóhajtott, és miután látta, hogy a fiúk nem mozdulnak hozzájuk sétált, furcsa tekintettel végigmérve Mikával leskelődő párosunkat elhaladása közben. – Vagy intézzétek el kint, de akkor nincs ebéd, vagy idejöttök, és normálisan leültök.

Axel volt, aki hamarabb megszakította a tekintettel való gyilkolás első felvonását, és kiegyenesedve nézett öccsére.

-          Véged Khaled!

-          Úgy szint, drága bátyám! – morogta a másik, majd anyjuk felé fordultak.

Igyekeztem úgy állni, hogy minél jobban halljak, de halkan beszéltek, és egy kéz is kocogtatni kezdte a vállam.

-          Hm? – néztem Mikára, aki ideges pillantással méregette az arcom.

-          Hány éves vagy?

-          Mi van? – néztem rá értetlenül, de rögtön válaszoltam is, hogy ne tűnjek még bunkóbbnak, mint amilyen vagyok. – Huszonegy leszek.

Hülye kérdés, ha a bátyja barátja voltam kiskorában, nem?

-          Miért? – néztem rá kérdőn, miközben azt figyeltem, ahogy idegesen tördeli a kezét.

Végül felnézett azokkal a jól ismert barna szemekkel, amiket a pokolba kívántam, mégis imádtam.

-          Volna kedved valamikor elmenni valahova mondjuk pizzázni? – bökte ki végül cikázó pillantással.

-          Pizzázni? – húztam fel a szemöldököm csodálkozva, majd egész testemmel felé fordultam és kiegyenesedtem. – Hány éves is vagy?

-          Tizenhét. Mindjárt tizennyolc – húzta ki magát büszkén, én pedig elmosolyodtam, és felé hajolva apró puszit nyomtam az arcára.

-          Akkor kérdezd majd meg, mikor húsz leszel, okés?

-          Gonosz vagy!

-          Te meg Saade – nevettem, mire sértődötten elvonult, és a következő másodpercben az anya, báty, öcs trió is elsétált mellettem az étkező irányába.

-          Ninah jössz? – szólt vissza Maria.

Eric is hátrafordult jobb kezét ökölbe szorította és belecsapott a bal tenyerébe, mindezt úgy, hogy igéző barna pillantását az enyémbe fúrta.

-          Nem érdekelsz – tátogtam utána kaján vigyorra.

Láttam a fején, hogy most vesztette el az önkontrollját, egy mozdulattal ki akarta tépni magát az anyja mellől, aki viszont résen volt, és egy csattanó tarkócsapással fogta vissza a bikát.

-          Eric Khaled Saade!

-          De Ninah – kezdett volna bele a védőbeszédbe, de anyja leintette.

-          Nem érdekel! Azonnal üljetek le enni.

Az ebéd isteni volt, Maria háromfogásos ételkínálattal várt minket. Ericet szembeültették velem, így az egész étkezés alatt magamon éreztem égető pillantását.

-          Ninah komolyan mióta visszajöttél, visszahoztad a múltat. Ezeket nézd! – bökött a két fiúra kacagva, akik viszont kicsit sem viccesnek találva a helyzetet morogva kezdtek neki a desszertnek.

Azt hiszem, elölről akarom kezdeni az életem, és ide születni. Testvére lenni ezeknek az embereknek, jó családban felnőni. Vagy egyáltalán egy családban felnőni. Elgondolkozva kaptam be az egyik falatot a másik után.

Ebéd közben valahogy a fiúk is lenyugodtak, és csendben eszegettünk egészen addig a pillanatig, míg az előttünk lévő tányér ki nem ürült.

Megköszöntem az ebédet, és teli hassal, amit mozdulatlanságig tömtem, dőltem hátra. De az a nő nem képes egy helyben ülni egy pillanatig sem, egyből a tányérokért nyúlt.

Felugrottam, és bár a hirtelen mozdulat miatt a hányingerrel küszködtem elkezdtem összeszedni a tányérokat, és megindultam a konyha fel, hogy segítek elmosogatni.

-          Ugyan! Hisz itt van nekünk Kyllä, nem igaz? Vidd az öcséd kérlek, és pakoljatok be a mosogatógépbe – küldött ki a kislányt. – Te meg Ninah, menj és pihenj!

Mosolyogva bólintottam és megindultam a nappaliba, ahol bele is vetettem magam abba a fotelbe, ami nemrég majdnem egy gyilkosság helyszínéül szolgált. Hátradöntöttem magam, és kényelmesen néztem körbe a szobában. Körbenézésem közben egyik pillanatról a másikra feltűnt Eric, akit a kezénél fogva húznak az emelte felé. A legkisebb valahogy mégiscsak megúszta a mosogatógépbe pakolást.

Csöndben figyeltem, ahogy felrángatja Ericet az emeletre, miközben lendületesen magyarázott neki a legújabb légókészletéről.

-          Remélem most kicsinálják! – szólalt meg mögöttem Axel, mire összerezzentem, és apróra húztam magam össze.

