Chapter 13

Sziasztok!


Most itt az elején szeretnélek fárasztani titeket! :D

Oké, hogy valaki a "nem tetszik"-re nyomott, mert mindenkinek a véleményét akarom tudni, igaz, de akkor már igazán meg is indokolhatta volna, hogy miért ratyi a fejezet.
Mert így most egyrészt rosszul esett, hogy nem tudom miért, másrészt csapkodom itt majd magam jobbra - balra, hogy mi a baj a résszel, szóval kérlek te láthatatlan, háttérbehúzódó csöndben maradó Névtelen, hogyha már egyszer arra nyomtál, hogy nem tetszik, akkor magyarázd is meg, hogy miért, vagy ne nyomogasd azt a gombot!


Köszönöm!


Nektek pedig, Mindenkinek köszönöm, és jöttem a frissel, és a következőt most nem tudom garantálni, hogy mikor jön, majd a visszajelzésekhez mérten irányítom a folyamatot, hogy tudjak idetelepedni majd. :D


Igyekszem, és remélem tetszik ez a mai fejezet! :)

„Hello” magazin

Az eső eleredt és én csak hálát éreztem az angol időjárás után. A könnyek megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, rázott a zokogás, de mégis egy utcán voltam.

Megpróbáltam visszafogni a sírásomat, de hagytam, hogy a nedvesség kifakadjon a szememből, mert ezt éreztem most, ez volt az én lelki világom. Az eső elmosta az arcom, elmosta a hajam, a ruhám, fáztam, a testem vacogott, de nem érdekelt, így senki sem vette észre, hogy sírok. Az emberek az eső elöl menekültek az épületek elé, vagy éppen alá, így senki nem botlottam bele, és hálás voltam Ericnek, amiért nem jött utánam.

Fájt, hiába tagadom, hogy nem, és képtelen voltam nem magam elé képzelni. Amint alábbhagyott a sírógörcs, megint láttam őket magam előtt, és a könnycsatornám megnyílt.

A sírás végül is semmire sem jó, és mégis az egyik legfelszabadítóbb érzés.

Ahogy némán megyek az utcán, tombol bennem a csalódottság, a düh, a sértettség, és a fájdalom, közben pedig szakadatlanul ömlik végig az arcomon a könny, egyre könnyebb minden.

Közben érzem azt a nehéz fájdalmat, és mégis, mintha lassan beletörődnék, mintha kevésbé fájna.

Percről percre távolabbinak érzem a telefonbeszélgetést, noha azon jár az agyam, amiatt sírok, és emiatt nem tudom, hogy Londonban mégis hol járok.

Nem tudom mit rontottam el, vagy ha nem én csesztem el, akkor ki és mit, de most semmi sem volt jó, és mégis minden helyes volt.

A puzzle darabkái, amiknek eddig nem volt meg a helyük, mert nem vettem észre őket, most megpattantak a kis résekbe, kitöltötték az űrt, és lassan kezd egy egésszé alakulni minden.

A sírás lassan halk hüppögéssé csillapodott, én pedig zsebkendő után kutatva matattam a farmerom zsebében.

Nem éreztem semmit, egyedül csak a telefonom, és hirtelen olyan dühöt éreztem, amilyet még soha. Fogtam a telefont, ránéztem, rágrimaszoltam, és beledobtam a legközelebbi kukába.

Mélyet sóhajtottam és felnéztem, hogy hol járhatok, de semmi ismerőset nem fedeztem fel.

Megpillantottam az esőben üresen árválkodó padot, és lassan leereszkedtem rá.

Hátravetettem a fejem, és hagytam, hogy az esőcseppek addig mossák az arcom, amíg minden nyoma el nem tűnik a hasztalan, meg sem érdemelt sírásnak.

Az emberek, akik elmentek mellettem lelassítottak, és érdeklődve néztek, én pedig mit sem törődve velük lehunytam a szemem, és élveztem a hideg zuhanyt.

-           A szállodában meleg víz folyik – szólalt meg előttem egy férfi, én pedig nagyot sóhajtottam.

-          Hideg zuhanyra vártam, és kétszer egymás után meg is kaptam – fanyalogtam, előre engedtem a fejem, és felpillantottam rá.

-          Hívtalak.

-          Nincs nálam a mobilom – válaszoltam fáradtan.

