Chapter 19

Emlékek

 

Újból az ölembe kaptam a zacskót, és megindultam vele a ház felé, és hirtelen emlékeztem olyan dolgokra, amikre eddig nem. Szinte láttam a kacagó hármasunkat, ahogy nevetve futunk a ház előtt, és kergetjük egymást, láttam, ahogy Eric meghúzza a hajam, én pedig sírva futok az anyukája menedékébe.

Mosolyogva álltam, aztán visszacsöppentem a jelenbe, és Maria aggódó tekintetének kereszttüzébe.

-          Jól vagy?

-          Igen, csak… - kezdtem, de elhallgattam, és megráztam a fejem.

-          Az emlékek, ugye? Na, gyere!

Mögötte léptem be az előtérbe, ahol régi szokásunkhoz híven lekaptuk a cipőnket, és úgy indultunk a konyha irányába.

-          Megjöttem! – kiabálta el magát, mire a semmiből felbukkant két kisgyerek, meg egy idősebb, és az anyjukat megölelve, érdeklődve fordultak felém.

Mosolyogva néztem rájuk, de zavarban voltam, fogalmam sincs, hogy kik lehetnek ők, és hogy most mit csináljak, és az sem segített, hogy svédül beszéltek.

-          Ninah, ők a legkisebb gyerekeim, velük még nem találkozhattál. Jakob, és Kyllä, bemutatom nektek Eric régi barátját Ninah Milest.

-          Nem úgy tűnik, mintha svéd lenne – szólalt meg angolul a kislány, és mereven, hatalmas szemekkel nézett rám.

Mosolyogva guggoltam le elé, és a kezemet nyújtottam.

-          Mert eredetileg amerikai nevem van – mondtam halkan, és boldogan konstatáltam, hogy a kislány szája felfelé görbült, és megfogta a kezem.

-          Örülök, hogy megismerhetlek Ninah – mondta halkan, majd megfogta Jakob kezét, és elhúzta a konyhából a kisfiút.

-          Ő pedig Mika, jelenleg az itthon lévő legidősebb gyermekünk – közeledett felém egy tizenévesnek kinéző srác, ugyanolyan igéző sötét tekintettel, mint a bátyjáé.

Vele is meleg kézfogást váltottam, majd Maria után indulva nekikezdtünk az ebéd elkészítésének.

Bár az elején ellenkezett a segítségnyújtásom ellen, végül kénytelen volt bevallani, hogy a vasárnapi ebéd, nélkülem nem fog elkészülni időben. Örültem, hogy segíthettem, és már az a csöppnyi dühöm is elszállt a főzés végére, ami bennem volt, a ház eltitkolását illetően, de ami azt illeti nem is volt időm ezen gondolkodni.

Maria mindent tudni akart az életemről, én pedig okosan kerülve a menedzser témát készségesen válaszoltam is mindenre. Végül órák múltán rájöttem, hogy az önfeledt gyermekkori érzés most tért vissza, hogy találkoztam egy ismerős arccal, a régi „második anyukám” mindent visszacsempészett az életembe, ami hiányzott. Az önfeledt nevetést, a sok régi történetet, a gondoskodást, úgy igazából a gyermekkort. Túl hamar kellett felnőnöm, most érzem igazán a hiányát.

Maria pedig megmaradt annak a gondoskodó, jó kedélyű, melegszívű kedves nőnek, aki mindig is volt, és akit mindig is irigyeltem Erictől.

-          Lehettél volna inkább te az anyukám – mondtam mosolyogva, és letettem az utolsó tányért is az asztalra.

-          Mindig is a lányomnak tekintettelek Ninah, és el sem tudod képzelni mennyire boldog vagyok, hogy most évek múltán újra feltűntél – ölelt meg futólag, majd elkurjantotta magát az ebéd készenlétét bejelentve.