-          Nyugi, téged nem bántalak, de ettől függetlenül nem volt szép tőled, hogy bemártottad.

-          Tőled meg az nem, hogy gyanúsítgatsz – húztam fel az orrom.

-          Ha már itt tartunk, szeretnék veled beszélni.

-          Ajaj – fordítottam felé a fotelt, és előre dőltem, miközben ő lehuppant egy kis sámlira.

Nem sajnáltam meg nagyon, hogy azon kellett ülnie.

-          Miután elfutottál beszéltem Erickel múlt héten. Tudnod kell, hogy miért lett ideges mikor meglátott itt.

-          Tudom – válaszoltam tömören.

-          Tudod? Azt nem hiszem. Valamit félreértesz. Eric miután szakított Mollyval nem nagyon kereste a nők társaságát, mert benne csak a híres énekest látták, meg a kinézetét.

-          Axel, hidd el, hogy tudom miért bukott ki, de ez attól még nem magyarázat – intettem le.

-          Kíváncsi vagyok a verziódra – bólintott, mire nagy levegőt vettem, és megpróbáltam szavakba önteni az érzéseim, a gondolataim.

-          Megijedt, ez az egyszavas válaszom. Azt hiszem fél az érzéseitől, fél attól, hogy ha valaki jóban van vele, akkor az nem biztos, hogy saját maga miatt van, hanem, mint említetted, a „sztársága” miatt. Én pedig a családjáig is eljutottam, akik pedig szeretettel fogadnak. Ez nála felér egy hazaárulással. Mégis hogy képzelem én, hogy már nem csak vele vagyok, hanem ide is jöttem, ide haza, ami számára egy szent hely. Minden híres ember számára a család az egyetlen, ami szent és sérthetetlen. Én pedig betolakodtam. Tudod ezt én meg is értem, ha egy őrült rajongó lennék, akivel elkezdett randizni. De nem vagyok, hanem a barátja vagyok, egy nagyon régi ismerős, aki az anyukáját, és a testvérei egy részét már kisgyermekkora óta ismer.

-          Tudod, a nagyvilág félővé teszi az embert. Sokkal óvatosabb ezt meg kell értened. Amúgy egész jól átlátod. Eric ismeret?

-          Nem – nevettem. – Menedzser tanulmány.

Percekig csendben ültünk, de képtelen voltam nem rákérdezni egy mondatára.

-          Mi az, hogy egész jól átlátom? Mi maradt ki?

-          Az érzései irántad – vigyorgott, mire én szemöldök ráncolva néztem végig rajta.

-          Lázas vagy?

-          Az érzéseit nem vallja be magának, és épp emiatt nem tudja feldolgozni, hogy egyre közelebb kerülsz hozzá, az életéhez a családjához, a szívéhez.

-          Úristen, én azt hiszem, nem akarom tovább folytatni ezt a beszélgetést – pattantam fel, és megfordultam, amikor Ericbe ütköztem.

Felpillantottam az arcára, de ő Axelt nézte sötét tekintettel. Önkéntelenül is lépett egyet felé, teste megfeszült, és éreztem, hogy mindjárt nekimegy. Két kezemet a mellkasának feszítettem, és megpróbáltam visszatartani.

-          Eric, ne!

-          Engedj!

-          Ne legyél már gyerekes! – kiáltottam, amikor letépte kezeim a testéről, és arrébb próbált lökni.

-          Fogd be Ninah! – dörrent rám, mire egy hatalmas pofon csattant az arcán.

A levegő megfagyott, Eric egy pillanatig megilletődve nézett rám, majd megfogta két csuklóm, és a falhoz, meglökött, és a falhoz szorított.

-          Akkor azt hiszem én megyek – mondta halkan Axel, és már vigyorogva ki is slisszolt a szobából.

Dühösen néztem utána, majd újra Ericre néztem.

-          Ha azt mondom bocsánat, az segít rajtam?

-          Nem sokat – nézett mélyen a szemembe.

-          Akkor megérdemelted! – rángattam meg a kezem, de nem engedte.

-          Eric, Ninah, Sam van itt – lépett be a szobába Maria, oldalán a menedzserrel.

Mindketten egyszerre néztünk feléjük, és egy pillanatig senki sem mozdult, majd Sam megköszörülte a torkát, mire Eric végre elengedett, és ellépett előlem.

-          Beszélnünk kell – sétált be a menedzser, és éreztem, hogy ennek semmilyen jó következménye nem lesz.

 --------------------------

Sajnálom, hogy most nem tudok válaszolni néktek, de Bonfire van, és készülődtetnem kell a gyerekeket. Megígértem, hogy hozom a frisset, nem akartam csalódást okozni, de bocsássatok meg, ha csak holnap válaszolok! :) 

Valószínűleg az előző rész kommentárjai alatt fogjátok meglelni a választ, chatre, pedig mindenképpen kiírom majd, amint megválaszoltam. :)

Még egyszer bocsánat, de ígérem, hogy a mai részhez bőőőőőségesen bőséges választ fogok adni. :)