-          Tudom – húzta elő a kabátzsebéből a megázott, összetört készüléket.

-          Mitől van összezúzva? Én nem tapostam meg, vagy bármi – néztem rá értetlenül, mire vigyorogva fogta magát, leült mellém, és a kezembe nyomta.

-          De én igen.

Felnevettem, és esküszöm ennyire még sosem esett jól.

-          Borzalmasan nézel ki – nézett a hajamra, én pedig elvigyorodtam, és hátradőltem.

-          Kösz. A lányok szeretik ezt hallani.

Válasz nélkül hagyott, és csak ültünk némán a szakadó esőben, bőrig ázva, mint két olyan ember, akiket elhagytak, és akiknek nincs hova menniük, meg sem mondanák Ericről, hogy énekes, aki épp a csúcsra tör.

Elázott kutyahaja, parókaként simult a fejére, és ismét nevethetnékem támadt a borzalmas látványtól.

-          Tudod, nekem van ötletem hogyan rázhatnád le magadról a rajongókat – mutogattam a fejére mosolyogva.

-          Ó, de nagyon vicces kedvében most valaki, aki pár perce még hisztizett.

-          Nem hisztiztem, sírtam. Egyébként is, fogd be! – mordultam rá, majd felpattantam. – Mennünk kéne – indultam meg előre, magam mögött hagyva a padot.

-          Sajnálom – szólt utánam, és a hangjára megtorpantam.

Lassan fordultam felé, és ejtett vállakkal néztem vissza rá.

-          Tessék?

-          Sajnálom a szakítást – emelte rám a pillantását.

-          Nem kell – ráztam meg a fejem, és kiegyenesedtem. – Így jobb. Mellesleg az lenne a legjobb, ha nem sajnálkoznál, hanem segítenél továbblépni, mondjuk azzal, hogy kerülöd a témát, és lefoglalsz – mondtam könnyed hangnemben, mire elmosolyodott, és felnyomta magát az padról.

-          Mint például Miss Miles?

-          Elvihetne este egy koncertre Mr Saade.

-          Ismerek egy egész jó énekest, aki ma fel fog lépni az egyik közeli arénában. Esetleg elkísérhetném? De figyelmeztetem Miss, hogy ez az alak, egy seggfej.

-          Sejtettem – húztam el a szám színészkedve, majd karolásra emeltem a kezem. – Azért nézzük meg, hátha van egy jó menedzsere, és ma egész jó lesz.

Eric megfogta a karom, a kezébe akasztotta, és így vezetett el hazáig, miközben múló semmiségekről beszéltünk, leginkább az angol énekesekről.

Mire betettük a lábunkat a szállodába, megpillantottuk Samet, és a csapatot, akik egyből felénk vetették magukat.

-          Ninah mi történt veled? Mitől van így feldagadva a szemed? – fogta két kézre az arcom, és szeme Eric fele rebbent, remélem nem feltételezte, hogy a popsztár megütne egy lányt.

-          Magánélet – vágtam rá, és megpróbáltam megnyugtatóan mosolyogni, ami láthatóan nem hatotta meg.

-          Leszarom a magánéletet, ha így nézel ki, édes – suttogta, majd elengedte az arcom, és kiegyenesedett. – Nem mellesleg negyven perc, és sajtótájékoztató, ha elfelejtettétek volna.

-          Nem, mi csak… – kezdtem bele, de leintett.

-          Nem érdekel, csak legyetek készen húsz perc múlva.

A szavait tettek követték. Villámgyorsan rohantam fel a lakosztályomba, lezuhanyoztam, hajat mostam, és percek alatt elfogadható nőt varázsoltam magamból. Amint a rúzs is felkerült a számra kopogtattak.

Pillanatok alatt bedobáltam mindent egy kis retikülbe, és az ajtó felé vettem magam, kevésbé nőiesen, mint ahogy éreztem magam.

-          Eric – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, amikor az ajtó mögött őt pillantottam meg egyszerű fekete összeállításban, amiben mégis eszméletlenül nézett ki.

-          Mehetünk? – nyújtotta felém a tenyerét, és rám villantotta a mosolyát. Azt a mosolyát.

-          Persze – léptem ki, és behúztam magam után az ajtót.

