Chapter 18

Sziasztok!


Jöttek ötletek, de azoknak a legtöbbjét már beleszőttem a történetbe, de ha lenne még más ötlet, szívesen fogadom. Ha pedig nem, akkor úgy látom rám bízzátok a dolgok alakulását, ami szintén nagyon jól esik, szóval hálám! :)
A díjazásos dolog már készülőben, már az ehónapi nyertest ki is választottam, a díj is készen van, szóval 29-én majd megmutatom nektek, hogy ki az az első blogoló, akinek imádom a munkáját. :)
A fejezetről annyit, hogy tudom, hogy megosztó lesz, de ha tetszett, akkor azért, ha nem akkor azért, de szeretnék kérni kritikát. :)


És akkor már csak két dolog van hátra. :) Nemrégiben pontosan egy bejegyzéssel ez előtt kaptam egy díjat, nos, és legnagyobb boldogságomra nem csak egy embertől kaptam meg, hanem még Lexxitől és Sziszaától is, remélem nem hagytam ki valakit, szóval nagyon köszönöm! :)


Az utolsó pedig, hogy lezárult a közvélemény kutatás, miszerint legyen e ízelítő a következő fejezetből, avagy sem, és az igen mellett tette le a legtöbb olvasó a voksát, úgyhogy  mindig olvashattok valamicskét. :)
Aki nem szeretné tudni, majd átugorja, de mindezek mellett, köszönöm a szavazatod!


Jöjjön a fejezet, amihez kellemes olvasást kívánok!

Család

…

Mikor lesz a szexből szerelmeskedés? Talán amikor remegő kezemmel végigjárom az arca minden szegletét, és csak az érintés a fontos, hogy érezzem őt? Amikor már a levegőt sem tudom más ritmusban venni, lélegzetvételei az enyémmel lesznek azonosak, és a csak a szíve hangja az, amit hallok.

Amikor az érzem, hogy a testem és a lelkem teljes összhangban van mellette?

Kapkodó mozdulataimat egy szempillantás alatt a semmivé tudja tenni, lehiggaszt, és a magasba emel.

Nem tudok betelni az illatával, a bőre érintésével, a mosolyával, a pillantásával, simogató kezeivel, amikkel végigszántja nyakamat, az oldalamat, a karomat, az érzéssel, ami akkor tölt el, amikor csók közben a hajába túrok, ő pedig szorosan húz magához, szinte egy pihe sincs a testemen, ami nem egyesül az övével.

Lihegve húzódtam el, és becsukott szemmel a nyakába fúrtam az arcom, és szorosan tartottam.

Éreztem, ahogy állát megtámasztja a vállamon, és mélyen beszívja a hajam illatát.

Nem. A szerelmeskedés az több. Ahhoz szerelem kell.

-          Örülök, hogy itt vagy – mormogtam a nyakába, és beleharaptam egy aprót.

Szisszenve kacagott fel, és apró játékba kezdett a hajammal.

Percekig ülhettünk így, talán órákig, a város lassan ébredt. A légzésem fokozatosan lassabb volt, élvezettel dőltem neki a kemény testnek, ami egyre csendesebb lett alattam. De nem aludtunk.

-          Na, gyere! – nyúlt alám, és az ölébe kapva, miközben én hajlandóságot sem mutatva a nyakától való távolodástól, fűztem össze körülötte a karom, vitt be a hálóba.

Óvatosan letett az ágyra, majd megfordulva elindult, de a keze után kaptam, és visszarántottam.

Kacéran nézte az arcom, szája szegletében fáradt mosoly bujkált.

-          Maradj! – suttogtam.

Egy pillanatig még úgy maradt, majd bólintott, és befeküdt mellém az ágyba. Kihúzta alólunk a takarót, míg én szorosan mellékúsztam, és fejem a mellkasára hajtottam, kezemmel alátámasztva, majd visszahúzta ránk a hőt benntartó anyagot.

Karjával átölelt, és percek múltán már az igazak álmát aludtam.

Álmomban egy hadseregnyi fiatal lány üldözött, én pedig sikítva futottam előlük az utcákon. Eric előttem állt, hívogató, tárt karokkal, mosolyogva, de sosem értem el, bármennyit futottam, mindig pontosan ugyanannyira messze volt.

Egyik pillanatról a másikra az engem üldöző lányok megálltak, és meredten bámultak oldalra.

