Chapter 12

Testbeszéd

Nem kellett sokáig sétálnunk London utcáin, az aréna, ahol az esti fellépés lesz, alig húszpercnyire volt a szállodánktól. Az előbbi uszodai incidenstől úgy éreztem magam, mint egy tizenöt éves kamasz, akit belerángattak a rosszba.

Teljesen fel voltam rázva, nevettem minden ostoba pasi viccen, a nevetéstől kicsordult a könnyem, és képtelen voltam egyenesen menni a járdán. Eric röhögve karolt belém és húzott végig maga mellett miközben a többi pasi csak ontotta magából a beszólásokat.

Annyira felszabadult voltam, és vidám, amilyen már nagyon régóta nem.

Az utcán elhaladt mellettünk egy friss házaspár, akik miközben elhaladtunk mellettük, elkapták a karom.

-          Esetleg benne lennél egy képben? – néztek rám, én pedig vigyorgó fejjel bólogattam, majd beálltam a pár mellé, miközben a fiúk megálltak tőlünk pár méterre, és ők is előkapták a mobiljaikat.

Meleg mosolyt küldtem a fotós felé, közben pedig néha hátralestem a fiúkra, akik halkan suttogva fényképeztek le.

A friss házaspár megköszönte a lehetőséget, és továbbmentek, Eric pedig odaszaladt hozzám.

-          Ne mozdulj! – mondta, majd visszament a fiúkhoz.

-          Mi van? – néztem utána értetlenül.

Végignéztek rajtam, és svédül suttogva fényképeztek a mobillal, majd az ötből négy pasi elindult felém.

Ijedten hőköltem hátra, de felkaptak, és elfektettek a karjukban.

-          Ti őrültek vagytok – kacagtam, és láttam, ahogy minden angol megnéz minket.

-          Mosolyt – mondta Eric szeme előtt a fényképezőgéppel.

Ezek után hamar megérkeztünk, és a táncosok, Erickel az élen felmentek a már előkészített színpadra.

Leültem az első sorba lévő székre, és kezdtem lenyugodni. Most már munka van, kell nekünk az a Ninah.

Nem értem mi üthetett belém ebben az utolsó fél órában, mintha nem is lettem volna önmagam, vagy egy nagyon régi „én” lettem volna.

Akárhányszor visszagondoltam a medencére mosolyognom kellett, utána pedig azon kapni magam, hogy Ericet bámulom.

Rossz úton haladok.

Eric megjelent a színpad közepén, levette magáról a kabátot, és egy laza mozdulattal a színpad széle felé dobta.

Karba fontam magam előtt a kezem, és kényelmesen hátradőltem.

Felhangzott az egyik számának a nyitó akkordja, mire ő belekezdett a táncba, pár taktussal később pedig jöttek a táncosok, Ericnél pedig a tánc helyét átvette az ének, és szinte semmi sem volt utána.

Hatalmas mozdulatokkal elkezdtem hadonászni, hogy álljon le a zene, ami meg is történt.

-          Mi volt ez?

-          Mi? – hökkent meg Eric.

-          Ki koreografálta a táncot?

-          Mi – mutatott végig mindenkin az énekes.

-          Fantasztikus. Legalábbis az, amit ők táncolnak, miután te letudtad magad. Lehet, hogy koncerten jobban megy, de most semmi lendület nem volt benned, nem volt tánc, kivéve, azt a seggrázást, ami, mint már említettem elég…

-          Buzis – szólt közbe Alex, mire felvont szemöldökkel rá néztem. – Mi van? Tudod mióta mondom?

-          Akkor ez az a „mi”, amiről beszéltél Eric? – pillantottam fel rá gúnyos tekintettel, mire megadóan feltartotta maga elé a kezét.

-          Oké, akkor mutasd te mire gondolsz.

-          Mi? – csúszott feljebb a hangom.