Rengeteg tányért tettem ki, legalább tíz főre terítettem a hatalmas asztalnál. Itt mindig ekkora a nyüzsgés?

Az anyjuk szavára lassan szavára frissen mosott kézzel megérkeztek a legkisebbek, majd Mika, és ebben a percben csengettek a bejáratnál.

-          Maria! – kiáltottam hátra, és az ajtó felé fordultam.

Nem jött válasz, és a türelmetlen csengető újabb jelét adta ittlétének.

-          Akkor majd én – motyogtam, és megindultam a bejárati ajtó felé.

Vizes kezemet végighúztam a farmeromon, majd elfordítottam a zárat, és kinyitottam az ajtót.

-          Axel? – hőköltem hátra csodálkozva, mikor megpillantottam a férfit.

-          Igen, és te pedig? – vontam fel a szemöldökét, én pedig mosolyogva hátrébbléptem, és beengedtem őt a házba.

-          Évek óta nem láttalak – csuktam be mögötte, és utána fordultam, még most sem jutottam szóhoz a döbbenettől, és a boldogságtól.

-          De én még mindig nem tudom, hogy… - kezdte, de hirtelen megállt benne a levegő, és kiegyenesedve összevont szemöldökkel nézett rám.

Enyhén megdöntöttem a fejem, és nevetve figyeltem a reakcióját.

-          Na?

-          Ninah? – lépett felém, és mindkét kezét előrenyújtotta. – Úristen, te Ninah Miles vagy! Hihetetlen – kapta el a derekam, és szorosan magához ölelt.

-          Örülök, hogy felismertél – viszonoztam az ölelést, majd lassan kibontakoztam. – Mikor utoljára láttalak vörös hosszú hajad volt, és fogszabályzót viseltél, azzal az idióta szemüveggel. Most pedig – néztem végig rajta elismerőn.

Se hosszú haj, se fogszabályzó, se szemüveg. Szívdöglesztően nézett ki.

-          Amikor utoljára láttalak, kis szeplős csaj voltál, irdatlanul vékonyan, és borzalmas ruhákban. De gyönyörű lettél – mosolygott, én pedig pirulva fogadtam a bókot.

Ekkor toppant be Maria is a szobába, és egyből legidősebb fia nyakába borult, és hosszú percekig ölelte.

-          Jó, hogy újra itthon vagy, fiam – pacskolta meg az arcát, és hátrébb lépett. – Szóval már beszéltetek? – nézett rám, mire bólintottam

-          Nem mondtad, hogy vendégünk lesz – nézett anyjára Axel, aki csak nevetve elhajtotta kezet mosni.

Pár perc alatt szinte az összes helyet elfoglalták az asztalnál, megjött a többi testvér is, szám szerint három, és máris csak további három hely maradt üresen.

Axellel tökéletesen elbeszélgettünk az új életünkről, hogy mik is történtek velünk, és hogy mi hozott vissza engem újra Svédországba.

Megismertem az új gyerekeket, két kislányt, Birgitet, és Katarinát, és még egy fiút Andrét.

Mindannyian nagyon kedvesek voltak a vasárnapi ebéd betolakodójával, egyik percről a másikra úgy éreztem, hogy tartozom valahová.

-          Na, jól van, együnk – csapta össze a tenyerét Maria, én pedig elnézést kérve elindultam a fürdőbe, hogy kezet mossak.

Mosolyogtam, egész nap, csak mosolyogtam, fantasztikus nap volt, de a következő pillanat, ami akkor ért, amikor kiléptem az étkezőbe, már nem volt annyira az.

Megpillantottam hátulról, ahogy édesanyját ölelgeti, miközben svédül beszélnek, és menteni a menthetőt alapon megpróbáltam még időben sarkon fordulni, és eltűnni, de ez a terv már akkor kudarca fulladt, amikor egy tizenöt fokos fordulatot tettem, mert meghallottam Maria kedves hangját.