Értetlenkedve arra kaptam a fejem, és csillogó férfi filmsztárok tucatját láttam meg, akik kacsingatva hívtak magukhoz. Közben Eric még mindig előttem volt, várta érkezésem.

Tudtam, hogy soha nem jutok el hozzá, és nekem biztonság kellett, mert ha ezek a lányok elkapnak nekem végem.

Egy ingatag lépést tettem a filmsztárok felé, mire meghallottam a hátam mögül egy gonosz kacajt.

Arra néztem és megláttam Mollyt, amint pont abban a percben húz meg egy kart, mire alattam megnyílt a talaj, és egy fekete mélység tátongott alattam, amibe elkezdtem zuhanni.

Hosszú percekig zuhantam sikítva, már a végét várva, de nem jött el. Csak reményvesztetten zuhantam a semmibe, ahonnan senki nem mentett meg, és ahol senki sem fog többé keresni, vagy megtalálni.

Zihálva ébredtem, hirtelen ültem fel az ágyban, és egy pillanatig azt sem tudtam, hogy hol vagyok.

Halk szuszogást hallottam magam mellől, mire odanéztem, és csodálkozva kaptam a szám elé a kezem.

Körbenéztem a szobában, majd lehunytam a szeme, és visszahanyatlottam a párnák közé.

Akkor mégsem álmodtam az estét?

-          Jó reggelt – mondta rekedten édes hangon, és az arcomon éreztem a tekintetét.

-          Neked is! – válaszoltam feszülten, és két kezembe temettem az arcom.

-          Mi van? Még csak le sem feküdtünk egymással, meztelen sem vagy, most mit fogod a fejed? Ráadásul úgy már láttalak is.

-          Fej fogva? – morogtam ki.

-          Meztelenül – javított ki, és elkezdte húzni az arcomat takaró kezemet. - Mondom nem feküdtünk le egymással.

-          Ja, hanem valami sokkal rosszabb történt.

-          Miről beszélsz? Az, hogy szex nélkül aludtunk egymás mellett?

Nem válaszoltam csak elvettem a szemem elől a kezem, és ránéztem.

Arcán megcsillant a felismerés lángja.

-          Hát ez tényleg borzalmas – nyögte, és a fejére húzta a takarót. – El kell mennem.

-          Szerintem is – mondtam felállva, rá sem nézve. A fürdő felé vettem az irányt, miközben meg pillantottam a tegnapi pusztításunkat. Elborzadva nyitottam be, hogy arcot mossak, és hálát adtam az égnek azért, hogy nálam általában kimarad a másnaposság.

Behúztam magam mögött az ajtót, és nekidőlve végig csúsztam, hogy végül összeesve csücsüljek a padlón.

Miért csináljuk ezt? Mit csinálunk? Nem jó ötlet itt maradnom, rég haza kellett volna repülnöm. Most még anyáékkal is jobb lenne, mint itt.

Eric nagyképű, öntelt, túl magabiztos, nőcsábász, és én pedig… én pedig kezdem megszeretni.

Az istenit, beleszeretek – vertem homlokon magam.

Ennek sürgősen véget kell vetnem, bármi is van most itt. Vége, és így mindenkinek jó lesz.

Nem akarom érezni, azt a gyengeséget, amit a hiánya okoz, és nem akarom azt, hogy a közelében elolvadjak. És ennek ellenére pontosan tisztában vagyok vele, hogy majd’ belehalok majd a fájdalomba, ha meglátom, hogy valaki mással van, mégis tudom, hogy én löktem el magamtól.

Megráztam a fejem, és felálltam, és lassan a tükör elé sétáltam, remegő, nehezedő légzéssel.

Az utolsó lépésnél megbotlottam, és reményvesztetten kaptam el a mosdókagyló szélét.

Teljes testemmel rátámaszkodtam, és pihegve hajtottam előre a fejem.

Zúgott a fülem, és enyhén megszédültem, miközben erősen markoltam a porcelánt. Láttam, ahogy az ujjperceim elfehérednek, de a görcsös szorongás nem szűnt meg.

Kinyitottam a szám, és mély, lassú lélegzeteket vettem. Ebben a pillanatban hallottam meg, ahogy becsapódik a bejárati ajtó.