-          Egy pillanat – állított meg, én pedig kipördülve elé, értetlenül pillantottam fel az arcára.

-          Mi az?

-          Hoztam neked valamit – nyúlt a felsője belső zsebe felé, nekem pedig összeugrott a gyomrom a lehető legkisebbre.

A rejtekből egy kis telefon került elő, én pedig mosolyogva néztem Eric szemébe miközben elvettem tőle az ajándékot.

-          Köszönöm – suttogtam, és felé hajolva egy apró puszit nyomtam az arcára.

Egy pillanatig úgy maradtam és mélyen beszívtam az illatát. Ha lett volna rá lehetőségem úgy maradtam volna addig, amíg már nem bír megtartani a lábam, és az ő keze kell, hogy megtartson, és utána addig néztem volna vele farkasszemet, amíg a csókjával rá nem bír a megadásra.

Megőrjített az illata, megőrjített a mosolya, és az a szem.

Lassan elhúzódtam, visszacsúsztattam a kezem az övébe, és magammal húztam a hall felé.

Hála istennek az angol média nem érdeklődött különösebben Eric Saade magánélete iránt, így egy általam elképzelt és kézben is tartott sajtótájékoztató vette kezdetét öt perccel a helyszínre érkezésünk után.

Sam állt Eric mögött, most még ő volt az, aki a hátsó támogató volt az énekes mögött. Megállás nélkül özönlöttek a kérdések, és az angol rajongók is megtudták a konferencia helyszínét, kintről hangos sikoltozás szűrődött be, amit az ott álló biztonsági emberek nem nagyon tudtak szabályozni.

A rendezvény végére úgy éreztem már el sem kell olvasnom a papírokat, amiket még annak idején Georg a kezembe nyomott, mert mostanra minden tudok, ami fontos.

Amint kijön az új, elkészült CD, beindul a világkörüli turné, aminek, ha minden igaz, az időpontjai, és a célállomásai kilencven százalékban le vannak szervezve.

Ericre nagy jövő vár, hihetetlen mekkora csapat áll mögötte, mosolyogva figyeltem hátulról mindent, és eközben egyre szerencsésebbnek éreztem magam, hogy itt lehetek.

Hogy a csapat tagja lehetek, még ha nekem nagyobb problémákkal is kell megküzdenem, mint a fiúknak, akik Eric-kel dolgoznak.

Az órámra pillantottam, és a testsúlyomat áthelyeztem a másik lábamra, kezdtem elfáradni, és már a konferenciának is vége kellett volna, hogy legyen már fél órája.

Sam felé lestem, aki éppen válaszolt, az általa vélt utolsó kérdésre. Eric közben aranyosan mosolygott, és csak hagyta, hogy kattanjanak a fényképező gépek.

-          Köszönjük szépen a figyelmet, véget ért a mai sajtótájékoztatónk, sajnálom, hogy nem hosszabbíthatjuk meg, de még a ma esti koncertre is fel kell készülnünk.

-          Hány napot maradnak az Egyesült Királyságban? – tette fel remélhetőleg az utolsó kérdést egy riporter.

-          Nekem haza kell repülnöm, elintézni a papírokat még a stúdióba vonulás előtt, de Mr Saadenek jelenleg még van két hét szabadsága, és éppen ennek a két hétnek az első napján vagyunk itt.

Igen? Fantasztikus. Ninah, gyorsan gondolkodj, hogy hogyan fogsz tudni Sammel hazamenni, mert képtelenség, hogy itt maradj Eric-kel!

-          De még mindenekelőtt engedjék meg, hogy bemutassak valakit Önöknek, aki nem más, mint Ninah Miles, aki nem rég csatlakozott a csapatunkhoz, és remélhetőleg építő tagja is marad. Lassan Ninah átveszi a helyem, és ő áll majd Eris Saade mögött. Miss Miles? – nyújtotta felém a kezét, mire felcsendült egy kisebb üdvözlő taps.

Nem erre voltam felkészülve. Félénk mosoly ült ki az arcomra, és elindultam Sam felé. Óvatos lépést tettem felé, és egyik kezemet gyengéden a derekára helyeztem, és enyhén az arca felé hajoltam, mintha úgy tűnne, átadja a szót.

A füléhez hajoltam, és halkan suttogtam.