-          Mutasd, ha nagy a szád – sétált elém, hogy végül az arcomtól egy centire álljon meg, és kemény tekintettel próbálja megzabolázni az enyémet.

-          Jól van – néztem vissza, levettem a pulcsim, és mint az imént az ünnepelt popsztár, egy laza, de túljátszott mozdulattal eldobtam a sarokba. – Itt kezdődtek a gondok – sziszegtem az arcába, majd elkapta fejem, és kikerülve őt a színpad közepe felé vettem az irányt.

A fiúk fogták magukat és levonultak két oldalt, hogy elfoglalják a nézők helyét lent. Eric lassan hátrált, végig rajtam tartva a tekintetét, miközben én törzsdöntésekkel próbáltam bemelegíteni a testem.

-          Most be fog égni? – suttogta az egyik colos Eric felé, aki még mindig engem bámult.

Kevin válaszolt a kérdésre, hátrapillantva felém, nem is sejtve hogy hallom őket.

-          Én nem hinném, igaz haver?

-          Régen táncolt, de béna volt – fűzte hozzá Eric, majd leültek.

Felhorkantam, és mosolyogva fordítottam hátat nekik. A zene elindult, én pedig éreztem magamban a ritmust. Felszegtem a fejem, és belekezdtem a büszkeségemet megfogalmazó táncba, abba, amivel el tudom végre hitetni ezzel a tuskóval, hogy már régen nem vagyok az a kislány, aki tizenöt éve.

A lábam magától mozdult, a csípőm a zene ritmusára ringott, minden, ami én voltam, minden, ami szexi volt bennem, mindent beleadtam.

Mosolyogva engedtem el magam, engedtem fel magamból a táncost, ami béna, nem béna, de én voltam.

A zene egyik pillanatról a másikra hallgatott el, Ericre pillantva pedig megértettem az okát, ugyanúgy hadonászott, mint pár perccel előbb én.

Fújtam egyet, hogy a kósza hajtincseket eltüntessem az arcomból, csípőre vágtam a kezem, és elindultam a színpad eleje felé, ahol Eric már ott állt, míg a többiek a székükből felállva néztek rám.

-          Mi volt ez? – kérdezte nyers hangon.

-          Tánc – vágtam rá, de megremegett a határozottságom, és a boldogságom, amit a tánc közben éreztem.

-          Tánc? – horkant fel, és fújt egyet.

A többiek még mindig csendben álltak.

-          Még szerencse, hogy menedzsernek álltál, és nem táncosnak…– mosolygott gonoszan, miközben bennem majdnem minden remény összedőlt, és annyira fájtak a szavai, hogy csak a büszkeség tartott vissza attól, hogy egy könnycsepp elmorzsolódjon a szemem alól.

-          Kösz, Eric. Kösz… - köptem a szavakat, és elindultam a színpad széle felé, de Eric lentről megragadta a karomat, lerántott, és maga felé fordított.

Ijedten bámultam a barna szemeket.

-          Még nem fejeztem be! Addig pedig nem mész sehova!

Sértődött arccal megpróbáltam kirántani a kezem a szorításból, hogy felálljak, és lesétálhassak a színpadról, de nem engedte. Soha nem enged el.

-          Szóval, még jó, hogy nem táncosnak álltál, különben esélyünk sem lenne melletted, letáncolnál a színpadról. Gyönyörű voltál – mosolygott.

Megrökönyödve néztem rá, egy pillanatig azt hittem rosszul hallok.

-          Most szórakozol? – néztem rá kérdőn, mire megrázta a fejét.

-          Nem.

-          Utállak – mondtam egyszerűen, és újból felálltam volna, de megrántotta a kezem, olyan erővel, hogy lezuhantam a színpadról, a karjaiba.

-          Mert? – suttogta, miközben lassan talpra állított.

-          Mert azt hittem… komolyan elhitetted velem, hogy egy béna voltam. És annak is éreztem magam.

-          Ez volt a célom.