A szabályozott légzés abbamaradt, hangos zokogásban törtem ki, nem tartva vissza a fájdalmat, a lelkemet őrlő tépelődést, a félelmet, a tehetetlenséget, a tanácstalanságot, a reményvesztettséget.

Ugye nincsenek véletlenek? Ugye én irányítok mindent?

Ha az eszem azt súgja, a lelkem elfogadja, igaz?

Tanács mindig van, de honnan tudhatnám, hogy az jó tanács. Istenem, én nem akarok dönteni, én élni akarok, döntések nélkül.

Mit szenvedek ennyit? Úgyis fájni fog még ezer, és ezer pofára esés, hiába védem magam tőle ennyire, ott lesz mindig, és várni fog. Ott fog várni engem, és a képembe nevet, ha beteljesedik, de tudnom kell felállni. Tudom, hogy fel tudnék állni, de nem akarom, hogy fel kelljen.

El akarom kerülni a csalódás lehetőségét, ha az tőlem független. Lehetséges a személyemtől független megbotlás?

Elgyengült a lábam, és éreztem, hogy már képtelen lennék magam megtartani, elfogyott minden erőm, és már a sírás sem rázza úgy a testem.

Felegyenesedtem, és szembe néztem a tükörképemmel. Borzalmasan nézett ki, és biztosra veszem, hogy ilyen formájában senkinek sem kéne. Senkinek.

Megnyitottam a hideg vizes csapot, és hosszú percekig mostam az arcom, addig, amíg már úgy éreztem nem ég a sírástól, és a felhevült testem megnyugodott, lehűlt.

Megtörülköztem, kiléptem a fürdőből, és kisétáltam a teraszra. Lenéztem a városra, és savanyú mosoly terült el az arcomon.

Ők nem tudják nekem mi a bajom, én nem tudom nekik mi a bajuk, talán így jobb mindenkinek.

Messziről úgy tűnik, hogy minden rendben van, dolgoznak, maszkot viselnek, ezt kell nekem is.

Visszafordultam a nappali felé, és az asztalon megpillantottam egy pohár gőzölgő kávét, és egy papír fecnit.

Erre még szükséged lehet.

                                                             Eric

Elmosolyodtam, és belekortyoltam a frissítő italba. Jólesőn borzongtam meg a melegségétől, majd besétáltam a házba, felöltöztem, és eldöntöttem, hogy ma elmegyek haza. Haza Helsingborgba.

Egy GPS-el, és az egyetemtől kapott új autómmal semmiség volt eljutni a szülővárosomba, Ericnek is ideje lenne ezt beszereznie, és nem engem csesztetnie, a hülye térképével.

Ahogy a városba értem rögtön kisebb gázzal mentem, csodálkozva szemléltem a már majdnem teljesen máshogy kinéző kisvárost.

Mosolyogtam, amikor felfedeztem egy-egy régebbről ismerős területet, és ezáltal az emlékek hadának adtam meg magam kacagva.

Elmentem a régi óvodám, és iskolám mellett, ahol annyi hülyeséget csináltunk, ám úgy érzem, még így is csak a töredékére emlékszem annak, amik akkor történtek.

Pár percig még autóztam a főúton, majd egy parkolót megpillantva tettem le az autót, és vágtam neki a városnak gyalog.

Minden ember arcát jól megnéztem, hogy talán ismerem-e, de nem úgy tűnt, mintha közülük bárki is felismert volna, ellenben kedvesen mosolyogtak rám, és köszöntek, még az utca túl oldaláról is.

Igen, kár, hogy el kellett hagynom ezt a helyet. Talán, ha maradtam volna, még beszélném a svéd nyelvet.

Egy hegynek fölfelé tartó utcán meneteltem, tudtam, hogy jó helyen vagyok, innen megtalálom nagymama régi házát, még ha nem is tudom, hogy most mi van azzal a hellyel. Anyáék sosem beszéltek arról, hogy eladták-e, lerombolták, vagy még meg van, és a mienk. Semmit nem tudok róla, úgyhogy most itt az ideje meggyőződnöm róla saját magam.

Egy kis vegyesbolt haladtam el, ahonnan egy középkorú nő lépett ki hatalmas szatyrokkal, de a küszöbben megbotlott, és kirepült a kezéből az egyik szatyor, amit én egy gyönyörű kis ugrással elkaptam.

-          Hagy segítsek – nyúltam a nő felé, aki mosolyogva pillantott fel rám.