-          Ninah, nézd ki van itt! – megdermedtem fordultamban, és nem néztem vissza, ekkor viszont egy másik ismerős hang is kettészelte a várakozó csöndet.

-          Ninah?

Szorosan lehunytam a szemem, majd kifújtam a levegőt, és lassan megfordulva sandítottam az ideges Saade arca felé.

-          Eric! Micsoda meglepetés – mondtam enyhén kérdő hangsúlyban, de senki sem hinné el, hogy amolyan, „De jó, hogy tíz év után újra látlak, el sem hiszem, nem is találkoztunk azóta”

mondat volt.

-          Hát még nekem – morogta, és égető pillantással nézett rám.

Megpróbálkoztam egy olyan arckifejezést magamra ölteni, hogy megkérdezzem: Most azt hiszed, hogy direkt csináltam? Nem tehetek róla, hidd már el. Nézd, milyen édesen mosolygok, ne nézz már rám így! De vagy nem sikerült, vagy nem hatotta meg.

-          Ti már találkoztatok? – szakította meg a feszültséget Axel hangja.

Egy enyhe vállrándítással, és egy eltúlzott béna mosollyal próbáltam elsumákolni a választ, de Axel hátradőlt, keresztbe fonta a karját, és rám nézett.

-          Na, halljuk!

-          Én vagyok a menedzsere – sóhajtottam, mire Maria a szájához kapta a kezét, és csodálkozva nézett rám.

-          Mióta?

-          Kemény egy hete – mondta Eric, majd megindult felém, elkapta a csuklóm, és maga után rángatva kihúzott az érkezőből.

-          Csak egy perc – kiabáltam vissza a családnak, és amikor már nem láttak minket lecövekeltem, és kirántottam a kezem a szorításából, és megdörzsöltem ott, ahol fogott.

-          Mit keresel itt? – fordult felém sziszegve.

-          Hát nem téged az biztos. Franc se tudta, hogy itt leszel.

-          Ja, mert nem lehet sejteni, hogy hazajövök a házamba egy vasárnapi ebédre – mordult rám, és idegesen elkezdett fel-alá járkálni.

-           Jó, nem kell a hisztid.

-          Hisztim? Hisztim? A családomnál vagy… - horkant fel.

-          Úgy beszélsz, mintha bűn lenne. Barátok voltunk, itt töltöttem a fél életemet, most mégis mi a fene bajod van?

-          Semmi csak… - kezdte háttal nekem, de nem fejezte be a mondatot, én pedig sejtettem, hogy mit akar mondani, úgyhogy csak a lábamra csaptam megadva magam, és idegesen szóltam hozzá.

-          Oké, értem én. Tudod mit? Akkor békén hagyom a családod, isten ments, hogy még a végén megszeressenek, és befurakodjak. Sajnálom, hogy itt voltam – fordultam meg pufogva, és visszacsörtettem az étkezőbe, ahol dermedt csönd volt, biztos voltam benne, hogy mindent hallottak, pedig nem kellett volna. Bocsánatkérőn néztem a családra, és az anyuka felé fordultam. – Sajnálom Maria, azt hiszem, most kihagyom ezt az ebédet, de kedves tőled, hogy meginvitáltál. Esetleg máskor összefuthatnánk – mosolyogtam feszülten, majd megfogtam a kabátom, és az ajtó felé indultam.

-          Ninah, ne csináld, mind tudjuk, hogy Eric egy… - szólalt meg Axel, és hallottam, ahogy kitolja maga alól a széket.

Dühösen, mereven fordultam hátra.

-          Egy seggfej? Tudom – köptem a szavakat, és feltéptem az ajtót.

Könnyeimet visszatartva léptem ki az ajtón, és már húztam is volna be magam után, amikor Maria utánam kiáltott.

-          Hé, Ninah – mondta, és felém dobott egy fényes tárgyat. – Sajnálom – suttogta, én pedig keserűn elmosolyodva bólintottam, és a csukódó ajtó résén még láttam Ericet, ahogy besétál az étkezőbe, és az ajtó felé fordul.