Nem jutottam szavakhoz, egyszerűen csak tátogtam, és egy hang sem jött ki a torkomon. Azt sem tudtam mit mondhatnék. Boldog voltam, hogy szerinte sem vagyok béna, boldog voltam, és elégedett magammal, nem jöttem ki a gyakorlatból.

De mérges voltam, és dühös, amiért így képes játszani az érzelmeimmel, és mert élvezi is.

Úgy éreztem két pofont érdemel, közben pedig tudtam, hogy nem járok jól vele. Mert a visszájára fordítja, előbújik a szenvedélyesség belőle, két pofonnal csak feltüzelném, és közelebb kerülnék a vesztéshez, és közelebb a popsztárhoz.

Kipördültem a tartásából, és a fiúk felé fordulva mélyen meghajoltam, mire felcsendült az elismerő taps.

-          Köszönöm, nagyon köszönöm! – mosolyogtam, majd megfordultam nekik háttal, és előadtam Eric fenékrázását, mire mindenkiből kitört a nevetés. – Na, akkor ezt mellőzve, táncolva, kérem a következő számot, de Eric maradjon.

-          Ninah, neked jobban állt, mint Ericnek – röhögött Alex, majd felfutottak a színtérre.

-          Igen? Főnök… - tette hozzá gúnyosan.

-          Tudom, hogy nem könnyű egyszerre énekelni, és táncolni, ez már anyukád születésnapján sem sikerült öt évesen.

-          Öt és fél – javított ki.

-          Mindegy. Szóval neked ki kell dolgozni ehhez a számhoz, meg talán az összes többihez egy olyan koreográfiát, ami nem túl ugrálós, és ami nem erőlteti meg a tüdődet.

-          Tudsz ilyet, kedves?

-          Majd megoldjuk. Csak akkor ugrálhatsz, ha nem kell közben énekelned, olyankor tőlem a leglendületesebb tánctudásod is bevetheted.

-          Alig várom a közös táncpróbákat – mosolyodott el szélesen és közelebb lépett hozzám, mire én a mellkasára helyeztem a tenyerem, ezzel megállítva.

-          Nem, nem. Közös táncpróbáid Kevinnel lesznek, vele beszélek erről, én nem a tánctanárod, vagy partnered vagyok, hanem a menedzsered Eric. És most színpadra popsztár!

Szeme a még mindig a mellkasán pihenő kezemre siklott, én pedig hirtelen észbe kapva vettem le róla a tenyerem.

-          Bocs – suttogtam, és elkaptam a szeméről a tekintetem.

Alighogy Eric felkerült a színpadra megszólalt a telefonom. A farzsebem felé kapva, közben a hajamat a fülem mögé tűrve vettem elő a készüléket, és hátat fordítva a bagázsnak, fogadtam a hívást.

/Eric/

Amint meghallottam a telefoncsörgést tudtam, hogy Ninah telefonja az, és két tippem is volt azt illetően, hogy ki lehet.

Egy, a franciaországi barátja, akire csak idézőjelben tudok gondolni, fogalmam sincs mióta vannak együtt, fogalmam sincs, hogy hogyan jöttek össze, de amint lesz egy estém Nináh-val ki kell derítenem.

A másik tippem Selly, valamelyiknek nyernie kell.

Idegesen kapott a telefonja után, és még mindig enyhén lihegve a tánctól szólt bele a készülékbe.

Arcán egy mosoly jelent meg, de mintha egy kicsit feszélyezve érezte volna magát.

Franciaország nyert.

Lassan sétált el, egy fülét befogva, hogy jobban hallja a telefont, a hátsó kijárat felé, mert időközben beindult a zene, nekünk pedig ideje volt megmozdulni a ritmusra.

Végig követtem a szememmel a mozdulatait, ahogy idegesen játszik a hajával, és láttam, ahogy néha kacagva forgatja a szemét.

Én következtem.