-          Köszönöm kedves – nézett a szemembe, majd megfagyott a mozgása. – Ninah? Ninah Miles?

-          Igen, de honnan ismer? – vizslattam az arcát, majd elkezdett derengeni valami. – Eric édesanyja, igaz?

-          Maria – mosolygott, és magához húzott egy ölelésre. – Kész felnőtt lettél, csodaszép nő vált belőled, Ninah – nevetett, majd nyúlt a kezemben lévő szatyor után, de elhúztam azt.

-          Szó sem lehet róla! Majd én hozom. Ráérek.

-          Köszönöm – mosolygott hálásan, majd felkapta a többi szatyrot, és elindult velem fel a hegyre. – Na, és mi mijáratban erre? Olyan régen láttalak. Szüleid megvannak?

-          Ó, ők köszönik szépen, pompásan. Alighogy fősulira mentem, örültek, hogy vége a szülősködésnek, egyből neki is vágtak a világnak – húztam el a szám. – Én pedig dolgozni jöttem újra Svédországba, de a nyelv, még nehézségeket okoz. Nagyi házát jöttem meglesni, a mai napom nem indult jól, gondoltam valami melegség is jöjjön ma.

Ránéztem Mariara, aki mosolyogva hallgatta a beszámolómat, és a mosoly letörölhetetlen volt az arcáról.

-          Miért vagy olyan vidám?

-          El sem hiszed – nevetett vidáman. – Olyan jó téged itt látni, visszahozol egy kis múltat, ami annyira más volt, mint most. Eric mióta szakított a barátnőjével bár gyakrabban jár haza, de még mindig rendkívül elfoglalt. Én pedig nem tudok mindig ott lenni mellette, és alig várom, mikor hazajön. Néha eszembe jut mennyire boldogabb voltam, mikor még csak öt éves volt, és a legtávolabbi hely, ahová elment, az a ti házatok volt.

Elmosolyodtam, és követtem a kanyargós utcákon át.

-          Szeretted a barátnőjét? – néztem rá érdeklődve.

-          Molly kedves lány volt, de nagyon hajtotta a hírnév. Örültem mikor kinéztek ide hozzánk, és itt töltöttek pár napot, és nem akarok én gonosz anyának tűnni, de jobb lett volna, ha néha Eric csak egyedül jön. Hiányzott a testvéreinek.

-          Sajnálom – motyogtam, és leszegtem a tekintetem.

-          Ugyan, semmi baj. Mind felnőnek. És mit dolgozol kedves? Khaleddel találkoztál már?

-          Uh… - sóhajtottam, és nem mérlegeltem, csak felemeltem a fejem, és mondtam. Úgy éreztem nincs titkolni valóm az egyik legközelebbi ismerősöm előtt. – Menedzser lettem, keverve egy kis sajtós tanulmánnyal. A főiskolai pályázatot megnyerve költözhettem Stockholmba, hogy egy fejlődő énekes mellé állítsanak.

-          Énekes? Eric is híres itthon, hallottál már róla?

Nagyot nyeltem, és előre pillantottam.

-          Igen, hallottam – motyogtam, és hálás sóhaj szakadt fel a torkomból, amikor megpillantottam a családi házukat.

Szembefordultam Mariával, és átadtam neki a szatyrot.

-          Örülök, hogy találkoztunk, jó volt újra látni, és felidézni a szép gyermekkort.

-          Dehogy mész el, édes! Gyere, ebédelj meg nálunk, utána még mindig megnézheted a házat, sőt be is mehetsz.

-          Bemehetek? – ugrott fel a szemöldököm meglepetten.

-          Nálam van a kulcs. Én tartom fent a házat, édesanyád engem kért meg arra, hogy rendben tartsam – mosolygott titokzatosan, majd elindult a ház felé.

-          Anya nem adta el? – suttogtam magam elé bámulva, teljesen letaglózva, majd gyilkoló szemekkel lestem fel a nőre. - És ezt mikor akartad elmondani?

-          Amint megetted volna az ebédet.

-          De…

-          Nincs semmi de! Ebéd! – intett a fejével, én pedig megadva magam követtem.

Hihetetlen ez a nő…

-----------------------------

Kíváncsi vagyok nagyon megutáltatok-e! :D

Remélem nem, lesz ez még így sem. :) Köszönöm a véleményed!