Abban a pillanatban a vártnál jóval erősebben rántottam be az ajtót, és futottam a legtávolabb a háztól. A sírás ekkor már megállíthatatlanul rázta a testem, én pedig elmosódott képet látva indultam el arra, amerre senki sem láthat meg, miközben kinyitottam a markom, és a kulcsra pillantottam.

Hüppögve zártam vissza az ujjaim közé, és erősen szorítva, könnyező arccal siettem nagyi háza felé.

Nem értem, hogy miért volt most ilyen Eric. Nem értem, hogy miért kell a plusz cirkusz, hisz sosem voltam betolakodó, most mégis ezt éreztette velem.

Remegő kézzel csúsztattam be a zárba a kulcsot, és fordítottam el a kilincset, hogy bejussak a régi otthonomba.

Szipogva pillantottam fel a szobára, a régi, melegséggel teli fogadószobára, ahogy a Nagyi hívta.

Visszacsuktam magam mögött az ajtót, és besétáltam a kandallós nappaliba, ahol minden pontosan úgy volt, ahogy én gyermekkoromban ötévesen itt hagytam. A könyvek a polcon, a terítő az ósdi asztalon, a nagy párnás ágy, a régi rozzant, még fekete – fehér tévénk, és a nagymamám hőn imádott fotelkája, amiben minden este üldögélt, kötött és közben hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetekkel szórakoztatta óvodás önmagam.

A halk hüppögés újra sírássá erősödött, és nekem eszemben sem volt visszafogni magam, itt úgysem hall senki. Itt kiélhetem minden fájdalmam.

Lábaim megadták magukat, és térde esve, előre hajtott fejjel tőrt fel belőlem a zokogás, amiben felszínre tőrt a csitíthatatlan kisgyermek, akit elhagytak, akinek nem jutott ki az a szeretet, amire mindig is vágyott, holott megadatott minden tényező, ami kellett volna hozzá. Szülők, apuka, és anyuka, nagy lakás, stabil pénzügyi háttér, magas életminőség, mégis a nagymama halála után csak egy púp voltam a háton, és senki sem törődött a csúf kis Ninah-val, miért is törődött volna.

-          Anya, anya! Megvágtam az ujjam, miközben ezt csináltam neked! - futottam ki anyukámhoz konyhába, kezemben szorongatva egy rajzot.

Éreztem, ahogy lüktet a kezem, de szorosan összezártam a seb körül az ujjaim, hogy anya ne azzal foglalkozzon, hanem a rajzzal, hogy örüljön neki.

-          Css – intett le, és a füléhez szorított telefonra mutatott.

Egy óvatos mozdulattal hátrébb lökött, hogy fel tudjon állni, és hogy a papírjaiért induljon, de ez a mozdulat éles fájdalmat okozott nekem, és felszisszentem

-          Ninah, maradj már csendben, ez fontos – fogta be a telefon alját, és megrovón nézett rám.

Az ujjam erősen lüktetett, de még mindig reménykedve tartottam anyának a lapot.

-          Én csináltam – suttogtam, és mosolyogva tettem le a papírokkal befedett az asztalra a rajzot.

Nem értettem miért telefonál, elvégre szabadságon van, és apa azt mondta, hogy a szabadság az, amikor a szülők a gyerekekkel vannak otthon, és egész nap csak játszanak.

Anya felém kapta ideges pillantását, és arrébb lökte a rajzot.

-          Igen Paul itt vagyok, csak a gyerek szórakozik – mondta feszengve, játszott könnyed hangsúllyal. – Ninah, kérlek menj a szobádba.

-          De anya, ezt csináltam neked! – toltam elé újból a lapot, de nem hallotta, nem figyelt rám.

Minden koncentrációját lekötötte a telefon, Paulra figyelt, és helyeselve bólogatott.