-          Ugye okkal van az, hogy nincs csaj a csapatban?

Mosolyogva bólintott, majd kifordult az ölelésemből, és hátrahúzódott, miközben én előre sétáltam, és leültem az Eric melletti székre.

Még egyszer elmosolyodtam, majd előre hajoltam, és beleszóltam a mikrofonba.

-          Üdvözlöm Önöket!

-          Jó napot Miss Miles, Katie Pitman vagyok, Hello Magazin. Elég fiatalnak tűnik egy magához egy idős énekes karrierjének építéséhez, biztos benne, hogy Ön segítőkéz lesz a tehetség mögött?

-          Üdv, Katie! Valóban fiatal vagyok megszokott menedzsertípushoz képest, de mindenki kezdte valahol, nem igaz? Gondolom maga sem harminc évesen végzett az egyetemen, és lépett egyből a Hello magazinhoz, sztárokról szóló pletykák gyártásához. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy ide kerülhettem, és hogy most itt lehetek, de a legjobbaktól tanultam Amerikában, és biztos tudás van a kezemben. Ha egy fél év múlva is lesz kérdése Miss, akkor várom majd egy másik tájékoztatón, talán épp a lemondásom bejelentéséhez, vagy pedig azért, hogy Ön gratuláljon az elért sikereinkhez. Köszönöm – zártam rövidre a bemutatkozásom, és Eric-kel egy időben álltunk fel a székünkből.

Egy pillanatra még megálltunk, és vártuk, hogy az utolsó vakuk is kiégessék a retinánkat, majd megfordultunk, és elhagytuk a pódiumot.

Még egy utolsó pillantást vetettem arra a Katie-re, aki még mindig ugyanott állt szótlanul, tátott szájjal, miközben szemében a megaláztatás lángolt.

Hirtelen nem tudtam mi ütött belém, amikor beértünk a függöny mögé, Samre néztem, és esdeklőn pillantottam rá.

-          Sajnálom, én nem tudom mi történt velem, én… - hajtottam a homlokom a mellettem kuncogó Eric vállára. – Én sajnálom.

-          Igazán semmi baj nincs, Ninah, nyugi. Jól megkapta az a nő, megérdemelte – mosolygott Sam, én pedig reménykedve emeltem fel a fejem. – Tényleg?

A menedzser mosolyogva bólogatott nekem pedig nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.

Elkezdtük összeszedni magunkat, a cuccainkat, és megbeszéltük, hogy hogyan fogunk az arénához érkezni.

Megkaptam az estét szabad estének, így én is lehettem az őrült rajongó, aki a többi sikítozó lánnyal tapossa majd a padlót.

A szálloda felé hárman utaztunk a sötétített autóban, Sam, Eric, és én. Nem volt mit mondanunk egymásnak, csendben ültünk az úton, amikor megszólalt egy telefon.

Másodpercekig néztem őket, de egyikük sem mozdult a telefon után, és abban is biztos voltam, hogy nem az enyém, mert még be sem kapcsoltam.

-          Most mi van? – néztem rájuk.

-          Mindjárt felveszi Jurik.

-          Jurik? – nevettem el magam.

-          A sofőr.

-          Ó – nyújt el az arcom, és elszégyelltem magam, amiért kinevettem szegényt a neve miatt.

A következő pillanatban már meg is hallottam egy női hangot, ami körbevette a kocsit, egyszerűen minden honnan szólt, én pedig csak kapkodtam a fejem.

A két fiú láthatóan jókat nevetett rajtam, miközben Eric megszólalt.

-          Igen?

-          Szia Eric! – ismertem fel Molly hangját, amitől összerezzentem, és megdermedtem ültömben.

-          Mit akarsz? – sziszegte a fiú, látom emlékszik még mit intézett el nekünk az a kis Molly.

-          Szóval milyen London?

-          Gyönyörű, mint mindig. Mit akarsz Molly?

-          Arra emlékszel, hogy szokott lenni, az a Táncverseny?

-          Igen, a jótékonysági. Mi van vele?

-          Egy hét múlva lesz, és mi mindig együtt léptünk fel.

-          Sosem nyertünk Molly. Mennem kell – emelte a plafonra a tekintetét Eric.

-          Tudom, idén fogok. Az új párommal, az új szerelmemmel.