Kiléptem a színpadra, és tettem balra egy lépést, aztán a következőt, és az egész koreográfia jött magától, miközben őt néztem.

Úgy éreztem, mintha csak neki táncolnék, a táncomat akarom, hogy észrevegye, ezzel akarom magamra vonni a figyelmét.

Balra, és most kéz, jobbra, és guggol.

Hátrapillantott, és tekintete találkozott az enyémmel. Táncoltam tovább, és néztem a szemét, vártam a reakcióját.

Elfordult, és valamit mondott a telefonba. Hallgatott pár másodpercig, közben pedig az arca merev maszkká változott.

Leolvastam a szájáról, ahogy azt kérdezi: Mi?

Szinte hallottam, ahogy felcsúszik a hangja, a szemét összehúzza, és várja a kielégítő magyarázatot.

Újra felém rebbent a pillantása, és nézte a táncomat. Nem vette le rólam a szemét, és pillanatok múltán már én éreztem magam kényelmetlenül. 

Tudtam, hogy néz, de nem látott. Teljesen máshol járt az esze, rajtam csak megállapodott a pillantása, ami egyre üvegesebbé kezdett válni, egyre jobban azt éreztem, hogy lelkileg már egyáltalán nincs a teremben. Nem tudom mitől feszengtem, soha nem zavart a pillantása, frusztrálni nem tudott, csak magába szippantani, most mégis úgy éreztem, hogy muszáj elkapnom a tekintetem.

Elnéztem balra, miközben hátraléptem egyet, és követtem a koreográfiát.

A következő lépésnél újra ránéztem, ám ő mereven bámulta a padlót.

A szája alig mozgott, a szeme mintha csillogott volna. Halkan mondott valamit a telefonba, erőtlenül, szinte lehelve a mondatot.

Újabb hallgatás következett, miközben Ninah oldalra fordult, és lemondón, keserűen nevetett fel, majd megrázta a fejét. Kiestem a tánc ritmusából, és megálltam a színpad közepén.

Kezem két oldalt tehetetlenül lógott, lábam az indulást követelte.

Meredten néztem őt, és elindultam előre, miközben mögöttem ment a zene, táncoltak a fiúk, de nem érdekelt.

Leugrottam a színpadról, és elindultam a lány felé, aki merev arccal fogta a telefont, és szóra nyitotta a száját.

-          Vége Ty, vége – olvastam le a szájáról, és megálltam.

Szinte megmerevedtem, és csak néztem, ahogy Ninah hátraveti a fejét, lassan kinyomja a telefont, és lelógatja maga mellé a kezét.

Másodpercekig állt így, majd lehajtotta a fejét, és lassan becsúsztatta a telefonját a zsebébe. Megfordult, és pillantása megütközött rajtam. Az arcára néztem, ahol egy kövér könnycsepp gördült le az arcáról. Szipogva emelte magasabbra a fejét, én pedig tettem felé egy lépést, és ebben a percben elhalt a zene.

Mintha minden pontosan meg lett volna rendezve. Félve, attól félve, hogy a szemében mély fájdalmat látok majd lestem fel. Néztem az arcát, és láttam; feladta. Mozdult a lábam, egyre közelebb kerültem hozzá, muszáj volt közel mennem hozzá.

Felemelte a kezét, ezzel meggátolva, hogy közelebb lépjek. Hangja gyenge suttogásként hatott a hangos zene után.

-          Szerelem, mi? Hülyeség. Egy - null oda, Eric. Egy nap sem telt még el, és egy jóslatod teljesült. Tudod mit? Nem várom a következőt – remegett meg a szája, majd fájdalmas mosollyal az arcán megrázta a fejét, megfordult, és kisétált az arénából.

Láttam, hogy abban a percben, ahogy nem láttam az arcát megrázkódott a válla.

-------------

Muszáj még egyszer megköszönnöm a sok kommentárt! :)
Remélem érzitek ezt a részt.
Csók