Éles fájdalom nyilallt az ujjamba, mire magam elé kaptam, és láttam, ahogy egyre jobban vérzik.

-          Anyu! – kiáltottam, de éppen ekkor húzott maga elé egy lapot.

-          Igen, igen, írom már, mondhatod! – és elkezdett lejegyezni néhány számot.

Percek múltán tette csak le a telefont, és ott találtam engem maga mellett, ahogy magam előtt szorongatom vérző kezem, és meredten bámulok a papírra.

-          Mit csináltál magaddal? Bolond vagy? Minek vagdosod magad Ninah? Az istenit! Ez vérzik… Ninah, Ninah hallasz? – szólongatott, és fogta két kezével közre az arcom, de én nem hallottam, nem válaszoltam, csak néztem az órákig készített rajzom, aminek a közepén most kék tollal hét számjegy virított, egy névvel ellátva.

Nem tudtam már sírni, nem éreztem már mást, csak fáradságot, és kevés hajlandóságot arra, hogy hazamenjek, hisz itt otthon vagyok. Nagyi mindig szeretett, és foglalkozott velem, nem kell nekem ennél jobb otthon. Előre dőlve, lehunyt szemmel ültem a fotelben, és csak voltam, teljesen összetörten, reményvesztetten, és egyedül.

Órákkal később hallottam, ahogy nyílik a bejárati ajtó, majd halk lépésekkel valaki közeledett a nappali felé, és megállt.

Csönd volt, csak a szívem zakatolt, és a szaggatott légzésem hallatszódott.

-          Ninah, én… - kezdte, mire felkaptam a fejem, és letöröltem az arcomról az utolsó könnycseppeket is.

Megköszörültem a torkom, próbáltam ura lenni a hangomnak.

-          Sajnálod? Azt kötve hiszem. De ne aggódj, nem érdekel. Nem fogok többet a házad közelébe menni, vagy ha akarod, anyukádat is messziről kerülöm. Sőt, veled sem leszek többet együtt, ha nem munkáról lesz szó, sajnálom, ha megzavartam az életed – álltam fel, és szembefordultam vele.

Elindultam az ajtó irányába, de elkapta a csuklóm, mire megtorpantam.

-          Tudod, hogy nem így értettem – mondta, én pedig lassan hátrafordultam a lefogott kezemre néztem, majd izzó gyűlölettel felpillantottam az arcára.

-          Nem, nem tudom Eric – rántottam ki a kezem, kinyitottam a bejárati ajtót, és szélesre tártam előtte. – Kérlek, menj el!

-          Hallgass meg – kezdte, de leintettem, és kiabálva vágtam a szavába.

-          Nem érdekelned a hazugságaid Eric Saade! Mindenkit becsaphatsz, lehetsz imádni való, jóképű popsztár, de engem nem érdekel már! Indulj! – mozgattam meg az ajtót.

Kifújta a levegőt, és mintha ő lenne az áldozat fogta magát, és lassú, fájdalmas mozdulatokkal kisétált az ajtón. Megállt a teraszon, és visszafordult, miközben én már lassan csuktam vissza az ajtót.

Leszegtem a tekintetem, és épp bezártam volna az ajtót, amikor még utána szóltam.

-          Nem reggel hagytál egyedül, hanem most. Ez egy és ugyanaz. Erről beszéltem, Eric – suttogtam, majd meg sem várva a reakcióját becsuktam az ajtót, és elindultam a fürdőbe, hogy meleg zuhanyt vehessek.

Elegem volt.

 ------------------------------

Köszönöm a sok véleményt, jól esik, hogy mindenki érdeklődve kérdezte, miért utálnátok, köszönöm! :) Jót tett a kicsi szívemnek.

Hoztam is a frisset, kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Csók

U.i.: Ha nem mozog néked a kép, akkor ha rákattintasz fog! :D