-          Egészségedre, sok sikert kívánok nektek.

-          Te nem jössz? Csak, hogy megalázhassalak, mint ahogy te tetted velem tegnap.

-          Hagyjuk ezt Molly. Nem aláztalak meg, egyszerűen a tudtodra adtam, azt, amit eddig nem voltál képes felfogni.

-          Mi van a kis barátnődnek már vége? Hogy hogy nem kérkedsz vele, és nem hozod el a versenyre?

-          Elég lesz Molly Sandén! Nem, nincs vége a kapcsolatunknak, de nincs is szükségünk arra, hogy mások előtt fitogtassuk a szerelmünket, ez csak a te mániád. Ne hívj többet!

-          Tudom, hogy még szeretsz – suttogta a lány, mire Eric előre hajolt, és megkocogtatta a leengedett választó ablakot.

-          Vége Jurik, leteheti.

Pár percig csend volt, és mereven néztünk egy-egy számunkra fontos pontot, de tudtam, hogy mind azon gondolkodunk. Mind a telefonbeszélgetésen.

Végül kihúztam magam, és hátradőltem.

-          Nem túl ötletes, hogy a kocsiban lévő telefont a vezető kezeli, nem? Már rég letehetted volna.

Mindketten elmosolyodtak, de nem válaszoltak, csak nézték a suhanó várost.

Nem értem Mollyt, de nem is ismerem. Nem tudom, hogy utálnom kéne, vagy csak sajnálnom, vagy lehet, hogy szerethető, csak éppen én vagyok gonosz, és nem vagyok képes megérteni őt, és az érzéseit.

Mondjuk annak fényében, ahogy eddig bánt velem, meg amilyen a kettőnk kapcsolata, nem várja el, hogy szeressem, vagy, hogy megértsem, sőt nem is törekszik a szeretetem elérésére, szóval lehet, hogy szimplán megmarad számomra közömbösnek, aki képes nekem keresztbe tenni, ezzel felidegesíteni, minek következtében alkalmakkor megutálom.

A kocsi lefékezett, Eric pedig már nyitotta is az ajtót.

Sam szállt ki először, majd Eric, én pedig utolsónak, lassan, kissé sértetten próbáltam az ajtó irányába mászni.

-          Szóval akkor nincs idén jótékonyság? – vágta zsebre lezseren a kezét Sam, és Eric felé fordulva tette fel a kérdést.

-          Már dehogy nincs – vágta rá Eric egyértelműen, kétséget kizáróan.

Megdermedtem, és csak ültem.

-          Ezt hogy érted Eric? Épp most mondtad Mollynak, hogy nem mész.

-          Hazudtam. Ott leszek, és lemosok mindenkit a parkettről.

Tulajdonképpen most csak álmodom – hunytam le a szemem reménykedve.

-          És a táncpartnered?

-          Ismered, kedveled, és velünk dolgozik.

-          Jessica, a háttértáncos, akivel a Populart is táncoltad – értette meg Sam.

-          Majdnem. Ninah lesz az.

Felpattant a szemem, és félve lestem a nyitott ajtó fele. Nem, nem, nem, nem, nem.

-          De igen Ninah, de igen – dugta be a fejét az ajtón, mire hátrahőköltem, és elkezdtem hátrálni beljebb, és beljebb, és még beljebb az autóban. - Leszel a partnerem?

-          Unoban?

-          Nem kártyázok, táncolok – mosolygott, és beljebb mászott a kocsiban.

-          Egyedül – húztam magam alá a lábam.

-          Párban – kontrázott nevetve.

-          Fiúval.

-          Lánnyal.

-          Jessicával – préselődtem neki teljesen a kocsi oldalának.

-          Ninah-val – suttogta, és karnyújtásnyira volt tőlem.

-          Laysennel – jutott eszembe mentő ötletként egy régi osztálytársam vezetékneve. Igen, Ninah Laysen volt. Azt hiszem.

-          Milesszal – suttogta az arcomba.

-          Nem.

-          De.

-          Utállak.

-          Úgy szint. Mehetünk? – nyújtotta a kezét, amire gyűlölködve néztem, szinte égettem a tekintetemmel a kezét, nem hiszem el, hogy nem érezte.

 --------------

Nos, mi lesz itt? :D

Csókollak titeket! :)